2012. szeptember 28., péntek

Réka: If I said, I love you.... (part 2)


Napokig nem beszéltünk. Még csak felém se nézett, pedig össze voltunk zárva. Az egész szünetet egy helyen kellett töltenünk…
A kórházból még aznap kiengedtek. Az osztályfőnököm intézte a papírmunkákat mivel szüleimnek időbe telt volna eljönni. Aznap délután már kicuccolhattam ideiglenes otthonom szobájában amin legjobb barátnőmmel, Christinenel osztoztunk. A pakolás után  csak ültem ágyamon. Nem foglalkoztam semmivel és senkivel. Olyan voltam, mint egy élettelen fa, amit a környezet már nem képes befogadni. Mozdulatlanul bámultam előre. A nap folyamán egyszer sem változtattam pozitúrámon. Annyira nem izgatott semmi , hogy még gondolkozni is elfelejtettem. Úgy éreztem a szívem romokban hever. Pár órával ezelőtti vallomásom döntő volt a harcban. Eldöntötte azt a küzdelmet mi szívem és eszem között zajlott. Aznap este szemhunyásnyit se aludtam … Mióta kijöttem a kórházból a lányok minden nap megkérdezték ’megbántad?’… Nem bántam meg és nem is fogom. Nincs mit megbánnom. Egyetlen szó sem volt hazugság abból amit neki mondtam. Viszont fájt, hogy egy szó nélkül, rezzenéstelen, döbbent arccal hagyta el a termet…
Négy napig voltam magamba zárkózva. A téli gyenge nap világította meg szobánk néhány milliméterét, mely világosságot nyújtott lakhelyünknek. Felültem ágyamon és bámultam ki a fehérségbe. Nem sokkal később mocorgásra lettem figyelmes. Alvótársam lassan kinyitotta szemeit.
- Rory. – lepődött meg Christine, mivel mosolyogtam. Talán az ittlétünk óta először látta ezt a görbét, mely képes elhitetni mindenkivel, hogy a dolgok rendben vannak, még ha az ember belülről romokban hever, darabjaira hullik. – Minden rendben? – kérdezte meg.
- Ühüm.- bólintottam és felálltam. Ágyához sétáltam. Mielőtt bepofátlankodtam volna mellé, megálltam ágya előtt és bevetve kiskutya nézésemet próbáltam rá hatni.
- Hjaa… Na jól van gyere. – megemelte takaróját. – Mitől van ilyen jó kedved? – kérdezte miután kényelmes befészkeltem magam mellé.
- Nem tudom. – mosolyodta el újra. – De úgy érzem ma nem hiába keltem fel.
Még lustálkodtunk egy picit, majd mikor meghallottuk lentről a „REGGELI” szót gyors felrántva a takarót, bukdácsolva lerohantunk az étkezőbe. Az küszöbhöz érve megtorpantam. Eddig négy napig magánszférám falai között gubbasztottam. Csak létszükséglet esetén dugtam ki lábaim, meg a közös programokra mentem el, amikből rendszerint kivontam magam. Azt se tudtam kivel vagyok egy apartmanban, de jobb lett volna ha nem tudom meg. A küszöbön állva arcomról lefagyott a mosoly mikor körülnéztem az étkezőnek kialakított helyiségben…
- Hát te?! – kérdezte meg Sandara  tányérnyi méretű szemekkel engem bámulván.
- Baj ,hogy itt vagyok?!- kérdeztem vissza nem túl kedvesen.
- Rory, gyere , ne foglalkozz vele.- invitált maga mellé Grace.
Leültem. A közelemben barátnőim voltak. Megkönnyebbültem , hogy ők vettek körül. Az asztalnál ült Ő is. ’Ezek szerint egy házba osztottak minket.’- gondoltam magamban A többieket nem mind ismertem. Persze láttam már őket, de a nevét nem mindenkinek tudtam, de amíg ők nem mutatkoznak be különösebben nem is izgat, hogy hívják őket. Ezt eldöntve magamban, befejeztem reggelimet, majd felálltam, megfogtam tányéromat és kivittem a konyhába. …

A nappaliban ültem. Az egész sereg átáramlott az étkezőnek kinevezett helyiségből körém. Furcsa volt, hogy oly sok nap után ennyi ember vesz körül. De szívemet valami melengető érzés vette hatalmába. Nem tudtam mire vélni ezt a reakciót. De pár másodpernyi tétovázás után rájöttem okozójára. Ott ült, még ha messze is tőlem, velem szemben és szemeimbe nézett. Mosolygott. Még hozzá rám. Szeme csillogott, ahogy kipirult arcomat nézte. Még se értettem miért teszi. Hiszen pár nappal ezelőtt elmenekült, szívem ripityára törte, de halvány rózsaszín ajkának íves görbülete képes volt lassan a darabokra hullott éltetőmnek egy kis reményt adni. Reményt, hogy képes lesz újra a régi lenni. Visszamosolyogtam rá. Magam se értem miért tettem, de ahogy szám görbülni kezdett  felállt.
- Hééé. – törte meg az összevisszaságot hangjával. A többiek csak kérdőn néztek rá.- Nem megyünk ki?- kérdezte angyali mosollyal az arcán.
Mindenki egyöntetűen bólintott. A hangzavart felváltotta a csend. A teli szobát meg az üresség. Rajtam kívül mindenki eltűnt. Egytől-egyig. Senki sem volt velem a helyiségben. Tátongó űr volt az előbb még hangzavarban látszó szoba. Lassan trappolások hadát hallottam. Ezek szerint kész vannak. Kimennek és én újra egyedül leszek. Egyedül, mint mostanában mindig. Léptek zavarták meg a melankolikus csendet, amit a szoba árasztott magából.
-Te nem jössz?- kérdezte Christine. A hang irányába fordultam, de mielőtt megszólalhattam volna Linzy és Grace dugta ki a fejét hatalmas mosollyal, választás lehetőséget se adva nekem. Mellém trappoltak majd felrántva kényelmes ülőhelyemből, felráncigálva a szobába csak ennyit mondtak:
- Ezt nem hagyhatod ki.
Ellenkezésemet meg se vártak. Gyors felöltöztettek és lehúztak a lépcsőn, át a bejárati ajtó küszöbön ki a fehérségbe. Feleszmélni se volt időm arra, hogy tiltakozzak. A másodperc töredék része alatt változott környezetem körülöttem. Kint álltam a fehérség közepén, egy önfeledten nevető társasággal magam körül. Megmosolyogtattak engem is , ahogy elnéztem őket, amint egymás képébe nyomják a havat, vagy éppen megdobják messziről a másikat. Mint a öt évesek úgy játszottak, de jó volt őket nézni. Úgy éreztem a hideg ellenére a szívemet megint egy apróbb melegség áradat öntötte el. Kicsivel később, mikor tarkómon éreztem valami hideget én is bekapcsolódtam a játszmába, mindenki nagy meglepetésére. Úgy éreztem most képes vagyok megint olyan lenni , mint régen. Tudok ugyanolyan önfeledten nevetni, ami még szívből is jön. Képes vagyok ugyanolyan idiótán viselkedni, mint régen, mikor még nem szerettem őt, mikor még nem körülötte forgott minden. De jó kedvemet gyorsan el lehetett venni. Szívem bár javult , most még sebezhetőbb volt, mint valaha. Egy véletlen pillanat, egy picinyke rossz lépés, egy elhibázott dobás és egy fájdalmas érintés, melyet nekem végig kellett néznem. A hóban feküdtek mindketten. Sandara, ahogy csak tudta szorította magához a szőke fiút, ki egy cseppnyi ellenvetést nem mutatott. Szívem ami pár órával ezelőtt javulni készült most megint darabjaira hullott. Ott álltam teljesen mozdulatlanul nem messze tőlük. Csak őket figyeltem. Még könnyeim és belém fagytak. Talán a  hideg miatt vagy talán , mert még volt bennem annyi tartás , hogy ne mindenki előtt kezdjen szemeimből ömleni a sós folyadék ezzel kimutatva gyengeségem. Pár pillanat múlva felálltak, leporolták egymásról a havat, majd Sandara a számomra ismeretlenekkel bement a melegséget nyújtó házba. Ma ők feleltek a vacsoráért és idejét látta annak, hogy neki kezdjenek. Grace, Linzy, Christine és Kris maradt csak kint velem a mínuszokban. Legjobb barátnőm, Christine közelembe férkőzve megérintette vállam ezzel visszahozva a jelenbe.
- Rory minden rendben?- tette fel aggódó kérdését.
- Persze – mosolyodtam el még ha ez a görbe nem is szívből jött. – Nem sétálunk egy kicsit? –próbáltam elterelni magamról a témát. Fájt, hogy Krist együtt kellett látnom Sandarával, de ezt előre sejtettem , hogy nem lesz könnyű menet.  Előbbi ötletembe mindenki beleegyezett és nekiindultunk  végeláthatatlan fehérbe öltözött utunknak. Már kellőképp átfagytunk mire sikerült visszaérnünk a melegforrásba. Mindannyian szobáinkba mentünk , hogy hótól átázott ruháinktól megszabaduljunk és végtagjainkat , melyek a hideg miatt alig mozogtak fel tudjuk melegíteni. Lecseréltem ruháimat és egy szál pulcsiban kiléptem a cudar időbe. Gondolkozni akartam. Egyedül szerettem volna lenni és úgy gondoltam erre kint találok alkalmas helyet. Nem tudom mennyi ideje ülhettem kint, de ajtónyitódásra lettem figyelmes.
- Jézusom…Rory, te nem vagy normális. -  a hang irányába fordultam meggyőződni arról ki beszél hozzám, bár ezt a hangot ezer közül is felismerném. Ő állt velem szemben. Mikor halványan, remegő ajkaimmal rámosolyogtam, lábai mozgásnak indultak, majd pár pillanat alatt mellettem termet. Megfogta kezeimet, felhúzott és betámogatott a házba. Az ajtót épphogy be tudta csukni lábaim felmondták a szolgálatot és összerogytam. Leguggolt, szemeimbe nézett majd felállt. Pulcsija ujjába kapaszkodtam és erőtlenül megszólaltam:
- Ne menj… kérlek. – mintha meg se hallotta volna. Kezemet lefejtette ruhájáról és ott hagyott. Bámultam távolodó alakját. Majd éreztem valami nedvesemet arcomon. Kezemet fel se emeltem, hogy megtudjam mi az, mert érintés nélkül tudtam, hogy a könnyeim eredtek el. Halkan sírtam az ajtóban. Nem akartam, hogy bárki is sajnáljon. A padlót bámultam, amire hullottak könnyeim. Lépteket hallottam, melyek egyre közelibbek voltak, majd két láb volt előttem. Nem néztem föl. Féltem, hogy bárki is rájön valamire ha meglátja arcomat most. De nem kellett semmit tennem. Két kéz ért arcomhoz. A hosszú, bársonyos ujjak csikizték átfagyott pirospozsgás arcomat. A kéz tulajdonosa felemelte fejem, hogy szemébe tudjak nézni. Könnyeim belém fagytak mikor megláttam ki az. Visszajött. Takaró volt mellette. Szóval miattam ment el?- tettem fel magamban a kérdést.
- Ne sírj. Kérlek ne…- mondta kérlelőn, megfogta a takarót rám terítette és magához ölelt. Szorított. Fájt, de nem érdekelt. Féltem ha most azt mondom ne szorítson itt hagy. Nem akartam kockázatokba belemenni. Tűrtem ezt az enyhe fájdalmat, mely szívemnek őrült ritmust diktált. – Rory, sajnálom.- fogta meg fejem és még jobban magához húzott. Kezeimet felemeltem. Visszaöleltem. Úgy kapaszkodtam felsőjébe mint ember még soha. Boldog voltam. Nem mondott semmit, de tetteiben tükröződtek szavai. Ölelése miatt testem forróság járta át. Ereimben a vér szélsebesen száguldozott. Szívem rendezetlen tempóban vert. Kezeim remegtek. Könnyeim az öröm miatt hullottak eláztatva felsőjét…majd lazított szorításán… és elengedett. Újra arcomhoz nyújt. Ujjai közé zárta , majd fejét egyre közelebb hozva ajka felavatta ajkam. Csókja követelőző mégis gyengéd volt. Ajkam égett övé miatt. Könnyeim hullása abbamaradt. Kezeim nyakához emeltem, körbefontam őket selymes bőre körül és csökkentettem a távolságot, ami még közénk ékelődött. Mintha megállították volna az időt. Örökkévalóságnak tűnt ez a pár pillanat. Az a pár pillanat, mely képes volt szívem újra rendbe hozni. Az a pár pillanat, mely képes volt újra életet lehelni belém. Kizártam a külvilágot. Nem számított semmi és senki. Most csak Ő meg Én léteztünk…Csókunkat lassan megszakította. Homlokát enyémhez érintette. Nem szólalt meg csak szemembe nézett. Fogva tartott a kékség , ami elém tárult. A kékség, melyet olyan régóta szeretnék a magaménak tudni. Mikor végre képes voltam az előbbi kisebb sokktól megszólalni ennyit leheltem ajkaira:
- 사랑해주세요


------------------------------------------------------------------------------------
(사랑해주세요- szeress)

2012. szeptember 20., csütörtök

Réka: If I said, I love you.... (part 1)



Ha azt mondanám szeretlek, érdekelne?!- tettem fel a kérdést már sokadjára a tükör előtt állva. Minden nap feltettem vagy ezerszer ezt a kérdés magamban, de választ soha nem kaptam rá.
- KICSIM, GYERE EL FOGSZ KÉSNI. –ordított fel anyukám.
- MEGYEK MÁR- kiabáltam le.
Reggel mindig anyukám hangja hozott vissza a jelenbe. Ha ő nincs órákon keresztül képes lennék a tükör előtt gondolataimba meredve álldogálni. Belegondolok mindig , hogy mi lenne ha…csak egy baj van ezzel. Ott az a fránya HA. Ami rajtam múlik , hogy változik-e , de nem megy. Egyszerűen túl gyáva vagyok, hogy elé álljak. Félek tőle, pedig nincs mitől félnem…
Ha a közelemben van nem jön ki hang a torkomon… vagy csak iszonyat halkan tudok beszélni. Ha eldöntöm, hogy beszélek vele megfutamodok mondván nincs közös témánk., nem tudok róla semmit, nem is ismerem…és pont ezek miatt, hogy így állok a dolgokhoz nem is fogom ismerni…megismerni…
-Haladjál. – hallottam anyukám nem túl bizalomgerjesztő hangját. Felkaptam táskám a szükséges holmikat beledobáltam és már sprinteltem is le a lépcsőn. Féltem, hogy lezúgok, mivel nem vagyok túl jó barátságban a háznak eme részével, de szerencsére megúsztam baleset nélkül. Már az ajtóban voltam, mikor meghallottam kintről a dudát. Anya jelezte, hogy elment és haladjak , mert az iskolabusz mindjárt itt van. Magamra rántottam csizmám. Az akasztóval kisebb harcot vívva megszereztem kabátom és már rohantam is ki a nagy fehérségbe….

Óráim lassan, unalmasan teltek. Az iskolában úgy mászkáltam, mint egy zombi. Barátaimnak egy szián kívül semmi mást nem eresztettem meg. Csak lézengtem az épületben, nem törődve semmivel és senkivel. Jó párszor mentem neki az embereknek vagy kerültem közelebbi kapcsolatba egyes falrészekkel…A szekrényemben pakolásztam mikor valaki halálra rémített. Egy kéz ért a vállamhoz kirángatva borús világomból. Megfordultam és közben felálltam, hogy szembenézzek támadómmal…
- Neked is szia, Linzy. – köszöntem barátnőmnek.
- SZIIIAAAA. – üvöltötte fülembe.
- Hééé… halkabban. megsüketülök.
- Mi a baj?- kérdezte letört arcomat látva.
. Szerinted?!- kérdeztem vissza. Választ nem vártam.- Mindegy. menjünk arra a szar megbeszélésre.- ragadtam csuklón barátnőmet és húztam magam után…
A terembe belépve mindenki minket bámult. Nem értettem őket. Semmi furcsa nem volt rajtam, Linzyn meg főleg nem.
- Mi van?! Nem láttatok még fehér embert?!- kérdeztem meg nem túl kedvesen. Mindenki tágra nyílt szemekkel bámult rám, előbbi ’kitörésem’ miatt, de nem érdekelt. Leültem az első szabad helyre amit megláttam. Linzy követett és beült mellém. Nem néztem ki mellé vetettem be magam. Különösebben nem is izgatott. Mereven bámultam előre nem foglalkozva a körülöttem lévők értetlenkedésével. A levegőben csak úgy röpkedtek a kérdések. ’Mi volt ez?’ ’Mi baja van?’ ’Mi történt vele?’ –ilyen. és ezekhez hasonló kérdések hangzottak el a teremben amíg a tanáraink be nem léptek. Nem figyeltem még a tanárokra se, őket is kizártam a világomból és csak a padlót bámultam, mintha lenne rajta valami érdekes…
- Van valakinek kérdése? – erre a kérdésre eszméltem fel, hogy hol is vagyok most. – Igen Kris. – mutatott felém a tanár. Magam mellé néztem és nem hittem a szememnek. Még akaratlanul is mellé ülök be. Ilyen az én szerencsém. Nem foglalkoztam vele, hogy mellette ülök , mégis végig  őt néztem míg kérdezett. Nem volt hosszú a kérdése. Csak arra volt kíváncsi, hogy a házfelosztások hogy lesznek, amire most nem kapott választ...
- Oké, akkor ennyi lenne. Mehettek- fordultam osztályfőnököm felé. Mindenki felállt a teremben. Éreztem, hogy a mellettem lévő székek is megmozdultak, de én továbbra is ott ültem, mint egy darab fa.
- Te nem mész? –az angyali hang irányába fordultam. Nem válaszoltam neki, hanem felálltam és elindultam Linzy után. Iszonyat boldog voltam, hogy végre hozzám szólt. A fellegekben repkedtem egyetlen piciny kérdéstől, ami volt inkább kicsit gúnyos hangsúllyal, mint normál esetben kérdezte volna meg mástól. Utáltam, hogy engem soha nem vett észre, és ha észre is vett, csak maximum egy sziá-t mormolt el. Mégis ez a picike szó megannyiszor megdobogtatta már a szívem…
- Rory!- hallottam nevem hátam mögül. A rámpa közepén álltam meg feltartva mögöttem a forgalmat.
- Igen?!- csikartam ki hangot torkomon mikor megláttam ki van mögöttem.- Bocsi.- mondtam neki és elléptem az útból.
- Mi volt ez?- kérdezte Christine.
- Mi?! –néztem rá értetlenül. De ő nem válaszolt. Arra várt , hogy mondjam. – Tényleg nem tudom mire gondolsz.- néztem rá  már kétségbeesve.
- Rory… te nem ilyen vagy. Hova tűnt az a szeleburdi, életvidám lány akit ismerek?- kérdezte aggódva.
- Azt hiszem szerelmes lett….

Már csak pár nap volt a suliból hátra. Mindenki egyre izgatottabb volt. Tűkön ülve várták már a csengőt azon a havas napon Az utolsót. Az utolsó kis berregő hangot, ami jelezte a szabadságot két hétre… már akinek. Néhányan élvezhették a szünetet, mert azzal tölthették amivel akarták, azzal lehettek akivel akartak. És én?! Egy buszban poshadok, ami már ki tudja mióta döcög hússzal az úton pár métert haladva csak. Idegesítő volt. Fáztam. Remegtem a meleg helyiségben, amit az őrjöngő diákok hangja töltött meg. Egyedül ültem. Mereven bámultam a havas tájat, ami iszonyat lassan változott meg. Egyre jobban remegtem. Nem értettem miért, hiszen pulcsiban voltam, a buszon van fűtés és rajtam kívül mindenki pólóban nyomja. Én mégis , mint egy nyárfalevél csak remegtem egymagamban. Táskámból, ami a mellettem lévő ülésen volt, mivel szomszédom, Grace lelépett a többiekhez, előkotortam telefonom. Füleimbe helyeztem fülhallgatóimat és amilyen hangosan képes voltam hallgatni a zenét elindítottam és megint kizártam a külvilágot. Elálmosodtam. Szemeim szép lassan lecsukódtam egy másik világba invitálva. Virág borította réten szaladgáltam. Önfeledten nevettem. A nap sugarai csiklandozták bőrömet. Kiterültem a réten és az eget bámultam… valami hozzám ért. Majd hangokat hallottam.
- Rory, Rory. Rory. - hallottam az angyali hangot közelről. Szép lassan kinyitottam szemeimet. Ott ült mellettem. Vállamat fogta és szemeimben nézett. Aggódott…Vagy csak rosszul látok?!
- Tessék? – kérdeztem rekedt hangon.
- Minden rendben?- vette el kezét vállamról.
- Ühüm- bólogattam.
- Biztos?- kérdezett vissza.
- Persze- kezdett halkulni hangom.
- Tanárnő.- szólt előre kicsit hangosabban a mellettem ülő fiú. Értetlenül néztem rá. – Mikor érünk oda? – kérdezte meg osztályfőnökömtől, mikor mellénk ért.
- Már nincs sok. Körülbelül fél óra. Miért? – kérdezett vissza a szőke fiút nézve.- Megálljunk?
- Ha  már csak fél óra akkor nem kell. – húzta mosolyra száját a fiú. – De tanárnő. – szólt a távolodó alak után.- Rory nincs jól…
Ezt a szót követte a nagy feketeség. Innentől kezdve semmire nem emlékszem…

Mi ez a szag? És ez a csipogó hang? Mi van a kezemben? Aúúú ez fáj. Miért ilyen nehéz?...
Lassan próbáltam kinyitni szemeimet, de pilláim nehéznek bizonyultak. Küzdöttem velük, majd szép lassan felfedeztem hollétem helyszínét. A szoba falai amiben fekszem tiszta fehérek. Már túlontúl. Irritálják szemeim. Az ablakon függöny hiányában a téli, reggeli, gyenge nap sugarai bejárják az egész szobát. Mellettem gépek csipogtak. Kezemből egy cső lóg ki. Testemet fehér takaró borítja. ..
- Tehát a kórházban vagyok…- szólaltam meg. Hangom megijesztett. Bárhogy próbáltam nem tudtam hangosabban megszólalni. Csak suttogni voltam képes. A szobában senki nem várt. Nem feküdt mellettem senki. A székeken nem ült senki. Teljesen egyedül voltam. Elveszettnek éreztem magam. Felültem. Szemeimmel valaki után kutattam, de nem találtam senkit. Kirántva az infúziós tűt kezemből felkeltem és elindultam az ajtó felé. A padlót bámulva haladtam előre. Elcsúsztattam az ajtót, átléptem a küszöböt, de még mindig nem néztem fel. Csak mentem előre, amire a lábaim vittek, majd egy halk hang miatt megálltam. Felnéztem, de nem láttam magam előtt senkit. ’Rory’- hallottam megint a fáradt hangot. Megfordultam és a padon megláttam barátnőimet és Őt. Ott aludtak mindannyian a terem ajtaja előtti kis padon.
- Mit keresel itt kint? – kérdezte aggódva Grace.
Csak nemlegesen ráztam fejem, ezzel arra utalva, hogy nem tudom megmondani. Felállt mindenki és odajöttek hozzám. Bombáztak kérdéseikkel, de egyikre se válaszoltam. Csak néztem, mint egy bamba előre. Ő állt velem szemben és szemei fogva tartották enyéimet. Egy idő után rájöttem mit csinálok. Tekintetem elkaptam és megkértem a lányokat, hogy menjünk be és meséljenek el mindent…

Az ágyon ültem. Hallgattam a többiek csacsogását. Az ablakon bámultam ki. Néztem ahogy a kis hópelyhek száguldoznak a levegőben. Mintha fogócskáznának Belevesztem a megannyi kis hókristály játszadozásába és a külvilágot kizárva néztem őket. Csak ezek a kis, hideg pehely könnyű dolgok léteztek számomra. Teljesen elvonták a figyelmemet, amint arra törekedtek, hogy a tájat fehérbe öltöztessék…
- Rory.- szólt hozzám Linzy, kirántva ámuldozásomból.
- Tessék?- kérdeztem vissza míg mindig az ablak felé fordulva.
- Ránk néznél? – kérdezte Grace.
Nem válaszoltam csak rájuk néztem. Négyen ültek velem szemben. Négyen aggódó szempár leste minden mozdulatom amióta visszajöttünk a folyosóról. Aggódtak még sem érdekeltek. Nem azért , mert nem szeretem őket, hanem  szívem óriási harcot vív és a háború vesztésre áll. Vesztésre áll egy bizonyos aggódó szempár miatt.
- Rory, mi lett veled?- kérdezte a sírás határán Christine. soha nem láttam még őt könnyeket hullajtani, és soha nem kívántam, hogy miattam legyen az első pillanat, mikor előttem mutatja gyengeségét. De megtört. Könnyei záporozni kezdtek. Nem ismertem rá. Megijedtem.
- Christine…- ennyit voltam képes kinyögni és krokodilkönnyeim, amiket küszködve szememben tartottam, kihullottak, megunva helyüket.- Mi történt?- kérdeztem mikor könnyeim nem akartak már megfojtani. Nem válaszolt senki. Nem törődött senki se a kérdésemmel. Mintha ott sem lennék nyugtatgatták barátnőmet. Már kezdtem feladni. Feladni a reményt, hogy tényleg aggódnak értem, de egy halk hang váltotta fel az eddig szipogástól visszhangzó kortermet.
- Rory, miért csináltad ezt? – bújt ki a nyugtató ölelések közül Christine.
- Mit?- néztem rá értetlenül és könnyeimet letöröltem.
- Miért stresszelted magad? Mi történt veled? 16 évesen elájulni azért mert túl vagy hajszolva… nem túl szokványos dolog…- akadt ki Grace. Bamba tekintettel meredtem rájuk. Nem volt elég bátorságom elmondani. Féltem. Féltem attól ha elmondok mindent akkor azzal csak még rosszabb lesz a helyzet…
- Rory, megszólasz még ma?! –kérdezte az egyetlen fiú szempár a teremben. A fiú, kinek köszönhető ez az egész. a fiú, ki miatt szívem romokban hever, holott ő semmiről sem tud.
- Még is mit kéne mondanom? – néztem szemeibe.
- Mondjuk az igazat.- akadt ki a szöszke fiú. Felültem és úgy kezdtem bele mondandómba, hogy végig a szemeibe néztem.
- Az igazat?! Biztos kíváncsi vagy rá?!- kérdeztem. Csak bólintott.
- Tudod milyen érzés minden reggel arra kelni, hogy vele álmodtál. Vele, akit nem is ismersz, nem is beszéltek. Vele akivel még csak egy sziát se ejtetek meg… Tudod milye érzés minden reggel tudatosulni azzal, hogy szereted. Őt, akit nem ismersz, nem beszélsz vele, semmit sem tudsz róla. És utána minden nap látnod kell. Tudod milyen kínszenvedést ezt végigcsinálni?!- kérdeztem a sírás határán állva… Nem válaszolt, csak értetlenül nézett.- Mi van most te nem mondasz semmit?!- és újra elpottyant. A sós folyadék újra kibuggyant szemeimből, patakot árasztva fehér takarómon.
- Nem értelek…- mondta bizonytalanul.
- Tényleg nem érted?- kérdezte Linzy. Ő csak nemlegesen megrázta fejét és közöttünk kapkodta tekintetét. A teremben rajta kívül mindenki értette, mit akartam mondani, de pont Ő nem volt tisztában a dolgokkal. Pont ő, kinek magára kellett volna ismernie ebben az egészben.
- Elmagyarázzam? Kíváncsi vagy rá? – kérdeztem bátortalanul. Bólintott egyet és szemeimbe nézett.- Biztos ezt akarod?- kérdeztem meg újból. Megint egy bólintást kaptam.
- Rossz érzés mikor arra kelek, hogy akit szeretek nem ismerek, nem beszélek vele, de minden nap látnom kell… Most már érted? – kérdeztem miután befejeztem mondandóm.
- Nem igazán…
- Istenem… azt hiszem szeretlek te idióta….

2012. szeptember 16., vasárnap

Szandy- U-kiss rezidencia / 2. rész, 4. fejezet 1./


Ismételten Kevin karjaiban lehettem, annyi különbséggel, hogy most feküdtünk és ruházatunk elég hiányos volt. Miután Szandi vissza jött értünk a reptérre megkértük, hogy ne a házunkba, hanem a lakására vigyen minket, hogy egy kicsit kettesben lehessünk. Habár tudtam, hogy barátnőim már tűkön ülnek annyira kíváncsiak, hogy mi történt velem, amíg ők nem voltak itt. De most csak Kevin érdekelt. A világ pár órára megszűnt létezni körülöttem. Faltam az ajkait, minden érintésétől csak még jobban égett bennem a vágy tüze és csak még jobban akartam őt.
-Szandi nem fog örülni, ha meglátja ezt a nagy kupit. – ziháltam.
-Majd megenyhül. – nevetett Kevin.
A szoba tényleg egy csatatér volt. A ruháink szanaszét dobálva. Az ágynemű a padlón. A párnák egyik fele az asztalon, másik pedig a takarók mellett a földön. Nem beszélve a folyosón szétdobált cipőinkről.
Már éppen azon voltam, hogy Kevint megszabadítom utolsó ruhaneműjétől, a cuki kis rózsaszín boxerétől, amit annyira imádok mikor meghallottam az ismerős nyikorgást. Gyorsan vissza rántottam a félig letolt alsóneműt és kivarázsoltam magunk alól a lepedőt, de már késő volt. 3 csodálkozó szempár figyelt minket.
-Helló! – integetett a két fiú között Zita.
-Ezek a mai fiatalok nem tudják, hogyan kell türelmesnek lenni. – viccelődött Kiseop. szegény Soohyun teljesen elvörösödött és megfordult.
-Bocsi, hogy megzavartunk. – vett egy mély levegőt és visszafordult.
-Khm…Hát ti? – mászott le rólam Kevin és betakargatott, majd miután észrevette mostmár Zita pirosló arcát, maga elé kapott egy kis párnát.
-Csak néhány dologért jöttünk.
-Szandi nem szólt, hogy most nem alkalmas? – kérdezte kicsit ingerültebben Kevin.
-Ő elment Eli-al és Krisztával bevásárolni így azt se tudja, hogy eljöttünk. – magyarázta Kiseop – Hoon lent vár minket.
-Nagyszerű. – mondtam halkan. Minden vágyam kialudt, mintha egy vödör vízzel öntöttek volna le.
-Ha vártok egy 10 percet, akkor mi is megyünk.
-Csak nehogy 20 perc legyen. – nézett ránk Kiseop vigyorogva.
-Fogd be! – mondtam és hozzá vágtam egy párnát, de sajna a feje mellett elsuhant. Zita és Soohyun jót nevetett és elindultak a konyha felé. Kiseop pedig vissza dobta a párnát…teli találatos dobás volt, olyan svunggal jött a párna, hogy hátra estem. Nem tudom miért, de olyan nevető görcsöm lett,hogy alig bírtam abbahagyni a nevetést. A hasam fájt, a könnyem patakokban folytak, de a nevetés nem maradt abba, sőt Kevin még rá is tett egy lapáttal és elkezdett csikizni. Az a 2 év mély depresszió, mintha egy csapásra semmisé vált volna.
-Kevin ne akarod,hogy oda menjek segíteni öltözködni. – fenyegetőzött Soohyun.
-Jobb lesz ha összekapjuk magunkat. – suttogta Kevin és gyors puszit nyomott a homlokomra. Már nem nevettem annyira, csak kuncogtam. Összeszedtük a ruháinkat és felöltöztünk.
Útközben elhatároztam, hogy soha többet nem ülök egy autóba Hoon-al ha ő vezet. Olyan gyorsan hajtott, hogy azt hittem a kanyaroknál kisiklik a kocsi és ott halunk szörnyet. Persze sofőrünk nagyon kacarászott a mellette ülő Zita holt fehér arcán. Mikor Soohyun felé fordultam, csak legyintett ezzel közölve, hogy ne is törődjek Hoon vezetési stílusával. Kevin és Kiseop jót nevetgéltek az út során. Végre megérkeztünk. Kiszálltam és rohantam be a régen nem látott cifra palotámba. Még mindig gyönyörű volt, minden úgy volt, mint régen. Mivel nem találtam otthon senkit és a kocsiból még a többiek nem szálltak ki eljártam egy öröm táncot a nappali közepén. Aztán egy vigyorgó arcra lettem figyelmes….
-DONGHOOOOO~ - kiabáltam és ugrottam is a fiú nyakába. Annyira örültem, hogy végre minden a régi. A többiek is bejöttek, kitaláltam, hogy vegyünk ki egy filmet és mindannyian nézzük meg. Mindenki jó ötletnek tartotta és már el is kezdtük a filmek válogatását, mert mire Krisztáék haza érnek meg kell lennie a filmnek. Nem volt egyszerű a választás: Zita akció filmet akart nézni, Dongho egy rajzfilmet, Hoon azt mondta mindegy mi csak zombik legyenek benne, Kevin és Kiseop romantikus filmet akartak, én pedig valami vicceset. Halk kopogásra lettem figyelmes.
-Hát ez meg ki lehet? – kérdeztem mindenkitől.
-Tuti nem Eli-ék ők spontán, kopogás nélkül bejönnének, meg szerintem Krisztánál kulcs is van. – mondta Hoon.
-Lehet, hogy AJ. – mondta Dongho – Ő most ének tanárnál volt. – a végét nem nagyon értettem, de Donghonak igaza volt.
-AJ.- örültem meg neki és megöleltem…ölelős kedvemben voltam.
-ÓÓ…micsoda fogattatás. Szia Réka! – vigyorgott a cica fiú.
-Várj. Milyen filmet néznél meg most legszívesebben. – addig nem engedtem be amíg nem válaszolt.
-Hmmm~ …akármit, csak ne csurogjon belőle a nyál. – nevetett.
-AJ VÁLASZT FILMET! – kiabáltam a bent lévőknek. Ha ő választ talán nem veszekszik majd senki. Bementünk a szobába és AJ nézegetni kezdte a választékot.  Valamelyik tartalmát többször is átfutotta. Végül választott egy vígjátékot, ami egyben volt romantikus, vicces és lövöldözős…éppen csak zombik nem voltak benne, bár először olyat akart, de Dongho kérését tiszteletben tartotta és nem választott zombis, szellemes filmet. Hallottam, ahogy nyílik a kapunk végre Eli-ék is befutnak, pont időben. Gyorsan berakták a kaját a hűtőbe, a mikróba bedobtunk két pattogatott kukoricát és mindenki elhelyezkedett a nappaliban. Zita, Kiseop és Dongho között feküdt, feje Kiseop mellkasán, lábai pedig Dongho ölében pihentek. Előttük Hoon ölében ült Kriszta a földön. A nagy kanapét befoglalta a három agg. Eli törökülésben, Szandi lábaival az ölében, a lány feje pedig AJ vállán. Mellettük a fotelben Soohyun terpeszkedett el. Míg Kevin és én a földön hason fekve egymás mellett. Olyan volt, mintha egy nagy család lettünk volna. Ha valakinek ki kellett mennie valaki biztos kért tőle valamit. Legtöbbször Szandi járkált ki, annyit ivott, hogy 2 percenként  járt ki pisilni. Ezt mi természetesen ki is használtuk, hol Kevin kért kukoricát, hol Soohyun egy pohár üdítőt, hol Zita chipset.
-Mi vagyok én rabszolga? – hőbörgött Szandi.
-Ühüm.
-Eli…ne akard, hogy megrugdossalak.
-Nem mered.
-Mi az, hogy…? Na megállj. – mondta Szandi és elindult Eli felé, aki felpattant a kanapéról és futásnak eredt.
- Ellison Kim …most azonnal állj meg és hagyd, hogy szét rúgjam a segged. 
-NNEEEMMM~. SEGÍÍTTSSSÉÉGG! – kiabálta nevetve Eli. A filmből max 10 perc volt hátra, Kiseop teljesen ki volt akadva, hogy nem bírják ki a végéig. Soohyun és Kevin hasukat fogva nevettek, Zita és Kriszta elkezdték Eli-t üldözni. Én is nevettem, aztán észre vettem, hogy AJ nem nevet, sőt felállt és kiment a konyhába.
-Mi a baj? – mentem utána.
-Semmi. – mondta morcosan.
-Féltékeny vagy?
-Mi?? Én? Dehogy. Csak…. – abbahagyta és bámulta a mosogatóban lévő üres tányérokat.
-Csak?
-Szandi velem sose ilyen boldog. Persze, boldog csak soha nem látom így nevetni.
- Jaj AJ ne legyél szomorú emiatt. Képzeld éppenséggel tudom, hogy Szandi mindenkinél jobban szeret téged. Még nálam is. Ami miatt kicsit haragszom is rád. – próbáltam viccesre venni a figurát, de nem jött össze.
-Talán jobb lenne ha Eli-al jönne össze.
-Miért lenne jobb?  - kérdezte egy harmadik hang. Hátra fordultam és Szandi állt a konyha ajtóban.
-Akkor én azt hiszem, hogy most kimegyek. – mondtam és sarkon fordultam. A konyhában lengő ajtó volt így nem állhattam mögé hallgatózni. Hirtelen Zita lépett mellém, akkorát ugrottam, hogy majdnem elestem.
-Mi az? – kérdezte suttogva.
-AJ féltékeny Eli-ra.
-Komolyan? – surrant oda Kriszta is – De miért? Szandi őt szereti.
-Tudom, de tudod milyenek a férfiak.
-Milyenek? – jött mögém Kevin és ismételten majdnem a plafonon kötöttem ki.
-Miért? Kérdem én…Miért kell folyton a szívbajt hozni rám?! – akadtam ki.
-Mondtam én neked, hogy ijedj meg? – nézett rám hatalmas barna szemeivel Kevin. – Csajok, mondtam, hogy ijedjen meg?
-Nem. – mondta a két lány szinte teljesen egyszerre.
-Nem az én pártomat kellene fogni?
-Nem. – mondták megint egyszerre.
Hirtelen kicsapódott az ajtó és a boldog pár kézen fogva jöttek ki. Ezek szerint sikerült mindent megbeszélni. Idő közben Kiseop és Soohyun nélkülünk befejezték a filmet. Dongho pedig bealudt.
Elérkezettnek láttam az időt, hogy felmenjek a szobámba és lefürödjek. Kevin érdeklődött, hogy kell e segítség, de most bármennyire hihetetlen egy kis magányra vágytam. Míg én tusoltam a többiek vacsiztak és tv-t néztek, senkinek nem volt kedve hazamenni, így Kriszta kitalálta, hogy mindenki aludjon ott nálunk. Soohyun egy kicsit húzta a száját, hiszen a menedzserüknek csak annyit mondtak, hogy a délutánt szabadon szeretnék tölteni, de estéről…sőt ott alvásról nem volt szó. De Kriszta és Zita csábításának nem bírt ellen állni. Mert is volna, akkor bevetették volna a nehéz tüzérséget…féltem tőlük megkérdezni, hogy mi is lehetett az. Szandi gyorsan haza robogott pár pizsoma szerűért és a fiúk és saját fogkeféjükért. Bár pizsiben voltam szerettem volna elkísérni, kicsit furán nézhettem ki a parkolóban, mamuszban, de kit izgat. Amíg Szandi összerakta Soohyun, Dongho és a többi fiú pár pizsamának nevezett pólóját és alsógatyáját, addig én összeszedtem a fogkeféket. Hihetetlen volt látni, hogy mindenkinek van sajátja. Kicsit el is szomorított, hogy amíg 2 évig én otthon depiztem ők ilyen közel kerültek egymáshoz. Nem féltékeny voltam, inkább szomorú, hogy én ebben nem vehettem részt.
-Mi a baj? – ijesztett fel Szandi.
-Semmi. – mondtam halkan – Csak egy kicsit elszomorodtam.
-Akkor csak van valami. Na gyere csücsülj ide és mond el mi a baj. – leültünk a kád szélére vettem egy nagy levegőt és elkezdtem beszélni – Fáj, hogy amíg mi otthon voltunk ti ennyire közel kerültettek egymáshoz. Itt egy csomó holmijuk a fiúknak, saját fogkeféjük van, Eli-nak egy karton Red Bull van bekészítve a kamrába, Dongho-nak Xbox-ja van itt…..és mindenkinek van itt valami, ami csak az övé. Félek, hogy teljesen eltávolodtak tőlünk.
-Na ne legyél csacsi. Attól, hogy itt van egy csomó göncük és pár dolguk, még nem biztos, hogy jobban szeretnének engem, mint téged. Rám, mint pótanya tekintenek, aki tutujgatja őket, viszont te mind a 7 fiúnak a legjobb barátja vagy. Akkor is, ha eltelt 2 év. Talán még friss nekik ez az élmény, hidd el, amilyen jóképű és híresek, annyira félénkek.  Csak idő kell nekik, amíg megszokják, hogy újra becsöppentettek az életükbe. És még valami, ha annyira nem szerettek volna, nem hallgattam volna nap,mint nap valamelyiktől azt, hogy hiányoztok nekik. Nézd csak a telefonom tele van ilyen SMS-el. Komolyan mondom néha már munkahelyi zaklatásnak vettem. –mondta és a kezembe nyomta a telefonját. Tényleg tele volt csupa olyan üzenettel, amit a fiúk írtak, valamelyiket Dongho vagy Soohyun sőt Xander-től és Kibum-tól is volt üzenet.
-Köszönöm! – mondtam és megöleltem.
-Ez egy mami dolga, hogy terelgesse a kis csibéit.
-Nem is vagyok csibe.
-Dehogynem. – mondta és hangosan nevetni kezdtünk.
Mire a házhoz értünk már meg volt ágyazva mindenkinek. Eli hisztizve jött oda hozzám, hogy Kevin nem engedi, hogy velem aludjon és AJ-vel és Szandival kell aludnia. Próbáltam győzködni édes kis angyalkám, hogy csak most az egyszer had aludjon Eli velünk, de nem engedte. Szomorúan ment tusolni és bosszúból befoglalta a középső helyet, mondván, hogy ha neki nem lehet jó, akkor alvótársainak se. Már mindenki lefeküdt, Szandi mint mindig most is körbe ment, hogy jó éjt kívánjon a csibéinek. Először a Dongho, Soohyun,Hoon és Kriszta négyeséhez kukkantott be.  Hogy hogyan fértek el az ágyon örök rejtély marad. Már mindenki aludt. Aztán jött Zita és Kiseop, ők még beszélgettek egy kicsit Szandival és nyugovóra tértek. Végül halk kopogást hallottam.
-Gyere. – szóltam ki halkan, mert mire felértem a mosogatásból Kevin már álomba is szederült.
-Csak jöttem szokásos „Jó éjt!” körutamra és hogy megkérdezzem, mit szeretnétek reggelire.
-Hmmm valami finomat. – válaszoltam frappánsan.
-Azt egy kicsit nehéz elkészíteni. De édes vagy sós finomra vagy éhes. Kiseop édeset enne. Jó lesz, ha reggel elugrok pék sütiért?
-Remek.
-Akkor én mentem, látom, Kevin már durmol is. Aludj jól és szép álmokat.
-Neked is. – mondtam és elhelyezkedtem Kevin karjaiban. Az álom olyan hirtelen jött a szemre, hogy mire feleszméltem, hogy alszom már reggel volt. Hirtelen pánikba estem, ahogy éreztem, hogy a mellettem lévő hely üres. Aztán gondoltam, hogy csak reggelizni ment, de tévedtem, ahogy lementem Kriszta és Zita szomorúan ültek az étkező asztalnál és reggelijüket vizslatták.
-Hát veletek meg mi van? És hol vannak a fiúk? És hol van Szandi?
-Reggel Soohyun kapott egy telefont a menedzserüktől és nem volt éppen kedves vele. Nagyon megszidta, mert nem mentek éjjel haza. Gyorsan felöltöztek és már mentek is. Aztán Szandi is utánuk ment. Azt mondta, hogy ha tud valamit jön.  – mondta Kriszta a cukros briósának.
Ránéztem az órára, negyed 9-et mutatott, vissza szaladtam a szobába és Kevin titkos számát csörgettem, de ki volt kapcsolva. Próbáltam mindenkit hívni, de mind 7 fiúnak ki volt kapcsolva a mobilja. Szandinak pedig csak a hangpostája válaszolt. Valami nagy baj történhetett. Próbáltam nem a legrosszabbakra gondolni, hogy eltereljem a figyelmem összepakoltam a szobában, majd a nappaliban, aztán kimentem füvet nyírni. Életemben nem nyírtam füvet, de most jó esett,nem gondoltam arra, hogy vajon miért mentek el csak úgy. Össz-vissz másfél óra telhetett el, mikor Szandi kocsiját pillantottam meg a garázs feljárón. Amikor kiszállt, az arca hullasápadt volt és remegett. Istenem vajon mi történhetett? Gyorsan oda rohantam hozzá és szóltam Zitának, aki kint volt az erkélyen, hogy jöjjön segítsen bevinni az idegösszeroppanáshoz közelítő lányt. Bevittük az étkezőbe és leültettük, Kriszta készített egy jó nagy adag, forró teát és Szandi kezébe nyomta.
-Mi történt? – kérdezte Zita.
-A menedzser üzeni, hogy ne keressétek a fiúkat. Mind a négyen el vagyunk tőlük tiltva, amíg ő meg nem engedi. – mondta a lány remegő hangon.
-Hogy mi? – akadt ki Kriszta – De miért?
-A fiúk engedély nélkül jöttek el. A legnagyobb szidást Kevin kapta. Majdnem kidobták a bandából.
-Hogy mi?- akadtam ki én is – De Soohyun azt mondta engedéllyel jöttek.
-Hazudott. A menedzserük azt se tudta hol vannak, Kevin pedig amikor hívtam csapot-papot ott hagyott és jött a reptérre, pedig mondtam neki, hogy szóljon, hogy eljön. Én nem ezt akartam. – a végét már sírva mondta.
-Szandi kérlek ne sírj. Mi az, hogy hívtad Kevint…mégis mikor? – értetlenkedtem.
-Emlékszel, amikor bevásárolni mentem. Igazából Kevin hívott, mert tudta, hogy haza jöttél és nem tudta, hogy hogy lépjen veled kapcsoltba. Aztán adtam neked egy számot, az Kevin új száma, de miután nem hívtad fel engem hívott és azt mondta, hogy ha a reptéren leszünk akkor hívjam fel. Mikor azt mondtam a büfébe megyek, igazából őt hívtam. Sajnálom.
-Te mindent megtettél. – mondta Kriszta.
-Mi az, hogy mindent megtett? Miatta nem láthatom Kiseop-ot és a többieket. Gratulálok Szandi ezt jól elcseszted. – háborgott Zita, erre Szandi még jobban elkezdett sírni.
-Zita, te hülye vagy? Miért lenne Szandi a hibás? Éppen, hogy neki köszönheted, hogy a fiúk nem lettek kirúgva. – állt Szandi mellé Kriszta. Én a hirtelen jött információ áramlat miatt csak némán álltam a most már keservesen zokogó Szandi mellett. A síró lány felállt és kirohant a házból. Próbáltam utána menni, de már a kocsiban ült és tolatott. Vissza trappoltam és becsaptam az ajtót. Oda siettem Zitához, teljesen a képébe mászva üvöltöztem:
-Tudod te, hogy mit tett érted az a lány? Tudod te mennyit szenvedett, amikor el volt tiltva attól akit szeretett, mert a menedzser úgy gondolta, hogy jobb ha nem találkozik AJel? Tudod egyáltalán, hogy mit tett meg azért, hogy Kiseop ne legyen földön futó? Ha ő nem lenne, senki nem ment volna a fiúkat megvédeni. – a szemeim megteltek könnyekkel, de tovább üvöltöztem – Most azonnal hívd fel és kérj bocsánatot!
-Lányok….Lányok…LÁNYOK!! – üvöltötte Kriszta is – Azzal semmivel sem lesz jobb ha ti itt egymással üvöltöztök. Zita Rékának igaza van, Szandi csak segíteni akart. Hívd fel és kérj bocsánatot. Réka te pedig Zitától kérj bocsánatot.
-Igaza van. Sajnálom! – mondtam és megöleltem Zitát.
-Én is sajnálom,már is hívom Szandit. Csak kiakadtam, hogy nem láthatom őket.
-Tudom. Én sem örülök neki. – mondtam és magunkhoz húztam Krisztát is. 
Később Zita bocsánatot kért és át hívta Szandit, de egyedül akart lenni, hiszen neki is el kellett hagynia valakit, akit szeret és egyébként is ment éjszakai műszakba. Minket is értesítettek, hogy nem közelíthetjük meg a stúdiót, sem a fiúk lakását…..nem mintha tudnánk hol laknak. Folyamatosan próbáltuk hívogatni őket, de egyik sem vette fel, az email-re amiket küldözgettünk a menedzser válaszolgatott, teljesen elszigetelt bennünket a fiúktól.

✸❀✸❀✸❀

3 teljes hét telt el azóta, hogy nem láttuk a fiúkat. Otthon Zitával és Krisztával a zombikkal lettünk egyenlők. Munkát még nem igen kerestünk, azon éltünk, amit Szandi hozott, ha éppen nem vállalta mindenki éjszakai műszakját. Egésznap annyit csináltam, hogy reggel felkeltem, jobb napokon fel is öltöztem, lementem a konyhába magamhoz vettem egy nagy bögre kávét és leültem a tv elé. Zita egésznap ki se dugta az orrát a szobájából, Kriszta néha-néha felbukkant a házban, de nem nagyon adott magáról megfelelő életjeleket, csak csoszogott és nézett ki a fejéből.
-Na jó! – keltem ki az ágyamból a 3 hét vasárnapján – Nekem ebből elegem van. Nem akarok zombi lenni. – magyaráztam és betörtem Zita szobájába – Te biciklire pattansz és hozol hús és pár zöldséget. – majd jött Kriszta – Te felhívod Szandit, hogy vegyen ki szabadságot és jöjjön el, mert grill partizunk. Elegem van ebből zombi létből a fiúk sem akarhatják, hogy ilyenek legyünk.
-Ajj Réka. – szólt közbe Kriszta.
-Semmi aj. Tessék felkelni és felöltözni.
-De hát nincs is grillezőnk. – állapította meg Zita.
-Majd lesz. Szerzek egyet. – „Csak tudnám, hogy honnan…” – fejeztem be a magamban.
-MA NEM ISMEREM AZT A SZÓT, HOGY „NEM”!! – üvöltöttem.
-Most is mondtad. – kuncogott Zita. Kriszta már Szandival beszélt, gyorsan át szaladt hozzánk és kihangosította a telefont.
-Csajok aranyosak vagytok, de most ez nem fog össze jönni. – mondta Szandi.
-Már miért nem? – kérdeztem.
-Dolgozom.
-Dehogy dolgozol. Tessék ki venni a mai napra szabit. És ne akard, hogy én menjek el érted. – fenyegetőztem. Hallottam, ahogy mély levegőt vesz és kifújja.
-Mikorra menjek?
-Este olyan 6-7 körül sütjük, de akkor jössz, amikor akarsz. Tudnál szerezni nekünk egy grill sütőt?
-Megkérdezem Főnököt, hogy van e neki egy minije. De akkor valaki jöjjön segítni.
-Majd én megyek. Zita bevásárol, Kriszta pedig a pácot készíti. –hadartam és meg sem várva Szandi reakcióját lenyomtam a telefont és indultam öltözni.
Gyalogoltam így mire a belvárosba értem már a tüdőmet is kiköptem. Gyorsan összeszedtem magam, ittam egy pohár vizet és kocsiba pattantunk. Irány a 0330. Amint beléptünk Főnök mind a kettőnket megölelt. Szerencsékre volt neki egy mini grill sütője otthon. Megadta a címét és figyelmeztetett, hogy  vigyázzunk Brúnóval. De ki az a Brúnó? Kicsit féltem, hogy valami óriási kutya, de mikor oda értünk csak egy vékonyka hangú kis kutyust hallottunk. Szandi elfordította a kapuban a kulcsot én pedig mögötte lépkedtem esernyővel a kezemben. Amint kinyitottuk egy apró tacsi kutyus szaladt oda hozzánk.
-Szóval te lennél Brúnó? – kérdezte Szandi és a kis kutyus vakkantott egy hangosat és oda tipeget elém. Elkezdte nyalogatni a lábujjam, mire én hangosan nevetni kezdtem. 
-Ne…ez…ez csikizz. –nevettem és Szandi karjaiba vette a kis házőrzőt. Gyorsan megkerestük a grillt, könnyes búcsút vettünk Brúnótól, aki miután kiléptünk a kapun hangos sírásba kezdett. Vissza vittük a kulcsot és irány haza.
Mire haza értünk Kriszta már az első adag husit tette be a hűtőbe a csípős páclében. Aztán következett a fokhagymás pác és végül a borsos. Megpróbáltuk össze rakni a kis masinát, de sehogy sem akart sikerülni. Így feladtuk és a terasz lépcsőjére ültünk. Kriszta lépett ki a zöldségekkel.
-Hát ti? – kérdezte.
-Nekünk ez nem megy. – mondta szomorú hangon Zita.
-Majd mi segítünk. – hallottam meg egy ismerős hangot. 
-Ugye nem? – temette arcát kezeibe Szandi. A feljárón hirtelen megjelent egy, kettő, három majd négy ismerős fiú.
-Mit kerestek ti itt? – pattant fel mellőlem Zita.
-Nem is örülsz, hogy látsz? – kérdezte Kiseop és lebiggyesztette ajkait.
-Őszintén?...Nem. Nem örülök.
-Komolyan? – kerekedtek nagyra a szemei, de Zita nem bírta hangosan elnevette magát és Kiseop karjaiba futott. Hoon is elindult felénk és először nyomott egy puszit a még mindig döbbenten ülő Szandi fejbúbjára, majd oda sietett Krisztához. AJ lehuppant Szandi mellé és szimplán megcsókolta. Végül utolsóként az én drága angyalom indult el. Jött felém és vigyorgott, megfogta a kezem és magához húzott. Annyira hiányzott már az ölelése.
-Ti most nagybajban vagytok.  – mondtam és kicsit arrébb húzódtam.
-Soohyun és a többiek tudják, hogy eljöttünk. – kezdte magyarázni AJ – Már nem bírtuk azt, hogy nem láthatunk titeket. 
-Ezért most sztrájkolunk. – fejezte be Hoon.
-Hülyék vagytok. – mondta Szandi.
-És pont ezért szeretsz. – vigyorgott rá AJ.
-Mit eszünk?  - törte meg a kínos csendet Kiseop.
-Semmit. Ugyanis nem bírjuk össze szerelni ezt az izét. – mondta Zita és bele rúgott a kis masinába.
-Majd mi megpróbáljuk összerakni. – mondta Kevin és elengedte a kezem. Tanulmányozni kezdte a leírást, közben a három fiú elkezdte összerakni. Kevin lehuppant a lépcsőre és hangosan hümmögött és olvasott. 10 perc telhetett el, mikor Hoon megszólalt.
-Kész.
-Aztaaa~..én hősöm. – omlott Hoon karjaiba Kriszta.
-Hát Kevin sokat segítettél. – mondtam neki és lágy puszit leheltem a homlokára. Mindenki hangos nevetésbe tört ki, Kevin pedig sértődést színlelve összefonta mellkasa előtt karjait. 

Folyt. köv. 

2012. szeptember 4., kedd

Szandy- Találkozás a régi idegennel / 2. rész, 3. fejezet /


-Vörös!
-Szőke!
-Vörös.
-Szőke?
-Barna, én nyertem. - szólt közbe a vitánkba AJ.
-Jaj AJ menj már ki. Réka legyél vörös. - ajánlotta Szandi.
-Legyek szőke! - mondtam, nem tágítva az elképzelésemről.
-Ugye nem Eli miatt akarsz szőke lenni?
-Dehogy, na fesd a hajam. - kikaptam a kezéből a vörös hajfestéket és kidobtam. Szandi nagyot sóhajtott és elkezdte a hajamat festeni. Hogy miért leszek szőke, bevallom őszintén fogalmam sincs, de ma reggel mikor felkeltem úgy éreztem nekem szőkének kell lennem. Ja és pluszban csak sikerült, AJ karjaiban kelnem. Éppen azt álmodtam, hogy Kevin karjaiban alszom, de kinyitottam a szemem és elmúlt a varázs. Kibújtam a mélyen alvó rapper karjaiból és felkeltem, hogy megkeressem Szandit. A konyhába érve megláttam az asztalon egy cetlit:
Jó reggelt hét alvók! xD
Hogy nektek mennyire szeretet hiányotok van. Ahogy kibújtam az ágyból máris összetapadtatok!  Nekem be kell, menjek dolgozni, de sietek haza. Réka hagytam otthon neked pénzt légyszi vásárolj be...és ha nem gond főznél valami ebédet? Kb. 3 óra fele már otthon vagyok.
U.I.: Ha sikerülne, 10 előtt kelnetek kirugdosnád AJ-t az ágyból? 11-kor lesz az új dal felvétele. Nem akarnám, hogy elkéssen.
Özön puszi nektek!
Szandi
-Igenis, értettem. - mondtam és elindultam felkelteni AJ-t. Fél 10 volt így még időben vagyunk. - AJ..Hahhhóó~...Kelj fel.
-mmmmm~ - morgott.
-Hát jó. - suttogtam. Felálltam az ágyra és ugrálni kezdtem. - AJJJJ~...KKELLJJ FFEELLL~! - kiabáltam hangosan. Lehuppantam az ágy szélére és a nagyokat pislogó fiúra néztem. - Jó reggelt!
-Szebbet és jobbat! Mennyi az idő?- kérdezte rekedt hangon.
-Azta, de kómás fejed van. Amúgy fél 10 múlt. Szandi üzeni, hogy kelj fel.
-Ő hol van? - nézett körbe AJ.
-Dolgozik.
-Jó kis asszonykám van….kis hangya a szentem.
-Reggel gyilkos a humorod, remélem, tudod. - közöltem vele.
-Hallanád Eli-t. Na jó kelek. Reggeli?
-Hol?
-Szerinted? - hát nem mindig hívnak meg reggelizni így bele mentem. Gyorsan felöltöztünk és irány a 0330, ahol már idejét se tudom mikor voltam. Ahogy beléptünk elöntöttek az emlékek. Minden olyan volt, mint régen. Csak a pincérek változtak meg. Három fiú volt. Egy magas, kicsit izmos, fekete rövid hajú lépett oda hozzánk és oda kísért minket egy asztalhoz. Nem tudom miért, talán a sors kegyes vagy éppen kegyetlen fintora lehetett, de pont abban a boxban kaptunk helyet, ahol akkor voltunk mikor elment az áram. „Szeretem ezt a boxot.” – gondoltam magamban és behúzódtam a belső székhez. AJ velem szemben ült le és rendelt mindkettőnknek egy omletett és egy nagy adag gofrit.
-Remélem szereted a gofrit. – kérdezte. Annyira másnak tűnik most, mint akkor mikor először találkoztunk. Bevallom mikor először megláttam kicsit megijedtem tőle. Extra rövid tüsis haja volt, ami miatt katonásabb volt az arca. De most hosszabb és így az arca is kedvesebbnek tűnik. AJ arcának elemzését egy mély, dörmögő hang zavarta meg.
-Ciaooo~ bambinaaa~! – tárt karokkal jött felém régi jó barátom és főnököm. Bár inkább apánk volt, mint főnökünk. Nem egyszer figyelmeztette Hoon-t, hogy ha egyszer is megbántja az ő szeretett Krisztáját a saját kezével tekeri ki a nyakát.
-Főnök! – álltam fel és megöleltem – Mi ez az olasz stílus?
-Váltottam.- mondta nagy komolyan- Az olasztól szexibb leszek nem gondolod? – hát most mit mondjak? Egy alacsony kis köpcös, hatalmas sörpocakos bácsi, aki olaszul beszél..inkább aranyos, mint szexi.
-Akkor Főnök. Come stai? – villogtattam olasz tudásom, amit még otthon középiskolában ragasztottam magamra.
-Ohhh~ Grazie! Sto bene. – vigyorgott – A reggelitek ma a ház állja, ritkán jön be ilyen kedves vendégem. – majd sarkon fordult és visszament elkészíteni a reggelinket én pedig visszahuppantam a helyemre.
-Na hát. Te olaszul is tudsz? – csodálkozott AJ.
-Anno abból érettségiztem.
-Erről Szandi nem is mesélt.
-Miért ti rólam beszélgetettek? – most rajtam volt a sor, hogy elcsodálkozzam.
-Hát miután kibékültünk és neki szeretet hiánya volt….mármint hiányoztatok neki, akkor mindig fogta a fényképalbumot és rólatok mesélt nekem. Így kicsit olyan volt, mintha ott lettetek volna.
-Szóval te tudsz rólam mindent. - kezdtem bele. Nem tehetek róla hajtott a kíváncsiság, hallani akartam az ő verzióját is. – De kérdezhetek valamit? 
-Kérdez.
-Miért hagytad Szandit csak úgy magára?
AJ nagyot sóhajtott, egy pillanatra lehunyta a szemit, majd rám nézett és mosolygott.
-Azt hiszem jobb, ha az elején kezdem. A középiskolában ismertem meg Szandit. Zongorázni tanult, de mivel pici a keze nem nagyon ment neki. A tanárunk ugyanaz az ember volt, így megkért,hogy néha segítsek neki. Először csak a béna csajszit láttam benne. Tudod, akit inkább cikizel, mint segítenél neki.
-Én nem vagyok ilyen. – vágtam közbe.
-Bocs, néhány ember sajnos ilyen. Egy nap arra mentem be a terembe, hogy Szandi  sír. Megvígasztaltam és hát…. – fiút még életemben nem láttam elpirulni, AJ fülig vörös lett és a terítő csücskét babrálta – ott voltunk és megcsókoltam. Hirtelen felindulásból. – rám nézett és vigyorgott – Ne nevess ki.
-Folytasd. – mondtam kuncogva.  Közben megkaptuk a reggelinket is.
-Hajj~….- sóhajtott egy nagyot.
-Te mondtad, hogy az elejéről kezded.
-Oké,  oké.  Szóval, miután összejöttünk sülve-főve együtt voltunk. Aztán a zongora tanárom bejelentette, hogy egy angliai iskolába elküldte az egyik zongora darabom és felvételt nyertem. Nem tudtam, hogy mondjam meg Szandinak, így jobbnak láttam, ha csak úgy eltűnök az életéből. De aztán halasztottam és mégis maradtam egy évet itthon és pénzt gyűjtöttem, hogy ne kelljen a szüleimnek annyit rám költeniük. Hoon tudta, hogy elmegyek, de megkértem, hogy Szandinak ne szóljon. Csak egy levelet hagytam neki.
-Látom te is nehezen búcsúzul.
-Soha nem könnyű a búcsúzás. Főleg akkor, ha a világ legnagyobb kincsét veszted el. – hirtelen AJ arcán fájdalom jelent meg. Gondolom még mindig bántja, amit a szerelmével tett. Én is szörnyen éreztem magam miután Kevint csak úgy magára hagytam. – Szia csacsi! – gondolatomból, AJ hirtelen vidámra változott hangja keltett fel. – Hmm?...Igen itt van. Adjam?...Réka Szandi keres.
-Engem? – át vettem a telefont és beleszóltam – Halló!
-Neked meg hol a telefonod? – jött a vonal túl végéről barátnőm „mérges anyuka” hangja.
-Otthon.
-Ott annak a helye? Mindegy vegyél elő tollat, papírt.
-Minek?
-Muszáj neked ennyit kérdezősködnöd? – mondta én pedig gyorsan kértem a másik asztalnál ülő férfitól - gondolom ügyvéd lehetett, mert szmokingban volt és volt egy fekete aktatáskája is – egy tollat.
-Mond! – Szandi gyorsan ledarált egy számot és azt mondta, hogy sürgősen hívjam fel.
-Hívd fel kérlek ezt a számot. Kivettem a holnapi napom, hogy ki tudjunk menni Hoon-ék elé a reptérre. Visszaadnál drága páromnak?
-Ühüm. Szia! –vissza adtam AJ-nek a telefont. Félóráig azon hülyéskedtek, hogy becézgették egymást. Tudom, egyikőjük sem szereti, ha becézik. Bár Szandi néha azt mondja AJ-nek, hogy Cica, AJ pedig néha Kicsimezi Szandit, de hát ez a természet rendje. Végre letették. Még beszélgettünk egy kicsit AJ-vel, közben elpusztítottunk minden kaját az asztalról. Fizettünk és elváltak útjaink. Nem értem Eli miért nem kedveli AJ-t. Bár megértem, biztos csak félti a barátját, nagyon közel áll Szandihoz, akárcsak Kevin. Ők hárman olyanok, mintha testvérek lennének. Eli mindent elmond Szandinak és fordítva és ugyanez Kevinnel. Ja meg persze Hoonal. Gyors haza ugrottam, hogy megnézzem, mit kell vennem a bulgogihoz, elhatároztam, hogy azt csinálok kedves vendéglátómnak. Meg persze veszek hajfestéket. Elmondtam Szandinak őrült ötletem és megígértette velem, hogy veszek egy vörösösebb árnyalatot is. Szerencsére csak hús és pár fűszer kellett hozzá. Gyorsan elszaladtam a közeli kis boltba és mindent bevásároltam.
Pont vettem ki a sütőből a húst,  mikor meghallottam az ajtónyitódást.
-Réka! Haza jöttem. – üdvözölt Szandi.
-Szia! Jó volt a munka?
-Isteni. Hoztam vendégeket. – mondta, de akkor már Dongho a nyakamban volt.
-RRÉÉKKAAAA!
-Szia Dongho! – üdvözöltem őt is és nyomtam egy puszit az arcára. Miután ő is adott egyet berohant a nappaliba és bekapcsolta a Szandinak vett Xbox-ját.
-Szia Réka!
-Eli szia! Milyen volt a felvétel?
-Szar! – hajaj Eli mérges. Vajon mi történhetett? Megölelt gyorsan és beslattyogott  Hoon szobájába. -Ó AJ te is itt vagy?
-Aha. Jöttem megnézni a mátkámat.
-Chö~  a kórház előtt dekkoltak amíg nem végeztem. – nevetett Szandi és belebújt AJ karjaiba. – Tényleg felhívtad a számot, amit adtam?
-Hát..őőő.. – a zsebemből elővettem a papírt és néztem az ismeretlen számot….hmm~ deja vu-m van.
-Ajj. De legalább akkor a haj festéket megvetted?
-Persze!
-Akkor irány a fürdő. –mondta Szandi és kibújt párja karjaiból. - Cica menj be a nappaliba, most egy csajos délután következik. – AJ fintorgott és rá jöttem Szandi miért cicázza, néha olyan az arca, mintha egy kis cica lenne.
-Réka kezdek rád féltékeny lenni. – nevetett AJ.
-Bocsi. – vigyorogtam –Amúgy Eli-nak mi baja?
-Kevin balhézott. Majd elmesélem.
-Rendben. – nyugtáztam és berohantunk Szandival a fürdőbe.
-Vörös! –kezdte Szandi.
-Szőke!
-Vörös.
-Szőke?
-Barna, én nyertem. - szólt közbe a vitánkba AJ.
-AJ… - mondtuk egyszerre Szandival. A fiú megadóan felemelte kezét és visszament olvasni a nappaliba.
Végre elkezdtük befesteni a hajam szőkére.

❀✸❀✸❀✸

Másnap szőke fejjel ébredtem. Nem tudtam elégszer csodálni új hajszínem reggel fogmosás közben. Lassan itt az ideje, hogy elinduljunk a reptérre Zitáék elé. Jó lesz már őket látni.
Tegnap este megtudtam, hogy Kevin balhézott Eli-val, mert azt hiszi nem segített, hogy bejussak hozzá tegnap előtt. Dongho szerint nagyon csúnyán összevesztek. Este megettük a késői ebédre készült bulgogit, még jó, hogy többet csináltam, mert a három fiú úgy evett, mintha már lassan egy hónapja nem ettek volna. Sáskajárás hozzájuk képest, gyenge kezdő volt.  Mi lett volna ha Soohyun is jött volna? Szegény ő lesérült és inkább otthon maradt pihentetni a lábát. Meg azt hiszem kicsit ő is magányra vágyott. Készítettünk desszertnek, mindenkinek egy forró csokit. Aztán késő este a fiúk haza mentek, mi pedig Szandival fáradtan dőltünk be az ágyba. Aznap este nem kellett minket altatgatni. Mindketten 2 perc alatt süllyedtünk mély álomba.
-Kész vagy? – jött be Szandi a fürdőszobába.
-Egy másodperc. – fújtam magamra egy kis parfümöt és már készen is voltam. Beszálltunk a kocsiba és irány a reptér. Az út nem volt hosszú, mert egész úton fars hangon énekeltünk Szandival, ami nagyon vicces volt és az idő csak úgy repült. A háromnegyed órás út 2 percnek tűnt. Kerestünk valami jó kis parkolót, ami közel volt a bejárathoz, de nem büntetnek meg.
-Ha jó látom 10 perc és itt vannak. – néztem az érkező járatokat – Addig üljünk le.
-Én elmegyek hozok valami üdítőt.
-Rendben. – Szandi elindult a büfé felé én pedig megfordultam és célirányosan megközelítettem egy padot.
-Az üdítő? – kérdeztem Szandit.
-Nem volt olyan,amit szeretek. – válaszolt és lehuppant mellém. Valami nekem itt gyanús.
Végre megláttam a magyar járat utasait. Aztán felbukkant 4 ismerős arc. Kiseop és Hoon persze napszemüvegben és kapucnis pólóban, de így se úsztak meg egy kisebb rajongó tábort. Zita és Kriszta testőrként védte a két fiút, mókás volt őket így látni. Kriszta észrevett és sikítva rohant felém. Aztán Zita is, de engem se kellett félteni. Felpattantam, gyorsan megölelgettem a két fiút, aztán rohantam barátnőim karjaiba. Körbe-körbeugráltunk. Oldalra pillantottam és megláttam, hogy Szandi nincs mellettem. Kerestem, hogy hol van és amikor megláttam teljesen lefagytam. Egy magas vékony fiút ölelt magához, de Kiseop nem lehet, hiszen ő még nem ért oda hozzá, Hoon pedig nem ilyen vékony, de akkor ki?! Nem látom az arcát, hiszen napszemüveg van rajta vagyis azt hiszem, mert nem raktam be a kontaklencsém és nem láttam olyan messzire. A homályos alak felénk közeledett. Ki vagy? A kapucni a fején, kezei zsebre vágva. A kép egyre élesedett. Végre leveszi a szemüvegét, kezei kibújnak a zsebből. Az a kéz, azok a gyönyörű hosszú ujjak.
-Kevin… - suttogtam és kicsit eltolva magam a lányoktól futásnak eredtem. Futottam, ahogy a lábaim bírták. Megállt és széttárta a karjait. Végre elértem hozzá. Szinte már egybe olvadtam vele olyan szorosan bújtam hozzá. Itt van….végre. A karjaiban tart az az ember, akit a világon a legjobban szeretek.


2012. szeptember 2., vasárnap

Szandy- Egyedül / 2. rész, 2. fejezet /


-Réka? – egy nagyon fáradt lány állt előttem az ajtóban, egy hatalmas pólóban. A haja tiszta kóc, a sminkje lefolyva az arcán, fekete keretes szemüvege az orra hegyére csúszva. „Ez a….valami nem Szandi.” – gondoltam magamban.
-Nem erre a reakcióra számítottam. – sóhajtott Eli hangosan – Drága nem akarsz beengedni? – de választ se várva már fúrta is be magát a folyosóra, majdnem feldöntve Szandit, aki nem mellesleg még mindig engem figyelt.
-Eli…ne legyél már paraszt. Meg ne hangoskodj Picúr még alszik. Egyébként meg ki engedte meg neki, hogy itt aludjon? – nézett a rá ijedt szemekkel néző szöszire.
-Soohyun. Red bull?
-  Legközelebb én állítok be szó nélkül hozzátok. Ha hideget akarsz hűtő, ha jó a szoba hőmérsékletű kamra, hűtő mellett lent a földön. – mondta rekedt hangon Szandi – Ja Réka ne ácsorogj már a lépcsőházba, gyere be. – fogta meg a kezem a fáradt lány és behúzott. Annyira néztem, hogy egy szó sem jött ki a torkomon…rettenetesen megváltozott, vagy csak a hosszú haja teszi.
-Annyira hiányoztál. – nyögtem ki végül és a karjaiba rohantam. Tényleg nagyon hiányzott, az én aranyos és kedves nővérem.
-Ó édes te is hiányoztál nekem. De mond már mi a helyzet? Hogy hogy csak te jöttél? – épp kezdtem volna beszélni, mikor halk nyöszörgést hallottam Szandi szobájából. A lány felemelte mutató ujját és eltűnt. Közelebb mentem a szoba ajtójához, hátha meghallom ki is pontosan Picúr, bár volt egy sejtésem. Eli mind eközben a konyhában sürgött forgott, kávét rakott fel, reggelit kotyvasztott és közben halkan dudorászott. Teljesen elámultam,hogy mennyire otthonosan mozog itt. Egy karton Red bull van a hűtő mellett, a fürdőben megannyi férfi holmi lógott a szárítón. Aztán meg hallottam ez ismerős hangot. Jól sejtettem, Picúr nem más, mint Dongho. Füleltem, hogy hogyan ébresztgeti és csitítgatja a halkan hüppögő fiút.
-Mi a baj Dongho? – kérdezte lágy, anyáskodó hangon Szandi.
-Képzeld, azt álmodtam, hogy Kriszta haza jött, és ott volt Zita és Réka is. – mondta rekedtes hangon.
-Gyere csak mutatok valamit. – aztán semmit nem hallottam. De az ajtóban Szandi mellett megjelent Dongho. 2 hosszú éve nem láttam ezt az édes pofit. Ahogy nagy szemekkel nézett én csak fogtam magam és megöleltem.
-De jó, hogy itt vagy. – hirtelen a hangja nagyon férfiasan csengett.
-Hiányoztál….- suttogtam.
-REGGELIIIIIIII! – üvöltött Eli a fülembe.
-Eli basszus, fogd már be. Miért kell üvölteni, itt vagy mellettünk 2 lépésnyire. – szidta le Szandi.
-Bocsi. – ölelte meg a mérges lányt a bűnbánó fiú.
-Gyerünk enni. – mondta Szandi nekünk háttal, mert Eli még mindig ölelte  - Eli te meg szállj le rólam. Szeretlek én anélkül is, hogy nem ölelsz halálra.
-Tudom! De ez most olyan megható pillanat. – viccelődött Eli, habár tényleg megható pillanat volt.
-Igen Eli, de én hajnali 4- kor feküdtem le, és most a pontos idő reggel 10 óra. Dongho bejelentette, hogy nekem kell elvinnem a fotózásra, gondolom így téged is. Közbe megérkezett Réka, akinek meg kell menteni Kevint, de én is szeretnék vele egy kis időt tölteni. – mondta a lány közben kezeivel ide-oda hadonászott Eli karjaiban.
-Ezt honnan tudod? – vágtam közbe.
-Drágám van egy posta galambom, aki kicsit most túl ragaszkodó. De ha nem enged el kénytelen leszek meginni az össze energia italát. 
-Hohó..azt már nem. – amint Szandi kimondta a varázs szót Eli lemászott róla.
Dongho nyomott egy puszit az arcomra, megfogta a kezem és behúzott a nappali-ebédlőbe, hogy együnk. Eli gyorsan összedobott pár tojás tekercset, nekem és Donghonak megcsinálta a kávét, Szandi kapott egy csokis cappucinot, ő pedig a szokásos Red bull-ját itta. A reggeli csöndben, beszélgetés nélkül telt. Figyeltem a mellettem ülő embereket. Valahogy annyira mások, mint régen mégis ugyanazok az emberek. Vajon Kevin is ennyire megváltozott? A reggeli végén Szandi Eli-ra hagyta a mosogatást. Közölte vele, hogy ha ilyen nagylelkűen reggelit készített, akkor nyugodtan el is mosogathat, addig ő letusol. Eli morgott halkan egy kicsit, de készségesen neki állt mosogatni. Dongho amíg várt a fürdőre kicsit visszafeküdt. Egyedül maradtam. Felálltam és körülnéztem, az immár nappalivá vált szobában. A polcok tele képekkel. Valamin megakadt a szemem. Négy lány volt a képen fürdőruhában. Mögöttük 3 fiú idétlenkedik. A 4 lány Zita, Kriszta, Szandi és én, a fiúk mögöttünk pedig, Xander, Hoon és Soohyun. Nagyon vicces kép volt. Sokáig időzhettem előtte, mert már Szandi ott állt mellettem vizes hajjal és melegítőben.
-Emlékszel Soohyun feszt azzal szórakozott, hogy dobált minket a vízbe.
-Ne is mond. Emlékszem, majdnem megfulladtam. – nevettem és tovább mentem – Úgy látom tényleg kibékültél Jaeseop-al. – a képen ők ketten vannak és boldogan ölelik egymást.
-1 évig könyörgött.
-Hogy adtad be a derekad?
-Egy nap a kórházba behoztak egy fiút.Hogy kit és hogy ki hozta be, fogalmam se volt. Csak mondták, hogy nézzem meg. – kezdte mesélni – Mikor bementem néhány vizsgálatot megcsinálni láttam meg, hogy ő az. Még a kórlapját se néztem meg. Először ki akartam menni, de nem engedett, csak magához húzott és megcsókolt.
-De romantikus.
-Az lett volna, ha közben nem vérezi össze a köpenyem. Ugyanis azért hozták be, mint később kiderül Hoon hozta be, mert mélyebben elvágta az ujját. Röviden ennyi. És te?
-Mi én?
-Jól tudod…Mi van Kevinnel és veled? – a kérdés szíven ütött. Vettem egy hatalmas levegőt és hangosan kifújtam.
-Igazából már lassan 1 éve nem beszélünk.
-Tudom. De még szereted…ugye?
-Teljes szívemből. – bazsalyogtam és ránéztem Szandira, aki csak megnyugtató mosolyt villantott. Csajos pillanatunkat Dongho zavarta meg.
-Megyünk? – kérdezte halkan.
-Még itt vagy Picúr? – kérdezte Szandi nevetve. Dongho vigyorgott egyet és elindult a kocsihoz.
-Eli!
-Há? – jött a „válasz” Hoon szobájából…mikor jött át a nappalin?  Ugyanis Hoon szobája a nappaliba nyílik.
-Indulunk! – üvöltötte Szandi.
-Mindjárt!
-MOST! – kezdett kicsit mérges lenni.
-Persze Dongho aludhatott. – trappolt ki mérgesen Eli – És még Rékán sincs cipő.
-Én is megyek? – kérdeztem meghökkenve.
-Miért nem akarod látni Kevint? –kérdezte Eli. Tudom, hogy viccnek szánta, de jelenleg nem voltam olyan idegállapotba, hogy nevetni vagy válaszolni tudjak. csak fogtam a táskám, belebújtam a cipőmbe és elindultam Dongho után. Beszálltam a kocsi anyós ülésére és csak néztem ki a fejemből. 10 perc és újra láthatom Kevint. Bő 5 perc után megérkezett végre Eli és Szandi, a lány biztos jól megszidta, mert Eli oda állt mellém és bocsánatot kért.
Az utat mintha másodpercek alatt tettük volna meg. Izgultam és féltem, hogy mit szól majd Kevin ha meg lát és egyáltalán hogyan reagál majd.
-Fiúk ti menjetek előre. Majd mi is megyünk. – szólalt meg Szandi, a hangja nem éppen csengett magabiztosan. Fél, de mitől illetve kitől?
-Rendben. Bent találkozunk! – mondta Eli és maga után húzta Dongho-t.
-Réka tudnod kell, hogy valószínű akadályokba fogunk most ütközni.
-Miféle akadályokba? – kérdeztem Szandit, akinek immár az arcára is kiült a félelem- Szandi mi a baj?
-Amikor Jae bekerült a bandába már együtt voltunk. A menedzser azt akarta, hogy szakítsunk, mert én csak hátráltattam volna őt. De Jae kiharcolta, hogy együtt legyünk, lassan egy éve vagyunk együtt újra és még mindig nem tudtunk elmenni egy normális randira, nem voltunk nyáron kettesben nyaralni…örölük ha havonta egyszer látom. nagyon nehéz. Próbálok minden nap mosolyogni és bátorítani őt, de nehéz…- megcsuklott a hangja – Sokáig voltam a stúdiótól is eltiltva.
-Hogy mi? – döbbentem le.
-A menedzserük minden biztonsági embernek adott rólam egy képet és amíg volt az úgy mond „beszoktatási” idő nem láthattam AJ-t…sem Hoon-t. Szóval ezzel csak arra akarok kilyukadni, hogy valószínű Kevin-el se lesz könnyű. – Szandi kiszállt a kocsiból és rám mosolygott – Most maradj itt beszélek a nagy főnökkel.
-De…
-Semmi de… nem akarom, hogy te is át éld, amit én. Kérlek, maradj! – arcáról csak úgy sugárzott az akaraterő mégis a szemei nem erről árulkodtak. Bólintottam és a kocsiban maradtam.
Már majdnem 10 perc telt el és még mindig nem jött senki. Gondoltam kicsit meg mozgatom lezsibbadt végtagjaim. Kiszállt és abban a pillanatban Szandi jött ki mérgesen, mellette a menedzser szintén elég dühös fejjel. 
-Nem Kedves érsd meg! Nem engedhetem be, nem tehetem kockára Kevin karrierjét.  – üvöltött a mendzser….ajaj ezek szerint miattam megy a vita.
-Már miért menne tönkre? Nincs már Kevin így is elég lent a saját szakadékában? – Szandi hangja meg bicsaklik, aztán egy újabb szereplő a színpadon.
-Főnök, Szandi csak segíteni akar. Kérem ne vitatkozzon vele. – AJ hangja nyugodt és megfontolt volt.
-AJ te menj vissza, még tart a próba. – szidta meg a morcos rappert menedzsere, de AJ egy lépést sem mozdult, csak magához ölelte az immár halkan síró Szandit. –AJ menj vissza! MOST!
A fiú megpuszilta kedvese homlokát és vissza ment.
-Na jó! Úgy hallom rólam van szó. Miért nem láthatom Kevint? – nem bírtam tovább szó nélkül.
-Mert nem tehetem kockára a bandát egy szerelem miatt. Így is majdnem tönkretette már egy. – míg beszélt Szandit nézte, aki bár könnyes szemekkel, de állta a gonosz tekintett.
-Réka szállj be a kocsiba. – mondta  Szandi és elindult a kocsihoz – SZÁLLJ BE! – üvöltött hangosan, a kocsi ajtóhoz érve vissza fordult – Maga meg rohadjon meg! – soha nem hallottam, igazából nem is láttam őt még ennyire idegesnek. Beszálltunk fejét a kormányra támasztotta és motyogott, de nem értettem, hogy mit. Majd egyszer csak rám nézett és magához húzott.
-Sajnálom! Gyenge voltam. – motyogta a fülembe.
-Nem a te hibád. Menjünk haza. – mondtam és elhúzódtam.

✸❀✸❀✸❀

Még nem mentem el a házunkhoz, inkább ott maradtam Szandinál. Eljött az este. Délután értesítettem mindenkit, hogy hol is vagyok. Kriszta és Zita kicsit megharagudtak, hogy csak úgy szó nélkül eljöttem, de megbeszéltük, hogy 2 nap múlva jönnek a fiúkkal. Ezek szerint két napig fogok Szandinál lakni. Ő délután elment bevásárolni és még pár dolgot elintézni. Mikor haza jött közöltem vele a híreket. Örült, hogy nála leszek, mert így legalább nem lesz egyedül. Gyorsan összedobtunk valami finom vacsit, megettük és tévét néztünk. Már jócskán elmúlt éjfél mikor Szandi kijelentette, hogy irány az ágy. 
-Tusolj le, készítettem ki neked türcsit. – mondta.
-Köszönöm!
Szandi eltűnt én pedig egyedül ültem a sötét szobában. A telefonom hirtelen felberregett. Rá néztem a kijelzőre: Ismeretlen szám.
-Hallo! – szóltam bele.
-Te tényleg a stúdiónál voltál? Ez komoly? – ezt a hangot ezer közül megismerem, Kevin aggódó hangját senki nem tudja utánozni – Szólalj már meg!
-Igen Kevin, ott voltam. – mondtam halkan.
-Miért nem jöttél be?
-Mert nem mehettem.
-Mi…Mi az, hogy nem jöhettél? Ki nem engedett?
-A menedzsred….De Kevin…
-Mond!
-Szeretlek! – hallottam, ahogy halkan kuncog. Bár a következő lépést nem értettem…lerakta a telefont.
Csak néztem a kijelzőt hátha vissza hív, de semmi. Mivel ismeretlen számon hívott vissza hívni se tudtam. Bevágtam a telefonom a sarokba és eltarpolttam fürödni. Gyorsan letusoltam és bemásztam az ágyba.
-Kivel beszéltél? – kérdezte rekedt hangon Szandi.
-Jesszus azt hittem már alszol. – akkorát ugrottam, hogy majdnem leestem az ágyról.
-Előtted simán lefürödtem. Bocsi, hogy megijesztettelek.
-Bocsi, valami téves szám volt. – nem akartam neki elmondani, hogy Kevin volt. Nem akartam szomorúan elaludni így inkább semmisnek tekintem a történteket.

❀✸❀✸❀✸

Hajnali 3 lehetett, amikor valami motozásra ébredtem. Megfagyott bennem a vér, amikor hallottam a bejárati ajtó nyikorgását. Persze, hogy most kell nyikorognia. De lehet, hogy ez csak egy rossz álom és mindjárt felkelek. De hogy lehet egy álom ennyire élethű?! Közelebb húzódtam a mellettem mélyen alvó lányhoz, szinte teljesen a hátára másztam, arcomat a hátába fúrtam. Kicsit olyan volt, mikor kicsi voltam és a vihar elől így menekültem át anyukám karjaiba.
Az ágy mögöttem kicsit be süppedt és egy kéz csúszott végig a hátamon. A pulzusom az egekbe, a szívem majd kiugrik. A kéz a hátamról a derekamra vándorol, és valaki magához húz. Nem bírtam tovább és hangosan felsikítottam. Szandi kiugrott az ágyból és párnájával rátámadt a betolakodóra.
-Nesze!...Nesze! ..Te perverz! Réka hozd a serpenyőt. – adta ki az utasítást Szandi. Kipattantam az ágyból és szaladtam a kamrába a fegyverért. Mire beértem Szandi már a támadón csücsült és még mindig a párnájával ütlegelte.
-ÁÁLLLJJJJJJ~! – kiabálta hangosan egy ismerős hang – Szandi…Édes én vagyok!
-Honnan tudod a nevem? – kérdezte dühösen Szandi.
-Ha….vé..gre….abba..hagy..nád..lát..nád. – mondta a betörő. Hirtelen megláttam, hogy ki is a mi betörőnk, hangos nevetésben törtem ki, mikor észrevettem AJ-t. 
-Te meg mit nevetsz? – kérdezte Szandi meg lepetten. Annyira nevettem, hogy csak mutogatni bírtam, hogy emelje fel a párnát. Lassan felemelte és meglátta AJ-t. A haja tiszta toll. A pólója elszakadt.- Upsz!
-Upsz bizony! – AJ megfogta és maga alá gyűrte a lányt – Így kell engem fogadni? – Szandi megpróbálta megsimogatni az arcát, de AJ megfogta a csuklóit és a feje mellé szorította a kezét.
-Te meg más lányokat ölelgetsz. – próbált sértődést színlelni Szandi.
-Mert azt hittem te vagy.
Szandi nem bírta és hangosan elkezdett nevetni. Én csak álltam az ajtóban és figyeltem őket.
-Még most nevetsz, de mindjárt nem fogsz. – AJ elkezdte puszilgatni a lány nyakát, aki erre még hangosabban nevetett. Aztán észrevettek, hogy ott vagyok. – Ó, sajnálom Réka! Nem akartalak megijeszteni.
-Semmi baj. Most én át megyek Hoon szobájába, gondolom, kettesben akartok maradni.
-Maradj nyugodtan! – mondta Szandi még mindig nevetve – Nem lesz semmi.
-Miért? – nézett szomorúan AJ az alatta fekvő lányra.
-Mert nem fogok lefeküdni veled, akkor, mikor tudom, hogy Réka szenved. –mondta és próbált kiszabadulni. – Réka segítenél? – rám nézett és felém intett. Erre én AJ-re pillantottam, aki kedvesen elmosolyodott.
-Igazad van….Meg egyébként se aludtam még két csajjal. – kacsintott rám.
-Most se fogsz Kincsem. – jelentette ki Szandi.
AJ végre le mászott róla. Gyors kiszaladt a fürdőbe, én addig bemásztam Szandi mellé az ágyba. Pár perc múlva a morci rapper egy szál alsóban jelent meg. Hiába vagyok, Kevinbe szerelmes egy ilyen látvány még minidg zavarba tud hozni és teljesen elvörösödöm…még jó, hogy sötét van. Szandi aludt középen. Éreztem, hogy miután AJ lefeküdt, azonnal magához húzza a melltettem már fél álomban lévő lányt. Majd kicsit később, valami mocorgást éreztem, valaki a kezemet kereste. Kicsit kinyújtottam és Szandi megfogta a kezem.
Lehunytam a szemem és elaludtam.