Emlékszem még a gyerekkoromra. Mikor még önfeledten játszottunk egymással. Mikor nem törődtünk a felnőttek buta világával, mikor minden más volt. Sokat gondolok vissza ezekre az időkre. Hiányzik. Hiányzik az önfeledt nevetés, a játszás, de legfőképp Ő. Gyerekkori legjobb barátom elvesztése sok fájdalmat okozott. Nehezen illeszkedtem be bárhova mikor már nem volt velem. Sokat sírtam esténként, hogy ő nincs már mellettem, hiányzott a legjobb barátom, de el kellett fogadnom a döntését. Nem láncolhattam örökre magamhoz. Tudtam, hogy egy idő után el fogják szakítani tőlem, de nem gondoltam, hogy ez az idő ilyen hamar fog eljönni. Eleinte mindig írt nekem, hogy mi van vele, mit csináltak, hogy érzi magát, de ezek a beszámolók egyre ritkásabban érkeztek, míg nem teljesen el tűntek. Megfogadtam, hogy nem zaklatom, nem keresem csak ha ő hív engem. De nem hívott, nem írt, még csak életjelet se adott magáról, de tudtam, hogy minden a legnagyobb rendben van vele, hiszen a neten egyre többet szerepelt. Mindig figyelemmel követtem a karrierjét és egy idő után megfogadtam, hogy bármibe kerül én akkor is találkozni fogok vele… megint…
Miután egyedül maradtam eldöntöttem, hogy valóra váltom egyik dédelgetett álmomat. Ének órákra kezdtem járni és lázasan gyakoroltam. Semmi se ment könnyen. Eleinte már azon gondolkoztam feladom. Sokszor éjszakáztam a gyakorlások miatt , hogy még jobb legyek. Néha úgy éreztem hót fölösleges az egész dolog. De most , hogy sikerült végre közelebb kerülni az álmomhoz, ha csak egy picinyként is, de úgy érzem megérte a sok szenvedés a nyelvórákkal, az énekléssel és az utóbbi időben a táncolással is. Sok időt fordítottam ezekre a dolgokra, hanyagoltam a barátaimat, aminek pár ember nem nagyon örült és elfordultak tőlem, de sokan a végsőkig támogattak. Sokat köszönhetek anyukámnak, aki minden percben mellettem állt. Még most is itt van velem és sírva szorítja kezemet. Nem akar elengedni, de tudja mennyit jelent számomra ez a dolog. Tudja, ha most nem élek ezzel a lehetőséggel talán soha többet nem leszek képes eljutni hozzá, hogy talán soha nem leszek képes arra, hogy találkozzak vele. Sokat küzdöttem érte, a barátságért és most kaptam egy lehetőséget. Egy lehetőséget amivel élni kell. Egy lehetőséget, amivel ha csak pár pillanatra is, de újra láthatom. Láthatom Őt, aki mindennél fontosabb nekem ezen a világon. Megszorítottam édesanyám kezét, aki felém fordult és bár könnyei ellenére mégis szívből mosolygott rám ezzel egy utolsó erőlöketet kaptam tőle. Megöleltem, elköszöntem tőle és elindultam. Elindultam a csupa nagybetűs élet felé…
Ég veled San Fransisco, üdv Seoul. Ezzel a gondolattal léptem be a gépbe…
A napsugarak csiklandozták bőrömet, a takaró félig takarta hófehér testemet, párnáim közt forgolódtam mikor meghallottam az ismerős zenét. Anyukám kereset, hogy biztonságba megérkeztem-e. Megnyugtattam afelől, hogy minden a legnagyobb rendben van és ahogy azt még San Fransiscoban együtt olvastuk az e-mailben, ami talán életem fordulópontját jelenti, kijöttek elém a reptérre és elkalauzoltak a lakáshoz, ami egy hónapig biztosan az otthonomat nyújtja eme idegen helyen. Mikor megérkeztem a fáradtság eluralkodott rajtam, azonnal álomba merültem. Miután elbúcsúztam anyukámtól lassan kikászálódtam puha ágyamból és szemügyre vettem a kis lakást. Az egésznek otthon szaga volt. Bárki lakott itt előttem, nagyon jó ízlése volt. A kis lakás olyan hangulatot keltett, mintha már ezer éve itt laknék. A hálószoba falai pirosban pompáztak. Nem az a vad szín volt, de egy szobának a narancssárga, barna bútorokkal, kiegészítőkkel pont megfelelt. A piciny fürdő, melyben egy zuhanyzó kabinon , mosdókagylón és mosógépen kívül más nem igen fért kék színt öltött magára. A babakék csempéket pár halas matricával dobták fel. Kicsi volt, de ízléses és az én igényem pont megfelelt. A konyha, ami az étkezővel és a nappalival volt egyben halvány rózsaszín volt. A konyhabútorok mind fehérek voltak, ahogy a hűtő és a sütő is. A bútorokat virágok ékesítették. Az étkező asztal üveglapján egy halványrózsaszín terítő volt és fehér-rózsaszín székek csatlakoztak a társaságához. A nappaliban egy fehér bőr kanapé előtt állt egy kis fehér dohányzó asztal, amit ugyanolyan terítő díszített, mint az étkezőasztalt. A lakás minden kis zeg-zugát bejártam. Mikor végeztem a nézelődéssel csengetésre lettem figyelmes. A bejárati ajtóhoz mentem, szép lassan elfordítottam a zárat, ami készségesen kattant egyet utat eresztve vendégem felé. Nem szólt semmit, csak bejött, leült az egyik székre és kipakolt valamit.
- Bocsi… de te ki vagy? – kérdeztem félénken a lányt.
- Jaj, de illetlen vagyok. Szia, én Jin Ah vagyok. A szomszédban lakom, én segítek neked. Tegnap nem tudtam kimenni eléd a reptérre, mert fontos dolgom akadt, de ma első utam hozzám vezetett. – kacsintott rám.
- Áhh Jin Ah. Így már minden világos. Örülök, hogy találkoztunk Én…- mutatkoztam volna be, de megelőzött.
- Tudom, Alexandra.De gyere ülj le.- utasított. Mint szófogadó kislány követtem „parancsát” és helyet foglaltam vele szemben.- Sok dolgunk lesz, mivel az ügynökség nem hagyott sok időt nekünk. Szóval Alexa…
- Elég lesz az Alex is, az rövidebb. – mosolyogtam rá.
- Szóval Alex, mint tudod nem gyerek játék ez az egész dolog. Még ha folyékonyan beszélsz koreaiul és van a véredben koreai vér, nem lesz könnyű dolgod. Nehéz a koreaiak kegyeibe férkőzni. Tehetséges vagy. Az ügynökség felfigyelt rád és támogat, de ők se mindenben. A kegyeikbe kell férkőznöd. Szorgosnak kell lenned, túlóráznod kell, és törekednek a legjobbra, a tökéletesre. Menni fog? – nézett végre rám lapjai közül.
- Ha nem menni el se jöttem volna.
- Ez a hozzáállás tetszik.
Nekiálltunk a lázas munkának. Nap, mint nap jártam énekórákra, táncórákra és mikor időm engedte nyelvórákat is vettem. Törekedtem a tökéletességre. Egy szabad percem nem volt. Keveset aludtam. Ha a próbák között akár akadt fél órám , azt a pihenéssel töltöttem. Jin Ah meg volt velem elégedve. Az ügynökség egyre jobban kezdett megszeretni. Az indulásnál lévő ellenszenv lassan kezdett eltűnni. Az énekórákat felváltották a stúdiólátogatások. Sok csapat munkálatánál voltam jelen. Ha volt néhány szabad percük tanácsokkal láttak el. Segítettek amiben tudtak. Sikerült a legtöbb embert elbűvölnöm. A táncolás is már a vérembe ivódott az idők folyamán. A nyelv olyan szinten ment, hogy sokszor néztek koreainak. Habár vétettem néha hibát, mindig gyorsan kapcsoltam és azonnal kijavítottam, vagy csak folytattam a beszédet, mintha semmit nem rontottam volna el. Ez a szokás az énekesek körében elhagyhatatlan. Jin Ah minden kisebb éneklős, táncos versenybe benevezett. Sorra nyertem meg ezeket a versenyek, de nekem más kellett. Nem ezért jöttem, így boldogtalan voltam. Még ha a karrierem, felágazóban van és a debütálásomat kezdte már tervezni az ügynökség, elégedetlen voltam. Lassan eltelik az-az egy hónap , amit anyukám engedélyezett. Ha nem találkozok Vele, bármilyen jól sikerülnek a dolgok, nem maradhatok itt. Lehetetlen. Jin Ah tudta. Tudta, hogy a mamám milyen feltételekkel engedett el és megpróbált mindenbe segíteni, de ő nem Isten. Nem tud mindent úgy megszervezni, hogy klappoljon, minden úgy süljön el ahogy azt mi akarjuk. Foggal-körömmel harcolt értem, amiért hálás vagyok. De az ígéret az ígéret. Ha nem találkozok vele, nincs keresni valóm itt. Az utolsó reményem a mai fellépés volt. Izgultam, a tenyerem izzadt, a gyomromban pillangók röpködtek ezer számra, a hideg rázott, de felkészült voltam. Felkészültem mindenre. Ha ez életem utolsó fellépése itt Koreában akkor a legjobban kell sikerülnie. Már nem reménykedtem olyan vágyakozóan. Elfogadtam, hogy az élet nem mindenkivel kegyes. Kopogtak az ajtón. Felálltam és elindultam, hogy életem legjobb fellépést tudhassam magamévá…
Fényes nappal volt, az előadók mind kezdők voltak a popszakmában, mégis több ezer ember gyűlt össze a színpad körül. Sikoltoztak, ugráltak, néhányan sírtak örömükben. Egyszóval jól érezték magukat. A legtöbb banda hatalmas tapsvihart, üdvrivalgást kapott a fellépése után és én ezzel az élménnyel, ami nekem már többször is megadatott léptem fel a színpadra…
Szokásos tapssal fogadtak, mint mindenki mást előttem, de ez más volt. Sokkal hangosabb volt, előkerültek a táblák, hallatszódott néhány sikítás. Boldog voltam. A legmerészebb álmaimban se gondoltam volna, hogy egyszer itt fogok állni, hogy így fognak szeretni. Üdvözöltem a tömöget és közben az első sorokat pásztáztam. Nem hittem a szememnek, mikor ismerős arcokat véltem felfedezni. Ott állt az első sorban a színpad közepén. Ő aki, már sztárnak számít itt. Ő, aki miatt képes voltam több ezer kilométert repülni. Ő, akit talán mindennél jobban szeretek. Gondolkodásomból a zene első akkordjai ébresztettek fel. A tömeg felé néztem és elkezdtem énekelni, talán az életben nem utoljára, de először az ő szemei előtt….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése