2013. március 30., szombat

Esti mese :3


-Kevin örülnék ha nem izegnél és mozognál. - szóltam meg öcsémet, akinek épp a haját festettem - Nem értem miért akarsz szőke lenni?!
-Mirae neked sose fog tetszeni a szőke haj, de a fodrászom vagy, sőt a testvérem...nem gondolod, hogy kicsit támogatnod kellene?! A bandának szüksége van arra,hogy én szőke legyek és kész.
-Mert mi lesz azzal, hogy ha te szőke leszel?!
-Mirae...- nézett rám szigorúan hatalmas barna szemeivel, de nem tudott meghatni, a szőke akkor se a zsánerem, ha az öcsém, ha nem. Nyelvet öltöttem és folytattam tovább a munkám. Már majdnem kész voltam mikor egy aprócska lány bukdácsolt keresztül az ajtón, sikerült orra esnie. Gyorsan oda rohantam hozzá, hogy segítsek, de Kevin gyorsabb volt. Hóna alá nyúlt és úgy felkapta szegény lányt,hogy azt hittem menten vissza huppan.
-El...el....elnézést.- mondta a cipő orrának- Engem Soohyun küldött, hogy szóljak,azonnal kezdődik a forgatás.
-Basszus elkések.- csapott a homlokára Kevin - Te itt maradsz és majd ketten vissza megyünk,úgy nem szidnak meg.
-Egyébként mi a neved? - vágtam közbe, Kevin vissza huppant a székbe és folytattam a munkám.
-Ro....
-Ro, de szép. - nevetett fel Kevin.
-Hülye, csak szegénykém halálra van ijedve. - csaptam a vállára és a lányra néztem, aki vöröslött, mint egy rák. Nagy levegőt vett és mélyen meghajolt.
-A nevem Rory Choi, örvendek a találkozásnak, én leszek az új menedzser asszisztens.
-Rory....- rágódott a néven Kevin - Ez tetszik. - vigyorgott.
-Kész vagy bajnok! Futás, mert Soo kinyír. Rory maradsz egy vágásra?
A lányka szemei hatalmasra kerekedtek, mint eddig most is hebegett-habogott, de öcsikém kezébe véve a dolgokat a székhez terelte és leültette.
-Nem bírom hallani azt, hogy nem. Nyugi jó kezekben vagy. Majd falazok neked. - mondta és a lányra kacsintott, én kaptam egy búcsú puszit fizetség gyanánt és Vinne már sehol sem volt. Roryból igazi nőt varázsoltam, a haját kicsit kivilágosítottam, fazonra vágtam és vittem fel egy dögös sminket, füstös szemek, vér vörös ajkak.
-Neked kell egy ruha. - mondtam és a raktárba rohantam, ahol pár régi ruhám porosodott. Kiválasztottam egy egyszerű, ám annál dögösebb fekete minit.
-Hányas a lábad? - kiáltottam ki.
-37 - jött a halk válasz.
Találtam egy fekete szögecses magas sarkút ki vittem és a kezébe nyomtam. Csak nagy szemekkel nézett rám. Az emelet felé tereltem és mutattam neki, hogy menjen fel és öltözzön át. Jót mosolyogtam mikor felfelé menet megbotlott az egyik lépcsőfokban. 10 perc telhetett el, a telefonja percenkét búgott hangosan, már épp a mentő akciót akartam indítani, amikor kibotorkált a lépcsőfordulóhoz.
-Wááóóó~ - gyönyörű volt, a fekete jól passzolt világos bőréhez, kicsiny termete pedig így tekintély parancsolóvá vált- Ezt meg kell mutatni a fiúknak.
-De hát én még csak a menedzserrel és Soohyunnal találkoztam. Nem ismerek senki mást.
-Már hogyne ismernél, a kis szösszenet az öcsém, Kevin. Őt is ismered. - arca pírbe úszott - Neked tetszik.
-Nem! Hogy is tetszhetne?! Ne beszélj butaságokat!
-De igenis tetszik. Na, gyere. - megfogtam a csuklóját és magam után húztam. A raktár épületben hatalmas volt a nyüzsi, mindenki rohant jobbra-balra a menedzser lépett oda hozzá, nem éppen szelíd mosollyal az arcán.
-Rory mégis....
-Nyugi főnök velem volt. - mentettem ki a lányt - A fiúk?
-Mirae nem teheted ezt, Kevint is már égen földön kerestük.
-Sajnálom. De mond már...- ekkor észre vettem Dongho-t- Pici Do! - kiáltottam és kalimpáltam erősen, vissza intett, de mennie kellet sminkbe szóval csak egy futó ölelést váltottunk és megtudtam, hogy hol az én tékozló öcsém. Mikor megláttam, magam elé toltam Rory-t és oda löktem Kevinhez, én pedig egy fal mögé szaladtam. Mindkettőnek elállt a szava, ahogy láttam levegőt se vettek. Eli lépett oda hozzám:
-Szia Gyagyás! - köszönt és megölelt. 

-Szia Galambom. - oda húztam magam mellé és mutattam, hogy maradjon csöndben.
-Mi az? - suttogta. Az édesen beszélgető párocska felé mutattam - Te boszorkány. - vigyorgott- Már megint a kerítőt játszod?
-Nálad bevált. - morogtam és hozzá bújtam.
-Jó, de téged én fűztelek, Elison Kim.
-Ó te galambok, galambja. Az öcsémnek is jár a boldogság. De oda néz. - mikor a friss sweet couple felé pillantottam egy szelíd csók csattant el köztük, elárasztott a büszkeség.
-Na ki a legjobb kerítő?
-Az én gyagyás boszim. - mosolygott Eli és követve a friss pár példáját megcsókolt.
A csókokat egy hangos: FELVÉTEL! szakította félbe. Rory és az én csacsi öcsim azóta is egy pár....Vajon mi lett volna, ha Kevin nem erőlteti, hogy maradjon? Nem tudom, de nem is akarok bele gondolni, ez így jó, ahogy van.

2013. március 11., hétfő

Szandy- My Soul.....Take Me Away

 
Úgy érzem, ha kilépek a magam köré fújt buborékból eltűnök. Egyszerűen megszűnök létezni. A testem a fizikai világ rabja lesz, még a lelkem messze szárnyal az ismeretlenbe, boldogon, felszabadultan, de ami a legfontosabb, önfeledten mosolyogva.
Vajon tudok úgy mosolyogni a világra, ahogy lelkem teszi? Sikerülhet lelkem hosszú, boldogsággal teli zarándok útja a testemhez? Annyi a megválaszolatlan kérdés. Hol kaphatok rá választ? Zenékben, képekben, arcokban? Magam sem tudom, segítség kell. „Vigyél el!”- kiálltja testem a rá kedvesen mosolygó lányra, aki én vagyok. Én állok a hatalmas virágos mezőn, nézem a körülöttem lévő nyüzsgő világot. A madarak hangosan dalolnak, a nap kellemesen ölel meleg sugaraival, enyhe szellő csiklandozza bőröm, körülöttem a magas fű között megbújik egy-egy apró, illatos virág.
-Te buta test! – kiáltja lelkem. Válaszolnék, de nem bírok, mennék, de lábaim nem visznek, kezeim a testemhez ragadtak.
-Ne…- nyöszörgöm halkan – Te sokkal boldogabb vagy, ott ahol vagy. Nekem itt nehéz és fáj. Nem tudom elviselni ezt a fájdalmat.
-Te buta test. – hangosan kacag lelkem és elszalad.
-Ne hagyj itt! Csak te ne hagyj itt. Akkor eltűnök. Vigyél el!
A lelkem most új tájakon jár, sós tenger illata égeti az orrát, puha homok masszírozza talpát. Most csak ül és figyeli a sirályok táncát, ahogyan a magasból csapnak le, körbe-körbe repülnek. A mélykék, haragos tenger vad hullámokat vet, ám mégis mire a partra ér kellemes hűsítő a lábnak. A nap már lemenőben van, gyönyörű látványt nyújt. A citrom naranccsá válik, a narancs vörössé, a vörös feketévé. De mi ez? Lelkem arca már nem ugyan az, mint az előbb. Nem vigyorog pajkosan, mint egy gyerek, nem kacag hangosan, csak néz és kedvesen mosolyog. Mosolya akár egy fiatal lányé, aki tudja merre vezet az útja, aki nem rémül meg minden akadálytól, ami elé kerül.
-Nem menekülhetsz el. – mondja.

-Könnyebb, mint szembe nézni a nehézséggel. – szemem könnyben úszik.
-Nem menekülhetsz el.
-Nehéz. – hangom megcsuklik, szemeimből könnyek csordulnak ki.
-Vigyél el!
Lelkem feláll a puha homokból. A nap lement, a tenger vaddá vált, a szél feltámadt, mégis az égen csillagok ezrei nyugodtan fénylenek. Olyan könnyű lehet nekik, csak egy dolguk van…ragyogni.
Sokszor gondolkodtam, hogy mennyivel könnyebb lenne az élet mese figuraként. Akkor rajzolom meg magam, amikor akarom, akkor radírozok, amikor akarok. Néha jó lenne csak úgy kiradírozni a testem, hogy csak a büszke, magabiztos lelkem éljen.
-Hol vagy? – lelkemet nem látom. Messze járhat már.
-Itt vagyok. – suttogja egy hang.
-Nem látlak.
-Itt vagyok.
-Elviszel a világodba? – most már én is suttogva köpöm a szavakat.
-Hiszen ott vagy.
Körül vesz a sötétség, semmit nem látok, csak a mély, komor, félelmetes feketeséget. Miért nincs csillag az égen? Miért nem ragyog a hold? A lelkem miért erősebb a testemnél?
-Hogyan legyek erős? – kiáltom. De választ nem hallok. Senki nem felel, egyedül vagyok a mély sötétben.
Lelkem immár messze jár, messze ott, ahol nincs feketeség, nincs félelem, düh, féltékenység és csalódás. Kedvesség van lelkem világába, szeretet, megbecsülés, becsület, kitartás….Mind az, ami a testemben nincs meg. Testem a sötét hordozója, míg lelkem a fény. Azt hiszem elakadtam a sötétségben, fényt adó lelkem itt hagyott, egyedül. Egyedül, magányosan.
Hiba sír utána testem, amíg szilárdan nem állok a lábamra, addig lelkem nem hozza nekem a biztonságot nyújtó fényt. Pedig testem fél a sötétben, de legjobban az egyedül léttől fél. Ha egyedül marad, maganyás lesz és csak a lassan halad előre a sötétben tapogatózva, míg lelkem új tájakat fedez fel, új réteket, mezőket, tengereket, óceánokat. Testemnek mindez csak vágy álom. Álom a tökéletes élet után. Mit nevezhet az ember tökéletesnek? Egyáltalán kinek mit jelent az, hogy tökéletes?
-A legfontosabb kérdés, hogy számodra, mi a legtökéletesebb!? – újra csendül lelkem ismerős hangja.
-Nem tudom.
-Kutas.
-Gyenge vagyok.
-Bátorság.
-Félek!
-Merj.
-Vesztek!
-Küzdj.
-Vigyél el!
-Harcolj és elviszlek oda, ahol nem kell elviselni a fájdalmat.
Lelkem hangja nyugodt, halk, mégis erőt adó.
Nem tudom mitévő legyek, nem tudom hogyan éljem az életem…..