Réka- Little Kevin 6

Reggel arra ébredtem, hogy lábaim teljesen elgémberedtek, nyakamat alig bírom mozdítani és kezek ölelnek. Hátrafordultam és megpillantottam Kevint, ahogy édesen szuszog és ölel engem, mintha ezen múlna az élete. Nagyon aranyos volt. Ahogy néztem fejem ösztönösen közelített felé és ’ Jó reggelt.’ puszit nyomtam arcára, amitől mozgolódni kezdett és szemeit szép lassan kinyitotta.
- Jó reggelt .- köszönt kicsit rekedtes hangon és megpuszilt.
- Jó reggelt- köszöntem vissza. – Mond csak kényelmes volt így aludni? – kezdtem el mosolyogni.
- Életemben most aludtam a legjobban… talán. – kezdett el nevetni.
- Gyere. – húztam fel és mentem a konyhába. Főztem kávét és csináltam reggelit. Megettük és bementünk a nappaliba.
- Hívd fel Elit, hogy hozzon neked valami ruhát, a tegnapiban még se jöhetsz, addig én felöltözök. – indultam el szobámba, de Kevin jött utánam. Azt hittem csak a mosdóba megy, de tévedtem, bejött a szobába és leült az ágyamra. – Kevin kimennél? – kértem meg.
- Réka, már láttam mindent .- mosolyodott el. – Meg amúgy is … - állt fel és benézett a szekrényembe. Én csak álltam és néztem ahogy ruháim közt kutat. - … ez jó lesz. – emelt fel egy fekete pólót, amit még tőle kaptam.
- Hát te tudod. – zártam le ennyivel. Kerestem magamnak én is ruhát és bevonultam a fürdőbe. Nem zártam be, mert tudtam, hogy Kevin úgy se jön be. Majd kopog , ha kell neki valami, de rosszul gondoltam. Melltartóban és bugyiban álltam a fürdőszoba közepén, mikor kinyílt az ajtó és Kevin bejött.
- Bocsi – mondta és leült a kád szélére.
- Mit szeretnél? – fordultam felé. Ő csak felállt , közelebb jött, míg elég közel nem lett ahhoz , hogy magához rántson és fülembe suttogta.
- Téged. – kirázott a hideg hangjától és leheletétől, amit bőrömön éreztem.
- Ne bolondozz már itt kora reggel. – toltam arrébb és kezdtem el öltözni. Már nyúltam pólómért mikor megfogta kezem és rámart ajkaimra. Testem teljesen belebizsergett ebbe, de az eszemre hallgatva nem hagytam a csábításnak.
- Kevin, légy szíves, sietnünk kell. Felhívnád Elit? Vagy inkább a tömegközlekedésre szavazol? – kérdeztem meg eltolva magamtól.
- Felhívom. – vágta be a durcást és ment ki az ajtón. Gyors felöltöztem, tettem fel egy enyhe sminket és utána mentem. Mikor megláttam , hogy a kanapén ül és még mindig durcizik, hangosan felnevettem.
- Te most min nevetsz?- kérdezte meg.
- Most már tudom Vinnie honnan örökölte ezt a szokását. – mosolyogtam tovább.
- Ohhhh… szóval hasonlít rám? – békélt meg.
- Elég sok mindenben. – ültem le mellé. – Na Eli mikor jön? – tereltem el a témát mielőtt kérdezhetett volna valamit is.
- Körülbelül öt perc és itt van. – mondta, felállt, megfogta kezemet, együtt megkerestük a kulcsokat, bezártuk az ajtókat és kimentünk a, hogy mi várjunk Elira és ne ő mi ránk. Kiértünk, leültünk a kinti padra és csöndben vártunk. Kevin törte meg a csendet kérdésével kevés idő után.
- Bemehetek veled a kórházba?
- Ezt ne tőlem kérdezd. Nem az én engedélyemre van szükséged. – mondatom végén megláttam Elit, így felálltam és az autóhoz mentem. Kevin követett, beült mellém és egy szót sem szólt egész úton. Eli bevitt a kórházba és végig beszélt velem. Megkérdezett mindent amire kíváncsi volt vagyis reméltem, hogy mindent.
- Köszönöm – nyitottam ki az ajtót, mikor megérkeztünk. – Kevin te nem jössz? – kérdeztem meg már kint állva.
- Nem mehet. - mondta Eli helyetted. – A menedzserünk már így is kicsinálja a tegnapi miatt , nem kell még olajat öntenie a tűzre. – magyarázta.
- Ohh… értem, hát köszönöm, hogy elhoztatok.
- Igazán nincs mit- mondta Eli és már indult is volna, de még visszaszólt. – Réka ma nem tudok érted jönni. Haza tudsz menni?
- Persze, megoldom. Már így is sokat segítettél. ÉS amúgy is eddig is boldogultam valahogy. – mosolyogtam rá és bementem. Mikor beértem Vinnie már az ágyon ült és nagyon nevetett valamin. Két nővér volt bent nála és játszottak vele. Csak álltam az ajtóban és néztem, ahogy jól szórakoznak.
- Mama. - hallottam meg Vinnie hangját.

- Szia kincsem. –léptem be a kórterembe. - Hogy vagy?- ültem le az ágyára. – Annyeong haseyo- köszöntem közben oda a nővéreknek, akik eddig fiammal játszottak.
- Mama képzeld a két néni eddig csak velem foglalkozott, mert nem tudtam aludni.
- Mikor kelt fel?- fordultam feléjük.
- Ötkor és az orvos azt mondta, hogy meg kell próbálni 24 órán keresztül fent tartani, nehogy megint ilyen magas láza legyen.
- De hát még csak 3 éves ezt az orvos se gondolhatta komolyan. – akadtam ki egy kicsit.
- Mi ezt nagyon jól tudjuk, de ezt az utasítást kaptuk. Mi nem szeghetjük meg különben kirúgnak minket.
- Értem és sajnálom, hogy kiakadtam csak szerintem ezt abszurd. Sose szoktak ilyet kérni attól aki belázasodik, meg főleg nem egy 3 éves kisgyerektől. Lehetetlent kért maguktól az orvos. Egyébként Vinnie már evett? – kérdeztem meg végül.
- Igen. Úgy öt perce fejezte be.
A két nővér ezt követően kiment és Vinnievel meg a másik két kisgyerekkel maradtam ott. Az egyiket Nolanak hívták. Ő négy éves és szívritmus zavar miatt feküdt bent a kórházban. Szegény kisgyereket a szülei csak nagyon ritkán tudták meglátogatni a munka miatt és akkor is együtt jöttek be rövid időre. Most őszintén szülő az ilyen. Hát szerintem nem, de ez már nem az én saram. A kislányt YooDanak hívták. ő három éves, mint Vinnie. Himlő miatt került be a kórházba. Szerencsére már elmúlt neki, de a szülei nem jelentkeztek még érte. Egész napomat ezzel a három lurkóval töltöttem és jobban kimerültem , mint ők hárman együttvéve. Ebédelni is csak úgy voltak hajlandóak, ha én etetem őket, így ez eltartott egy darabig. A délutáni szunyó helyett a két nővér segítségével lementük a kórház udvarára egy kis frss levegőt szívni. Nolara nagyon kellett figyelni, hiszen semmi megerőltetőt nem csinálhatott a szíve miatt. Mikor kijátszották magukat felmentünk és mindhárom kis lurkó ágyba bújt. Még bent maradtam egy kicsit de mivel már nyolc óra volt és a látogatási idő már egy órája lejárt , úgy gondoltam ideje hazamennem. Megkértem a két nővért , akik a mai nap folyamén segítettek nekem, hogy vigyázzanak mindhárom rosszcsontra és próbáljanak az orvos kérésének eleget tenni. Ezután elköszöntem kisfiamtól és újdonsült barátaitól és hazaindultam. Már félúton jártam mikor megszólalt a telefonom. Ránéztem a kijelzőre és elfehéredtem. Apukám neve villogott rajta. Sose keresnek csak ha baj van. Mindig én szoktam őket hívni, így megijedtem neve láttán. Remegő kezekkel vettem fel végül a telefont.- Halló. – szóltam bele már remegő hanggal.
- Szia kicsim. – hallottam meg apukám közel se vidám hangját.
- Mi történt? – vágtam bele a közepébe.
- Csak meg akartam kérdezni hogy vagy és hogy mi van veled meg Vinnievel.
- Apa , kérlek mond el az igazat. Ti sosem hívtok csak akkor ha baj van… - kezdtek el könnyek gyűlni a szemembe, pedig még nem is sejtettem mekkora a baj.
- Réka, haza kell jönnöd. – halkult el hangja.
- Miért? Mi történt?- kérdeztem meg már a sírás határán állva.

- Meghalt. – ennyit volt képes apukám mondani.
- Kicsoda? – kérdeztem meg elhaló hangon és könnyeim már potyogtam szememből. – Apa, mondj már valamit. – kérleltem.
- Nem kell sok időre hazajönnöd, csak a temetésen legyél itthon. – mondta monoton hangon.
- De kinek a temetésén?- kérdeztem meg újra.
- A nagymamádén…- ahogy kimondta ezt, mintha elszakadt volna bennem a cérna könnyeim útra keltek. A telefont kinyomtam, lábaim összecsuklottak és az utca közepén ültem és csak sírtam. Képtelen voltam felfogni , hogy meghalt, pedig tudtam, hogy hamarosan be fog következni, de nem gondoltam , hogy ilyen korán. A betegség amiben szenvedett elvitte, de talán jobb is így neki, hiszen fájdalmakkal kellett együtt élnie, ami az idő múlásával csak egyre erősödött és szenvedett tőle nagyon, de nekem akkor is fáj a tudat, hogy soha többé nem láthatom. Régen láttam már mamát és terveztem, hogy Vinnie elmegyünk meglátogatni a családot, de már késő… Ezzel a tudattal keltem fel és indultam haza. A lábaimat alig bírtam emelni és szinte semennyit nem haladtam az elmúlt tizenöt percben így a közeli parkban leültem egy padra és meredtem magam elé, a telefont pedig szorítottam, mintha ezen múlna az életem és vártam, hogy csörögjön és megmondják, hogy ez az egész egy nagy hazugság és mama még él, de akármennyire is vártam csak nem hívtak. Már egy ideje itt ültem. könnycsatornáim idő közben teljesen kiszáradtak, szemeim duzzadtak és vörösek lehettek, fejem lüktetett a sok sírástól és szívem iszonyatosan fájt a tátongó űrtől, de ezek ellenére haza kellett mennem és erősnek kellett mutatkoznom. Erőt vettem magamon és felálltam, telefonom ebben a pillanatban szólalt meg. Meg se néztem kijelzőjét csak felvettem.
- Mond hogy nem igaz, hogy csak tévedés az egész. – kérleltem a vonal túloldalán lévőt.
- Mit mondjak? – szólt bele Kevin a telefonba. Nem tudtam megszólalni. Képtelen voltam szavakat formálni ajkaimmal. – Réka mi történt? Kezdesz megijeszteni.
- Meghalt. – ennyit voltam képes mondani. Tudtam, hogy Kevin félre fogja érteni, de nem ment. Nem jött ki több hang a torkomon.
- Vinnie? Ugye nem?- kérdezte hitetlenkedve. Még mindig nem szóltam semmit. – Réka, ugye nem történt vele semmi?- kérdezte már hisztérikus hangon.
- Nem. – leheltem a telefonba. Kevin egy ideig csöndben volt, majd megszólalt.
- Hol vagy?- kérdezte aggódva. – Ugye már otthon?
- Nem. – válaszoltam tömören.
- Akkor hol?
- A parkban… - és letettem a telefont. Visszaültem a padra, lábaimat felhúztam, térdeimet kezemmel összefogtam és ráhajtottam fejem. Csak ültem egy helyben ki tudja már mennyi ideje, mikor lépteket hallottam és ijedtem összerezzentem. A léptek egyre hangosabbak lettek, mígnem teljesen elértek, majd abbamaradtak. Valaki leült mellém a padra és átölelt. Felkaptam fejem ijedtemben…
- Réka, nyugi csak én vagyok. - mondta Kevin

- Honnan tudta, hogy itt vagyok? – kérdeztem suttogva.
- Megérzés. – mondta és magához húzott. Telefon megszólalt, felvette és rövid beszélgetést folytatott. Nem tudtam kivel, mivel csak annyit hallottam, hogy „ Megvan, mindjárt megyünk” és ezzel a mondattal le is tette a telefont.
- Mi történt? Ki halt meg? – kérdezte meg felém fordulva. Nem mondtam semmit csak néztem. – Réka, kérlek, mond el. – kérlelt Kevin.
- A…
- A… Réka, kicsoda?
- A… nagymamám… - ahogy ezt kimondtam a mécses újra eltört nálam és könnyeim csak úgy potyogtak. Kevin közel húzott magához és amennyire tudott megnyugtatott, majd kézen fogott és elindult velem ki a parkból….

Réka:Little Kevin 5.

Ahogy megéreztem Kevin száját enyémen testemet átjárta a forróság és beleremegtem. Szóval ennyit számít az idő?! Milyen rég is volt már…Gondoltam bele, mikor utoljára csókolóztunk, de észhez tértem és eltoltam magamtól…

- Kev…

- Réka ne csináld ezt.

- Jó éjt.- fordultam sarkon és a ház felé vettem az irányt.

- Réka…- futott utánam Kevin.

- Kev..

- Itt alszok.

- Az ki van zárva.- próbáltam erősködni, titkon még is reméltem, hogy lehetetlen lebeszélni róla.

- Ha kint kell az udvaron aludnom akkor is itt maradok.- erősködött tovább.

- És mit mondasz az esetleges paparákoknak?

- Réka, te se változtál semmit.

- Na gyere.- adtam be végül derekam.

Kevin kiment a kocsihoz és elmondat a többieknek, hogy ma este itt marad velem. Megvártam a kapuban és együtt mentünk be. Leültünk először a konyhába. Mivel emlékeztem rá, hogy mindig fel kell hajnali kettőkor, ha rendes időben hazaérnek, mert éhes így elényomtam egy tál kaját.
- Ezt most.

- Kevin, még emlékszem.

- Hát köszönöm.- és elkezdett enni. Nem sokra rá megszólalt.- Te nem eszel?

- Ettem én valaha hajnalban?!

- Igen- kezdett el nevetni.

Mivel nem voltam éhes én nem ettem vele, de igaza volt, mert volt már rá példa, hogy nekiálltam vele falatozni az éjszaka közepén. Megvártam míg befejezi utána bementünk a nappaliba ő leült én meg eltűntem az egyik szobában. Mikor visszatértem egy törülköző és egy nagyobb melegítő volt a kezemben.

- Tessék.- nyomtam a kezébe a cuccokat.- A fürdőre még emlékszel merre van?

- Réka, két nap. Azért ennyire nem rövid távú a memóriám.

- Kevin…

- Mond.

- Menj fürdeni majd reggel.

Kevin, mint a szófogadó kisgyerek úgy vette be a fürdőt. Még ő tisztálkodott én előkészítettem neki a vendégszobát. Miután végeztem vele a fürdő előtt mentem el, de Kevin még mindig bent tollászkodott. Bementem a nappaliba és leültem. Vártam míg kijön, de egyre fáradtabb voltam. Elfeküdtem a kanapén próbáltam ébren maradni, míg végez, de nem nagyon sikerült. Puhaságot éreztem arcomnál.

- Kev..?!- nyitottam ki a szemeimet.

- Bocsánat, nem akartalak felébreszteni.

- Nem ébresztettél fel. – ültem fel a kanapén.

Leült mellém és nézett ki a fejéből.

- Most ott fogsz ülni?- kérdeztem meg.

Nem válaszolt semmit csak közelebb hajolt. Szája már az enyémet súrolta mikor szólásra nyitotta:

- Mivel nem tudom hol fogok aludni igen. –suttogta lágyan ajkamra.

- Kevin inkább beszéljük, csak ne csináld ezt többet.- fordítottam el fejem, hogy ne látszódjon zavarom.

- Miről akarsz beszélni?- hajolt megint közel.

Fejbe vágtam egy párnával és bementem a fürdőbe. Gyors én is rendbe szedtem magam és kijöttem. Kevin a kanapén szuszogott egyenletesen. Közelebb mentem hozzá és elkezdtem nézni. Gyönyörű baba popsi arca ragyogott velem szemben, rózsaszín ajkai fogva tartották tekintetem. Csak bámultam szépen ívelő ajkát mikor kezeket éreztem magamon és egy rántás. Pillanatok alatt a kanapéra kerültem és Kevin fölöttem térdelt. Már hajolt volna közelebb mikor eltoltam magamtól.

- Inkább beszéljünk- mondtam neki elhaló hangon, ami nem igazán győzte meg.- Kev, ha nem hagyod abba, haza is mehetsz- és a varázsszó hatott. Szépen lemászott fölülem és leült velem szemben a kanapéra. Egymás szemébe néztük, de megszólalni nem tudtunk. Végül erőt vettem magamon.- Na mire is emlékszel?- kérdetem kíváncsiságot csöppet se leplezve.

- Mikor a próbaterembe finomam közöltétek velem, hogy az én fiam, kicsit sokkolt a hír. Nem igazán emlékeztem dolgokra. Hazudnék ha azt mondanám most tisztán emlékszem mindre, mert nem így. Eli mesélt el mindent nekem. Mikor egy szó nélkül leléptem senki nem értette az okát. Minden nap kérdeztünk Linát, hogy ugye csak beteg vagy és nincs semmi bajod, de ő se tudott rólad semmit. Megijedtünk. Két hét után mikor már a telefonadat semmiképp nem lehetett elérni teljesen összetörtem. Szerelmes voltam beléd és fájt, hogy egy szó nélkül kiléptél az életemből. A srácok nehezen tudtak belém lelket önteni. Nem volt kedvem próbákra menni, fellépésekre járni, de miattuk megcsináltam. Egy idő után enyhült a fájdalom, de sose tűnt el örökre. Mikor megláttak a bevásárlóközpontban, azt hittem összeesek a boldogságtól, de mikor megláttam Vinnie-t feléd futni úgy éreztem, mintha tört szúrtak volna belém. Vártam mikor jön oda az apja, de nem jött. Miután visszajöttél nem akartam elengedni, megszerettem az a rövid idő alatt amit együtt töltöttünk. Mikor elmentetek titkon reméltem, hogy nem sokára összefutunk. És ez sikerült is. Nem értettem miért szerettem meg annyira a Vinnie-t. Mikor bejött hozzánk a próbateremben azt mondta nekünk, hogy te engedted el. Meg se fordult a fejünkbe, hogy esetleg te nem is tudsz róla és az se hogy egyedül jött el. Mikor  bejöttél és elkezdtél sírni nem értettük miért van, de Vinnie megszólalt. Csak annyit mondott sajnálom és odamentünk hozzád. Még ekkor se állt össze a kép, csak mikor közöltétek velem. Nem azért nem szólaltam meg , mert megvetettelek téged hanem azért, mert boldog voltam. Első hallásra sokkolt a dolog, de örültem….

- Minek örültél? Mitől voltál boldog?

- Réka, lehet, hogy te úgy gondolod három év alatt sikerült téged elfelejtenem, de ki kell, hogy ábrándítsak. Ez egyáltalán nem így van. Minden nap csak az járt a fejemben, lehet, hogy ma találkozom vele…megint…. És ami azon az estén történt, lehet, hogy részegek voltunk, de én mindent komolyan gondoltam. Szerettelek és most is szeretlek… Talán ez a szerelem?!- kérdezte már szinte kétségbeesve.

- Akkor miért viselkedtél úgy?- küzködtem könnyeimmel.

- Sajnálom- ennyit volt képes kinyögni.

Nem tudtam megszólalni. Belül az érzelmeim nagy csatát vívtak egymással. Örültem annak, amit hallottam mégis fájt, hogy azt mondta nem emlékszik nagyon semmire. Gondolkoztam, mit mondhatnék neki, ami a szívemből jön, de nem tudtam megszólalni.

- Réka, mondj már valamit…- kérlelt.

- Kevin…Én…

- Kérlek ne csináld ezt…- már könyörgött nekem.

- Sajnálom… én…csak…nem gondolkoztam…Fiatal voltam. Tudom, hogy jogod lett volna tudni róla, hogy már az elején el kellett volna mondanom, de képtelen voltam. Nem tudtam a szemedbe nézni. Féltem…Féltem attól, hogy megvetsz majd, ezért inkább csöndben kiléptem az életedből. 18 éves voltam, mégse fordult meg a fejembe az abortusz lehetősége. akartam ezt a gyereket, mert így örökre lehet egy kis darab belőled velem…de nehéz volt. Szólnom kellett volna, de nem tudtam…- kezdtek el könnyeim hullani.

- Réka…sshhh- ölelt magához Kevin.

- Én annyira sajnálom…- kezdtem el még jobban sírni. Kevin próbált nyugtatni. Nem kevés időbe telt mire teljesen abba maradt könnyeim hullása és képes voltam újra normálisan beszélni, még se szólaltam meg. Kevin törte meg a csendet.

- Hogy voltál képes egyedül nevelni? Miért nem szóltál nekem?- kérdezte meg azokat a dolgokat amik jelen helyzetben a legjobban izgatták.

- Nem egyedül neveltem. Egy öreg hölgy segített nekem…-láttam, hogy kérdezne, de nem hagytam, folytattam.- Mikor megvettem ezt a házat közel nem volt ilyen jó állapotban. Az a kedves ahjumma segített nekem felújítani, mikor ideköltöztem. Később, mikor Vinnie megszületett, már több időt töltött itt, így eladtuk a házát és a pénzből amit, nem sikerült rendesen megcsinálna kipofoztuk. Napközben még én dolgoztam ő vigyázott a gyerekre, de két hónapja meghalt…

- Sajnálom…- nem foglalkoztam ezen mondatán hanem folytattam.

- Azért nem szóltam neked, mert nem tett volna jót a karrierednek és most is ezen a véleményen vagyok. Mit szólnának az emberek ahhoz, hogy 21 évesen van egy 3 éves fiad?! Belegondoltál ebbe valaha is?..

- Nem… egészen addig a napig míg újra nem találkoztunk. De nem érdekel mások véleménye. Réka fogd már föl végre, hogy bárhogy próbálsz lebeszélni a dolgokról, bárhogy próbálod elérni azt, hogy ne csináljam, már nem fog menni, döntöttem. Az , hogy újra találkoztam veled az nem véletlen volt. Én megszerettem Vinnie-t. Képtelen lennék elengedni, ahogy téged is. Belehalnék a fájdalom, hogyha újra itt hagynál egy szó nélkül. Már az első alkalom és nehéz volt, de a másodikat már nem élném túl. Sajnálom, de ezúttal nem engedem, hogy csak úgy kisétáljatok az életemből…

- De Kev…- nem tudtam megszólalni. Kevin nem hagytam. Ajkaimra mart és nem engedte, hogy bármit is mondjak…de már nem is akartam. Ez a csók ráébresztett arra, hogy ha tudnám se akarnám elhagyni azt az idiótát.

- Szeretlek…- suttogtam ajkaira és ölelése bújva aludtam el…

Réka: Best friend?! 3.

Talán szívem is megállt egy rövid időre. –gondoltam magamban, mikor másnap reggel ugyanabban a fehér szobában ébredtem gépekre kötve. Ugyanolyan volt, mint tegnap. Egy valamiben különbözött, de az-az egy dolog hiányzott a legjobban. Ő. Nem ült ott ahol tegnap, nem szorította a kezem, nem kért bocsánatot és nem gördült le könnycsepp az arcán. Helye üresen állt, ahogy az én lelkem is. Tükörképei voltak egymásnak. Az ajtóra néztem, de nem láttam semmi érdekes, csak bámultam mereven.  Vártam, hogy hátha megint bejön, de nem tette. Napokon keresztül ez ment. Csak vártam rá, egész végig az ajtót néztem, de soha senki nem tévedt be rajta az orvosok és a nővéreken kívül. Tényleg ennyi lenne?! Ennyit jelentenék neki?! És Linzy?! Ő hol van?! Tényleg nem tud rólam senki semmit?! Ezek a kérdések kavarogtam a fejemben, mikor valaki hozzám ért.

- Szia…- köszönt oda nekem és felé fordultam. Sandara ült a széken.

- Szia- köszöntem oda neki.- Mit szeretnél?- kérdeztem holott nem túl sok kedvem volt a beszédhez főleg nem vele.

- Ne csináld ezt kérlek. Kris totál padlón van. Napok óta nem eszik. Nem hajlandó semmit csinálni.

- Nem én vagyok vele együtt, ne nekem mond.

- De te vagy a legjobb barátja.

- Voltam.

- Miért csináljátok ezt mindketten?!- gördült le egy könnycsepp a szemén.

- Mert szeretem… jobban, mint ahogy kellene, de féltem elmondani neki, féltem, hogy ezzel tönkreteszem a barátságunkat és szenvedtem…

- De most ő is szenved miattad.

- Kérlek menj el.- Sandara felállt és kilépett az ajtón. Ahogy lábai átlépték a küszöböt szemeimből csak ömleni kezdtek a könnyek. Képtelen voltam elhinni neki, hogy Kris miattam szenved, hogy nem eszik, hogy nem csinál semmit. Ő mindig is energiabomba volt ez nem vall rá. Mikor élete nagy szerelme kidobta akkor se tört össze. Mosolygott, bár lehet a fájdalom belülről mardosta még se mutatta. Akkor most miért tenné?! Próbáltam választ találni, de semmi észszerű nem jutott az eszembe. Napközben benézett hozzám az orvosom és megmondta, hogy holnap már hazaengednek, de csak akkor ha valaki otthon lesz velem. Nem szeretné ha megint itt kötnék ki. Nem ígértem neki semmit, hiszen magam sem tudtam jelen helyzetben kit hívhatnék. Kris a szomszédban lakik, de őt nem hívhatom. Sandara ki van zárva. Linzyről meg semmit nem tudok. Végül, mikor pár óra múlva bejött a nővér megnézni, megkértem, hogy hívja fel nekem Linzyt. Megbeszélte vele, hogy holnap bejön értem, de ennél többet nem tudtam meg róla. Kicsit kezdtem aggódni érte és végre tudtam máson is gondolkodni. Nem sokáig tehettem meg, mivel jött az esti ellenőrzés. Az orvos megnézte az infúzióm, meghallgatta a szívverésem és még egyéb kisebb vizsgálatokat csinált. A végén megállapította, hogy egy kis pihenés és jobb leszek, mint újkoromban. Na azt kötve hiszem, mivel a szívem romokban hever, de nem mondtam neki ellen. Megvártam míg kimennek és álomba merültem. Képzeletem egy rétre kalauzolt. A réten egy lány és egy szöszke fiú játszott. Kergették egymást és mikor kifáradtak egy emberként dőltek a virágrengetegbe. Közelebb mentem hozzájuk és felismertem magamat a lányba. Önfeledten játszottam Krisel. Nem zavart minket semmi, nem törődtünk semmivel csak egymással. A gyerekkoromra emlékeztetett ez a kis képzet. Akkor nem törődtünk senkivel, nem foglalkoztunk mások véleményével, csak egymással. Mindenhova együtt mentünk. Elválaszthatatlanok voltunk, de ahogy nőttünk az érzéseink úgy változtak és idővel bekavartak tengereket szítva közénk, de mindig megbirkóztunk ezekkel az akadályokkal akár egyedül, vagy a másik segítségével, de átvészeltük a nehéz időket. De most nem úgy van. Erre a gondolat ébredtem fel. A gépek a szobában ugyanolyan monoton módon zúgtak. A nap sugarai még épphogy csak bevilágítottak a szobába én még is ébren voltam már. Az ablakon bámultam kifele mikor lépteket hallottam. Egy kedves nővér hozta be a reggelimet, amit képtelen voltam megenni,  ő mégis erősködött, hogy pár falatot muszáj ennem. Az ő kedvéért leerőltettem valamennyit, ami elég volt ahhoz, hogy kicsivel jobb színem legyen és ő meg megnyugodjon. Nem sokkal utána miután a nővér elhagyta a szobám az orvos lépett be egy utolsó ellenőrzésre. Mindent rendben talált és azzal a mondattal búcsúzott, hogy ha itt vannak értem nyugodtan menjek és ne szomorkodjak tovább…

A délután folyamán Linzy bejött értem a kórházba, ugyan nem tudom miért, mert magamtól is hazataláltam volna. Útközben egy szót sem szólt hozzám. Nem tudtam mire vélni , de nem kérdeztem meg az okát. Ráhagytam, ha akar valamit úgy is megkérdezi. Mikor hazaértük kivette a kulcsokat kezemből és ennyit mondott:

- Elegem van belőletek. Mindketten jó barátaim vagytok és egy kínszenvedés nézni, ahogy szenvedtek magatok, meg egymás miatt. Addig nem adom vissza a kulcsot míg át nem mész hozzá és meg nem beszéled vele. Majd hívj ha megtetted.- hagyott ott Linzy a lakásom előtt.

Leültem az ajtó elé. Ha átmegyek mégis mit mondjak neki?! Azzal mégse állíthatok be, hogy halálosan szerelmes vagyok beléd. Az gáz lenne. De akkor mégis mit mondjak neki?! Aggódom érte…Nagyon. Az egész az én hibám, de félek. Félek átmenni és annyit mondani, hogy felejtsük el az egészet, mert akkor se jön minden rendbe. Ezt már nem lehet rendbe tenni. Ilyen egyszerű módon lehetetlen. Még ültem egy darabig a két lakás ajtaja között mikor egyszer csak kinyílt az egyik ajtó. Sandara lépett ki rajta.

- Kérlek csinálj vele valamit. Én ezt már nem bírom.- kezdtek el könnyei potyogni.

- Mégis mit csináljak?!- álltam fel.- Fáradt vagyok, pihenni szeretnék, de a saját lakásomba nem tudok bejutni.- kezdtem kiakadni. Mikor befejeztem mondatom egy szöszke fejet pillantottam meg az ajtóban.- Jézusom…- ennyit voltam képes kinyögni mikor végignéztem rajta.

- Úgy örülök, hogy jól vagy.- mondta elhaló hangon Kris és lépett ki az ajtón Sandarát ellökve elém és megölelt. Ölelése nem olyan volt, mint régen. Gyengédség áradt belőle. Éreztem a melegséget ami testéből áradt, elmosolyodtam.

- Én viszont nem.- toltam el magamtól. – Mit csináltál magaddal te idióta?!- akadtam ki és egy könnycsepp végiggördült az arcomon.

- Gyere.- megfogta kezem és behúzott lakásába.

- De mi lesz…- kérdésem nem tudtam befejezni, mert berántott és bezárta az ajtót. Meglepődötten álltunk mindketten a zárt ajtó mögött.- Beszéld meg vele- törtem meg a csendet.

- Mégis mit?!

- Kris, ne játszd a hülyét.

- Te meg fogd fel végre, hogy nem volt köztünk semmi, csak ő képzelt a barátságunkba többet. Még egy árva csókot se adtam neki soha…

- Te nem szeretted őt?- hüledeztem.

- Nem. Soha nem volt köztünk semmi a barátságon kívül.

- Akkor…- nem tudtam befejezni kérdésemet.

- Akkor?!- hajolt közel hozzám.

- Miért csináltad ezt magaddal?- tértem el.

- Mert…- halkult el hangja.

- Mert?!

- Hagyjuk… Kérsz valamit?- kérdezte terelve a témát.

- Kris, ne csináld ezt.

- Mit? Te is ezt csináltad. Én miért nem csinálhatom?- fordult velem szembe.

- Az teljesen más.

- Persze teljesen más. Mazoista vagy te vagy mi? –kérdezte már totál kiakadva.

- Nem, de féltem. Félek kimondani amit valójában érzek.

- Ne félj…- suttogta már szinte ajkaimra.

- Kris…Én azt hiszem…- nem tudtam kimondani, mert ajkaimra tapadt.

- Nem kell kimondanod anélkül is értem- mosolyodott el és váltak ajkaink ismét eggyé…

Réka:Little Kevin 4.

Szemeim tágra nyíltak, ahogy befejezte mondatát.

- Mit mondtál?- kérdeztem vissza, pedig nagyon is jól hallottam előbbi kijelentését.

- Szerintem ezt ne most és ne itt beszéljétek meg. – térített minket észhez Eli- Már az is furcsa volt, hogy Kevin egy gyerekkel a kezében jött be a kórházba. nem kell, hogy még az itt hallottakon is csámcsogjanak. A menedzserünk így is ki fog akadni.

- Igaza van Elinak- zártam le a témát és álltam fel mellőlük.

- Hova mész?- fogtam meg kezem Kevin.

- Keresek valakit , aki mond már végre valamit.

- Réka, nyugi, ha tudnak valamit úgy is szólnak.
- Képzeld a helyembe magad és megérted miért vagyok ilyen. Nekem rajta kívül nincs senkim. Nem bocsátom meg soha magamnak, ha vele történik valami.

- Réka, ez nem a te hibád. Ilyen bárkivel előfordul. – próbált megnyugtatni Kevin.

- De…

- Na gyere vissza és ülj le szépen.

Megfogadtam amit mondott és leültem. Vártunk, már kitudja mióta és közben egyre álmosabb lettem. Szemeimet már alig bírtam nyitva tartani. Fáradt voltam, kimerült és nyugtalan. Kevin vállára dőltem, aki csak felém fordította fejét meglepődöttségében, de nem tolt el magától, sőt közelebb húzott és halkan dúdolni kezdett. A dallamra még jobban elálmosodtam és egy pillanatra talán el is bóbiskoltam. Kevin lágy szólongatására keltem és puha ujjainak érintésére keltem.

- Réka, jön az orvos- simított végig még egyszer arcomon.
Szemeimet úgy, ahogy tudtam kinyitottam és a fiúra néztem értetlenül, közben kapcsoltam mit is mondott, felálltam és az orvossal néztem farkasszemet. Kevin és Eli is követték tettem és már mellettem álltak akár a testőreim.

- Önök a kisfiú hozzátartozói?- kérdezte az orvos.

- Én vagyok az anyja, ők csak elkísértek engem.- gyorsan vágtam rá a kérdése. Nem akartam, hogy bármi is kiderüljön.

- Rendben. A kisfiú semmi komolyabb baja nincs…egyenlőre. A magas láz miatt ájult el, de arra még nem jöttünk rá, hogy azt mi okozza. Eddig egy egyszerű megfázásra gondoltunk, de ha nem gond benntartanánk egy pár napra megfigyelésre és további vizsgálatokat végeznénk.- magyarázta az orvos.

- És ezt megállapítani…ehhez kellett 3 óra?!- akadt ki Kevin.

- Nyugi…- szólt oda neki Eli.

- Bocs, hogy aggódok a ….- Eli karon ragadta Kevint és mielőtt befejezhette mondatát arrébb rángatta.

Megbeszéltem még az orvossal a további tudnivalót. Elmentem kitöltöttem az adminisztrációs papírokat és bementem Vinnie-hez. Éppen hogy leültem kisfiam ágya mellé és már nyúltam voltam kis kezecskéje után, hogy sajátjaim közé zárhassam telefon megszólalt. Azonnal utána kaptam, hogy fel ne ébressze Vinnie-t.

- Mondjad- vettem fel a telefont nem túl kedvesen.

- Réka, bocs, hogy csak most hívlak csak idő volt ennek az idiótának elmagyaráznom, hogy mit szabad mondania és mit nem. És sajnálom, hogy nem mentünk vissza csak jobbnak látom így a dolgot, ha nem akarunk bajba kerülni, de ha valami gond van hívj nyugodtan.- vázolta Eli kedvesen a helyzetet, annak ellenére, hogy mostanában csak bunkó megnyilvánulásaim voltak felé, holott nem kéne. A legjobb vagyis a hajdani legjobb barátomról van szó, aki annak ellenére, hogy három éve egy szó nélkül kiléptem az életéből, képes így viszonyulni még mindig hozzám. Ilyen kedvesen, megértően és cseppnyi jelét nem mutatja annak, hogy haragszik rám, pedig azt kéne. Ha én lennék ők, képtelen lennék magamhoz szólni. Megbántottam azzal, hogy egy szó nélkül leléptem, de a mai napig nem kérdezte az okát. Bár szerintem anélkül is tudja…
- Réka itt vagy?!- kérdezte kicsit aggódva Eli.

- Ja, persze…bocsi csak gondolkodtam.

- Min?
- Azon, hogy hogy vagy képes így viselkedni velem…

- Hogyan?...

- Eli, köszönöm.

- Mit?

- Te tényleg nem érted?

- Hát nem nagyon, mivel ilyen értetlenül is csak te tudsz magyarázni, de nyugi azért szeretlek.

- Na látod pont ezt köszönöm.
- Mit? Még mindig nem értem.

- Ajjj,,, majd holnap elmondom.

- Vinnie-vel mi van?
- Csak nem aggódsz érte?

- Baj? Amúgy Kevin már lerágta a 10 körmét. Én még sose látta ilyennek. Mikor eltűntél…

- Eli, holnap. most fáradt vagyok ehhez.
- Értettem. Vigyázz magadra és Vinniere, ha bármi gáz van akkor meg csak csörögj, de készülj, mert azt a fatökűt is viszem magammal.- Elnevettem magam ezen kijelentésén.

- Rendben. Szia, te galamb.- tettem le a telefont és újra kisfiamra figyeltem. Megfogtam kis kezét és csak szorítottam. Másik kezemmel elkezdtem buksiját simogatni és halk dallamot dúdoltam. Órákon át bent voltam nála, néha el is bóbiskoltam. Félálomban voltam, mikor az egyik nővér bejött szólni, hogy most már haza kellene mennem, mert a látogatási idő lejárt. Nehéz volt egyedül hagynom Vinnie-t a kórházban, féltettem. Mindennél jobban féltettem az én kis drágámat, de a szabály rám is vonatkozik, nem vagyok kivétel alóla, így mennem kellett. Hazafele felhívtam a lányokat és elmondtam nekik mi történt. Ma nem alszanak ott nálunk, mivel munka miatt el kellett utazniuk, de gondoltam tájékoztatom őket a dologról. Kicsit megijedtek ők is, de sikerült megnyugtatnom , hogy nincs nagy gond és hogy én is rendben leszek. Miután megbeszéltem velük a dolgokat felhívtam Elit. Igen őt és nem Kevint. Úgy éreztem nem tudnék vele most beszélni, akárhogyan is ő Vinnie apja nem volt elég lelkierőm az ő számát hívni.

- Történt valami?- szólt a telefonba egy fáradt hang.

- Kevin?!

- Réka ugye nem történt semmi?!- kérdezte kétségbeesetten.

- Nem. Nyugodj meg.- próbáltam megnyugtatni.

- Akkor miért hívtad Elit?

- Mert beszélni szeretnék vele.

- Nekünk is beszélnünk kell.- próbálkozott Kevin.

- Majd holnap, most fáradt vagyok.

- Elival bezzeg tudnál beszélni.

- Az teljesen más dolog.

-Miért lenne más?!.

- Te most féltékeny vagy?
- Nem.- mondta és adta át Elinak a telefont, mivel hallottam, hogy nevét üvölti, hogy jöjjön.

- Szia Réka. Mit mondtál neki?- kérdezte.

- Én?! Semmit.
- Akkor min akadt ki ennyire?

- Veled szerettem volna beszélni, de ő erősködött, hogy nekünk is kell, de ahhoz most fáradt vagyok és megkérdeztem, hogy most féltékeny erre odaadta neked a telefont.
- Mert az Réka. Látnád most- nevetett fel Eli. – Egyébként mit szerettél volna?
- Már nem lényeg.
- Ha ezért felhívtál az.

- Gyakoroltok még? Mármint bent vagytok még?

- Igen, de lassan megyünk.

- Akkor várj meg ott.- Tettem le a telefont és indultam el az ügynökség felé. Fáradt voltam, piszkos, de lábaim csak vittek előre. Nem akartam hazamenni az üres házba. Utáltam az egyedüllétet, a magányt világéletemben,. Néha ugyan vágytam rá, de mikor megkaptam teljesen befordultam. Nem voltam önmagam. Totális ellentettje voltam magamnak, ami valljuk be nem túl jó. Ezen és hasonló dolgokon tanakodtam, mikor feleszméltem, hogy már az Nh előtt vagyok. Szép lassan a bejárat felé vettem az irányt és lábaimat egymás után téve átléptem a küszöböt. A recepción megkérdezték kit keresek. Először nem tudtam mit válaszoljak. Végül lerendeztem annyival, hogy Elihoz jöttem. Megkérdezték a nevem és felengedtek. Szép lassú tempóban botorkáltam el a teremig és nyitottam be. A fiúk középen ültek.

- Annyeong.- hajoltam meg.

- Hát te?- kérdezte Kevin.

- Hát én elsétáltam ide.- mondtam.

- Te a kórháztól idáig sétáltál?!- kerekedtek el szemei.

- Más választásom nem volt, mert valaki miatt a telefonomon és a kulcsomon kívül semmi nem volt nálam. Kötve hiszem, hogy így bármire fel tudnék ülni.

- Most rám kened az egészet?- kérdezte meghökkenve Kevin.

- Mint a friss házasok- hallottuk meg Dongho hangját.

- Mi nem…- és Kevin elkezdte kergetni Dongho-t aki csak ordítva menekült előle.

- Mint az 5 évesek. Komolyan mondom Vinnie különbül viselkedik, mint ezek ketten.- ültem le a többiek közé

- Tényleg, hogy van? –kérdezte meg Hoon. Azt hiszem így hívják az egyik új tagot.

- Jobban van. A láza lejjebb ment, de holnap még biztos bent lesz.

- Fuvar kellett volna igaz?- kérdezte meg Eli.

- Hogy te mindig le vagy maradva. De amúgy igen, azért hívtalak.

- Miért nem mondtad. Soohyun biztos elengedett volna. – nézett a leader felé, aki csak a két kergetőzőt nézte totálisan elbambulva.

Beszélgettünk még egy darabig és a két kergetőző is csatlakozott hozzánk egy idő múlva. Mikor már mindannyian éreztük, hogy szemeink lassan leragadnak szedelőzködni kezdtünk. Segítettem nekik, úgy ahogy régen is mindig. Utána Eli hazafuvarozott.

- Köszönöm. Jó éjszakát.- nyitottam kia  kocsi ajtót.

- Egyedül leszel?- kérdezte hátulról egy hang a sötét házat figyelve.

- Igen. A lányok munka miatt elutaztak Vinnie meg….Sziasztok- szálltam ki az autóból.

- Réka várj.- fogta meg valaki a csuklóm. – Gyere. kezdett el az autó felé húzni.

- Kevin…

- Nem maradsz itt egyedül…

- Kev, eddig is volt mikor egyedül voltam. Mikor még Vinnie a hasamban volt egy darabig egyedül éltem és nagy vagyok már tudok vigyázni magamra.

- De te félsz a sötétben.

- Kibírom.

- De…

- Kevin légy szíves… hagyj menjek be…fáradt vagyok és semmire se vágyok jobban, mint arra, hogy…- mondatom nem tudtam befejezni, mert valami meleg és puha befogta azt….

Kai: Love me: 3. My tragic story

Kevin version

Minden szép volt, minden csodálatosan alakult, hisz önfeledtem tudtam szórakozni, a nélkül , hogy rá, vagy bármi másra gondoltam volna, ami vele kapcsolatos. Széles mosollyal az arcomon léptem be a küszöbön késő este a többiek társaságában. Fáradtan dobtam le magam a kanapéra és terültem szét rajta. Kellemesen csicsikáltam volna, hogy ha Soohyun nem jön oda mellém és be nem fekszik.
- naaa – nevetve lelöktem , de azért felsegítettem – sajnálom – tátogom és nevetek…mi van velem?
Miután ettünk valamit, amit inkább össznépi zabálásnak hívtam, felmentem a fürdőbe, s pillanatok alatt lefürödtem. Megráztam a vizes fejem, s a cseppek kiálló tincseimen csüngve kísértek be a külön szobámba, amit vele kellett megosztanom. Nem volt baj, nem bántam, örültem ,hogy velem van egy szobába. Ledobtam magamról a törülközőt, majd boxeremet felkapva  a hatalmas ablakhoz mentem. Hátamat nekitámasztottam és szememet lehunyva csak ott álltam és újra érzelmeim rabja lettem. Sóhajtva fordultam picit oldalt , és már szinte éreztem a közelségét. Bőre selymességét, finomságát…a baba illatot, libabőrös lettem.
- Kevin – hallottam elnémulva a nevemet – Kevin  - most egyenesen a fülembe szólt.. Ajkamba harapva aprót sóhajtottam és amint egy arcot éreztem arcomon, kipattantak a szemeim és választottam ajkai alig pár centire voltak tőlem. Meglepődtem de nem léptem el..
- Kevin, jól vagy?  - formálta a szavakat a tökéletes ajak, adta ki a hangot a tökéletes test, s vetette rám azt a fajta pillantást, amiért mindent odaadtam volna. Aprót bólintottam, majd vállára támaszkodva, hajába túrva közelebb léptem. Most én akartam lépni, én akartam azt az egy lépést megtenni, ami hiányzott. Mikor már milliméterek kérdése volt az egész, hirtelen felhúzta a trikóját, majd a hasával kezdett játszani, mondván ő E.T. .
- Ajj te hülye – nevetek fel és megbököm. Majd újra.
Ha nem E.T. –zet volna itt, akkor most csókolhatnám…azt hiszem , de nem biztos. Inkább nevettem, nem gondoltam bele semmibe sem, s mikor mondta h megy fürdeni, bólintottam, majd ahogy lehagyta a szobát  én úgy vetődtem be az ágyamba, húztam magamhoz a mackómat és hunytam le fáradt szemeimet.
Este nem hallottam, hogy visszajön, elaludtam.
Gyönyörű álmom volt. A tenger parton voltunk, mindketten ültünk, ő mögöttem foglalt helyet és bújt hozzám, én pedig oltalmazó karjait fogva bújtam hozzá. A Nap ragyogott, a szellő simogatott minket,  tökéletes volt.  Ránéztem, majd mosolyogva végigsimítottam az arcán
- Szeretlek, remélem tudod – mosolygok és jobban odafordultam
- Én is szeretlek  - mosolygott rám, és ajkaimra hajolva szerelmes csókot adott nekem.
Tudtam , hogy álom, hogy el fog tűnni, de olyan valóságos volt. Azok a mozgó ajkak… Majd hirtelen eltűnt, köddé vált, és hatalmas feketeségben találtam magam.
- ELI!! ELI!!  - kiabáltam utána de semmi. Majd újra és újra, de megint semmi.
Hol vagyok!? Hol van Eli!? Mi történik!? Ijedten néztem körbe, próbáltam arra koncentrálni, hogy meglássam őt. Felpattantam, és futni kezdtem. Hogy hova? Nem tudom. El innen, ki a sötétségből, Eli karjaiba, hogy végre lenyugodjak… Mikor megláttam szőke tincseit, megörültem, és gyorsabban futottam oda. Mikor elértem, mosolyogva öleltem meg, de.. olyan hideg volt. Mint egy szobor… vagy…
Felkaptam a tekintetem, és egy vérző szájú Eli állt előttem. Eltávolodva megláttam, hogy én magam is véres lettem. Reszketve néztem magamat, majd Elit. Nem tudtam elképzelni, hogy mi történhetett… Könnyeim potyogni kezdtek, és élettelen arcához érve, bőre megrepedt. A repedés tovább haladt, egészen a nyakán, a vállán, a mellkasán, lábán át, s végül, mint egy antik edény, összetört. Eli darabjai ott voltak a földön, amibe én bele is térdeltem. Nem tudtam felfogni, nem is akartam….

Reggel az órám vernyogására keltem fel, és nem akartam elhinni. Szipogva néztem békés arcát, ahogy szuszog, levegőt vesz…Oda sétáltam, majd leguggolva elé, lábamat átfogva … ajkát nézve elsírtam magam. Térdemre hajtottam fejem, és testem remegni kezdett. Már a gondolat is fáj, hogy barátsága nélkül kelljen élnem.
Miután lenyugodtam, kifújtam a levegőt, és a fürdőbe mentem, hogy arcot, illetve fogat mossak, nyugtatásképp. Miután végeztem, mindenki  kezdett éledezni. Ennek örültem, legalább nem csak én vagyok már fent. Felvettem egy nadrágot és egy trikót, majd lementem Kiseopnak és Ajnek segíteni. Szeleteltem, vágtam, aprítottam, de az álmom nem ment ki a fejemből…Ahogy Eli összetörik, a vér, a könnyek, a csókja, a mondata…
Nem is vettem észre, hogy belevágtam az ujjamra, csak Kiseop sikítozó hangja hozott vissza ebbe a világba.
- Oh – reagáltam le ennyivel, vállat vontam és megszívtam az ujjamból a vért. Dongho láthatta, hogy baj van, mert megragadta a karomat és elhúzott a többiek elől
- Mi a baj?  - kérdezte aggódva
- Semmi  -  feleltem majd kivettem a kezéből a kezemet és leültem az asztalhoz. Bámultam ki a fejemből, lerakták elém az ételt, mire én felnéztem, és elmosolyodtam
- Köszönöm – majd piszkálgattam és picit bele ettem.
Mindenki evett rendesen, majd mikor befejeztük, elpakoltunk magunk után, és én mosogattam. Mosogatás után nyúltam volna az elmosott dolgokért, de már semmi sem volt ott. Tisztán emlékeztem, hogy elmosogattam, de akkor hova tűntek a cuccok? Körbe nézem és kinyitottam a konyha szekrény ajtaját is. Minden a helyén volt.
- Én voltam – mondja Eli és mosolyogva mellém lép – esetleg baj? – néz rám kutya szemeivel és édesen elmosolyodik.
Megráztam a fejem, és picit mosolyogva elmentem onnan. Nem jött utánam, és mire kiértem, mindenki fürdő nadrágban volt. Meglepetten néztem rájuk , nem is tudtam, hogy  a partra megyünk. Felszaladtam a szobánkba, és felkaptam egyet majd elfutottam. Lehet , hogy van velem valami ,de most izgatott lettem. Közösen mentünk ki a partra, és mindenki azonnal befutott a vízbe. Sokan csobbantunk, én Donghora ugorva dőltünk be a vízbe. Nevettem, mosolyogtam, piciny boldogságot kezdtem el érezni.
Miután játszottunk egy kicsit, kimentem és a Napon szinte percek alatt újra száraz lettem. Oldalra pillantva egy nagy sziklát vettem észre. Papucsomba bújta bújtam és észrevétlenül eltűntem a többiek mellől. Ahogy oda tartottam, az álmaim, a vágyaim, az érzésem és tetteim súlyossága, értelmetlensége ragadott magával .  Nem észleltem, hogy mozdulok, nem éreztem a szikla vágását a tenyeremen , a lábamon, csak az utána következő melegség ébresztett erre rá. Felmásztam és papucsomat levéve, az elejéhez sétáltam. Mindig is tériszonyos voltam, de most nem tudom mi volt velem.
Lábujjaim alatt már nem volt semmi, és ahogy letekintettem, a víz a kéjesen hívogató sziklákat nyalogatta, szinte suttogta, tedd meg. Megráztam a fejem, és ajkamba harapva tovább néztem lefelé. Nem bírtam többé elviselni azt, hogy Eli nem velem van… hogy nem engem ölel, s csókol… hogy nem én vagyok neki az első… Most, mindent kész voltam feladni, mindent. A karrierem, a családom, a barátaim…mind feladom érte. Hisz, nekem csak ő kell, s amik most vannak, csak kiegészítői az életemnek.
Sóhajtva picit hátráltam, de akkor apró kavicsok mozgását hallottam. Oldalra néztem, és picit mosolyogva megint előre
- Tudod, Eli, sok minden jár most a fejembe…többek közt egy dolog…
- Ke…Kevin gyere el onnan. Kérlek…beszéljük meg a dolgot… kérlek…
Vele szembe fordultam, picit hátra léptem, és a sarkam alatt csak a hívogató semmi volt. Miért? Miért adok neki oda mindent!?
Kitártam karjaimat, mosolyogtam egyet, majd hátra vetettem magamat.
Ahogy zuhantam, hallottam a nevemet, láttam, mintha valami utánam jönne és megragadna…Majd a tenger mélysége benyelt , nem engedve, s elfeledtette velem csókját…örökké…?

Eli version

Minden rendben ment, és amint  láttam, boldog. Persze imádtam mikor ilyen, gyönyörű volt, az a mosoly…magával ragadott.
Sóhajtva hajamba túrtam, és kinyitottam a lakás ajtaját. Szinte beszáguldottak rajta, és Soohyun meg Kevin megint megtalálta egymást. Mosolyogtam rajtuk, aranyosak voltak. Közös kajálás után, Kevin a szobánkba ment, gondolom a pizsamája miatt, és eltűnt. Én lent pakolásztam és a többiekkel beszélgettem, mikor álmosodni kezdtem , s én is felmentem, de akkor valami isteni látvány fogadott. Kevin, egy szál boxerben, az ablaknak dőlve, a Hold épen baba arcára világított megmutatva ezzel gyermeki vonásait. Lehunyta a szemét, talán gondolkodott? Nem tudom, de közelebb léptem. Ahogy odaértem, ajkai olyan védtelenül kívánkoztak egy csókért…de nem. Nem szabad kihasználni… Inkább csak nevén szólítottam, hogy legalább nyissa ki a szemét de semmi. Hát oké Kevin..
Füléhez hajoltam és ahogy belesuttogtam a nevét, egyből kinyitotta a szemét, persze meglepődött rajtam ami természetes.
- Kevin jól vagy? – pöppet azért aggódtam érte.
Mintha elszánta volna magát, mintha már nem töprengene, hanem cselekedne. Hogy honnan láttam ezt? Vékony karját vállamra rakta, és hajamba túrva közeledett. Most lehet, hogy én vagyok a hülye, de … nem. Nem lehet… megijedtem, így E.T hasat bejátszva elnevette magát, persze lehülyézett és megbökött, mint ahogyan azt szokta.
Ágyamhoz mentem, és egy tiszta boxert felkapva elmentem fürdeni.
A zuhanycsap alá állva hagytam, hogy a víz megtisztítsa minden porcikámat, míg én magamat a csempének támasztottam. Sóhajtottam és hajamba túrva, oldalra néztem. Miért titkolja? Miért fél? Én miért félek? Miért szeretem, és mit szeretek benne? Még csak… gyerek…
Ajkamba haraptam és inkább a szokásos tusfürdőmmel megmosakodtam. Ahogy mostam le magamról a habot, és kezem végigsiklott a mellkasomon, lehunyt szemekkel Kevin vékony keze érintésére gondoltam.. Nem!  Nem  szabad, Eli … nyugi. Kifújtam magam, és megtörülközve, lenyugodva, bementem a szobába, de akkor már maciját ölelve aludt.
Becsuktam az ajtót, és odalépve hozzá, leguggoltam és végigsimítottam nyugodt arcán. Olyan álom szerű, gyönyörű. Ahogy a nyugodt arcát  néztem, eszembe jutott az a nap, amikor megcsókoltam, majd otthagytam őt. Én hülye… pedig olyan édesek voltak gyermeteg ajkai, annyira, törődve csókoltak, mintha az enyémek porcelánból lennének.
Sóhajtottam, és újra végigsimítottam puha arcán.
- Minek neked alapozó, mikor ilyen szép vagy? – töprengtem el halkan, és közelebb hajoltam.
Édesen, békésen szuszogott az arcomra, mire én megrezzentem és ajkaihoz hajoltam. Nem fogtam fel mit csinálok, csak akkor amikor picit felsóhajtott. Azonnal elválltam és az ágyamba bújva a másik oldalra fordultam.
Jézusom Eli mit csináltál!? Csak úgy szájon pusziltad? Tudod, hogy nem szabad, gyerek szinte, nem ronthatod meg a kanos éneddel! Nem nem nem nem… v mégis?

Másnap reggel hatalmas  karikákkal ébredtem, de mire felkeltem Kevin már nem volt az ágyában. Kikeltem, megtöröltem a szemem, majd megcsináltam az ágyamat és lementem. Mikor lementem, már kaja volt, így leültem és szuszogva bár, de enni kezdtem. Láttam, hogy csak piszkálja az ételt, majd amikor befejezte, elkezdett utánunk pakolni. Egy pici vágás van az ujján?  Néztem az ujját, közben pakoltam a helyére azokat, amiket elmosogatott.
Hirtelen rám nézett, és csodálkozott, majd kimentem és felszaladt a szobájába. Megijedtem…talán mondtam neki valamit? De mikor boldogan szaladt le, mosolyogtam, és együtt kimentünk a partra. Nekem szerencsém volt, hisz mindig azt veszem fel, hogy ha otthon vagyok. Mikor odaértünk, berohantam és ahogy elmerültem, éreztem, hogy minden körülöttem békés lesz. Nem érdekelt a víz, az emberek, semmi sem. Eldöntöttem, az érzelmeimnek fogok élni, semmi másnak. A távolban hallottam, ahogy mindenki boldog, játszik, nevet, én meg itt nézem őket és tűnődöm, hogy mi van vele. Fura, egy éve még nem gondoltam volna ezt, de jött Kevin, és minden megváltozott…gyökerestül.
Egyszerű próba volt, szerintem fel se tűnt senkinek sem, hogy Kevin új alapozót vett. Más milyen színű volt, de mikor odajött köszönni, azonnal kiszúrtam. Nem mondtam neki semmit, de a gyermeteg arcát sokkal szebbé tette. Ajkain a szokásos halvány eperszínű szájfénye volt.. miért néztem meg ennyire!? Huh…nem tudom mivel fogott meg, miért kényszerített arra, hogy meghazudtoljam önmagamat, és olyat tegyek, amit sose gondoltam volna. Ahogy a bő nadrágos cuccában beálltam elém, és kinyomta a fenekét, azt hittem rávetem magam. Inkább elfordultam és helyett cseréltem Hoonal. Nem értette, de neki nem is kell.  A próba rendesen zajlott, minden rendben ment, és a végén már lihegve ültem a sarokban és locsoltam magamra a vizet. Kevin odalépett és leköpött a vízével. Pólóján ragadtam és magamhoz húztam
- Ilyet ne – mondtam az ijedtségtől csillogó szemébe, de elmosolyodtam. Észre sem vettem, hogy alig vagyunk egymástól, kezei a térdemen fekszenek, és szinte rám akart dőlni.
- Dee – majd leöntött vízzel és elrohant… Utána futottam és a próbaterem egyik falának nyomva, ajkára lihegtem és …
Képzelgésemből egy ember biccentett ki …ő maga. Senki nem vette észre, de a közeli szikla falán mászott, mint valami öngyilkos, aki képes véget venni mindennek. Ki úsztam, és papucsomba bújva utána rohantam. Nem értem el, és mire felmásztam…Hogy jutott fel olyan gyorsan?  Mikor felértem, már lefelé nézett és kész volt rá, hogy megtegye
- Tudod, Eli, sok minden jár most a fejembe…többek közt egy dolog… - mondta és értetlenül néztem rá
- Ke…Kevin gyere el onnan. Kérlek…beszéljük meg a dolgot… kérlek… - közelebb mentem, de akkor megfordult, rám mosolygott, és eltűnt.
- NEE KEVIN!!  - kiabáltam utána és ugrottam. Nem érdekelt semmi sem. Magamhoz öleltem, és ahogy a vízbe estünk, hallottam valami koppanást, láttam valami más színűt, és éreztem, hogy nem lélegzik…
Azonnal felszínre úsztam, kifelé menet kiabáltam a többiek, akik egyből odajöttek segíteni.
Kihúztuk a partra, míg Soohyun mentőt hívott, én próbáltam újra éleszteni. Görcsöltem, sírtam, ránéztem…semmi. Ne..Ne csináld. Nyisd ki a szemed, nézz rám, pofozz fel, mond , hogy  utálsz, kívánj, bármi..Kevin…
- Kevin.. .- szipogtam – kérlek … - fújtam levegőt a tüdejébe.
Ajkai élettelenül nyíltak ki, jéghideg volt és kék. Hoon próbált meg elhúzni onnan, de csak elvettem a kezem és tovább csináltam. Sose láttak még így, és én sem akadtam még ki ennyire. Szeretem, nem tudok mit tenni, nem akartam, hogy elmenjen mellőlem.
Amíg a mentő meg nem jött, próbáltam valamit csinálni, de utána elvettek tőle, betették a kocsiba, és elmentek vele. Ott ültem a homokban, bámultam magam elé. Dongho odajött, talán megölelt ,nem tudom, de ellöktem, azt hiszem a homokban landolt, de nem érdekelt most ő. Felkaptam a kocsi kulcsot és autóba ülve elhajtottam a korházba, ahová reméltem, hogy viszik. Leparkoltam, bementem és éppen eltolták előttem. Nem kellett senkinek semmit sem mondania, ahova tolták, ott ültem le. Hajamba túrtam, megtöröltem az arcomat és néztem magam elé.
Csak ébredj fel…mondtam magamnak és tenyerembe temettem az arcomat. Nem lehet…miért? Miért tette? Mi volt a baj? Ahogy a miérteken gondolkodtam, megérkeztek a többiek is. Az érzést, amely bennem keringett, nem tudtam leírni. Fájt, fájt , mert tudtam, hogy miattam tette.
-Dongho sajnálom – néztem rá, mire hatalmasra nyíltak a szemeim.. mi a baja?
- Eli, Eli élsz te!? – csettintgetett előttem, mire megráztam a fejem – olyan élettelenek a szemeid… - átkarolt, mégis csak a legjobb barátom. Hajamba túrtam, és Kevin édes hangja kezdett el bennem lejátszódni újra és újra…gyermetegül csillogó szemei ragyogtak, baba arca virult a boldogságtól, ajkai a legszebb mosolyra húzódtak, hosszú karjait kitárta és csak ennyit mondott…” szeretlek” 
Kezembe temetve arcomat a testem remegni kezdett. Szeretlek te őrült gyere vissza hozzám…

Réka: Best friend?! 2.

Kimentem az ajtón és bezárkóztam a fürdőbe. Csak Linzy érthette mi történt odabent.

- Nyisd ki! Légy szíves.- könyörgött barátnőm az ajtó előtt.

Az ajtó előtt álltam, de kezeim nem mozdultak. Féltem bárkit is beengedni, mégis nem sokkal később elkattintottam a zárat és kinyitottam az ajtót. Felnéztem…

- Nem értelek. Kivel legyek boldog?—kérdezte Kris.
- Gondolkozz…- mondtam neki halkan és elmentem mellette. Felkaptam a kulcsomat és elindultam. Nem tudom hová mentem, mert lábaim csak maguktól mozogtak. Mentem, mentem és mentem. Valami hozzáért a vállamhoz, ami sikeresen felébresztett gondolataimból. Megijedtem. Dermedten álltam. Mozdulni se mertem. Féltem, hogy újra valaki hozzám ér. Torok köszörülést hallottam magam mögül. Szép lassan megfordultam.

- Mit…sze…ret…ne? –makogtam el kérdésemet félve, ahogy ránéztem, ijedelmem alakjára. Imitt-amott szakadt, koszos ruha borította mocskos testét. Haja a fekete és a  mocsok minden árnyalatában pompázott. Körmei koszosok voltak, akár egy bányásznak. Cipője gágogott, akár a kacsa, mosolya mégis mindent elárult. Egy tiszta, békés lélekkel kerültem szembe, akit az élet jól pofán vágott és az utcára került. Sajnáltam szegényt. A kérdését nem merte feltenni, de tudtam mi lesz. Zsebeimben kezdtem el kutakodni.

- Csak ennyi van nálam.- nyújtottam felé kezemet, amiben 5000 won volt. Nem túl sok, de neki szüksége van rá.

- Köszönöm, maga igazán kedves.- vette el remegő kézzel a pénzt.

Folytattam utamat.

- Vigyázzon magára, kedves kis hölgy- hallottam hátam mögül a hajléktalan köszönését. Mosolyra húzódott a szám. Az életben vannak pillanatok, amik aranyat érnek, Hát ha nekem ma ez nem adatott meg, legalább neki sikerült. Gondoltam magamban. Még bóklásztam egy darabig, mikor is rájöttem hazafelé kéne venni az irányt, mert már vacogok. Nyár közepe van, de az idő este nem ezt mutatja. Hazabandukoltam és reménykedtem benne, hogy már senki nem lesz ott, de tévedtem. Nem hogy kevesebben lettek volna, nem még többen is lettek.

- Mit keres itt egyre több ember?! – léptem be az ajtón.

- Annyira örülök ,hogy visszajöttél.- rohant felém  Kris és ölelt meg.

- Engedj el- mondtam neki, de csak magamnak mondtam ellent. Igazándiból nagyon is vágytam az ölelésére, mégis képtelen voltam visszaölelni.

- Hol voltál te lány?- kérdezte megkönnyebbülten.

- Csak sétáltam…

- Az éjszaka kellős közepén?!

- Figyelj Kris. Nagy lány vagyok. Azt csinálok, amit akarok, tudtommal- tettem hozzá.

- Ne csinálj ilyet többet.- mondta mindenki előtt.

- Miért?- kerekedtek el szemeim.

- Mert féltem….- vártam még folytatja, de nem tette.

- Fáradt vagyok és egyedül szeretnék lenni. Megtennétek, hogy hazamentek? –küldtem el szépen a társaságot.

- De…

- Semmi de Linzy, menj te is szépen.- tessékeltem az ajtó felé őt is.

- Ne csinálj semmi hülyeséget.

- Áhh,, de hogy. Majd holnapra leborotválom a hajam. Csináltatok 5 tetkót, piercinget és felvágom az a ereim-  azt hiszem nem  vették a poént.- Nyugi csak vicceltem.- mosolyodtam el talán a mai folyamán először, de ez csak álca volt. A szívem belül darabokban hevert, a lelkem pedig vérzett. Lefürödtem. Le kellett mosnom magamról a mai nap emlékeit, amik csak fájdalmat okoztak. Órákig áztattam testem, mikor is arra lettem figyelmes, hogy fogaim összeütköznek, úgy vacokog. A víz amit eresztettem már jéghideg volt, akár a Jeges-tenger.

Kiszálltam a kádból és belebugyoláltam magam jó meleg törölközőmben. Felhúztam köntösöm is és kiléptem a fürdőből. Nem törődtem semmivel, úgy , ahogy voltam puha párnáim közé 

vetettem magam és egyből álomra találtak szemeim. A képzeletem is csak kínzott. Minden egyes éjjel ugyanaz az álom, amitől csak még jobban a padlóra kerülök, amitől a világon a legjobban félek. Újra és újra átélem a pillanatot, mikor örökre elvesztem legjobb barátom és szerelmem. A képzeletem játékából szinte fuldokolva ébredek. Könnyeim csak ömlenek szemeimből akár a Niagara, tüdőm képtelen lenyugodni és egyenletesen venni az éltető oxigént. Falnak támaszkodtam, levegőért kapkodtam, nem bírtam elviselni ezt a fájdalmat. Túl sok volt...túlságosan megbántott, túlságosan érzékenyen érintett.. Miért? MIÉRT!? Csak ez járt a fejemben, ahogy lecsúsztam a földre és magam elé nézve elevenítettem fel az emlékeket. Hol ronthattam el?! A választ kerestem mikor kopogásra, nem is dörömbölésre lettem figyelmes. Szép lassan feltápászkodtam és a bejárathoz mentem. Kikukucskáltam ki az.

- Semmi bajom nincs.- mondtam a kint lévőnek.

- Miért csinálod ezt?- kérdezte Kris.

- Mit?- nyitottam végül ajtót.

- Mit szerettél volna mondani tegnap?- elfordítottam fejem és a konyhába indultam. Kris követett.- Mi történt veled?

- Semmi- nyitottam ki a hűtőt, tejet keresve.

- Nézz már a szemembe- szorította meg kezemet és maga felé fordított, de ahogy meglátta vérvörösben tündöklő kisírt szemeim szorítása alább hagyott, mígnem elengedte kezeimet, amik készségesen testem mellé hullottak. Nem szóltunk egymáshoz. Ő engem nézett, én meg kerestem egy pontot, hogy még véletlenül se keljen újra a szemébe néznem.

- Miért csinálod ezt? Miért teszed tönkre magad? Egy fiú miatt van igaz…-halkult el hangja. Rákaptam fejem, utolsó mondatára.- Tudtam. Ki az?- kérdezte meg aggódva. Értetlenül néztem rá. Képtelen voltam felfogni, hogy nem jött rá, hogy nem érzékelte a dolgokat. Éles tőrként hasított belém a felismerés, hogy nem vette észre, hogy kénytelen rám másként tekinti.

- Menj el kérlek- találtam meg hangom, ami remegett, mint a nyárfalevél. – Kérlek…- elindult. Ott hagyott. Egyedül. Féltem bevallani az érzéseimet, féltem tőle, hogy ezzel mindent tönkretennék, de így is mindennek vége. A fájdalom ami rám tört, szinte lángnyelvekkel emésztet fel, és hagyta, hogy a forróság elöntsön, s később égető fájdalommá váljon újra. Lerogytam a konyhapult mellé, és üveges tekintettel bámultam szerelmem és legjobb barátom hűlt helyét. Órákon keresztül ülhettem a hideg padlón egy köntösben, mikor füleim észlelni kezdték a külvilágot. Lépteket hallottam, amik egyre csak hangosodtak füleimnek ezzel óriási fájdalmat okozva.

- Kértem, hogy menj el- mondtam, de hangomat magam is éppen csak hallottam.

- Gyere- jött közelebb Linzy. Talán ő volt. De már képtelen voltam megállapítani. Ólomsúlyként nehezedtek pilláim szemeimre és felmondták a szolgálatot…

Gépek csipogására ébredtem. Kezemet valami meleg járta át. Szemeimet nem nyitottam ki, csak élveztem, ahogy a nap sugarai melegítik kihalt testem minden porcikáját. Boldog voltam. Talán az utóbbi időben először éreztem ezt a felemelő érzést. A képzeletem egy döntések nélküli helyre kalauzolt, ahol nem kellett választanom a legjobb barátom és szerelmem között, ahol a fájdalom nem létezett, ahol csak én voltam és ő … de ez csak egy álom, egy képzet, ami soha nem fog létezni. Lassan, óvatosan nyitottam ki szemeimet és zártam le tökéletes világom előtt az egyetlen létező kis szikrát. A melegség forrása felé néztem. Ő volt ott, Feje ágyamon pihent, keze görcsösen szorította enyémet. Egy darabig néztem, de megmozdult. Fejét felemelte, tökéletes ajkait szólásra nyitotta.

- Felébredtél…- nem kérdésnek szánta, de bólintottam.- Ne csinálj ilyet többet. Tudod , hogy féltem?!- egy könnycsepp gördült le szemeiből.- Sajnálom- állt fel, elengedte kezeimet és elindult az ajtó felé. Nem értettem ezt az egészet. Féltem attól, hogy most tényleg elveszítem, meg akartam szólalni, de képtelen voltam. Nem tudtam megállítani. Ahogy láttam távolodó alakját bennem úgy szakadt el minden. A fájdalom kiújult, és belül kezdett marcangolni. Kiabálni, sírni lett volna kedvem, de képtelen voltam bármelyikre. Mint egy élő-halott feküdtem a kórházi ágyon és mereven az ajtót néztem, de látni már semmit nem láttam. A jelenet újra és újra lejátszódott bennem, a képek lassan elsötétültek szemeim végleg felmondták a szolgálatot és pilláim lecsukódtak…

Réka: Best friend?!

- KRIS, GYERE MÁR!- üvöltöttem át a szomszédba legjobb barátomnak, hogy csipkedje a hátsóját egy picit.

- MEGYEK MÁR- hallottam az ajtó előtt állva a választ bentről.

- Na végre- mondtam mikor kinyitotta az ajtót.

- Most meg mi bajod van? –kérdezte.

- Semmi.- indultam el.

- Engem ezzel nem győzöl meg mondd már.- fogta meg csuklóm és fordított maga felé. Nem válaszoltam neki, csak néztem ki a fejemből, mintha ő ott se lenne és nem is szorítaná a csuklóm.- Kérlek mondd el. – ismét figyelmen kívül hagytam, amit mond. – Ne csináld ezt. -  mondta és kezei közé vette arcom és maga felé fordította, hogy a szemébe nézzek. Belenéztem és elvesztem kék szemeiben, mint a kis halak a tenger sűrűjében. Csak néztem, de megszólalni képtelen voltam.

- Gyere menjünk- ragadtam meg kezét elvéve arcomról és húztam magam után.

Útközben csatlakozott hozzánk Sandara és kedvemet szegte. Valahogy ki nem állhatom ezt a lányt. Nem ártott nekem semmit, de valahogy ha őt meglátom muszáj a 3 lépéses távolságtartás.

- Te gyagya, gyere már.- szólt oda Kris nekem.

- Megyek már- mondtam és rohantam is utánuk.

- Melyiket nézzük meg először?- hallottam meg Sandara hangját és odafordultam én is, de  a látvány letaglózott.

- Szerintem menjünk oda.- mutattam a hullámvasút fele.

- Menjünk- lelkesedett Kris.

Beálltunk a sorba és vártunk. Nem volt túl hosszú, de volt épp elég időm, hogy gondolkozzak és rájöjjek tiszta hülye vagyok, mert nincs olyan dolog aminél ennél jobban félnék. Na jó lehet van. Ahogy közeledtünk az ajtókhoz én úgy lettem egyre fehérebb. Odaértük és nekem minden bátorságom elillant. Lábaim szinte úgy remegtek mint a nyárfalevél. Mozdulni se bírtam. Kris és Sandara beültek. Én következtem. Két hely volt még mögöttük. Hátra néztem. Láttam hogy egy pár van mögöttem.

- Tessék, menjetek ti.- adtam át helyem és álltam félre. ’Megmenekültem’- gondoltam magamban és elsétáltam egy padhoz. Ott ültem és vártam, hogy visszajöjjenek.

- Sziaaaaa- futott ordítva felém Linzy.

- Linzy?! Hát te?! Nem úgy volt, hogy ma nem leszel itthon?- kérdeztem meglepődve.

- De úgy volt, csak végül kikönyörögtem, hogy jöhessek.

- Értem. Egyedül vagy?- kérdeztem.

- Nem a többiekkel jöttem. Te? Hol hagytad a másik jómadarat?

- Krist?

- Ott.- mutattam a hullámvasút felé.

- Kivel van?

- Szerinted?

- Sandara.- mondta.- Gyere velünk, ha hiányzol neki úgy is keresni fog.- mosolygott rám és nyújtotta felém kezét. Megfogtam és felálltam a padról, majd mentem utána. Linzy tudja mitől félek. Tudja, hogy utálom a magas dolgokat, ahogy Kris is tudja, de valahogy most megfeledkezett róla.

- Sziasztok- köszöntem oda a többieknek, mikor odaértünk.

- Szia.- köszöntek vissza egyhangúan.

Linzy bemutatott azoknak akikkel még nem találkoztam és már mentünk is. Mindenfelé csavarogtunk, de sose volt olyan amire mindenki felült volna, mégse hagytuk el egymást. Mindig megvártuk a többieket, akik épp szórakoztak valamin.

- Te nem ülsz fel semmire?- kérdezte az egyik srác, akivel most találkoztam először.

- Nem, nincs kedvem.- zártam le ennyivel a dolgot és elmentem innivalóért. A legközelebbi italos bódét választottam, mert nem akartam elszakadni Linzyéktől.

- Egy kólát szeretnék- mondtam az eladó srácnak.

- Tessék.- nyújtotta felém egy mosoly kíséretében. Gyors belenyomtam kezébe a pénzt és már mentem is el, meg se vártam a visszajárót. Visszamentem a többiekhez és megálltam Linzy mellett.

- Hát te hol voltál? –kérdezte tőlem barátnőm.

- Szomjas voltam.- mutattam fel a kólát. Linzy rögtön befogta az üveget és belepte az innivalóm.

- Bocsi- nyújtotta vissza.

- Semmi gond.- mosolyogtam rá.- Nagy baj lenne, ha én most hazamennék?- kérdeztem meg tőle.

- Mi a gond? Egész nap bilifüle voltál. Kris miatt?- árasztott el kérdéseivel. Bólintottam.- Miért nem mondod el neki? Nincs mit veszítened.- mondta.

- De igenis van. Linzy, nem akarom őt elveszíteni.

- Miért veszítenéd el?

- Azért- mutattam Kris és Sandara felé.- Ő nem engem szeret- mondtam neki és egy szó nélkül elindultam.

Mikor hazaértem csak beültem a tévé elé egy nagy doboz fagyival és kapcsolgattam. Semmi értelmeset nem találtam, így nem sokkal később, mikor már ujjaim kellőképpen kezdték bemondani az unalmast a sok nyomkodásba egyszerűen kikapcsoltam a készüléket és csak mereven bámultam a fekete képernyőt. Csengetésre lettem figyelmes, de nem volt elég erőm felkelni, de ahelyett, hogy a hang megszűnt volna egyre erőteljesebb lett.

- Mi van már?! –téptem fel az ajtót nem túl kedvesen.- Ja csak ti vagytok.- néztem Linzyékre.- Gyertek- mondtam a többieknek és arrébb álltam, hogy mindenki beférjen. A sereg végén ott állt Kris és Sandara. Ahogy megláttam őket, legszívesebben rájuk vágtam volna az ajtót, de nem tettem. – Mi szél hozott titeket? –kérdeztem.

- Itt lakok a szomszédban te dinka- mondta Kris.

- És az már rögtön az jelenti, hogy ide kell jönnötök?- kérdeztem angyali mosolyom kíséretében.

- Mert baj?- szólalt meg Sandara.

- Ha igent mondok se fogtok elmenni.- motyogtam fogaim közé.- Nem, már hogy is lenne baj.- indultam meg a nappali felé.- Csukjátok be- kiáltottam még ki hozzájuk.

Az este további részét mindenki nálam töltötte. Ittunk, beszélgettünk és szórakoztunk. Egy szóval jól éreztük magunkat.

- Muszáj most?- kérdeztem nyafogva.- Nincs kedvem elmenni érte- tettem hozzá.

- De nekem most kell- mondta Linzy.

Bementem a szobámban és elkezdtem kutatni. Nem emlékeztem hova tettem le, de annak a dinkának is csak most lehet rá szüksége.

- Nem hiszem el. Hol lehet?!- kezdtem el már mindet széthajigálni.

-. Mit keresel annyira?- fordultam a hang irányába.

- Megijesztettél.- mondtam neki.

- Nem állt szándékomba. Szóval mit keresel.

- Egy felsőt.

- Segítek- mondta és beljebb jött.

- Azt se tudod mit kell keresned.- mondtam és rögtön az ajtó irányába fordultam.- Nagyon jó, már csak ez hiányzott.- ültem le a földre.

Kris felállt és az ajtóhoz ment. Zárva volt.

- Hagyjad, egy idő után úgy is megunják a dolgot.- mondtam neki.

- Mi volt veled reggel?- tért vissza mellém.

- Semmi.

- Ne hazudj. Láttam, hogy van valami.

- Ha ezt látod, másban miért vagy vaksi?!- kérdeztem és könnycsepp gördült le arcomon.

- Miben? Nem értelek.

- Tudtad, hogy félek, mégis felültél rá és egyedül hagytál.

- Elfelejtettem.

- Mégis, hogy voltál képes elfelejteni?!- akadtam ki.

- Most meg mi bajod van?!

- Még te kérdezed, hogy mi bajom van?!
- Megváltoztál.

- Csodálkozol rajta?!

- Mond már el te idióta, hogy mi van.

- Semmi…- felálltam és az ajtóhoz mentem.- NYISSÁTOK KI.- üvöltöttem. A zár kattant és én kiléptem az ajtón, de mielőtt kimentem volna teljesen még visszafordultam.- Légy vele boldog…

Réka:Little Kevin 3.

Kevin csuklón ragadott és kihúzott a teremből. Vinnie közben már Eli kezébe került. Kevin erősen fogta csuklóm és csak húzott maga után.

- Állj már meg- kiáltottam rá.

- Mégis … ez…- kezdett el hebegni-habogni mikor végre megállt. Hagytam neki időt még rendesen feldolgozza a hallottakat és vártam. Csak álltam egy helyben és néztem.

- Mondj már valamit- kérleltem.

- Mikor, mégis hogyan?- ennyit volt képes kérdezni.

- Ne mondd, hogy nem emlékszel semmire…

- Lövésem sincs mire kéne emlékeznem.

- Valahogy sejtettem, hogy ez lesz. Próbálj meg visszaemlékezni és ha meg van, majd akkor keress…- hagytam ott Kevint és mentem vissza a teremhez. Könnyeim elkezdtek potyogni. Fájt, hogy nem emlékszik semmire. Ettől féltem a legjobban. Féltem a reakciójától, féltem attól, hogy semmire nem fog emlékezni…és most tessék.

Mikor odaértem az ajtóhoz megtöröltem szemeimet és csak utána nyitottam be.

- Gyere Vinnie. – hívtam kisfiamat és továbbra is az ajtóban álltam és könnyeimmel küszködtem.

- Mi a baj?- kérdezte Eli. Nem válaszoltam, csak vártam, hogy kisfiam végre elinduljon.- Réka!

- Nem emlékszik semmire- mondtam elhaló hangon és könnyeim utat találtak maguknak.

- Mama mi a baj?- kérdezte aggódva Vinnie.

- Semmi, gyere, menjünk.- fogtam meg kezét és indultam el.

- Réka, te sose sírsz, mi történt.?- szomorodott el kis fürtikém is.

- Sem…- nem tudtam kimondani. Kevin állt velünk szemben és nézett minket. Erősebben szorítottam Vinnie kezét és elindultam vele. Nem mondtunk egymásnak semmit, csak elmentünk egymás mellett, mintha soha nem is találkoztunk volna. Fejemet elfordítottam, hogy még véletlenül se lássam.’ Talán így a legjobb’- mondtam magamban.

Hazafele Vinnie próbált felvidítni, több-kevesebb sikerrel. Ő még nem fogta fel a dolgokat. Nem értette miért kedvelte meg annyira Kevint és azt se miért nem maradtunk ott, de talán jobb is így.

- Réka, figyelsz te rám egyáltalán?- kérdezte tőlem gondolataimból kiragadva.

- Persze- mondtam, de kaptam Vinnietől egy rosszalló pillantást- Na jó nem figyeltem. – vallottam be.

- Mama ki volt az a bácsi akivel beszéltél?- hirtelen nem esett le kiről beszél nekem kisfiam. – Tudod, aki átjött múltkor mikor bevertem a fejem.

- Eli- válaszoltam neki tömören. De miért kérdezed?

- Mert mikor kimentél Kevinnel a teremből a bácsi nagyon kedves volt velem. Sőt az összes bácsi az volt.- mosolyodott el. Elnevettem magam  Vinnie mondatán.

- Min nevetsz mama?

- Vinnie, ők nem bácsi. Annyi idősek, mint Kevin. Sőt Dongho, majd megmutatom melyik, ő fiatalabb nála.

- Mama, te annyi idős vagy, mint ők?

- Igen.

- Akkor nekik hogy-hogy nincs gyerekük?- kíváncsiskodott.

- Mert elfoglalt emberek.

A nap további részét otthon töltöttük. vinnie elmesélte mit csinált bent, meg azt is hogy jutott el oda. Kai megjegyezte, hogy ebben nem az apjára ütött, amin mi nevetésben törtünk ki. Vinnie nem értette az egészet, de egy idő után velünk együtt nevetett. Este mivel egyikünknek se volt kedve főzni elmentünk a kifőzdébe vacsorázni. Vinnie egész végig Bang bácsit szórakoztatta, aki kaphatóra volt mindenre, amit a kis három éves ördögfióka szeretett volna. Mikor végeztünk megköszöntük a finom ételeket és hazamentünk. Lefektettem fürtikét és kimentem a nappaliba a lányokhoz.

- Réka, nekünk holnap dolgoznunk kell- mondta Szandy

- Mikor jöttök, mert akkor addigra csinálok valami ehetőt. –kérdeztem kedvesen.

- Majd csörgünk, de nem lesz gond? Úgy értem…

- Nyugi Kai, tudok rá vigyázni, eddig is ment, a tegnap… a tegnap csak egy véletlen volt- mosolyogtam rá.- Vinnie még soha nem csinált ilyet, mindig szófogadó volt, ha el akart menni valahova mindig mondta , hogy menjünk…

- Ugye tudod, hogy mi büszkék vagyunk rád?- kérdezte meg Szandy.

- Mert?- nem értettem, hogy lehetnének rám büszkék, mikor még a saját fiam is elvesztem.

- Mit képtelenek lennénk erre. Te teljesen egyedül neveled 3 éve Vinnie-t. a családodtól távol. Semmi támaszt nem kapsz. Csak egy ember volt a segítségedre, de végül ő is itt hagyott, ennek ellenére, te megoldasz mindent. Bármilyen módon képes vagy a gyerekedért tenni. Érte tűzbe is mennél- ölelt meg monológja végén Szandy.- Te egy példa lehetnél az egyedülálló anyáknak.- tette még hozzá.

- Szandy, az anyáknak , akik nem egyedül nevelik a gyereket azoknak is példát kéne venniük róla.- tette hozzá Kai.

Másnap reggel korán keltem. A lányok még aludtak, de nem sokkal utánam a kávé illatára keltek. Megittam napi koffein adagjukat és mentek is dolgozni. Elmentem felöltözni és utána mentem Vinnie szobájába. Megsimogattam kis arcocskáját és már nyitottam volna számát, de ébresztés helyett csak ennyit bírtam mondani:
- És most mit csináljak?

Amíg gondolkodtam addig kimentem egy kis edénybe töltöttem hideg vizet és megfogtam egy kis törölközőt amit belenyomtam. Kicsavartam az anyagot és Vinnie homlokára tettem.
Közben felhívtam először Szandy-t hátha tud nekem segíteni, de nem jártam sikerrel. Utána Kai-nál próbálkoztam, de ő se tudott semmit se tenni, Nekem pedig ha törik ha szakad akkor is dolgoznom kell., de nem hagyhatom itthon lázasan. Felhívtam megint Kai-t és megkértem, hogy küldje el a számot, amin hívtam. Nem sokkal később kaptam egy sms-t amiben Eli száma volt leírva. Azonnal tárcsáztam bár nem tudtam, mit mondhatnék neki. Mikor felvette a telefont leblokkoltam.

- Yoboseyo!

- Szia…- szóltam bele a telefonban

- Réka?!- kérdezett vissza Eli.

- Eung.

- Mit szere…- nem tudta befejezni mondatát Eli, mert valaki kivette a telefont a kezéből és megszólalt:

- Beszélnünk kell. – mondta Kevin.

- Kevin, most nem érek rá.

- És mikor fogsz?- kérdezte.

- Nem tudom, kisebb gondom is nagyobb, mint most veled beszélnem.

- Ez gonosz volt. Mi történt?- nem válaszoltam.- Vinnievel történt valami?- kérdezte aggodalommal a hangjában.

- Nem tudom mit csináljak.

- De mi történt?

- Semmi. Megoldom.- tettem volna le a telefont.

- Ne Réka… Várj…Odamegyek.

- De neked dolgoznod kell.- mondtam.

- Mond el mi történt.- kérlelt tovább.

- Lázas. Nekem meg dolgoznom kell. És nem vihetem magammal. De megoldom.- tettem le a telefont. Már éppen mentem volna ki, mikor megcsörrent.

- Igen?- nem néztem a kijelzőt csak felvettem.

- Réka…

- Figyelj Kevin most nagyon nincs időm az idiótaságaidra.

- Várj meg.- rakta le a telefont.

Nem tudtam mire vélni ezt a mondatát. 5 percig teljesen ledermedve álltam Vinnie szobájának az ajtóban. Utána elkezdtem összepakolni. Nem volt más döntésem vinnem kellett magammal. Felkeltettem, de iszonyat nyűgős volt. Fél órába telt mire ráadtam a ruháját.

- Vinnie, ne csináld már így is késésben vagyok.

- Hadd segítsek- lépett be Kevin.

- Te hogyan..?-

- Nyitva volt az ajtó. Réka, én sajnálom.

- Ugyan mit?

- Emlékeztem, mindenre, csak képtelen voltam elhinni.

- Hogy…- képtelen voltam megformálni a szavakat.

- Hol a telefonod?- kérdezte meg tőlem.

- Mit akarsz?

- Felhívni a főnököd, hogy ma nem mész dolgozni. Sőt nem mész oda többet.

- Akkor várhatsz, hogy odaadjam.

- Réka, légy szíves.

- Nem.

- Ha ideadod elmondok mindent.

- Már épp eleget hallottam- mondatom végén koppanást hallottam. A hang irányába fordítottuk mindketten fejünket és amint megláttuk Vinnie-t a földön feküdni odarohantunk hozzá. Kevin felkapta és már indult is ki vele.

- Réka, gyere már.- akármennyire nem akartam most látni utána mentem.

Beültünk a kocsiba. Mindketten hátul voltunk Vinnievel, Eli vezetett. Az egészből szerintem semmit nem értett, mert Kevin csak annyit mondott, hogy rögtön a kórházba. Mikor beértünk fürtikét azonnal elvitték az orvosok megvizsgálni. Kevin meg Eli beszéltek valamiről, de képtelen voltam rájuk figyelni. Leültem egy padra és könnyeimmel küszködtem, de felülkerekedtek rajtam és potyogni kezdtek. Halkan sírtam és kizártam a külvilágot. Magamba zárkóztam. Nem foglalkoztam semmivel és nem figyeltem semmire. Mikor kezdtem felfogni mi is történt az elmúlt egy órában elmém kezdett kitisztulni és hangokra lettem figyelmes.

- Réka, Réka… megijesztesz. Réka- kezdett el testem rázkódni. Mikor felnéztem észrevettem, hogy csak Kevin próbál észhez téríteni, nem pedig valamilyen rohamom van.- Réka.

- Sajnálom.

- Mit?

- Képtelen vagyok rá.- kezdtem el sírni.

- Mire?

- Kevin ne erőltesd.- szólalt meg Eli.- Ha majd képes lesz beszélni róla elmondja.

Leültek mellém Eli az egyik oldalamon ült, Kevin a másikon és kezemet szorította. Csendben vártunk, közben próbáltam megnyugodni.

- Képtelen vagyok felnevelni egyedül. Tegnap elszökött otthonról. Ma összeesik. Mi jön ezután?!- kérdezte üres tekintettel Kevinre nézni.

- Ki mondta hogy egyedül kell nevelned…

Kai: Love me: 2. Dear my Friend

Eli ingen ragadott és magával húzott. Reagálni sem volt időm, egyből mentem utána. Elkapta a vázát, az okos, majd én is ráestem. Még szerencse, hogy oldalamon estem rá, nem pedig szemből. Azt tuti nem éltem volna túl..főleg azok a rabul ejtő szemek mellett. 

- Sa…sa…sajnálom  -dadogtam, kivettem a vázát a kezéből és felsegítettem Ahogy a bőre az enyémhez ért, picit elpirultam bőre selymességétől, puhaságától és finomságától. Elrántottam a kezem és rámosolyogtam, majd Soohyun felé fordulva gyermeki mosolyt öltöttem arcomra. Hoon átkarolta a vállamat is feltartva a kezét, felkiáltott - Irány a város! Nem kellett több egyikünknek sem, azonnal felvettünk valami értelmes ruhát. Én a kedvenc  ingemet vettem fel, alul hagytam a nadrágot, ami eddig is rajtam volt. Lábujjközti papucsomba bújtam és macis táskámmal kifutottam. Mindenemet belepakoltam, és vártam a többiekre. Esküszöm, szerintem még Donghonál is gyerekesebb vagyok..Mindegy . Halkan felnevettem és szemüvegemet felrakva kibattyogtam a lakásból. Mélyet szippantottam a kellemes tengerparti illatból, majd lehunytam a szemem. - Ne aludj, Vinnie – nevetet fel AJ majd megbökte a vállamat - Nem aludtam … -  motyogtam majd mentem utánuk. Folyamatosan fényképeztem és nem tudta az előttem lépdelő szőkeség mézédes hangjával betelni. Megráztam a fejem majd ahogy beértünk a városba, megtámadtam az összes boltot. Donghoval betévedtünk egy lányos kiegészítős boltba ahol a mi zenénk ment. Egymásra néztünk, majd mosolyogtunk. Körbe néztem és találtam egy félvállas pulcsit..De nem vettem meg, és Dongho is már sürgetni kezdett engem. Sóhajtottam majd kimentem s tovább mentünk. Bejártuk az egész várost,találkoztunk fanokkal,  voltak közös fotók, autogram osztás és persze az elmaradhatatlan csapat beállás. Nem tudtam elhinni a mai napig, hogy négy év alatt idáig jutottunk, és, hogy négy éve érte szenvedek. Egy lépcsőre ültem le, mert hát ott volt árnyék, s lelocsoltam magam hideg vízzel. Végig futott rajtam a hideg,lehunytam a szemem. Édesen nézett rám, akarta, hogy mindenhol érintsem.  Forró lehelete nyakam vonalát súrolta majd  a szemembe nézett és újra, lágyan ajkaimra hajolt..Édesen tapadtam rá, mohón faltam puha ajkait. Nem tudtam volna szebb halált elképzelni annál, minthogy karjaiban érjen a végzet utolsó nyila, mely érte szárnyaló szívemet ketté választja. Ingjébe kapaszkodva hozzábújtam és nyelvem hegye végig futott isteni ajkain, majd ránéztem. - Szeretlek Eli…. - Kevin…. A hang oly közelinek mégis távolinak hangozott. Eli miért kezdett el távolodni…? Most..mi történik!? Vállamon hirtelen egy kéz pihent. Kipattantak a szemem és láttam, hogy ugyan Eli ott áll, és engem néz, de egyáltalán nem tart karjaiban, nem csókol, nem érint, úgy, ahogyan azt én szeretném. Sóhajtottam és zavartan megvakartam a fejemet. - Már megint elaludtál? – kérdezte és mellém ült – látom meleged is volt – nevet fel egy picit ahogy végig néz rajtam. Pír ült az arcomra és mosolyogtam - Csodálkozol ebben a melegben? – mosolyogtam és ránéztem - Nos, nem – nevetett fel és megint rám nézett, de most…össze találkozott a tekintetünk. Elvesztem barna csillogó szemeiben. Miért teszem magam miatta tönkre? Miért küzdök érte évek óta!? Bárkit , de tényleg bárkit megkaphatok, nekem miért pont az elérhetetlen kell? Ajh Eli, ha tudnád hányszor….. - Beszéltem Donghoval – szakította elmélkedésemet félbe, és lehajtotta a fejét. Egyből vállára tettem a kezem és aggódva  odahajoltam hozzá - Minden rendben? – motyogtam. - Nem akarsz nekem valamit elmondani? – fordult felém, és mivel közel voltunk egymáshoz, szinte ajkaimra suttogta a szavakat, amire én csak nagyot néztem a vöröslő fejemmel. Dongho…te…álnok picsa! Hogy mondhattad el neki!? Minek kotyogott el a szád..miért…!? - Nem…nem tudom miről beszélsz… - makogtam és elhajoltam - Ne tagadd le..voltatok a női boltban – MIVAN!? – és ezt már nem nézem ki belőled – nevetett fel hangosan és összeborzolta a hajamat. Oké, azt hiszem összecsináltam magam. Miért kellett ennek ennyire komolynak hangzania? Már azt hittem, hogy az derült ki, hogy szeretem, és … Nos, hogy akkor mi lett volna? Talán a vízbe fojtottam volna magam, talán egy autó elé álltam volna, talán… ajkaira kaptam volna. Nem tudom, nem is akarok ebbe belegondolni. Inkább zavartan felnevettem és megvakartam a fejem, mielőtt a túl későn adott válaszom gyanússá válna. - Tudod, hogy fura lény vagyok – felpattantam és leöntöttem vízzel – ezt megérdemled – nevettem majd elfutottam . Még láttam ahogy megrázza a fejét, és utána már csak ölelő karjait éreztem a derekam körül. Mindenki nevetett, boldog voltam, ugyan nem úgy ölelt, ahogy én szerettem volna, de legalább átkarolt, és én , ha csak kis időre is, de hozzá bújhattam. Mikor elengedett, odarohantam Soohyun és Dongho közé, majd vállaikra támaszkodva felugrottam, amit Kiseop le is fényképezett és mosolyogva jött oda megmutatni. Igen. Boldog voltam, és életem legszebb délutánját töltöttem azokkal, akik második családommá nőtték ki magukat.