Eli POV
Nem tudtam feldolgozni, hogy Kevin ilyet tett. Megsemmisülten ültem kint a többiekkel és bambultam magam elé. Apró sóhajok hallottam, mocorgásokat de most a gondolataim lefoglaltak , ezek a jelentéktelen dolgok nem érdekeltek. Hajamba túrtam és ajkamba harapva oldalra néztem
- Nyugi minden rendben lesz…- mondta AJ, aki elém guggolt és a macskapofáját rám emelte.
- Sajnálom – felpattantam és kimentem a kórházból. nem akarta, hogy utánam jöjjenek, és szerencsére nem is jöttek. Visszasétáltam a partra, mikor odaértem, könnyeim patakokban kezdett lefolyni az arcomon. Wae…wae..WAE!? Üvölteni, ütni, rombolni akartam , de csak szerencsétlenül és megsebezve a homokba rogytam, s tovább sírtam.
Én tényleg szeretem őt, mindennél jobban…és…ilyet tesz… Mi lett Kevinnel?
Egy sziklás részhez battyogtam és a vizet néztem …
- El akarod tőlem venni… - suttogtam a víznek – nem akarod, hogy boldog legyek…
A vizet néztem , nem válaszolt, de minek is tette volna, hisz ez is csak egy olyan élettelen forma, mint amilyenné ez tett. Bele akartam ütni, szét verni, éreztetni vele azt amit én érzek, törekedni arra, hogy érezni tudjon, de…valami megállított. A szikla előtt pár milliméterrel, mintha…mintha Ő fogta volna meg a kezemet…
Felnéztem, és halvány körvonalak sokasága fogadott. Mi ez? Miért ragyog ennyire…? Mit akar tőlem?
Aztán, amikor már jobban láttam, nem akartam elhinni. Kevin állt előttem, hihetetlen ragyogásban, hó fehér ruhában, aranyló szemeivel rám nézett és fejét rázva közelebb szállt, vagy lépett vagy mit tudom én…
Csak néztem, mozdulni nem tudtam, nem értettem, azt hittem káprázik a szemem, hogy ez csak egy álom, hogy mindjárt felébredek, és Kevin nincs kórházban, nincs vele semmi baj.
- Eli… - suttogta Kevin, mert tuti, hogy őt képzeltem oda és kinyújtotta hosszú kezét, s ujjaival az arcélemet simította végig… Megborzongtam, majd lehunytam a szemem, és mire kinyitottam, már eltűnt. Kerestem, néztem jobbra, balra, de semmi.
- Kevin! – ordítottam bár nem tudom minek, hisz ő teljesen máshol van. Talán csak képzeltem ezt az egészet, megcsípem magamat és felébredek, véget ér minden, és minden újra a régi lesz. Kérlek, mondd, hogy így lesz… Fogadd nekem az örök semmit, és cserébe a mindent kapod…
Nem sokkal később hazaértek a többiek, és elmesélték mi volt. Kevin pár percre elvesztette az eszméletét, de most már jobban van és remélhetőleg nemsokára felépül. Megállt a szívem mikor ezt Soohyun elmondta… Kevin nem volt magánál… Akkor….
Picit megráztam a fejem és halványan rájuk mosolyodtam. Dongho és Hoon csinálták a vacsorát, először bénáztak, aztán végül is összejött valami. Ugyan raktak elém ételt, de egy falat nem ment a le a torkomon. Csak a gombóc volt ott, és még mindig nem jöttem rá, miért.
- Eli, egyél kérlek…csak egy falatot.. – simogatta meg a vállamat Kiseop és rám mosolygott.
- Nem vagyok éhes… - suttogtam magam elé és el is toltam a tányért – sajnálom…
Kiseop megölelt és nem tudtam megállni,hogy ne viszonozzam.
- Ha beszélni akarsz, én itt vagyok – suttogta nekem oda és elengedtük egymást.
Suttogtam egy rendbent, és segítettem nekik elpakolni. Eszembe jutott, hogy alig néhány napja még Kevinnek segítettem itt és egy pillanatra lefagytam. Érezni akartam azt a babaőrt, ahogy véletlenül a karomhoz ér, a meglepődött szemekbe akarok nézni, és mosolyra görbülő ajkát kívánni… Miért vagyok ennyire szerelmes!?
Másnap reggel korán keltem, és az üresen álló, rendezett ágyra pillantottam. Egy picit átmásztam oda..Kevin jellegzetes baba illata volt…Fejemet megrázva kiszálltam, újra megcsináltam, megmosakodtam meg ilyenek, és mentem is be a korházba. Az úton olyan volt, mintha egész idő alatt figyelnének, de biztos csak a kevés alvás miatt hiszem ezt. Sóhajtottam, a köveket rugdostam az út alatt, és elhatároztam, hogy ha Kevin felépül, mindenkit elküldök a házból, és a lehető legszebb estét adom neki, kimutatom mennyire szeretem, egész éjszaka csak a kívánságait fogom lesni, és nem fogom letagadni azt, amit iránta érzek. Igen, ezt fogom tenni. Neki most ez kell…vagyis remélem, hogy ez kell. Ahogy beléptem a kórház kapuin, automatikusan mentem a szobájába. Óvatosan nyitottam ki, hisz aludt. Belépkedtem, becsuktam az ajtót, ügyelve, hogy a zár ne kattanjon hangosan, majd leültem az ágya melletti székre.
Ahogy végignéztem rajta, és mindenhonnan fura csövek lógtak ki belőle. Egy lélegeztető gép ügyelt rá, halk csipogások furán ismétlődő sorozata sem tudta nekem elfeledtetni a nevetését… Sóhajtottam és arcára tévedt a tekintetem. Békésen szuszogó kis baba, aki az igazak álmát alussza, és minden békesség kiül az arcára, körül-belül így tudtam volna őt leírni. A szájából egy vastagabb cső lógott ki, de az arca finomsága, és tökéletes arcvonalát nem rontotta el. Gyönyörű volt, az én gyönyörűm. Óvatosan arcához értem és végigsimítottam a bőrén. Mint egy porcelán, olyan rideg volt, semmi élet, semmi boldogság…semmi. Egy test, melynek lelke küzd, hogy élni tudjon… Úgy döntöttem ma egész nap vele leszek. Nem akartam a többiek vigasztalásait hallgatni, távol akarok most tőlük lenni, és vele akarok lenni…
- Képzeld Kevin, tegnap Dongho és Hoon csinált kaját…elképesztő milyen jól nézett ki, de valahogy nem voltam éhes, ne kérdezd miért.. – picit mosolygok – viszont van egy meglepetésem, hogy ha felkelsz, ami nem csak feltételes mód, mert az lehetetlen, hogy pont te ne éld ezt túl – fogtam meg a kezét – remélem nem baj – lesütöm a szemem, majd ránéztem és a szavak csak dőltek belőlem.
- Nyugi minden rendben lesz…- mondta AJ, aki elém guggolt és a macskapofáját rám emelte.
- Sajnálom – felpattantam és kimentem a kórházból. nem akarta, hogy utánam jöjjenek, és szerencsére nem is jöttek. Visszasétáltam a partra, mikor odaértem, könnyeim patakokban kezdett lefolyni az arcomon. Wae…wae..WAE!? Üvölteni, ütni, rombolni akartam , de csak szerencsétlenül és megsebezve a homokba rogytam, s tovább sírtam.
Én tényleg szeretem őt, mindennél jobban…és…ilyet tesz… Mi lett Kevinnel?
Egy sziklás részhez battyogtam és a vizet néztem …
- El akarod tőlem venni… - suttogtam a víznek – nem akarod, hogy boldog legyek…
A vizet néztem , nem válaszolt, de minek is tette volna, hisz ez is csak egy olyan élettelen forma, mint amilyenné ez tett. Bele akartam ütni, szét verni, éreztetni vele azt amit én érzek, törekedni arra, hogy érezni tudjon, de…valami megállított. A szikla előtt pár milliméterrel, mintha…mintha Ő fogta volna meg a kezemet…
Felnéztem, és halvány körvonalak sokasága fogadott. Mi ez? Miért ragyog ennyire…? Mit akar tőlem?
Aztán, amikor már jobban láttam, nem akartam elhinni. Kevin állt előttem, hihetetlen ragyogásban, hó fehér ruhában, aranyló szemeivel rám nézett és fejét rázva közelebb szállt, vagy lépett vagy mit tudom én…
Csak néztem, mozdulni nem tudtam, nem értettem, azt hittem káprázik a szemem, hogy ez csak egy álom, hogy mindjárt felébredek, és Kevin nincs kórházban, nincs vele semmi baj.
- Eli… - suttogta Kevin, mert tuti, hogy őt képzeltem oda és kinyújtotta hosszú kezét, s ujjaival az arcélemet simította végig… Megborzongtam, majd lehunytam a szemem, és mire kinyitottam, már eltűnt. Kerestem, néztem jobbra, balra, de semmi.
- Kevin! – ordítottam bár nem tudom minek, hisz ő teljesen máshol van. Talán csak képzeltem ezt az egészet, megcsípem magamat és felébredek, véget ér minden, és minden újra a régi lesz. Kérlek, mondd, hogy így lesz… Fogadd nekem az örök semmit, és cserébe a mindent kapod…
Nem sokkal később hazaértek a többiek, és elmesélték mi volt. Kevin pár percre elvesztette az eszméletét, de most már jobban van és remélhetőleg nemsokára felépül. Megállt a szívem mikor ezt Soohyun elmondta… Kevin nem volt magánál… Akkor….
Picit megráztam a fejem és halványan rájuk mosolyodtam. Dongho és Hoon csinálták a vacsorát, először bénáztak, aztán végül is összejött valami. Ugyan raktak elém ételt, de egy falat nem ment a le a torkomon. Csak a gombóc volt ott, és még mindig nem jöttem rá, miért.
- Eli, egyél kérlek…csak egy falatot.. – simogatta meg a vállamat Kiseop és rám mosolygott.
- Nem vagyok éhes… - suttogtam magam elé és el is toltam a tányért – sajnálom…
Kiseop megölelt és nem tudtam megállni,hogy ne viszonozzam.
- Ha beszélni akarsz, én itt vagyok – suttogta nekem oda és elengedtük egymást.
Suttogtam egy rendbent, és segítettem nekik elpakolni. Eszembe jutott, hogy alig néhány napja még Kevinnek segítettem itt és egy pillanatra lefagytam. Érezni akartam azt a babaőrt, ahogy véletlenül a karomhoz ér, a meglepődött szemekbe akarok nézni, és mosolyra görbülő ajkát kívánni… Miért vagyok ennyire szerelmes!?
Másnap reggel korán keltem, és az üresen álló, rendezett ágyra pillantottam. Egy picit átmásztam oda..Kevin jellegzetes baba illata volt…Fejemet megrázva kiszálltam, újra megcsináltam, megmosakodtam meg ilyenek, és mentem is be a korházba. Az úton olyan volt, mintha egész idő alatt figyelnének, de biztos csak a kevés alvás miatt hiszem ezt. Sóhajtottam, a köveket rugdostam az út alatt, és elhatároztam, hogy ha Kevin felépül, mindenkit elküldök a házból, és a lehető legszebb estét adom neki, kimutatom mennyire szeretem, egész éjszaka csak a kívánságait fogom lesni, és nem fogom letagadni azt, amit iránta érzek. Igen, ezt fogom tenni. Neki most ez kell…vagyis remélem, hogy ez kell. Ahogy beléptem a kórház kapuin, automatikusan mentem a szobájába. Óvatosan nyitottam ki, hisz aludt. Belépkedtem, becsuktam az ajtót, ügyelve, hogy a zár ne kattanjon hangosan, majd leültem az ágya melletti székre.
Ahogy végignéztem rajta, és mindenhonnan fura csövek lógtak ki belőle. Egy lélegeztető gép ügyelt rá, halk csipogások furán ismétlődő sorozata sem tudta nekem elfeledtetni a nevetését… Sóhajtottam és arcára tévedt a tekintetem. Békésen szuszogó kis baba, aki az igazak álmát alussza, és minden békesség kiül az arcára, körül-belül így tudtam volna őt leírni. A szájából egy vastagabb cső lógott ki, de az arca finomsága, és tökéletes arcvonalát nem rontotta el. Gyönyörű volt, az én gyönyörűm. Óvatosan arcához értem és végigsimítottam a bőrén. Mint egy porcelán, olyan rideg volt, semmi élet, semmi boldogság…semmi. Egy test, melynek lelke küzd, hogy élni tudjon… Úgy döntöttem ma egész nap vele leszek. Nem akartam a többiek vigasztalásait hallgatni, távol akarok most tőlük lenni, és vele akarok lenni…
- Képzeld Kevin, tegnap Dongho és Hoon csinált kaját…elképesztő milyen jól nézett ki, de valahogy nem voltam éhes, ne kérdezd miért.. – picit mosolygok – viszont van egy meglepetésem, hogy ha felkelsz, ami nem csak feltételes mód, mert az lehetetlen, hogy pont te ne éld ezt túl – fogtam meg a kezét – remélem nem baj – lesütöm a szemem, majd ránéztem és a szavak csak dőltek belőlem.
Minden nap bejöttem, minden nap elmondtam neki mi történt, reméltem, hogy hallja és érzi, hogy itt vagyok, és nem csak én jöttem hozzá. Volt olyan, hogy mindenki bejött, és csak néztük őt, majd elkezdtek viccelődni, mintha fent lenne és hallaná, hogy mit mondunk neki. Elképesztő volt…egyszerűen…elképesztő….
Kevin POV
Nem tudom mi történt velem, de nagyon fura volt. Zuhantam, aztán Eli karjai, majd a sötétség, végül valami eszméletlen furát kezdtem el álmodni, mely teljesen olyan volt, mint a valóság. Először is, láttam, hogy valami ágyra fektetnek és betolnak a kórházba, és meg kell hagyni, elég ramatyul néztem ki. Ahogy követtem tovább az eseményeket, Soohyun előtt kezdtem el integetni, hogy nézze, nem haltam meg, de semmi.
- Hahó!! – kiabáltam az arcába, de még mindig semmi..Most mi az isten van?!
Vállat vontam és mentem volna tovább, de megálltam. Ahogy AJ Eli elé guggolt, és ő felhajtotta a fejét, megrémültem. Az a beesett arc, melyet miattam szerzett percek alatt, félelmetes volt. Dongho karolta át, nyugtatgatta, de nem ment neki…Csalódást, fájdalmat és kínt okoztam annak az embernek akit mindennél jobban szeretek. Ajkamba haraptam, leültem AJ mellé – persze ő nem látott engem, mint ahogy senki más – és Elit néztem. Az a gyönyörű nagy szemei most nem csillogtak, az izmai megfeszültek, és elképesztő fájdalmat éreztem. Ezt én csináltam neki…én okoztam…
- Sajnálom… - motyogtam magam elé, majd felkelt és kiment. Nem akartam itt maradni, inkább követtem. Egész úton olyan csöndben volt, meg akartam ölelni, de akárhányszor megpróbálkoztam, átestem rajta… Sóhajtva battyogtunk haza, mint ember és valami – ez voltam én . Mikor hazaért, nem ment be a házba, hanem a partra ment és teljesen összetört…embert nem láttam ennyi érzéssel sírni. Sírni kezdtem és a nevét kiabáltam, miközben felé nyúltam
- NEH! ELI NEH! – kiabáltam, mikor a keze a sziklák felé indult és hirtelen leállt.
Ránéztem, ő is, mintha látna engem. Nem akartam, hogy megtegye, egyszerűen nem..
Halkan suttogtam a nevét, majd valami éles fájdalom nyílalt belém. Idegen emberek kiabálásra, és tettére lettem figyelmes. Testem összerándult, és égtem. Mi ez az érzés..? Közben Eli távolodott, szemeit lesütve elfordult, rám sem nézett. Térdre rogyva néztem őt, nem érdekeltem a hangok, a tettek, semmi sem…csak ő.
Hirtelen olyan görcs állt be a mellkasomba, hogy összeestem, és egy elég félelmetes helyen keltem fel. Hol vagyok? Hangzott ez a kérdés el hangosan…de én ezt gondoltam, tudom, hogy gondoltam.
- Kevin, gyere – jött oda valaki és a kezét felém nyújtotta. Arcát nem láttam, de olyan melegség áradt belőle, hogy nem tudtam neki ellenállni. De olyan ismerős volt, olyan, mintha már találkoztam volna vele. Ahogy megfogtam a kezét, valami furcsa helyen voltunk.
- Hol vagyunk? - olyan sötét volt nem láttam semmit sem.
- Kevin , nézd meg jobban.. – majd egy ember rohant be, ijedten, oltotta fel a lámpát és egy másik, fekvő emberhez ment…
Az én voltam…és Eli… Amikor megkértem, hogy aludjon nálam mert utálom a viharokat. Azt hiszem rosszat álmodtam, olyasmit, hogy őt elveszítem, és sírógörcsben törtem ki. Amikor megláttam, hogy itt van, magamhoz ragadtam és nem akartam elengedni. Amikor az arcom az övéhez ért, nem akartam elvenni, de… mégis…nem szabad, nekünk ez nem megengedett, hisz a banda mit fog gondolni? Megráztam a fejemet, és a pasi – mert tuti az volt – felém fordult
- Ne legyél ennyire szabálybetartó …nem látod,hogy szeret téged? - az istenért van ennyire ismerős hangja…
- Ezt te honnan veszed…? – kérdeztem, és már is egy másik emlékemben voltunk.
A leggyönyörűbb nyári napom, amim valaha is volt. Édes ajkai engem kóstoltak, és semmi pénzért nem engedtek volna, de valamiért mégis megtette. Mégis elment Eli, otthagyva a kinti hintánál, egyedül, összetörve.
- Miért hoztál ide? – fordultam el önmagam képétől és lehajtottam a fejem
- Azért, Kevin, hogy végre rájöjj, ti egyek vagytok – majd hirtelen minden fény az arcára szegeződött. Ez…lehetetlen.
- Várj, még ne lepődj meg – mosolygott , és megint egy másik helyen voltunk.
Ismerős szoba, ismerős képek, de valahogy nem tudtam beazonosítani. Ahogy körbe néztem, és megláttam a rengeteg sapkát tudtam, hogy hol vagyok. Megfordultam, és egy, az ablak párkányon ülő, a szakadó esőbe bámuló Elit láttam. Annyira fura volt, annyira.. más. Nem az az Eli akit megszoktam, a jó kedvű, mosolygó…nem. Ez az igazi éne volt, amit senkinek sem mutatott meg. Hirtelen sóhajtott, végigsimított egy bekeretezett képen, lecsapta azt és elment aludni…
- Az a te képed, Kevin… - mondta a pasas és rám nézett – szeret téged… - majd csettintet és eltűnt.
Ismét a semmiben voltam, de rohanni kezdtem. A kiutat kerestem de nem találtam. Aztán a hangjára lettem figylemes, és kizuhantam a való életbe. Ott volt ő, fogta a kezem, beszélt hozzám. Tehetetlenül néztem, ahogy akarata ellenére sírt, majd mosolyt erőltetet az arcára, és ott volt velem.
Napok teltek el így, hogy őt figyeltem, még akkor is , amikor másokkal volt bent. Ő mindig bejött, minden nap itt volt, reggeltől estig. Én csak álltam a sarkoban, néztem az undorítóan vékony testemet, és közben Eli állapotáért aggódtam. Lefogyott, beestek a szemei, és a mosolya sem volt már a régi. Mit tettem veled, szerelmem?
Vajon megbocsájt valaha? Tud még engem ugyan olyan hévvel szeretni?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések sorozata kezdtek el még inkább felemészteni, mikor is észrevettem, hogy a karom , a kezem, a lábam és jó magam halványodni kezdtem. A gépek őrületes csipogásba kezdtek, Elit kivitték, én pedig nem tudtam mi történik.
Alig telt el pár perc mikor homályos képek jelentek meg előttem. Valami fehér alak valami fényes izét húzgál előttem, és magyaráz egy másik fehér pacának. Megmozdítottam a fejem, és újra csak a sötétet láttam. Ez mi volt..? Vajon élek? Vagy csak képzeltem az egészet…?
- Hahó!! – kiabáltam az arcába, de még mindig semmi..Most mi az isten van?!
Vállat vontam és mentem volna tovább, de megálltam. Ahogy AJ Eli elé guggolt, és ő felhajtotta a fejét, megrémültem. Az a beesett arc, melyet miattam szerzett percek alatt, félelmetes volt. Dongho karolta át, nyugtatgatta, de nem ment neki…Csalódást, fájdalmat és kínt okoztam annak az embernek akit mindennél jobban szeretek. Ajkamba haraptam, leültem AJ mellé – persze ő nem látott engem, mint ahogy senki más – és Elit néztem. Az a gyönyörű nagy szemei most nem csillogtak, az izmai megfeszültek, és elképesztő fájdalmat éreztem. Ezt én csináltam neki…én okoztam…
- Sajnálom… - motyogtam magam elé, majd felkelt és kiment. Nem akartam itt maradni, inkább követtem. Egész úton olyan csöndben volt, meg akartam ölelni, de akárhányszor megpróbálkoztam, átestem rajta… Sóhajtva battyogtunk haza, mint ember és valami – ez voltam én . Mikor hazaért, nem ment be a házba, hanem a partra ment és teljesen összetört…embert nem láttam ennyi érzéssel sírni. Sírni kezdtem és a nevét kiabáltam, miközben felé nyúltam
- NEH! ELI NEH! – kiabáltam, mikor a keze a sziklák felé indult és hirtelen leállt.
Ránéztem, ő is, mintha látna engem. Nem akartam, hogy megtegye, egyszerűen nem..
Halkan suttogtam a nevét, majd valami éles fájdalom nyílalt belém. Idegen emberek kiabálásra, és tettére lettem figyelmes. Testem összerándult, és égtem. Mi ez az érzés..? Közben Eli távolodott, szemeit lesütve elfordult, rám sem nézett. Térdre rogyva néztem őt, nem érdekeltem a hangok, a tettek, semmi sem…csak ő.
Hirtelen olyan görcs állt be a mellkasomba, hogy összeestem, és egy elég félelmetes helyen keltem fel. Hol vagyok? Hangzott ez a kérdés el hangosan…de én ezt gondoltam, tudom, hogy gondoltam.
- Kevin, gyere – jött oda valaki és a kezét felém nyújtotta. Arcát nem láttam, de olyan melegség áradt belőle, hogy nem tudtam neki ellenállni. De olyan ismerős volt, olyan, mintha már találkoztam volna vele. Ahogy megfogtam a kezét, valami furcsa helyen voltunk.
- Hol vagyunk? - olyan sötét volt nem láttam semmit sem.
- Kevin , nézd meg jobban.. – majd egy ember rohant be, ijedten, oltotta fel a lámpát és egy másik, fekvő emberhez ment…
Az én voltam…és Eli… Amikor megkértem, hogy aludjon nálam mert utálom a viharokat. Azt hiszem rosszat álmodtam, olyasmit, hogy őt elveszítem, és sírógörcsben törtem ki. Amikor megláttam, hogy itt van, magamhoz ragadtam és nem akartam elengedni. Amikor az arcom az övéhez ért, nem akartam elvenni, de… mégis…nem szabad, nekünk ez nem megengedett, hisz a banda mit fog gondolni? Megráztam a fejemet, és a pasi – mert tuti az volt – felém fordult
- Ne legyél ennyire szabálybetartó …nem látod,hogy szeret téged? - az istenért van ennyire ismerős hangja…
- Ezt te honnan veszed…? – kérdeztem, és már is egy másik emlékemben voltunk.
A leggyönyörűbb nyári napom, amim valaha is volt. Édes ajkai engem kóstoltak, és semmi pénzért nem engedtek volna, de valamiért mégis megtette. Mégis elment Eli, otthagyva a kinti hintánál, egyedül, összetörve.
- Miért hoztál ide? – fordultam el önmagam képétől és lehajtottam a fejem
- Azért, Kevin, hogy végre rájöjj, ti egyek vagytok – majd hirtelen minden fény az arcára szegeződött. Ez…lehetetlen.
- Várj, még ne lepődj meg – mosolygott , és megint egy másik helyen voltunk.
Ismerős szoba, ismerős képek, de valahogy nem tudtam beazonosítani. Ahogy körbe néztem, és megláttam a rengeteg sapkát tudtam, hogy hol vagyok. Megfordultam, és egy, az ablak párkányon ülő, a szakadó esőbe bámuló Elit láttam. Annyira fura volt, annyira.. más. Nem az az Eli akit megszoktam, a jó kedvű, mosolygó…nem. Ez az igazi éne volt, amit senkinek sem mutatott meg. Hirtelen sóhajtott, végigsimított egy bekeretezett képen, lecsapta azt és elment aludni…
- Az a te képed, Kevin… - mondta a pasas és rám nézett – szeret téged… - majd csettintet és eltűnt.
Ismét a semmiben voltam, de rohanni kezdtem. A kiutat kerestem de nem találtam. Aztán a hangjára lettem figylemes, és kizuhantam a való életbe. Ott volt ő, fogta a kezem, beszélt hozzám. Tehetetlenül néztem, ahogy akarata ellenére sírt, majd mosolyt erőltetet az arcára, és ott volt velem.
Napok teltek el így, hogy őt figyeltem, még akkor is , amikor másokkal volt bent. Ő mindig bejött, minden nap itt volt, reggeltől estig. Én csak álltam a sarkoban, néztem az undorítóan vékony testemet, és közben Eli állapotáért aggódtam. Lefogyott, beestek a szemei, és a mosolya sem volt már a régi. Mit tettem veled, szerelmem?
Vajon megbocsájt valaha? Tud még engem ugyan olyan hévvel szeretni?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések sorozata kezdtek el még inkább felemészteni, mikor is észrevettem, hogy a karom , a kezem, a lábam és jó magam halványodni kezdtem. A gépek őrületes csipogásba kezdtek, Elit kivitték, én pedig nem tudtam mi történik.
Alig telt el pár perc mikor homályos képek jelentek meg előttem. Valami fehér alak valami fényes izét húzgál előttem, és magyaráz egy másik fehér pacának. Megmozdítottam a fejem, és újra csak a sötétet láttam. Ez mi volt..? Vajon élek? Vagy csak képzeltem az egészet…?
Eli POV
Hirtelen megőrültek a gépek, engem pedig kitoltak a teremből. Idegesen ültem le, minden perccel elvesztettem magamból egy darabot. Most Hoon volt bent velem, és ő nyugtatott le, sikerrel. Amint lenyugodtam, az orvos jött ki, és közölte, magához tért. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek örömömbe, így csak megöleltem Hoont és nem tudtam lefagyasztani az arcomról a mosolyt.
- Bemehetnek hozzá, de ne legyenek nála sokat, hisz teljesen ki van fáradva – mondta a doki, meghajolt, majd elment.
- Ébren van – mondtam csillogó szemekkel és Hoonra néztem
- Azt mondták felébredt, nem biztos, hogy fent is van most…
- Nem érdekel – halkan bementem a szobájába, csendesen szuszogott, majd leültem mellé.
Megfogtam a kezét, mosolyogva simogatni kezdtem a bőrét, és már teljesen feltüzelt a gondolat, hogy végre felébred. De nem ébredt, viszont szuszogott. Mondtam Hoonnak, hogy nyugodtan menjen haza, majd telefonálok, mikor jöjjön értem. Felsóhajtott, majd lassan kiment, és kettesben maradtunk.
- Hát üdv cica, örülök, hogy visszatértél – mosolygok – tényleg nagyon boldog vagyok – picit nevetek is – Hoon az imént ment el, ha nem baj én itt maradok veled, látni szeretném, hogy kinyitod a barna szemeidet
Ültem még ott pár órát vele, nem beszéltem, hagytam had pihenjen. Elmentem a büfébe, vettem RedBullt, mire visszamentem már a gesztenye barna szemeivel vizsgálgatta a szobát.
- Jó reggelt – mosollyal ülök le mellé és nézem csodálatos, meglepett arcát
- Hol vagyok..?
- Nos, miután levetetted magad a szikláról, idekerültél, most kórházban vagy és három hete nem tértél magadhoz… - nyelek egyet - de most itt vagy – mosolygok
- Úristen…de te jól vagy?- aggódott…értem…még gyengén is…
- Kevin nyugi, még ne beszélj sokat…hozok neked valamit, rendben? – megsimítottam az arcát, és leviharoztam neki venni valamit. Ha négy féle szendvicset nem vettem, akkor egyet sem. Visszarohantam és leültem
- Hoztam neked párat- mosolygok – szalámis, husis, sajtos, v sonkás?
- Ej te… - picit mosolygok – sajtosat kérek… - nyúl volna érte de a kábelek , vagy mik megakadályozták
- Hagyd, majd segítek – kibontottam neki és szája elé tartottam – harapj egyet apa kedvéért – nevetett, és mintha az angyalok a mennyországban nekem énekeltek volna. Csodálatos volt…
Egészen ügyesen evett, már viccelődött és nevetett is. Az órámra néztem..
- Lassan mennem kell, de holnap is bejövök, rendben? – mosolygok és küldök egy üzentet Hoonnak, hogy jöhet értem.
- Rendben, de te is pihenj…olyan más vagy.. – majd megérinti az arcomat, és végigsimít rajta.. – Kevin.. – vettem el a kezét – aggódtam, és hát na…
- Nincs hát na! Tessék hazamenni, enni, és aludni. – kötette le, mire felkuncogtam
- Hiányoztál – megölelem de…nem akarom elengedni. Még a telefonom csörgése sem érdekel, de aztán rám szól, homlokára adok egy puszit, és már nyitnám ki az ajtót, mikor visszaszól
- Köszönöm – mosolygott rám, majd lehunyta a szemét és elaludt.
Jóleső érzés töltött el, boldog voltam, még akkor is mosolyogtam mikor hazaértünk. Lepakoltam a cuccaimat, lefürödtem és ahogy Kevin tanácsolta, magamba gyűrtem egy elég szép adagnyi ételt, elpakoltam és a többiek felé fordultam
- Üdv köztünk újra – mosolygott Kisoep és én is elmosolyodtam.
A csoportos ölelés után elmentem lefeküdni, Kevin ágyára néztem..
- Nem sokára itthon leszel – suttogtam a semmibe, fejemet a párnára hajtottam, és felsóhajtva, végre boldogan aludtam el.
- Bemehetnek hozzá, de ne legyenek nála sokat, hisz teljesen ki van fáradva – mondta a doki, meghajolt, majd elment.
- Ébren van – mondtam csillogó szemekkel és Hoonra néztem
- Azt mondták felébredt, nem biztos, hogy fent is van most…
- Nem érdekel – halkan bementem a szobájába, csendesen szuszogott, majd leültem mellé.
Megfogtam a kezét, mosolyogva simogatni kezdtem a bőrét, és már teljesen feltüzelt a gondolat, hogy végre felébred. De nem ébredt, viszont szuszogott. Mondtam Hoonnak, hogy nyugodtan menjen haza, majd telefonálok, mikor jöjjön értem. Felsóhajtott, majd lassan kiment, és kettesben maradtunk.
- Hát üdv cica, örülök, hogy visszatértél – mosolygok – tényleg nagyon boldog vagyok – picit nevetek is – Hoon az imént ment el, ha nem baj én itt maradok veled, látni szeretném, hogy kinyitod a barna szemeidet
Ültem még ott pár órát vele, nem beszéltem, hagytam had pihenjen. Elmentem a büfébe, vettem RedBullt, mire visszamentem már a gesztenye barna szemeivel vizsgálgatta a szobát.
- Jó reggelt – mosollyal ülök le mellé és nézem csodálatos, meglepett arcát
- Hol vagyok..?
- Nos, miután levetetted magad a szikláról, idekerültél, most kórházban vagy és három hete nem tértél magadhoz… - nyelek egyet - de most itt vagy – mosolygok
- Úristen…de te jól vagy?- aggódott…értem…még gyengén is…
- Kevin nyugi, még ne beszélj sokat…hozok neked valamit, rendben? – megsimítottam az arcát, és leviharoztam neki venni valamit. Ha négy féle szendvicset nem vettem, akkor egyet sem. Visszarohantam és leültem
- Hoztam neked párat- mosolygok – szalámis, husis, sajtos, v sonkás?
- Ej te… - picit mosolygok – sajtosat kérek… - nyúl volna érte de a kábelek , vagy mik megakadályozták
- Hagyd, majd segítek – kibontottam neki és szája elé tartottam – harapj egyet apa kedvéért – nevetett, és mintha az angyalok a mennyországban nekem énekeltek volna. Csodálatos volt…
Egészen ügyesen evett, már viccelődött és nevetett is. Az órámra néztem..
- Lassan mennem kell, de holnap is bejövök, rendben? – mosolygok és küldök egy üzentet Hoonnak, hogy jöhet értem.
- Rendben, de te is pihenj…olyan más vagy.. – majd megérinti az arcomat, és végigsimít rajta.. – Kevin.. – vettem el a kezét – aggódtam, és hát na…
- Nincs hát na! Tessék hazamenni, enni, és aludni. – kötette le, mire felkuncogtam
- Hiányoztál – megölelem de…nem akarom elengedni. Még a telefonom csörgése sem érdekel, de aztán rám szól, homlokára adok egy puszit, és már nyitnám ki az ajtót, mikor visszaszól
- Köszönöm – mosolygott rám, majd lehunyta a szemét és elaludt.
Jóleső érzés töltött el, boldog voltam, még akkor is mosolyogtam mikor hazaértünk. Lepakoltam a cuccaimat, lefürödtem és ahogy Kevin tanácsolta, magamba gyűrtem egy elég szép adagnyi ételt, elpakoltam és a többiek felé fordultam
- Üdv köztünk újra – mosolygott Kisoep és én is elmosolyodtam.
A csoportos ölelés után elmentem lefeküdni, Kevin ágyára néztem..
- Nem sokára itthon leszel – suttogtam a semmibe, fejemet a párnára hajtottam, és felsóhajtva, végre boldogan aludtam el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése