6 évesen autó balesetet szenvedtem. A bátyám éppen a külön rajz óráról hozott haza, mikor egy kamion oldalról belénk szaladt. A rendőrség szerint a sofőr részeg volt és nem állt meg a pirosnál. A bátyám 21 évesen meghalt. Nekem pedig mivel egy pillanatra leállt a szívem súlyos szívritmus zavar alakult ki, amit egy új szív hozna rendbe. Azóta eltelt jó pár év én 20 éves lettem, bár az orvosok nem jósoltak ennyi időt. Talán a szerelem miatt tudok még élni és festeni. A barátommal a középiskolában ismerkedtem és kiderült, hogy egy egyetemre jelentkeztünk így összeköltöztünk. A bajok itt kezdődtek. Kevin jobban szeretett inkább a barátaival vagy a bandával lógni, mintsem velem otthon. Lassan úgy érzem már nem is szeret. Közeledik a 4 éves évfordulónk és elhatároztam, hogy festek neki egy portrét. Kicsit nehéz modell nélkül, de a fejemben mindig tisztán látom azt a gyönyörű angyali arcát.
-Szerintem meg se érdemli. – mondta Ai, aki szintén az egyetemre jár. Egy fotós kurzuson vesz részt, mert, mint én a festészetet ő úgy imádja a fotózást.
-Ai ne mondj ilyeneket, Sora szereti Kevint. – dorgálta meg másik barátnőm Miya, ő Kevin csoport társa és vokalistaként benne van Kevin bandájában. Ő szokott nekem beszámolót tartani az én drága páromról.
-Lányok ne veszekedjetek. Szeretem Kevint, ő is engem…..legalábbis azt hiszem.
-Látod Sora már kételkedsz benne. Az a kis görcs csak folyton elmászkál azzal az idióta haverjaival. Tudja egyáltalán, hogy beteg vagy?
-Nem. – mondtam halkan.
-Sora miért nem mondod el neki végre? – kérdezte könyörgő hangon Miya.
-Mit nem mondasz el? – lépett Kevin Miya háta mögé, aki akkorát ugrott, hogy majdnem leesett a székről – Szia édes! Csajok! – köszönt Kevin, odajött hozzám és megcsókolt. A csókja még mindig isteni volt, puha ajkai semmit nem változtak, éppen csak a szenvedély tüze aludt ki kissé.
-Szia Vinne! – köszönt neki hangosan Miya. Azért szerettem őt annyira, mert néha úgy viselkedett, akár egy 5 éves kislány.
-Kevin. – mondta morgósan Ai.
-Kicsim ma próba van és csak haza ugrottam átöltözni és Miyáért, remélem nem gond.
-Nem. Persze, menj csak. – odabújtam hozzá, hogy megöleljem,de kibújt az ölelésből és beviharzott a hálószobába. Gyorsan magára kapott egy tiszta pólót, megfogta Miya csuklóját és magával húzta a rá nagy szemekkel néző lányt.
-Vinne engedj el, had búcsúzzam el a csajoktól.
-Gyorsan. –mondta szigorúan Kevin.
Miya odajött és megölelt minket, aztán rohant is próbára. Ai még maradt egy kicsit és miközben elkezdtem Kevin ajándékát ő folyamatosan szapulta szegényt. Néha jót nevettem egy-egy kitörésén, néha pedig úgy éreztem minden szó, amit mond igaz. Hirtelen valaki kopogott. Gyorsan felálltam és az ajtóhoz siettem. Amikor kinyitottam nagyon megörültem egy régi barátom, aki mikor a kórházban voltam velem feküdt egy kórteremben később pedig elválaszthatatlan barátok lettünk.
-Eli? – kérdeztem mosolyogva – Tényleg te vagy?
-Szia Sora! – köszönt és megölelt – Jó téged újra látni, gyönyörű vagy.
-Jaj Eli téged is olyan jó látni. Te pedig kiszőkültél?! Hú nagyon jól áll. De gyere be ne álldogáljunk itt kint. – beinvitáltam és megkínáltam némi általam készített nem igen finom házi sütivel. Ha nem is volt finom ő boldogan majszolta, mondván evett már rosszabbat is. – Ó, de bunkó vagyok. Had mutassam be az egyik legjobb barátnőmet Ai-t. Ai ő pedig a legjobb barátom Eli.
-Szia! Örülök, hogy megismerhetlek. – nyújtotta kezét illedelmesen Eli. Ai pedig teljesen el volt tőle ájulva. Kicsit beszélgettünk. Eli elmesélte mennyit hülyültünk a kórházba. Emlékszem ő azért volt bent, mert kivették a manduláját és teljesen lelki beteg volt, hogy nem láthatja. A nővérek folyton minket kergettek, mert felfedező utakra jártunk. Egyszer betévedtünk egy műtőbe, ahol épp egy nőt műtöttek, az orvosok jót nevettek és az egyik bent lévő nővér kikísért minket. 2 hétig voltunk együtt, azalatt nagyon jó barátok lettünk. Eli is tud a betegségemről, hisz folyamatosan tartjuk a kapcsolatot. Mint kiderül az orvosin tanul. Anya mondta meg neki, hogy hol lakom, Kevint is megakarta ismerni, de ugye nem volt otthon.
Mikor mind ketten elmentek a lakásban néma csend lett. Szeretem a csendet, ha egyedül vagyok mindig jobban megy a festés. Nem tudom hány óra lehetett, de a szívem jelezte, hogy be kell vegyem a gyógyszerem. Ha nem venném be, talán teljesen leállna, kell neki egy kis plusz löket. Bár teljes életet élek, sose tudhatom mikor mondja be az unalmast és áll meg pihenni….örökre. A Kevinről készülő portré fele már kész, már csak a színek és az árnyékolások hiányoznak. Pár percig csak ültem a kép előtt és néztem. Furcsa volt látni, hogy nem a mostani, hanem a középiskolás Kevin mosolygós arcát festettem le. Talán most is mosolyog, csak nem rám. Néha úgy érzem, csak egyszerű eszköz vagyok a számára, amit ha szüksége van rám csak leporol, használja kis ideig,majd visszarakja a polc legtetejére. Nem akartam elveszíteni, hisz szeretem, bennem még mindig az a szerelem ég, mint akkor, amikor meg pillantottam. Kicsit vicces volt a találkozásunk. Az ő és az én osztályom tesi órája összevolt vonva, mert a tanárunk hiányzott. A fiúk fociztak, a lányok röplabdáztak, én mint mindig a padon ültem és rajzoltam. A betegségem miatt nem tornázhattam. Teljesen elmerülve rajzoltam egy fiút, aki olyan volt, mintha egy mangából lépett volna ki. Gyönyörű hosszú lábai és hosszú karjai voltak. Nem túl széles válla, az arca akár egy angyalé. Nem vettem észre, hogy engem néz csak miután leesett, hogy tökéletesen lebírom rajzolni az arca minden egyes részét. Felnéztem és majdnem eldobtam mindent a kezemből mikor észrevettem, hogy előttem gugol és nézi, amit rajzolok. A szerelmünk attól a naptól kezdődött.
Elmélkedésem pont Kevin zavarta meg, gyorsan letakartam a képet és az ajtóhoz mentem.
-Szia Édes! – köszönt és nyomott az arcomra egy puszit.
-Szia!
-Milyen volt a napod? – kérdezte és leült mellém a kanapéra. Már épp nyitottam volna a számat, de Kevin telefonja megszólalt – Mindjárt folytatjuk, de ezt fel kell vennem. – felállt és kiment a konyhába. Körülbelül 20 perc után jött vissza.
-Kevin….- kezdtem halkan, magam elé nézve - ….te szeretsz engem?
-Persze, hogy szeretlek. – mondta megilletődve.
-Ugyanúgy szeretsz, mint régen?
-Sora mi a baj? – Kevin megfogta az arcom és maga felé fordította, hogy a szemébe tudjak nézni. Arcomat belehajtottam a tenyerébe és lecsuktam a szemem.
-Úgy érzem már nem úgy szeretsz, mint régen. – mondtam és egy könnycsepp gördült végig az arcomon a tenyerébe.
-Sora, édesem ne sírj. Szeretlek, nálad jobban nem szeretek senkit. – mondta és puha csókot lehelt ajkaimra. Ki váltam a csókból és ránéztem, kezeit lefejtettem az arcomról és összefontam az ujjainkat.
-Beteg vagyok. Az orvosok nem tudják, hogy meddig fogok….hogy meddig élhetek.
-Miről beszélsz? Sora ez nem jó vicc.
-Nem viccelek. – mondtam komolyan. Felálltam és elindultam a hálószoba felé, hogy bizonyítékként megmutassam neki a kórházi papírjaimat. Kevin a kezem után nyúlt, de hirtelen összeestem.
-Sora…Sora….kelj fel. Kicsim kelj fel. – üvöltött hangosan Kevin. A hangját hallottam, de válaszolni nem tudtam. Hirtelen görcsöt éreztem a mellkasomban és összegömbölyödtem Kevin karjaiban.
-Kevin…hívd…hívd…hívd a mentőket. – mondtam zihálva. Kevin elővette a telefonját és azonnal tárcsázta a mentőket. Attól a pillanattól nem érzékeltem magam körül a külvilágot. Valószínű elájultam. Mikor felébredtem halk és rendszertelen pittyegéseket hallottam. Mind két kezem fogta valaki. A bal kezemre forró kis apró könnycseppek hulltak. „Miya nem sírj.” – gondoltam magamban, talán meghallja, de semmi a kis cseppek még mindig hullottak. Másik kezemet folyamatosan simogatta valaki. „Kevin semmi baj, már jobban vagyok.” – próbálkoztam a gondolat átvitellel még mindig sikertelenül.
-Látod Kevin, ha egy kicsit is oda figyeltél volna, most nem tartanánk itt. – hallottam Ai mérges hangját.
-Nem Vinne hibája…illetve részben igen, de már kis kora óta nagyon beteg. Ai kérlek ne veszekedjetek. – mondta Miya, a hangjában hallottam, hogy már nagyon sokat sírhatott.
-Miya ne védd őt.
-Ai….kérlek.- szólalt meg egy ismeretlen hang. Nem tudtam rájönni, míg nem újra meghallottam mélyebb mégis kellemes hangot – Gyere Miya eszünk valami ebédet. – éreztem, ahogy Eli felhúzza mellőlem a halkan szipogó lányt.
Pár nap telt el úgy, hogy nem tudtam senkivel kommunikálni. Csak hallgattam a reggeli vizitet, ahogy Ai és Miya ökörködnek egymással, Eli halk szuszogását és éreztem, hogy néha megsimítja az arcom. Mégis akkor éreztem magam a legjobban, amikor Kevin énekelt nekem. Mindig ugyanazt a dalt, lágy dallamok, gyönyörű szerelemtől túlcsorduló szöveg és Kevin kellemesen simogató hangja. Néha Miya is alá vokálozott, de próbálta nem elnyomni Kevint. Nem tudom hány nap telhetett el, de megelégeltem és vissza rugdostam magam a világba. Lassan kinyitottam a szemem, a szobában sötét volt, csak a gépek fénye világította be a szobát. Oldalra fordítottam a fejem, a kanapén Eli és Miya halkan aludtak. Miya feje Eli vállán pihent, a fiú feje pedig Miya fején, nem lehetett valami kényelmes.
-Miya. – próbáltam megszólalni, de a hangom még nem volt az igazi, újra próbáltam – Miya. Kellj fel! –siker, a lány lassan kinyitotta a szemét és felém pislogott. Amint meglátta, hogy felkeltem rögtön felpattant, ezzel nem kis fájdalmat okozva Eli-nak.
-Miya….ez fájt, legalább ha engem használsz alvópárnának, ne okozz fájdalmat. – morgott Eli.
-Ne haragudj. Miattam volt. – mondtam rekedten hangon, Eli szemei elkerekedtek és felpattant ő is. –Ne nézettek már így. Nem vagyok kísértet.
-So…So…SORRRAAAA. – tért magához Miya és beleugrott Eli nyakába. Majd oda rohant hozzám és egy puszit nyomott az arcomra – Nem sírok, tényleg nem csak úgy látszik. Telefonálnom kell. – felkapta a mobilját és kirohant.
-Hívjam a nővért? – kérdezte lágyan Eli és lehuppant mellém. Azt hiszem egyszerre ennyi beszéd elég volt így csak nemlegesen bólintottam, még nem fájt semmim, elég ha reggel a viziten veszik észre, hogy felébredtem. Ránéztem Eli-ra, aki mintha kiolvasta volna a szememből a kérdésemet – 2 hétig aludtál Csipkerózsika. – mosolygott Eli, nyomott egy puszit a homlokomra és kiment, az ajtóban vissza fordult – Felhívom Ai-t. – csak mosolyogva bólintottam.
Eli útközben nem bírta ki, hogy ne szóljon egy nővérnek, így miután elment 10 percre rá meg érkezett egy nővérke, kezében egy halom papírral és egy hőmérővel. Megmérte a pulzusom, a hőmérsékletem és minden létező dolgot amit mérni lehet egy emberen, majd mosolyogva közölte velem, hogy aludjak. „14 nap folyamatos mély altatás bőven elég volt.” – gondoltam magamban,de jó kislányként ledőltem és becsuktam a szemeim. Amint hallottam, hogy kimegy ki akartam nyitni a szemem, de hallottam, hogy újra nyitódik az ajtó, azt hittem visszajött.
-Miya ez nagyon rossz vicc volt. – hallottam az ismerősen csengő hangot. Résnyire kinyitottam a szemem, Miya észrevette, de bólogattam neki, hogy ne szóljon Kevinnek. Megnyomtam egy gombot az ágyon és a háttámla hangos zúgással feljebb emelkedett. Miya megfogta Kevin vállát és megfordította velem szemben. Sovány volt, a szemei alatt hatalmas fekete karikák voltak, a bőre fakó.
-Mi történt veled? – kérdeztem halkan, így látva Kevint könnyek gyűltek a szemembe.
-Sora….tényleg felébredtél? – Kevin lassan oda jött hozzám, amint láttam papucsban és pizsomában volt. Megsimogatta az arcom, hosszú zongora ujjai jég hidegek voltak mégis, ahol az arcomhoz értek a bőröm szinte égett. A testem minden porcikája vágyott rá – Azt hittem elveszítelek.
-De buta vagy. – mondtam és az első vakmerő kis könnycsepp végig gördült az arcomon.
-Ne sírj…. – hangja elcsuklott…ő is sír – Kérlek.
-Kevin. – néztem mélyen a szemébe.
-Igen?
-Szeretlek. – mondtam halkan, erre ő közelebb jött hozzám és az ajkaimra lehelte:
-Szeretlek! – majd megcsókolt. A csókja édes volt, mégis tele fájdalommal és aggodalommal. Ajkai puhán súrolták ajkaim, nyelve óvatosan játszott a nyelvemmel. Hiányzott…rettentően.
A csókból kiválva csak nézett, szeméből lassan csordogáltak a hatalmas krokodilkönnyek.
-Azt hittem elveszítelek. – mondta szipogva.
-Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen. – próbáltam tréfával elűzni a rossz kedvét. Rám nézett..egy szót sem szólt csak nézett – Kevin mondj valamit.
-Úgy érzed meg akarok szabadulni tőled?! – már nyitottam volna a számat, hogy meg magyarázzam neki csak vicceltem, de folytatta – Sora amikor csak úgy összeestél a kezemben és a mellkasodat szorongatva levegő után kapkodtál, azt hittem elveszítelek. Azt hittem a kezeim között halsz meg. Miért nem mondtad, hogy beteg vagy?
-Változtatott volna a helyzeten? – kérdeztem vissza és nem bírtam tovább a szemébe nézni. Hallottam, hogy hangosan felsóhajt.
-Sajnálom. – mondta halkan – Tudom, tapló voltam. Miközben itt feküdtél szinte holtan és hallgattam a ritmustalan szívverésed mindent át gondoltam. Beszéltem Ai-val, aki majdnem felpofozott, beszéltem Miyával és…. – tartott egy kis szünetet – beszéltem Eli-val, aki mesélt a betegségedről és, hogy milyen kapcsolatban vagytok egymással. Bevallom, mikor először megláttam és még nem tudtam, hogy ki is ő…nagyon féltékeny voltam. – újra sóhajtott egy nagyot - Ha tudom, hogy ekkora a bajod én akár még a szivemet is odaadnám, csak, hogy élj.
-Hogyan tudnék élni, ha a lelkem egy része nincs velem?! – suttogtam.
-Én szeretnék melletted megöregedni, de az orvos azt mondta, ha lesz még egy rohamod,talán sose ébredsz fel, nem akarom, hogy meghalj. Sora élned kell, meg kell öregedned mellettem, nem engedem, hogy meghalj.
-Ne mondj ilyeneket. Ha nem találnak nekem donort, talán már holnap elmegyek. – Kevin erre felkapta a fejét és szemei elkerekedtek. Nem bírt egy szót sem szólni. Csak nézett és sírt. Elvesztem a tekintetében, úgy, mint amikor megismertem. De most hatalmas barna szemeiből nem kíváncsiságot vagy a vágyat láttam….félelmet. Félt, hogy elveszíthet. Megfogtam a kezét, remegett. A gépektől nem tudtam megmozdulni így csak a kezénél fogva húztam magamhoz és amennyire bírtam megöleltem. Hosszú karjai pajzsként vettek körbe. Vállai egyre gyorsabban kezdtek remegni, egyre jobban sírt. Nem akartam megnyugtatni, kicsit önző dolognak tartottam, de úgy éreztem tudnia kell milyen fájdalommal jár az ha úgy érzed elveszted azt az embert, akit a legjobban szeretsz. 10 percig ölelhettük egymást, mikor valaki halkan kopogott.
-Elnézést a zavarásért. – mondta egy magas, fiatal orvos, soha nem láttam eddig – Uram kérem, beszélhetnék a hölggyel négyszemközt? – Kevin felállt, megszorította a kezem és kiment. Az orvos lehuppant az ágyamra – Nos kedves….-nézett rám, majd a papírra a kezében – Park Sora, remélem nem gond ha Sorának nevezem. – bólintottam, mire elmosolyodott. Kis nevető gödröcskék lettek az arcán, amitől még fiatalabbnak tűnt – Az én nevem Kim Yun Ji...sebész vagyok. Ha jól tudom 6 éve van a szív donor listán.
-Igen doktor úr. – mondtam halkan.
-Szóval mit szólna ha azt mondanám, hogy vége a várakozási időnek.
-Nem értem, pontosan mire akar kilyukadni?
-Arra, hogy délután lesz egy nagyon fontos műtétje. – mosolygott, először nem esett le a tantusz. Egy pár másodperc után a gép csipogása felgyorsult.
-Ez azt jelenti, hogy kapok egy szívet? – kérdeztem, közben a hangom elcsuklott. Élhetek, megöregedhetek Kevin mellett, lehetnek gyerekeink, családunk. A doktorúr felállt, és kezet rázott velem, majd mielőtt kilépett volna mondta, hogy délután 3-kor a műtőben találkozunk.
Amikor kiment mindenki beözönlött, ezek szerint Eli elment Kai ért. Kevin aggódva lépett hozzám és megkérdezte mit akart az orvos.
-Kapok egy új szívet. – mondtam. Ai Eli nyakába ugrott örömében, Miyának le kellett ülni így elszédelgett a kis kanapéig és halk sírásba kezdett, Kevin pedig döbbenten nézett, majd megcsókolt. A csókból kiválva Miya ugrott a nyakamba és nagy puszit nyomott az arcomra. Hatalmas könnyeit letöröltem és újra magamhoz öleltem, majd Ai-t is. A zsinórok sem szabhattak akadályt egy nagy csaj ölelésnek. Amint elengedtem a lányokat Eli-t húztam magamhoz. Erős karjaival át ölelt és belesúgta a fülembe, hogy minden rendben lesz.
A műtét pontosan 3 órakor el kezdődött. Ismét önkívületi állapotban voltam, de ez alkalommal nem érzékeltem a külvilágot.
Nem tudom, hogy hetek vagy csak napok telhettek a műtét óta. De az idő érzékem nem működött valami jól. Ahogy ott feküdtem a mély sötétségben hirtelen egy alakot véltem felfedezni. Kevin volt, nyújtott a kezét, de én hiába szaladtam nem értem el. Hangosan kiabáltam a nevét ő pedig csak a karját nyújtotta felém és állt. A szemeiből ömlött a könny, mégis mosolygott. Az arcán fáradságot és szomorúságot láttam…szaladtam, de nem értem el. Miért? „KEVIN!..KEVINNNN!!..SEGÍTS!!!~” üvöltöttem hangosan.
Aztán hirtelen újra csak a sötét mélységben találtam magam. Egy halk hangot hallottam. Majd megpillantottam egy alakot, a földön feküdt és zokogott. Nem láttam az arcát, de a hangját felismertem, felismertem a halk szipogó hangot. „Miya…” suttogttam, a lány felnézett, keresett, de nem látott, folyton a nevemet kiabálta és keresett. Hirtelen Ai termett mellette és nyugtatni próbálta a felzaklatódott lányt.
-Hallottam őt Kai! – szipogta halkan Miya.
-Miya…- Ai hangja elcsuklott, de vett egy mély levegőt és folytatta - ..Miya, Sora nincs többé. A műtét után a teste nem fogadta be a szívet…Miya értsd meg Sora meghalt.
-NEM..NEM! – üvöltött hangosan Miya és beleborult Ai karjaiba. Oda akartam menni, sőt futni, hogy itt vagyok, nem haltam meg....Miya ne sírj. De újra csak a vaksötétben találtam magam. Próbáltam megkeresni őket, még sem találtam semmit, csak messziről hallottam a keservesen síró lány hangját. Hirtelen megtorpantam. Egy újabb borzasztó kép fogadott. Eli egy kórházi ágyon feküdt, körülötte gépek, amik egyre hangosabban és monoton hangon sípolt. Az ágykörül síró emberek, nem láttam az arcokat. Egy tükrön keresztül néztem, dörömböltem, de senki nem figyelt rám. Mindenki Eli-t nézte. Az arca meg se rendült, a keze tele horzsolásokkal. Hirtelen egy folyosón találtam magam és egy orvost pillantottam meg, amint egy idősebb nővel beszél. Közelebb mentem és felismertem a nőt, Eli anyukája volt.
-Sajnálom, de a fia testén több vágást is találtunk, illetve, mint kiderült drogot fogyasztott. Nem érte esetleg valami trauma a napokban? – kérdezte az orvos Eli anyukáját.
-Az egyik legjobb barátja a napokban vesztette életét. Talán ez lehetett a baj.
„Mi?....Istenem…Eli, te hülye! Hogy tehetted ezt magaddal?!” – gondoltam magamban, mert beszélni nem tudtam,térdre rogytam és sírni próbáltam. A könnyeim nem folytak, csak magamba roskadtam és az engem ölelő sötétségbe. A fekete fény ölelő karként fonódott körém. Csend volt, sír csend. Meghaltam? De akkor miért nem jön a fény? Miért nem keltem még át? Annyi kérdés kering bennem, de senki nem hajlandó válaszolni.
-Te kis buta, miért haltál volna meg? – kérdezte egy hang.
-Ki vagy? – ijedtem meg a hang hallatán.
-Sora vagyok.
-Nem lehet…Sora én vagy…. – hirtelen rájöttem kit hallok, saját magam. Egy lány jött velem szembe, kórházi ruha volt rajta. A mellkasán egy hatalmas vágás kezdetét láttam. A haja hosszú, mély fekete, az arca nyugodt, mosolygott. Mikor odaért hozzám, lehajolt és megfogta a kezem, hogy felsegítsen.
-Állj fel, te csacsi. Nem haltál meg, ezek csak rossz álomképek.
-Hogy ébredhetek fel?
-Jó kérdés. Erre sajnos nem tudom a választ, de talán ők igen. – megjelentek a barátaim. Szokás szerint Ai Miyát húzza, aki megsértődve megy panaszkodni Eli-hoz, Ai pedig hangosan nevetett a lányon. Majd megláttam Kevint, ahogy a gitárjával ül a széken, mellette ott voltam én is. Megcsókolt, a számon éreztem, az ajkait.
-Vissza kell mennem. – határoztam el. Lelkiismeretem, (mert közben rájöttem, hogy a lelkiismeretemmel beszélek) elmosolyodott.
-Jó döntés. Ők várnak rád. Nagyon. – integetett és eltűnt.
A sötétség megszűnt, a nap már lemenőben volt. A szoba gyönyörű narancsszínben úszott. Mivel a szoba fala fehér volt, a rá sütő fény halványabb színű volt, mintha ha egy hatalmas narancs közepében lennék, a sötétebb részeken már vér narancs volt…majd ránéztem a fekete monitorra, amin egy ismeretlen szív dobogott. Túl egyenletes volt. Elmosolyodtam és sóhajtottam egy nagyot.
Az ajtóm lassan kinyílt, Ai és Miya lépett be, úgy lépkedtek, mintha aludnék és nem akarnának felébreszteni. Ai észrevette, hogy őket figyelem és hirtelen megállt. Persze Miyának sikerült neki mennie.
-Aiiiii~….- dörgölte az orrát.
-Nézd. – mutatott felém a lány.
-Haaa?! – Miya először nem vette mit is kéne csinálni, de aztán felém fordult és szemei nagyra nyíltak – Sora. De jó! SORRAAAAA~ . – csak annyit láttam a lányból, hogy kirohan. Ai pedig odajött hozzám, leült és megfogta a kezem.
-Nagyon régóta várjuk ezt a pillanatot.
-Mióta? – kérdeztem rekedt hangon.
-Régóta, ennyi legyen elég. – mondta és nyomott egy puszit a homlokomra.
-Hova ment Miya?
-Szerinted? Keresi Vinne-t. – vigyorgott.
-Már te is Vinne-ed? – lepődtem meg.
-Csak szeretné. De mondjuk azt, hogy kicsit jobban megszerettük egymást, amíg te…amíg te aludtál. – ahogy befejezte, Miya karjánál fogva rángatta be Kevint, akinek szintén nagyra kerekedtek a szemei. A lábai nem bírták a hirtelen jött csodát és elcsuklott. Olyan volt, mint egy rongy baba, de valaki felsegítette.
-Na jólvan semmi ájuldozás. Csipkerózsika felébredt. – Eli karjait körbe fonta Kevin mellkasán és felrántotta a fiút, aki ahogy lábai talajt értek hozzám rohant és kiszáradt ajkai mintha várták volna az ajkaimtól az életet adó erőt, de én is gyenge voltam még. Belemosolygott a csókba.
-A herceg kicsit késett…Sajnálom!
-A csókod ébresztett fel. – mondtam halkan, de Kevin nem értette – Majd elmesélem. Most hívjatok kérlek egy orvost. – hiába keltem fel a sűrű és mély sötétből, be kellett csuknom a szemem. Kicsit erőt vettem magamon és újra kinyitottam a szemem, addigra a doktor úr már bent volt. Megvizsgálta a sebem, amire csak egy kicsit láttam rá, a melleim között húzódott egy vastag vörösen izzó csík. Félelmetes volt, mégis tudtam, hogy csak az én javamat szolgálja ez a seb. Ez a seb most már örökre velem marad. Az infúziómban kaptam valami nyugtatót és álomba zuhantam. Kevin végig velem volt, mármint addig amíg el nem aludtam.
Este kellhettem fel, mert a szobában sötét volt és csak a folyosó fénye szűrődött be. Hirtelen Miya száguldott be, hatalmas vigyorral az arcán.
-Kééépzeld, Ai és Eli éppen beszippantják egymást…a szájukon keresztül. – suttogta.
-Csókolóznak? – hüledeztem – Hol?
-A büfében láttam meg őket, de mivel egymással voltak elfoglalva ők engem nem vettek észre.
-Miya hányszor mondtam már, hogy Ai majd talál magának fiút, nem kellenek a rapid randik. – dorgáltam meg.
-Drágám ebben nincs benne a kezem.
-Miben nincs benne a kezed? – kérdezte Ai, akkorát ugrottunk Miya-val, a szív hangom pedig hallhatóan felgyorsult.
-Semmi. Hol voltál? – kérdeztem.
-WC-n… - mondta zavarodottan Ai és mögötte belépett Eli.
-Hölgyeim! – mondta udvariasan és rá mosolygott Ai-ra. Soha életemben nem láttam még Ai-t elpirulni.
-Eli! Hol voltál? – faggatóztam.
-Miért? – kérdezte, de nem nézett rám csak lehuppant Miya mellé. Nem tudtam meddig lehettem mély álomban, de közben ezek hárman nagyon jóban lettek. Mondjuk nem csodálom,hiszen Eli-nak arany szíve van. Ahogy Eli leült Miya rádőlt a vállára.
-Csak kérdezem. – mondtam és megfogtam Miya kezét. Magas lány mégis apró kezei vannak, szerettem megfogni a kezét, mert olyankor megnyugodtam. Másik oldalról pedig Ai kezét szorongattam. – Köszönöm, hogy itt vagytok. Kevin?
-Itt vagyok. – érkezett végszóra – Csak haza kellett ugranom valamiért. Rákacsintott Eli-ra aki előkapott egy gitárt, Miya pedig halkan dúdolni kezdett egy lassú dalt. Ai pedig már kattogtatta is gépét.
-Végre felébredtél, szeretném odaadni neked az ajándékom. Ai. – Ai megfogta a kezem és felsegített, úgy ültem, hogy a lábam lelógott. Kevin letérdelt és a zsebében kotorászott, a dal közben halkan még mindig szólt. Nem is tudtam,hogy Miyának ilyen jó hangja van eddig mindig csak vokalistaként hallottam. Gondolat menetem egy aprócska ékszer szakította meg - Sora már 4 éve vagyunk együtt, amíg aludtál sok mindenen gondolkodtam és rájöttem valamire. Nincs más nő akivel boldogabban tudnék élni…csak te. Kérlek légy a feleségem.
-Kevin… - hirtelen nem tudtam mást mondani, csak néztem azokba a fáradtan csillogó szemekbe – Persze, hogy hozzád megyek. – Felállt és megcsókolt. A gyűrűt az ujjamra húzta, pontosan passzolt. Gyönyörű volt, ha jól láttam fehér arany és egy apró kis kövecske, nem gyémánt, de akkor mi lehet.
-Hegyi kristály van a közepében. Ha lehúzód látsz benne egy feliratot. – gyorsan lehúztam és megnéztem. A gyűrű belsejében a világ legszebb szava volt belevésetve: „Szeretlek!”
-Én is szeretlek! – magamhoz húztam és megcsókoltam.
Még párnapig bent tartottak, közben Eli és Ai bevalották, hogy egymásba szerettek. Nagyon örültem nekik, a vőlegényem nap, mint nap bejött. Miya pedig mindig hozott nekem valamit, legyen szó újságokról, vagy volt, amikor festék készletem hozta be, hogy kicsit festegessek. Amint haza mentem befejeztem Kevin portréját, amire végül nem csak ő került fel rá, hanem magamat is rá festettem.
A képet a nappali legvilágosabb részére tettük, ahol mindenki látja. Jó pár év eltelt a műtét óta, havonta kétszer járok vizsgálatokra, de a szívem jól működik és ha Kevinnel vagyok egyre gyorsabban zakatol. Idő közben Ai és Eli is össze költözött, Miya pedig társként vett magának egy macskát, akinek nagyon ötletesen a Neko nevet adta. És elértem a célom….megöregedhetek Kevinnel boldogan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése