Réka: Who should I choose?! : 5. Destiny

Bementünk a lakásba. Lecuccoltunk és a konyhába mentünk. Egy egyszerű, könnyed vacsorát csináltunk, majd egymással szemben ülve, totál csendben fogyasztottuk el a készített ételt. Fülemet már bántotta a köztünk lévő kommunikáció hiány, ezért halkan, de megtörtem a közöttünk keletkező űrt.

-  Mit akarsz tenni?- kérdeztem meg HaNát.

- Mivel?- tért vissza a jelenben barátnőm.

- Megint elengeded?

- Mi mást tehetnék?- kérdezte már a sírás határán. - Nem akadályozhatom meg. Nem tarthatom vissza élete szerelmétől.

- HaNa, ne kövesd el azt a hibát,amit én már megtettem.

- Nem tudom mit kéne tennem.

- Gondold végig, de ne húzd sokáig. – álltam fel az asztaltól. A tányéromat a mosogatóba tettem és bezárkóztam a szobámba, de nem bírtam sokáig az egyedüllétet.  Kivánszorogtam vackomból, a kanapéra vetettem magam és a televíziót választottam jelenlegi páromnak, hogy a bennem őrlődni készülő gondolatokkal ne egyedül küszködjek. Bekapcsoltam a készüléket és csak kapcsolgattam. Nem érdekelt semmi mégsem hagytam magára a magányos tárgyat, ami csak ilyenkor lehet igazán önmaga. Megálltam az egyik csatornánál és bámultam a képernyőt, de látni nem láttam semmit. Szemeim nem érzékelték a műsorban történő dolgokat, de nem bánkódtam miatta. Csak ültem és néztem ki a fejemből. Arra lettem figyelmes, hogy pozitúrám az előbbitől teljesen különbözik.  Óráknak éreztek a magam mögött hagyott időt, amit a ház ezen részén töltöttem, de az órára pillantva rá kellett jönnöm, hogy az idő ami lepergett az életemből egy óra se volt.

- Mit nézel Mika?- hallottam HaNa egyre erősödő hangját.

- Nem tudom. – válaszoltam és a képernyőre néztem. Valami undorító orvosos műsort ment. A távirányítót kerestem és meglettével azonnal elkapcsoltam.

- Aludtál?- süppedt be mellettem a bútor.

- Elszundítottam egy picit. – erőltettem egy biztató mosolyt arcomra.

- Miért nem alszol, akkor ha fáradt vagy?- kérdezte.

Beszélgettünk még egy picit, majd otthagytam és bevackoltam magam a szobámba. Nehezen sikerült elaludnom, mégis pilláim hajnalban sikeresen leragadtak és csak a reggeli fényre nyitódtak ki. Kómásan battyogtam ki a konyhába. Feltettem magamnak egy kávét, majd barátnőm szobája felé indultam. Az ajtó nyitva volt. Bementem, de senkit nem találtam bent. A konyhából az ő szobájába csak a nappalin keresztül lehet eljutni. Sőt a nappali köt össze minden helyiséget egymással, de ő ott sem volt. Megijedtem.  A fürdőszobába mentem . Az utolsó reményforráshoz, de az ajtó itt is nyitva a cuccai kipakolva. Csak az én kenceficéim árválkodtak egymagukban a polcokon.  Visszamentem a szobájába, benéztem a szekrényeibe, de a ruhahalmaz helyett az üresség fogadott. Ágyára ültem. Sírni lett volna kedvem, de könnyeim nem folytak ki.  HaNa éjjeli szekrényén egy papírdarab volt. Kezembe vettem és olvasni kedztem.

„ Mikor ezt a papaírt olvasod én már után leszek Seoulba. sajnálom, hogy neked egy szóval nem mondtam semmit, de azt mondtad hallgassak a szívemre. Féltem, hogy mit fogsz szólni hozzá, ha azt mondom elmegyek. Reménykedem benne, hogy a döntésemet elfogadod és nem utálsz meg. Reménykedem, hogy pár órával később újra találkozunk a reptéren. Várni foglak.

 HaNa”

Nem értettem mit akar ezzel. A lapot visszatettem a helyére, de kezemmel lelöktem az alatta lévő borítékot. Felvettem és belekukucskáltam. Egy repülőjegy volt benne.

- Szóval erre értette. – húztam ki teljesen. Majd gyors tanulmányozás után visszatettem helyére és kimentem a szobából. Nem gondolkoztam azon, hogy repülőre üljek. Úgy éreztem még nem vagyok erre kész.

Napok teltek azóta, hogy barátnőm itt hagyott.  Az itteni egyetemről kiiratkozott, a szüleinek csak egy üzenetet hagyott, melyben közölte velük, hogy végre teljesen a saját lábára áll. Beiratkozott a seouli egyetem zene szakára. Elmesélte, hogy a sulitól nem messze egy albérletben lakik, szerzett részmunkaidős állást, ami nem a legjobb, de jobb, mint a semmi. Arról is írt, hogy remekül megvan, és úgy érzi, hogy sikerült megtalálnia az igazi önmagát,pedig még csak pár napja van ott. A szülei mikor először hallottak arról, hogy egy szó nélkül ment el, nagyon haragudtak rá, de ez a levél mely pár nap történésről mesél megnyugtatta a kedélyeket. A harag teljesen nem hunyt ki a szülőkből, de örültek, hogy lányuk végre igazán boldog.

- Mika, te miért nem mentél? – kérdezte HaNa mamája.

- HaNa döntött úgy, hogy elmegy Donghaeval… én, úgy érzem itt is jól megvagyok. – mosolyogtam rá, habár a görbület mely számon húzódott nem szívből jött.

- Maradsz vacsorára?

- Ha nem zavarok.

HaNa szülei már olyanok voltam számomra mintha az enyémek is lettek volna. Ugyanúgy szerettek, mint saját lányukat. Még most, hogy egyedül vagyok is mindig hívnak telefonon, áthívnak vacsorára. Nehéz megosztani az időmet a két család között, de próbálok ügyelni arra, hogy minden rendben legyen és egyik családtagom se bántsam meg.

Reggel korán keltem.  Gyors tisztálkodás után, egy melegítőt felkapva mentem az egyetlen mentsváramba, a próbaterembe. Útközben beugrottam egy kávéért és valami péksütiért, amit az odavezető út során sikeresen el is nyammogtam.  Korán értem oda, de nem bántam. Mostanában mindig egyedül gyakoroltam az órák előtt.  A zenét nem túl hangosra állítottam, hogy halljam ha jönnek. Percekkel később érkeztek csak a többiek. Szinte egyesével szállingóztak be a meleg helyiségbe. A terem lassacskán telt meg. Mikor mindenki ott volt elkezdtem volna az órát, de senki nem figyelt rám, minden kisebb klikk a saját világába volt elmerülve.

-  Hahóó, én is itt vagyok.

- Bocs, Mika.

- Miről álmodoztatok?

- Semmiről, Kezdjük. – pattant fel az egyik srác.

- JongHwa, ülj vissza. -  a fiú készséges lehuppant előbbi helyére. – Szóval miről volt szó? – semmi reakció. Mindenki csöndben ült tovább.  -  Jó, felőlem így is játszhatunk. Még valaki nem mondja el nekem miről van szó addig nélkülem tartjátok az órákat. – már indultam volna ki, de egy hang megakadályozott.

- Mika, várj. – állt fel YongHwa és lépett mellém. – Tessék. –adott kezembe egy papírt.

- Ezt miért kellett titkolni? – lóbáltam a papírt a levegőben. – Úgy tudom a táncversenynek közé van a tánchoz. Elég szoros kapocs van köztünk, mondhatni egyik nincs a másik nélkül. Szóval mi az ok amiért nem lehetett elmondani?!

- Mert…Semmi. – kezdte volna az egyik lány.

- Menni akartok?- kérdeztem az egész csapatot.

- Igen. -  válaszolták félénken.

- Akkor miért féltetek elmondani?

- Mert HaNa …

- HaNa nem lépett ki a csapatból. Attól, hogy másik városban van tud segíteni nekünk, csak a kapcsolatot kell felvenni vele. Na mi a válaszotok?

- Hát… nem is tudjuk. – kezdték. – Ezek után még kérdezed?!- vette át a szót YongHwa. – Még szép, hogy menni akarunk, Seoul már vár minket, és a kupának is kell egy jó hely. – nevetette el magát YongHwa. Elém lépett, megölelt  és megpörgetett a levegőben . A kezdeti hangulatot ez a verseny beindította és totál felpörgetett mindenkit. Az egész csapat 110% adott a mai gyakorlásba, ezért az edzés végeztével fáradtan, egy emberként rogytunk le a padlóra.  Nem gondoltam volna, hogy ilyen rövid idő után a sors  elém dob egy lehetőséget, mellyel a szívemben tátongó űrt végre beragaszthatom. 

Réka: Who should I choose?! : 4. Dark secrets of the past

Másnap reggel a földön vacogva ébredtem fel. Ülőhelyzetbe tornáztam magam, hogy felmásszak a puha és meleg vackomba, de ahogy megmozdultam nyakamba és hátamba úgy nyílalt bele a fájdalom.

-  Baszd…nem hiszem el… Ilyen nincs. – kezdtem hangosan zsörtölődni.

- Mi történt Mika?- jött a szobába vörös szemekkel HaNa. Egyből feltűnt. Megijedtem, ahogy megláttam.

- Mit csináltál a szemeddel? Sírtál?- próbáltam felállni, de nem nagyon sikerült.

- Nem aludtam semmit. - jött közelebb. - Gyere, segítek. – nyújtotta felém kezeit.

- Köszönöm, de tudod, hogy ez nem válasz volt. Attól nem lesznek ilyen pirosak.

- És mi van, ha igen?!- akadt ki és mikor már az ágyamban ültem hátat fordított nekem és elindult a kijárat fele.

- HaNa…

- Mi van?!

- Miért?

Az ajtó előtt pár lépéssel visszafordult rám nézett, majd a padlót kezdte el bámulni.

- Tudod Mika… ááááhh, mindegy hagyjuk. Egyébként te miért aludtál a földön?- ült le mellém az ágyra és dőlt hátra, neki a hideg falnak. Felé nyújtottam takarómat és együtt bújtunk a melegségbe.

- Este sokat gondolkodtam. - kezdtem bele.

- És mire jutottál?

- Arra, hogy tegnap este nem fejeztünk be, amit elkezdtünk a buszon beszélni.

- És akarsz róla most beszélni?

- Jó lenne… Tudom, hogy furcsán viselkedtem mióta visszaköltöztem ide, de hidd el nehéz volt…

- Nem muszáj elmondanod. – figyelmen kívül  hagytam mondatát és belekezdtem.

- Eddig soha senkivel nem osztottam meg miért hagytam hátam mögött Seoult, miért szakítottam egy félistennel, hogy hogyan voltam képes olyan hülyeséget csinálni, hogy otthagyjam a kis pöszét. Kevint én…- vártam. Csak percek múlva fojtottam , ezzel megtörve a szobára telepedett csendet. – Ha úgy vesszük én megcsaltam Őt…

- Hogy mit csináltál?!- fordult felém tányérnyi méretű szemekkel HaNa.

- Megcsaltam.

- De miért?

- Bulizni voltunk. Az egyik csoporttársamnak a szülinapját ünnepeltük egy klubban. Kicsi többet ittam a kelleténél. Levegőre vágytam, így elindultam a kijárat fele, de a tömegben nekimentem valakinek.  Nagyon rosszul voltam. A hányinger kerülgetett, a fejem kóválygott és csak azt akartam, hogy kint legyek. Az idegen észrevette, hogy valami gubanc van így kitámogatott és kint maradt velem. Nem mondom, hogy sokkal jobb lett, de valamit segített a friss levegő és a szabad ég alatt töltött idő. Míg vártam, hogy az émelygésem elmúljon az idegen csevegésbe kezdett velem.  Hosszú perceket, talán órákat is a társaságában töltöttem el, majd másnap reggel az ágyában ébredtem…

- Omooo.- képedt el HaNa

- Nagyon szégyeltem magam, annak ellenére, hogy előző este, a buli előtt nem épp békében váltunk el Kevinnel. Nem gondolkoztam. Ruháimat felkaptam és hazarohantam. A szobában gubbasztottam mikor megszólalt a telefonom. Csak számot írt ki, lövésem sem volt arról ki lehet, ezért felvettem.

- Ő volt az?

- Kevinre gondolsz vagy az idegenre?

- Az idegenre.

- Igen, ő volt. Hihetetlen lesz, de órákat beszéltem vele aznap, pedig nem is ismertem. Másnap találkoztam vele és habár most nem az ágyban kötöttünk ki nagyon jól éreztem vele magam. Később egyre sűrűbben futottunk össze és úgy éreztem, hogy beleszerettem. Kevin az összeveszésünk óta nem beszéltem, pedig keresett, de ha hívott nem vettem fel, ha  a lakásomon keresett nem nyitottam ajtót. Két hét után megelégeltem a folytonos csengetést, így átköltöztem az idegenhez. Körülbelül egy hónapja tarthatott az afférunk , mikor bejelentette másik városba kell költöznie a munka miatt. Gondolkodás nélkül mondtam, hogy megyek vele. Nem gondoltam bele a dolgokba. Kiiratkoztam az egyetemről és vele mentem, de egy hónap múlva rá kellett jönnöm, hogy semmi érzelem nincs a kapcsolatunkban.  Nem éreztem iránta szerelmet. Nem nevezném a kapcsolatunkat se többnek, mint testi vágy. Nappal szinte sose láttam, egy percet alig töltöttünk el napsütésben. Nem jártunk el sehova kettesben és szinte minden helyzetben az ágyban kötöttem ki. Megelégeltem ezt, így egy nap fogtam magam összecuccoltam és eljöttem tőle. Kiléptem az életéből, mint annak idején Kevinéből is és rá kellett jönnöm, hogy az egyetlen ember akit végig szerettem az Ő volt…

- Húúú…. hát nem ilyen történetre számítottam.

- Nem képzelted volna, mi?

- Mika, mindenki követ el hibákat, Mindenkinek vannak sötét foltjai az életben. Még nekem is vannak olyan dolgaim amikre nem vagyok büszke. Egyébként miért nem árultál el semmit az idegenről?- váltott rögtön HaNa.

- Mit szeretnél tudni?

- Mindent. – kezdett el kuncogni.

- Park Nam Gui-nak hívták és 34 éves volt mikor összejöttünk. Üzletember, bár a munkájáról ennél többet én se tudok.  Igazándiból azt se tudom, hogy miért voltam vele együtt, talán azért, mert mikor megpillantottam beleszerettem az arcába, de miután megismertem semmi pozitívumot nem talán, csak egyet…

- Mit?

- Jó volt az ágyban…- húztam fejemre zavaromban a takarót. HaNa nem feszegette tovább ezt a részt.

- És miután eljöttél tőle, nem keresett?- érdeklődött tovább percekkel később.

- De. Éjjel-nappal hívott. Nem foglalkoztam vele, nem akartam vele beszélni. Egy idő után megelégeltem. Telefonszámot cseréltem, így megszabadultam a folytonos zaklatástól viszont elvesztettem mindent és ahelyett, hogy jobb lett volna, csak rosszabbul éreztem magam.

- Miért?

- Elvesztettem az egyetlen telefonszámot, amire szükségem lenne.

- Kevinét?

- Ühüm. Hiányzott az életem, amit akkor éltem mikor még önmagam voltam.

- Miért nem mentél vissza?

- Mert féltem. Nem tudtam volna Kevin szemébe nézni. Szégyeltem magam…

- Megpróbálhattad volna.

- De nem mertem, úgy gondoltam ez könnyebb, de tévedtem…

- Még nincs semmi veszve. - bíztatott. Nem foglalkoztam vele különösebben. Egy mosolyt eleresztettem, de azon kívül semmi.

- Egyébként mi a te történeted?- tértem el.

- Mikor egyetemre mentél egyedül maradtam. Nagyon magányos voltam.  A depresszió határait feszegettem és megijedtem tőle. Rossz társaságba keveredtem. Füvezni kezdtem. Először csak néha-néha éltem vele, majd egyre többször nyúltam hozzá. Már a függőség határait súroltam, amiből elég nehéz kivergődni, mikor is egy angyali kéz kirántott a süllyesztőből.

- Mi történt azután?

- Aki segített kimászni ebből a szenvedélyből az egyik tanárom volt.

- Melyik?

- Aki a gyakorlati órákat tartja.

- Szóval akkor ő tud az egészről?- HaNa nem válaszolt, csak csöndben ült. - Szóval igen. És utána volt valami?

- Igazándiból semmi. Az én ballépésem csak ennyi lenne, vagyis…

- Vagyis? Mi van még?

- Hát…

- Ne mond, hogy.

- Mika, ne gondolj a legrosszabbra egyből.

- Megtudtál róla valamit? Vagy beleszerettél? Mond már.

- Nem totál hetero.

- Vagyis? Ezzel nem mondtál túl sok mindent.

- Homokos. Most boldog vagy?- takarózott ki HaNa.

- Igen. Nem tudom mi gond van ezzel. Nem tudom mi miatt van nála ezt, de ha amiatt akadtál ki, hogy elítélem, mert más, nem fogom. Tudod, hogy nem olyan vagyok.

- Tudom, és sajnálom. Mika.- szólított meg.

- Igen?

- Tegnap, azért sírtál?- mutatott a kép fele. Nem válaszoltam csak bólintottam. HaNa odament az asztalhoz leakasztotta és visszaült mellém.

-  Hol készült a kép?- kérdése közben tekintetét nem vette le egy másodpercre se a fotóról.

- A Lotte Worldben.

- Miért pont ez az egy kép ami ki van téve?

- Mert ez az első közös fotónk. – vallottam be.

Sokáig beszélgettünk még. Úgy döntöttünk ma kiveszünk egy szabadnapot. Az óráinkat ellógtuk. Csak ebédre öltöztünk fel. Egy közeli kis  étterembe mentünk.  Nem töltöttünk sok időt, de ahhoz pont elég volt, hogy jól lakjunk. Délután révén egyből az edzőterem fele vettük az irányt. Korán értünk oda, de nem bántunk. HaNa úgy is gyakorolni szeretett volna egy picit egyedül. Addig míg a birtokba vette a kis termet, én próbáltam valami újat kitalálni a srácoknak. Nem sokra jutottam, de azért egy-két lépést sikerült újítanom.  Arra lettem figyelmes, hogy a kettőnk  által körbelihegett terem lassan kezd megtelni.

- Hali.- eszméltem fel teljesen, és köszöntem nekik. Már mindenki ott volt, így kezdtük volna, de hátul egy vékonyka hang belengte a termet.

- Donghae ma nem jön?- kérdezte félénken a fiatal lány.

- Bocsi a késésért. – rontott be lihegve az említett személy.

- De, jön. - mosolyodtam el. HaNa elkezdte a bemelegítést mutatni , míg Fishy átöltözött. Én az egyik sarokban kuporodtam le és néztem a többieket. Fishy beértével a zene elindult és a tegnap tanított lépéseket kezdték gyakorolni, nem túl nagy sikerrel. Donghae csöndben figyelte egyesével a srácokat. Véleményt senkinél nem mondott, viszont az arcán lévő grimaszokból tudni lehetett nem az igazi, ahogy csinálják.

- Mika, te jössz. - lépett elém.

- Donghae.- szólalt meg HaNa.

- Hagyd- mondtam neki. Felálltam a lejátszóhoz léptem és elindítottam a zenét. Testem egyből reagált a hangokra, de csak másodpercek múlva kezdtem el táncolni.  Viszont egy rossz mozdulat és mindennek vége volt. Iszonyat erős fájdalom nyílalt a hátamban. Térdre rogytam a hirtelen jövő érzéstől. Fájt, de nem akartam elrontani. Improvizáltam…

- Állj.- mondta Donghae. A zenét megállították az én lábaimmal együtt. – Ez tökéletes volt. - mosolygott rám.

- De hát…

- Lehet, hogy hibázott, de nem állt le, mint előtte mindannyian csináltátok. - magyarázta el nekik Fishy.  

A táncóra végeztével egyből mentünk volna haza, de egy hang megállított.

- Mika.

- Tessék? –fordultam hátra, de bár ne tettem volna.

- Mi történt? Fáj valamid?- lépett közelebb Donghae.

- Hát az nem kifejezés.

- Mit csináltál, te dinka?- kérdezte már a kocsiban ülve. Drága barátunk nem engedte, hogy ilyen állapotba buszozzak, így hazafuvarozik minket.

- A földön aludtam, és hát nem volt túl kényelmes. – zártam le ennyivel.

- Köszönjük. – szálltunk ki az autóból.

- Nem jössz fel egy kicsit?- kérdezte HaNa

- Nem lehet. Pakolnom kell, holnap reggel indul a gépem. Sajnálom. - mondta, majd kiszállt ő is az autóból és elbúcsúzott tőlünk, mintha az életben utoljára találkoznánk…

Réka: Who should I choose?! : 3. Emerging emotions

- Hogy mi?!- kérdezte HaNa tágra nyílt szemekkel. A meglepődöttségtől semmilyen reakcióm nem volt. Ott álltam, mint egy szobor. A hang a torkomon akadt, a jókedvemet kifejező mosoly az arcomra fagyott.

- Gyertek velem Seoulba. - mondta megint Donghae, úgy mintha ez a kijelentés lenne a világ legtermészetesebb mondta.

- Ha az olyan egyszerű volna…- mondtam a távolba révedve.

- …. már rég megtettük volna, főleg Mika…- fejezte be mondatom HaNa és egyben ki is egészítette.

- Most sikerülne. – mondta mosolyogva.

- Mégis hogyan, nagyokos?! Felfogtad, hogy mi nem te vagyunk?!- már az utcán sétáltunk. Kiakadásomat az egész környék figyelemmel követte. Lehet nem világhírességű a város, de este lévén itt is zajlik az élet és megannyi járókelő van ilyenkor. Az utcán sétáló emberek a kiabálásra mind megfordultak és jól szemügyre vettek minket, majd sugdolózni kezdtek.

- Mika, kérlek…- próbált csitítgatni HaNa.

- Fishy, figyelj mi iskolába járunk, dolgozunk. Nem tudunk csak úgy egyik pillanatról a másikra magunk mögött hagyni mindent egy bizonytalan dolog miatt. - vettem vissza a hangerőmből és már nyugodtan mondtam.

-… ne rendezz jelenetet. fejezte be előbbi mondatát HaNa

- Már késő. - mondta Pinocchio. Gyertek .- ragadott kézen minket és futásnak eredt..

- Most mi van?!- kérdezte HaNa értetlenül.

- Nézz hátra - mondta a fiú. Mindketten automatikus egy emberként fordultunk hátra. Kisebb csorda követett minket őrült tempóban. Szerencsénkre még sikerült időben belépnünk egy sötét, szűk utcába mielőtt utolérhettek volna minket, így megmenekültünk. A sötétségbe állva vártunk. Féltem, utáltam a sötétséget, de félelem elillant, ahogy Donghae hangját meghallottam. Telefonált. Gondolom a managernek vagy a testőrnek, vagy franc tudja kivel jött, de tuti annak. Nem kellett sokat várnunk, mivel pillanatok múlva egy autó jött értünk. Gyors beszálltunk és a sötétített ablakok menedékébe bújtunk. A sofőr hátrafordult és kedves mosollyal az arcán kérdezte hova menjünk. Fishy választást nem adva nekünk, válaszolt.

- Haza. -  csak ennyit mondott a sofőr mégis értette mire gondolt.

Egy nagyobb ház előtt parkoltunk le. Ahogy a sofőr leállította a motort én  egyből rohantam az ajtóhoz, mint aki még nem látta volna belülről a házat. Régen sokat voltunk itt, de már évek óta nem jártam erre. Gyermeki  kíváncsisággal léptem át a küszöböt, majd szó nélkül jártam végig a „palotát” és fedeztem fel mindent újra, mint régen, mikor még kicsik voltunk. A képeket nézegettem a nappaliban, mikor a csendet Donghae hangja megszűntette és körbelengte az egész szobát.

-  HaNa – szólította meg a lányt. – Milyen szakra jársz az egyetemen?- kérdezte őszinte kíváncsisággal.

- Művészet, azon belül táncra.

- Mika pedig, managerire, de ő is ugyanúgy a művészetin, táncon kezdte, nem?

- Igen. - válaszolt tömören.

- És hogy-hogy élt Seoulba?

-  Hosszú történet.

- Van időnk. - mosolygott a barnaság.

- Oda jelentkeztem egyetemre. - kapcsolódtam be a beszélgetésbe. Fel is vettek. Már nyár közepén odaköltöztem, hogy nagyjából kikupálódjak a közlekedés terén, hogy ne az iskolakezdéskor tévedjek el a nagyvárosban. Dolgozni kezdtem, hogy a fővárosi élet költségeit, ne csak a szüleim finanszírozzák teljesen. Egy étterembe vettek fel. Ennek az étterem köszönhetően találkoztam Vele.

- Kivel?- kérdezte kíváncsian Donghae.

- Lényegtelen. - válaszoltam.

- Mika, nem lényegtelen.

- Kevinnel. - válaszolt helyettem HaNa.

- Egy idő után bár szinte legjobb barátokként tekintettünk egymásra. Mindig szakítottunk időt egymásra, még ha a másik a halálán volt akkor is találkoztunk. Aztán a baráti szeretet felerősödött és szerelemmé alakult át…

- Várj. – szólt közbe Donghae. – Te találkoztál Kevinnel, barátok lettetek, majd járni kezdtetek?

- Igen. – bólintottam ezzel erősítve szóbeli válaszomat.

- Akkor te voltál az újságban vele, mikor volt az a kisebb botrány, hogy barátnője van és úgy hallgattatták el a médiát, hogy téged a nővérének adtak ki?

- Nem tudom. Fogalmam sincs. Nem láttam azt a képet. Lehet tényleg  a nővére volt.

- A nővérével nem gyakran sétál úgy az ember, hogy az ujjaik összekulcsolva vannak, vagy a derekán pihenteti őket.

- Lehetséges, hogy én voltam. De én erről csak pletykákat hallottam a képet és a cikket sose láttam.

-  Mi történt utána? Miért jöttél haza? – kérdezte töretlen kíváncsisággal.

- Egy egyszerű fellángolás miatt. Úgy éreztem megtaláltam a nagy Őt. Beleszerettem valaki másba, de később rá kellett jönnöm, hogy tévedtem, csak vak voltam. A bennem tomboló erős érzelmek összezavartak és ennek következtében életem legnagyobb hibáját követtem el. - Az egész történetet nem akartam elmesélni. Lehet, hogy Donghae volt a legjobb fiú barátom, féltem, hogy milyen véleménye lesz rólam. A lényeget tudja és gondoltam ennyi elég is lesz neki.

Amint végeztem, kimentem a nappaliból és a legközelebbi szobába zárkóztam. Ruhástul dőltem be az ágyba. A puha,meleg takarót magamra rántottam és pillanatokon belül álom szállt szemeimre.

Másnap reggel kopogásra ébredtem. Először azt gondoltam csak képzelődök, vagy álmodom az egészet, de ahogy a kopogás egyre erősödött rá kellett jönnöm, hogy nem álmodom, hogy ez már tényleg a való világ és nem a képzeletem tengerét szelem.

- Mika, Mika, fent vagy?- kérdezte egy rekedtes hang. Kikászálódtam az ágyból és kinyitottam az ajtót. Velem szemben egy kócos, nyúzott arcú fiú állt.

- Fent. – válaszoltam az előttem álló álmos srácnak.

- Hogy aludtál?- kérdezte már a konyhába menet.

- Jól, ahogy a fejem elérte a párnát rögtön bealudtam. – ültem le az egyik bárszékre ami pult mögött volt.

- Örülök. Kérsz kávét?- kérdezte felém fordulva, majd a konyhaszekrényeknél tevékenykedett tovább.

- Elfogadom. - mosolyogtam. – HaNa?

- Még alszik. – mondta.

Beszélgettünk még egy darabig, majd ketten, mint a konyhatündérek, akik tudják mi fán terem az alma nekiláttunk valami ehetőt készíteni. Mire végeztünk HaNa is megtisztelt társaságával. Megreggeliztünk utána hétköznap révén iskola helyett a munkahelyünket látogattuk meg.

Napok teltek el azóta, hogy Fishy hazajött. Azóta, mióta ott aludtunk nála nem esett szó a költözésről. Sőt semmi ilyesmiről nem beszéltünk. A magánéletünk ezen problémája tabu témának számított. Pinocchio az itt töltött idő alatt ellátogatott az egyetemre, volt, hogy velünk együtt ülte végig az előadásokat, de olyan is, hogy az épülethez tartozó parkban várt meg minket, akadt olyan nap is mikor segített a munkahelyünkön. Aznap mikor bent volt a kajáldában iszonyat jó bevételünk volt és ezt mind neki köszönhetjük.  A táncóráinkra is eljárt és besegített amiért nagyon hálásak vagyunk neki.  Volt olyan alkalom is, mikor ő tartotta meg helyettünk és mi is tanítványként álltunk a többiek közé. Élveztünk minden együtt töltött percet, de rá kellett jönnünk , hogy ezek a pillanatok nem örökké tartanak.  Féltem attól, hogy mi lesz, ha megint elmegy, mi lesz azután. Őrülten fog hiányozni, de nem kérhetem meg arra, hogy maradjon itt. Arra képtelen lennék. Úgy érzem, hogy az iránta táplált gyengéd érzelmeim sokkal több, mint holmi szerelem,  benne megtaláltam a testvérem és nem akarom őt elveszíteni…

- Min gondolkozol?- kérdezte hazafele menet HaNa.

- Semmin. – bámultam ki az ablakon.

- De látom, hogy valamin töröd a fejed.

- Majd otthon. – zártam le ennyivel a dolgot.

Mikor hazaértünk csendben szobáinkba baktattunk. Nem beszéltünk , nem kérdeztük a másikat semmiről, a buszon elkezdett beszélgetést se hoztuk fel. Mintha két idegen mászkált volna a lakásban, úgy néztünk ki , mikor egymás mellett mentünk el.  Gondolkodtunk. Döntést kellett hoznunk, de nem tudtuk mi a helyes. Féltünk, hogy hibázunk…

Már jócskán elmúlt éjfél is, de én még mindig az ágyamon ülök és bámulok az ajtóra, mintha az tudná a megoldást, mintha ő válaszolhatna a bennem tomboló megannyi  érzelem okára, a megválaszolatlan kérdésekre képes lenne felelni. De nem. Ő csak egy tárgy,  amely elválaszt két helyiséget egymástól. Ő képtelen segíteni, hogy belül minden rendeződjön, hogy a gondolataim ne kuszálódjanak össze óriási zűrzavart okozva ezzel a fejemben. Ő nem tud a segítségemre sietni és a bennem tomboló érzelmi vihart megszűntetni. A villámokat , melyek egymás után csapnak le fájdalmat okozva képtelen eltűntetni.  Tekintettem levettem a cseresznyeszín ajtóról és tovább keresgéltem a szobában. Szemeim az asztalom fölötti letakart képet kezdték szuggerálni.  Mikor ideköltöztünk akkor tettem ki, de egy idő után fájdalmat okozott ha ránéztem, de levenni képtelen lettem volna, hiszen életem legszebb pillanata  van megörökítve rajta, így letakartam. Azóta  senki nem nyúlt hozzá. Erős késztetést éreztem, hogy újra megnézzem, hogy újra lássam az emléket, ami eddig mindig mosolyt csalt az arcomra, de az idő elteltével szomorúságot okozott.  Lábaim lassan kitakartam, majd egymás mellé csúsztatva a padlóra, papucsom után kutattam.  Megtalálva a melegséget nyújtó  tárgyat belebújtam és felálltam.  Az asztalig tartó  csekély utat percek alatt tudtam csak megtenni.  A rövid táv alatt szívem egyre hevesebben kezdett verni, mintha a körülbelül két méter helyett maratoni távot tettem volna meg. Őrült tempót diktált mikor elértem a célhoz. Kezeimet az asztallapra tettem, majd lassan közelítettem a  letakart kép felé.  Végigsimítottam a puha anyagot. Féltem lehúzni. Fura érzésem támadt, mégis egy laza mozdulattal lerántottam a takarónak használt pamutot.  A kép láttán szemeim megteltek könnyel és pillanatokon belül már a földön zokogtam.  Ekkor tudatosult a bennem tomboló érzés jelentése, a dolgok miértje, a sok csalódásnak titulált szituáció, amiben sose vettem észre a piciny értékeket.  Fishy az érkezésével és a tett ajánlatával, az érzést, melyet hónapok óta tagadok, rejtegetek még magam elől is képes volt a felszínre hozni és végre az eszembe véste, hogy ez az érzés nem halt ki belőlem , nem módosult állt, csak sokáig vulkánhoz hasonlóan szunnyadt és a kitörésre várt. A szerelem iránta sose tűnt el, csak mélyebbre ásta magát a tudtom nélkül…

Réka: Who should I choose?! : 2. Old friend

Másnap reggel korán ébredtem. Szemeim kipattantak, de azt nem értem mitől. Nem álmodtam semmi olyat, ami indokolttá tehetné korai kelésem. Tél révén a Nap sugarai nem nagyon számítanak, már ha süt egyáltalán a Nap. Vasárnap van, az egyetlen szabadnap a héten, mikor végre nem kell ide-oda rohangálnom., ilyenkor tudnék pihenni, de szervezetemnek ilyenkor sosincs szüksége alvásra. Kikeltem ágyamból, a fürdőbe mentem és megmostam arcomat. Amint végeztem, feltettem magamnak egy kávét, hogy a reggeli koffein adagom a hét ezen napján se maradjon el. A nappaliban bögrével a kezemben és egy távkapcsolóval vártam barátosném ébredését a tv társaságában.

- Jó reggelt- köszönt reggeli rekedtes hangján HaNa szobája ajtajában állva szemeit dörzsölve.

- Neked is.- mosolyogtam rá. Kikapcsoltam a reggeli zajgépet. Agyamra ment már a sok reklám, ezért  a cd-t belökve zenét indítottam és bögrémmel a kezembe a konyhába indultam.

- Mit csináljunk reggeli?- kérdeztem miközben a bögrét mostam el, előtte viszont feltettem HaNanak is egy adag kávét.

- Mi van itthon?- kérdezte.

- Nézd meg a hűtőt. - mondtam.

- Tessék.- nyújtottam felé a gőzölgő bögrét.

- Köszönöm.- vette el , majd gyorsan felhörpintve nekiláttunk a reggeli készítésnek. Mivel annyira nem mozgunk otthonos a lakás eme részén, így egy könnyed French Toastot készítettünk magunknak. A kedvencünk volt, mindkettőnknek és az elkészítése se igényel valami nagy tudást. Lassan fogyasztottuk el az ételt. Már mindketten befejeztük, így HaNa a tányérral és bögrével a kezében felállt az asztalról. A mosogató felé ment vele, de útközben a bögre kicsúszott kezéből és a csempére hullva ripityára tölt. A tányért gyors letette maga mellé és próbálta összeszedni a darabkákat, de nem figyelt így azok pár helyen megvágtak kezét.

- ÁÚÚ.- kiáltott fel. Felálltam és odaszaladtam hozzá.

- Gyere. – fogtam meg csuklóját és húztam magam után  a fürdőbe. Kezét először gyorsan lemostam vízzel majd egy törölközőt dobtam neki, hogy azzal próbálja elállítani a vérzést még én elmegyek megkeresem az elsősegély dobozt. Eddig még sose kellett használnunk, így beköltözésünk óta elő se került, így meg voltam lőve azzal , hogy hol lehet. Először a szobánkban néztem meg, majd visszarohantam a fürdőben és leguggoltam az egyik szekrényhez. Kinyitottam és kivettem belőle a kis fehér dobozt, ami egy vörös keresztel van ellátva. Levettem kezéről a  törölközőt.  Fertőtlenítettem a sebet, majd szépen bekötöztem neki.
- Kész.- mondtam neki.

- Köszönöm.

- Nincs mit. Máshol nem vágtad meg magad? Úgy értem a lábadra nem pattant üveg, ami megvághatott?

- Szerintem nem, különben azt érezném.

- Még szerencse, hogy vettél már fel egy melegítő alsót.

Még beszélgettünk egy kicsit, Majd rávettük magunkat, hogy felöltözzük és meglátogassuk az ősöket. Először az én szüleimhez mentünk. Anya és apa, nem nagyon számított ránk. Igaz, hogy majdnem minden hétvégén eljövünk hozzájuk, azért előtte mindig szoktam szólni. Most váratlan vendégek voltunk.

- Szia, kincsem. - ölelt magához anyukám. – Sajnos nincs itthon semmi nem vártunk titeket. - sütötte le szemét anya.

- Semmi gond, én felejtettem el szólni. - mosolyogtam rá és köszöntem apukámnak is. Bementünk a házba és a nappaliban leültünk. Anya eltűnt egy időre, majd 4 gőzölgő bögrével tért vissza.  Megittuk a finom a teát és nem sokkal később elbúcsúztunk szüleimtől. A bejáratnál találkoztunk nővéremmel. Ő is látogatóba jött haza. Beszéltünk pár szót, majd megöleltük egymást és mi HaNaval elindultunk. A szüleink nem laktak olyan messze egymástól így gyalog tettük meg az utat. Még csak éppen, hogy befordultunk az utcába, már éreztük a finom illatokat.

- Anya úgy látszik már nagyon vár minket. - mondta nevetne HaNa.

Szinte futva tettük meg a hátralévő utat a házig és egy emberként rontottunk be a takaros házba.

- Sziasztoooooook.-  köszöntünk kicsit hangosabban a keleténél. A nappaliból kiszűrődő beszélgetés érkezésünkre abbamaradt. Cipőinket levettünk és a tágas helyiségbe mentünk. A mosoly lefagyott arcomról mikor megpillantottam kik ülnek a hatalmas kanapén.

- Jó napot-  hajoltam meg illedelmes. HaNa is így tett, majd kicsit bátortanul elindult a váratlan vendégek felé. Pár centire az immár talpon állt férfiak előtt állt lehajtott fejjel.

- Szia. suttogta és fejét szép lassan felemelte, hogy a fiú szemeibe tudjon nézni.

- Szia. – a barnaság félt megtenni az első lépést, de kezeit lassan felemelte és a lányt ölelésébe zárta.

- Miért csak most jöttél vissza?  Miért nem kerestél? – könnyeivel küszködve ütögette a fiú mellkasát.

- Sajnálom. – csak ennyit volt képes kimondani és a lányt újra kebleire vonta. 

- Mika, drágám, gyere csak ide. - szólt ki nekem HaNa anyukája, így megakadályozva szökésemben.

a félig felhúzott cipőmből ismételten kibújtam, majd lehajtott fejjel baktattam a ház legnagyobb szobájába.

-  Mika…- néztem fel nevem hallatán.

- Látod HaNa.- mondtam és indultam volna megint.

- Mika, jézusom tényleg te vagy az?

- Nem, a szomszédasszony vagyok. Mégis ki más lennék?!

- Hiányoztál, te lány. – jött oda hozzám.

- Te is nekem.- ahogy ezt kimondtam baráti ölelésben forrtunk össze.

Tudni kell, hogy HaNa és Donghae gyerekkori legjobb barátok. Egy városban nőttek fel.  Mindent együtt csináltak. Szinte már testvéreknek számítottak. Én csak később találkoztam velük, mikor a családommal a ide költöztünk. HaNa-val egyből elválaszthatatlanok lettünk, de a kis lókötő Donghaenak ez nem nagyon tetszett, így az elején nem túlságosan szívlelt. De az idő előre haladtával megbékélt a tudattal, hogy HaNa most már nem csak az övé.  Egymáshoz nőttük. Mi voltunk a rettenthetetlen hármas.  A fiú közelsége mindig megnyugtatott. A barátságnál kezdtem többet érezni. először magamnak is féltem bevallani, képtelen lettem volna elrontani vele a barátságunkat. De megtörtént, amitől annyira rettegtem. Mérges voltam és féltékeny elmondta neki akkori érzéseimet és utána többet nem is találkoztunk. Mikor betöltöttem a 18-at nyáron Seoulba mentem. Három hónapot dolgoztam ott teljesen egyedül. Akkor  találkoztam Vele is.  Véletlen találkozás volt, de a levegő kettőnk között azonnal szikrázott. Akkor képes voltam teljesen elfelejteni Donghae-t. Neki köszönhetően az akkori érzelmi depresszióból kimásztam. Aztán eltelt két év és én taszítottam Őt abba.  És most újra találkozom Pinocchioval. Mikor megölelt  szívem kihagyott egy ütemet. Már nem szeretem szerelemből, viszont barátként őrült mód hiányzott már.

- Fishy. - szólítottam meg régi barátom, de mondatom elkezdeni se tudtam a rám szegeződő szempároktól. - Rosszat mondtam?- kérdeztem. Választ nem kaptam.

- Jézusom Mika, tudod mennyire hiányzott már ez.- ölelt meg.

- Elképzelni nem tudom, de ha lehet ne roppants össze. – próbáltam kibújni szorításából, de nem nagyon ment. Úgy nézhettem ki a kapálózásokkal, mint aki éppen vízbe akar  fúlni. Mindenki nevetésben tört ki.

- Gyerekek, gyertek. - szólt ki HaNa mamája a konyhából nekünk.

Az asztalnál egymás mellé ültünk. Én személy szerint a szélét választottam mellém ült Fishy, ő mellé pedig HaNa. A család többi része befoglalta a maradék helyet. Elfogyasztottuk az ebédet. Majdnem kisebb kajacsata alakult ki, mivel HaNa és Pinocchio összevesztek, de szerencsére nem lett belőle nagyobb perpatvar csak egy kisebb szócsata.  Az ebéd után még maradtunk egy darabig. Nem akartunk sokáig a szülők terhére lenni, így gondoltuk tényleg nem zavarunk sokáig, de az a kis idő amit együtt töltöttünk hamar elrepült és mikor kinéztünk az ablakon már sötét volt.

-  Eomma, mennünk kell. - állt fel HaNa. Elbúcsúztunk a szülőktől és elindultunk, már az utca végén jártunk, mikor HaNa felé fordultam.

- HaNa, Fishy hol fog aludni? A szüleidnél?

- Tuti otthon. Anyukája már nagyon várja.

- HaNa. Mikaa.- hallottuk hátunk mögül.

- Donghae… valami baj van?- kérdeztem.

- Anyukám csak holnap jön haza. Elment meglátogatni a barátnőjét, én meg a vártnál hamarabb érkeztem és nem akarok HaNa szüleinek a terhére lenni, így…

- Így nálunk akarsz aludni.- fejezte be HaNa Pinocchio mondatát.

- Ha nem túl nagy gond.

- Mika?- nézett rám HaNa.

- Felőlem- rántottam vállat mint akit különösebben nem izgat a dolog.

- Szóval baj?- kérdezte félénken Donghae.

- Hogy lehet az, hogy mikro a kamerák előtt kell hülyéskednek, meg szerepel iszonyat nagy önbizalmad van, ilyenkor meg nincs?! Amúgy gyere.- ragadtam csuklón és húztam a buszmegálló fele.

- Mika- néztem felé.- A cuccom..

- Majd kapsz valamit amiben alhatsz, reggel meg visszajövünk érte, de mindjárt jön a busz, nem akarok egy órát kint fagyoskodni.

Az utat hazáig csendben tettük meg.  Hazaérve első dolgunk volt felkapcsolni a kihűlt lakásban a fűtést. Miután felmelegedtünk közösen összeütöttünk egy könnyed vacsorát. Donghae ígéretem szerint kapott egy melegítő alsót és egy kinyúlt pólót, ami pizsamaként szolgált neki a mai este. Egy közös filmnézéssel töltöttük az este további részét, de hamar meguntuk, így egy showműsorral folytattuk.  Pinocchio mindenkit kiparodizált. Iszonyat viccesre sikerült. Az egész műsort végignevettük hála neki. Miután ennek vége lett elmentünk aludni. HaNa átköltözött az én szobámba. Ketten nyomorogtunk az egyszemélyes ágyamon, hogy Fishynek ne kelljen a kanapét használnia. Először tiltakozott ellene, de végül elfogadta, hogy ha a kanapén alszik mi akkor is együtt alszunk. Először kicsit kényelmetlen volt, de sikerült úgy elhelyezkednünk, hogy nem állt a könyökünk egymás oldalába meg hasonlók, ezáltal elaludni is képesek voltunk és nem a másikat szidtuk, hogy menjen már arrébb. Egyszer Donghae be is jött, hogy biztos elférünk.  Választ nem kapott csak egy párnát az arcába.

Reggel  az ébresztőre ébredtem. Majd puffanást hallottam az ajtón túlról.

- A francba.

-  Na mi van?- nyitottam ki az ajtó.

- Semmi, csak leejtettem a telefonom. –emelte fel a földről az említett tárgyat.- Bocsi ha felébresztettelek.

- Semmi gond, amúgy is keltem volna.

 - Hogy-hogy ilyen korán?

- Ezért. - mutattam a falon lévő órarendre.

- Suliba jársz?- kérdezte.

- Ühüm. –bólintottam majd elindultam a konyha fele. - Kérsz kávét?

- Igen. – követett. Megcsináltam a fekete éltetőt.

- Tessék.

- Köszönöm. - vett el. – Milyen szakra jársz?- kérdezte.

-  Amíg Seoulban éltem, addig tánc szakra jártam. Itt manager-ire jelentkeztem át, de fontolgatom, hogy felveszem mellé a táncot is.

- Te éltél Seoulban?- kerekedtek ki a szemei.

- Igen, két évet. - kortyoltam bele a kávémba.

- És…miért nem kerestél meg?

- Mert szerinted ha odamegyek az egyik őrző védődhöz, vagy beállítok az Sm-hez azzal, hogy” Jó napot, Donghae” egyik barátja vagyok, akkor oda is engedtek volna hozzád.

- Jó, igazad van. De akkor is valahogy megkereshettél volna.

- Megpróbálhattam volna, de…

- De?

- Féltem.

- Mégis mitől Mika?

- Attól, hogy megint elutasítasz. Tudod milyen szarul éreztem magam akkor?!- kezdtek el könnyek potyogni szemeimből. Donghae átült mellém, karjaiba zárt.

- Bocsánat, bocsánat, bocsánat…- suttogta fülembe folyamatosan.

-  Menjetek szobára. - nyitotta ki, hót nyugodtan a hűtő ajtaját HaNa.-

- Te meg vagy húzatva?- bújtam ki Fishy öleléséből.

- Nem, csak én úgy tudtam másért vagy oda.

- Mi bajod van?! Igen másért vagyok oda. Donghae a barátom. Tudtommal a barátok is szoktak ölelkezni.

- Nekem mindegy mit csináltok. -  zárkózott be a fürdőbe.

- Neki meg mi baja van?- kérdezte Donghae.

- Csak bal lábbal kelt.

Egy óra múlva sikerült HaNanak is kikecmeregnie a fürdőből. Már mindketten ott toporzékoltunk az ajtó előtt , hogy haladjon. Donghae előre engedett. Órarendemet teljesen kitanulmányozta még vártunk a kis hercegnőnkre, így tudta ma korán van órám és be kéne érnem időben. Még én tollászkodtam a két jómadár mindent megbeszélt egymással. HaNa reggeli bunkó viselkedését is megbeszélték. Mikor kijöttem Pinocchio azonnal bement a fürdőbe és pillanatok múlva már kint is volt totál harci díszben. Mivel Hanának csak kora délután van egy órája, így ő elkísérte a fiút anyukájához én viszont félúton elváltam tőlük és az egyetemre mentem.

- Mika halaaaaaadj!- hallottam HaNa órdítását.

- Kész vagyok.- ugrottam hirtelen a lány elé.

Kivételesen sikerült elérnünk a buszt, így a délutáni táncóráról sikerült nem el késnünk. Felemelő érzés volt tanárként egyszer normális időben odaérni.  Ma megint áldozattá váltam. Szerencsétlen fiú megint bepróbálkozott, de ma nem küldtem el olyan durván, sőt ma jó hangulatom révén még beszélgettem is vele az óra előtt. Óra közben viszont senkivel nem foglalkoztam, Teljesen átadtam magam a zenének, még az se tűnt föl, hogy valaki időközben bejött, csak percekkel később. Donghae volt az.

- Úgy látszik ma sztár vendégünk is van- futott HaNa a fiúért.  Az egész terem üdvrivalgásban tört ki.

- Na srácok folytassuk- mondtam. - Donghae?- mutattam magam mellé. A fiú kézségesen beállt és az alig 4 perc alatt képes volt majdnem tökéletesen megtanulni, amit a srácok már körülbelül két órája tanulgatnak. Nem hiába Idol a drága. Az óra végeztével Donghae bejött velünk az öltözőbe, mikor már csak a cuccaink pakolgatása maradt hátra.

- Mika, Hana. - szólított meg minket.

- Tessék.

- Nincs kedvetek eljönni velem?

Réka: Who should I choose?!: 1. Every day

Mikor otthagytam  nem gondoltam át a dolgokat. Hirtelen felindulásból döntöttem. Mérges voltam, talán féltékeny, vagy az is lehet, hogy egyszerre tombolt bennem mindkettő érzés. Körülbelül két hónapig tartott a fellángolásból származó fájdalommentes boldogság. Két hónap után, mintha szívemből egy darabkát téptek volna ki. Ahogy jött, úgy el is illant a pillanat varázsa. A pillaneté, mely mondhatni hosszú ideig a boldog tudatlanságban éltetett, de ahogy eltűnt, a szívem, mintha megállt volna, vagy berozsdásodott. Hiányzott valami vagy valaki. Hiányzott az addigi izgalmaktól telitűzdelt élet.  Az önzetlen  szeretet. Minden, amit magam mögött hagytam egy egyszerű kaland miatt…

Öt hónap telt el azóta, hogy leléptem akkori otthonomból, kiléptem akkori életemből. Most itthon,  Donghae-ban tengetem unalmas napjaimat.  Donghae egy közepes méretű város Dél-Korea keleti partvidékén. A város elég fejlett iparilag és talán nem a legszebb városok közé sorolható Koreában, de tengerpart révén otthont ad néhány népszerű strandnak és hegyei jó túrázási lehetőséget és rengeteg látképet nyújtanak az itt üdülőknek. Na de elég ennyi a szülővárosomról…

Idén szokásomtól eltérően, még az óráimat is rendesen felvettem , és ahogy időmből és részmunkaidős állasomtól telik látogatom is őket, nem csak a zh-kra, vagy a katalógusokra járok be. Kezdem úgy érezni, hogy kellett ez a kis pofon, hogy végre komolyabban lássam a dolgokat.  Húsz évesen már épp itt volt az ideje, hogy benőjön a fejem lágya, és a tojáshéj a seggemről végre lepattogjon.  Lehet, hogy újra hazajöttem, de a családi fészekből kirepültem. Nem akartam a szüleim terhére lenni. Így itteni barátnőmmel, úgy döntöttünk közösen megdolgozunk a saját életünkért. Kivettünk egy piciny házat a part mentén. Nem a legolcsóbb a rezsi, de minket ez sem zavart. Mindhárman dolgozunk az iskola mellett és otthonról is kapunk némi anyagi támogatást, így könnyen sikerült megoldanunk ezt a problémát…

- Mika,drágám, jobb lenne, ha nem a gondolatidba révülve ülnél az ágyadon, hanem készülődnél. – szólt Ha Na.

- Ma hétvége van. - kezdtem el nyavalyogni.

- Igen, és neked táncórád lesz. – kezdte el ruháit a táskájába dobálni.

Elkezdtem hisztizni, hogy rohadtul nincs kedvem most ehhez az egészhez. Tegnap éjszakás voltam a gyorskajáldában és szinte egy percet nem aludtam. Bár lehet azért egy-két óra volt, amit nem éberen töltöttem a hajnali órákból. Ha Na-nak már megvannak a módszerei ilyenkor mit kell csinálnia. Tél révén a kedvencét és egyben a legegyszerűbbet szokta használni.

- Mika, ha nem kelsz fel azonnal hozom…

 - Oké, oké, fent vagyok. – pattantam ki az ágyból, olyan gyorsan, mint puskagolyó a puskacsőből.

- Még ki se mondtam .- kezdett el kuncogni, majd segítségképpen kezembe nyomta ruháimat, amit összeválogattam az este, mielőtt dolgozni mentem. Egy egyszerű, lenge szürke melegítőnadrágot kaptam magamra és egy fekete trikót. A nadrághoz tartozó felsőért az egész lakást felkutattam mire sikerrel jártam és azt is magamra kaptam.  Ha Na már az ajtóban állt és lábával dobolt, hogy haladjak már. Gyors fogat mostam és már húztam is bakancsom, majd kabátom.  Vacakoltam még egy kicsit. Képtelen voltam eldönteni, hogy kell-e a sapka vagy sem. Végül a kellett mellett döntöttem. Fejemre húztam és táskámmal együtt léptem át a küszöböt Ha Na nagy örömére. Bezártuk  lakásunkat és futva indultunk a buszmegálló fele. A hó kis pelyhekben esett. December révén már épp ideje volt, az idei első hópelyheknek lehullani.

- Hideg van- kezdtem bele a hisztibe megint.  Bármennyire siettünk a buszt, így is lekéstük, így már körülbelül tíz perce itt szobrozunk a mínuszban várva a következőt. - Na végre- kezdtem szinte örömtáncot járni mikor megláttam a nagy zöld járművet.

- Mika az isten szerelmére, mi bajod van?- kérdezte barátnőm már nem épp nyugodt hangon.

- Mi lenne?! Szombat van és nekem korán kellett kelnem. -  puffogtam már a busz egyik ülésén ülve.

- Mika, édesem, 10-kor keltél és most  11-en van.

- Akkor  is. Nekem az korán van.- vágtam be a durcát.

- Tudod ilyenkor olyan vagy , mint egy öt éves kisgyerek. – Kezdett el a mellettem ülő lány nevetni.

 - Szia Mika. – köszönt nekem az egyik srác az óráról. Totál belém van zúgva, amit a tudtomra is adott   már egy párszor, de szerencsétlen kölöknek még nem sikerült felfognia, hogy bármit tesz nálam nem ér el vele semmit. Hidegen hagynak a próbálkozásai, a kedves gesztusai. Egyszerűen semmi szimpátia nincs köztünk az én részemről. Őszintén néha már agyfaszt kapok tőle.  Ma se tettem másképp, mint általában szoktam. Sapkámat még jobban a fejemre húztam ezzel arcomat gondosan elrejtve és úgy tettem, mintha a fülemben lévő halk zenétől, ami valljuk be tényleg nem volt hangos, nem hallottam a srác köszönését, így visszaköszönésre sem méltatva az öltöző felé vettem az irányt.

- Miért vagy ilyen vele?- kérdezte meg Ha Na, miközben bújtunk ki kabátjainkból.

- Milyen?- vágtam be egy olyan fejet, ami totál arról árulkodik, hogy fogalmam sincs miről beszél a mellettem álló lány.

- Mika, kérlek, ne játszd a hülyét.

-  Egyszerűen nem érdekel.

- Akkor sem kéne így viselkednek vele. Legalább köszönj neki az Isten szerelmére.

- De ha egyszer már agyfaszt kapok tőle? Tudatni szeretném, hogy lekophatna már.

- Tudasd vele másképp…- mondta és faképnél hagyott.

Gyorsan levetkőztem. Pontosabban kibújtam a felesleges ruhadarabokból. Csak a nadrágot és a trikót hagytam magamon, ami ezek fölött volt, az mind a szekrényemben végezte. Cipőmet is gyorsan átcseréltem és már mentem is órát tartani. Érdekes, ahogy bekapcsoltuk a zenét,mintha minden problémám pehely súlyú lenne, elillant, akár egy toll a langyos szellő által. Ha táncolhattam nem foglalkoztam semmivel, csak a zenére koncentráltam.  A tánc maradt az egyetlen szerelmem az életemben, őt semmi pénzért nem hagynám el. Ő az egyetlen dolog, amit ha fél kézzel is kéne csinálnám csinálnám. Eldöntöttem, hogy ameddig képes vagyok mozogni ezt a szerelmem nem hagyom el. Legyek akár negyven vagy ötven éves mikor szakítanom kell ezzel, legyek ráncos, vagy csúnya, tudom, hogy ő sose hagyna el engem. Benne képes voltam hinni, és az utóbbi időkben miatta már képes lettem magamban is hinni. Ő tanított meg mindenre. Vele egyszerűbb az élet. Vele mindem más, olyan békés, nyugodt, harmonikus. Vele képes vagy bármit megoldani. Ő tudott feltétel nélkül szeretni. A tánc a mindenem lett öt hónap alatt. A szerelmemet találtam meg benne, de a hiány szívemben még ennek ellenére is ott volt…

Lihegve ültem a terem egyik sarkában és vártam még lassan mindenki elszállingózik haza. A kulacsom és telefonom társaságában töltöttem ezt a röpke talán fél órát, míg a terem teljesen ki nem ürült. Már csak Ha Na és maradtunk.

- Na gyere, takarítsunk fel.- nyújtotta kezét barátnőm.

 Elfogadtam segítő kezét és talpra pattantam, majd a kellékes szekrényből elővéve először felsöpörtünk majd felnyaltuk az egész termet. Az öltözőkben cuccainkat összeszedtük,majd , ahogyan reggel is beöltöztünk, hogy a kint decemberi cudar időben ne fagyjunk halálra. Várnunk kellett megint a buszra, de mielőtt hisztizni kezdhettem volna Ha Na megszólalt.

- Mika.- fordult felém.

- Hmm?

- Mi volt veled ma?- kérdezte aggódva.

- Semmi. Egyszerűen csak fáradt vagyok. - kezdtem el rajzolgatni a hóba lábaimmal.

- Biztos csak ennyi az egész?

- Biztos…- néztem fel rá. Szemeiből az anyai aggódást véltem felfedezni. Képtelen voltam hazudni neki, vagy akár becsapni.

- Hiányzik?- törte meg csilingelő hangja a megálló csendjét.

- Igen. - zártam le ennyivel a témát.

Buszunk lassan befutott. Felszálltunk rá és a röpke negyed órás út alatt, ami valljuk be elég rövid idő, lefagyott végtagjaink kezdtek felmelegedni, de mikor már kiolvadóban voltak úgy igazán a zöld jármű a mi megállónkba parkolt le. Leszálltunk az eddig melegséget nyújtó közlekedési eszközről és szint adutó léptekkel tettük meg az alig három perces utat szerény otthonunk fele. Mindketten vettünk egy gyors fürdőt, majd egy rament összedobva közös filmezésbe kezdtük. A délutáni, vagy inkább kora esti doramamaratont  szenvedtük végig.  Már régen besötétedett odakint mikor  Ha Na telefonja megszólalt. Otthagyva engem a kanapén a szobájába iramodott és csevegésbe kezdett a vonal túloldalán lévő személlyel. Kapcsolgatni kezdtem és válogattam a csatornák között.  Semmi érdekes nem találtam…eddig.  A szemeim kidülledtek , a könnyek gyűlni kezdtek bennük, ujjaim megmerevedtek, a távkapcsoló hangos koppanással ért földet. Ledermedtem. Bambán néztem a képernyőt és könnyeim hullani kezdtek. Halkan sírtam, majd pillanatok múlva feleszméltem. A sós folyadékot eltűntettem arcomról, a nyomógombos  után nyúltam, majd kikapcsoltam a készüléket és már csak a feketeséget bámultam. Lépteket hallottam.

- Miért kapcsoltad ki?- kérdezte a szöszi.

- Nem volt semmi érdekes és a dorámának is vége lett. Ki volt az?- kérdezte meg gyorsan mielőtt még gyanút fogna.

- Anya.

- És mit szeretett volna? Jól vannak?

- Igen jól vannak. Bár szeretné, ha holnap szakítanánk rájuk időt. – mosolyodott el.

- Ha Na, az első kimaradt.

- Mi? Ja, igen. Semmi különöset, csak érdeklődött megvagyunk-e és…

- És? –néztem rá nagy szemekkel.

- Donghae hazajön.

- Mit kezdjek vele?- rántottam fel vállaim.

- Mika, ne kezd megint.

- Mit ne kezdjek?!

- Donghae volt…

- Igen ő volt. De az régen volt. Akkor még gyerekek voltunk. Fogadunk, hogy ő már nem is emlékszik rám…

- Talán ha találkoznátok akkor meg is bizonyosodhatnál róla.

- És mégis hogy akarsz vele találkozni nagyokos?!

- Azt még kitalálom. - kacsintott rám.

Mivel egész nap a fáradtságra hárítottam rossz kedvem, vagyis bunkó énem elő jöttére, úgy döntöttem ma korán vezet utam pihe-puha ágyikóm melegébe. Fejem, ahogy elérte a párnát szemeim azonnal leragadtak.

Réka: Snowfalls

-          Kya, havazik.-  kiáltott fel Kevin, ahogy megpillantotta  a leszálló hópelyheket.

-          Siess Kevin, ha nem akarsz lemaradni az első igazi téli napról.- kiáltott Eli a kis pöszének és az ajtóban toporogva kabátját magára rántva várta a másikat.

-          Okéééé.-  hallatszott a válasz a fiatalabbtól és kabátjával kezében rohant a kijárat fele. A fehér hatalmas kabátba belebújt, majd zsebeiből rózsaszín kesztyűit elővéve hosszú ujjaira húzta azt. A fogasról leemelte rilakkumás sapkáját és haját gondosan eligazítva fejére húzta.

Eli látva, hogy a kisebb már kész kinyitotta az ajtót. Kellemes hűvös szél csapta meg a washingtoni arcát.  Lassan, bizonytalanul lépkedett az érintetlen fehérségén és várta, hogy a san fransiscoi kövesse. A kis pösze először bátortalanul lépett ki, majd mint egy öt éves kis hiperaktív gyerek futkározott össze-vissza. Eli mosollyal arcán nézte, ahogy párja gyerekként viselkedve ugrándozik  a hóban.  Kevin feküdt volna le, hogy hóangyalt csináljon, de egy hófuvallat arcába köpte a kis fehérséget, amit magával repített. Nem foglalkozott vele. Újra neki készült, hogy lehuppanjon a fehérségbe, de a hó megint arcához ért. Körül nézett és látta, ahogy a washingtoni éppen hógolyót gyúr és huncutul mosolyog magában. Hócsatát ketten szokták játszani, nem egyedül,- gondolta magában Kevin és a legközelebbi fa menedékéhez futott párja újabb hógolyója elől.  Órákig játszottak kint a hidegben, mint kis kisgyerek.  A ház előtt kergették egymást, kimerültek. Egy emberként huppantak a hóba. Eli Kevin kezéért nyúlt. Percekig csak az eget nézték, ahogy a kis hópelyhek röppennek feléjük, kezüket a hóban elrejtve összekulcsolták. A meghitt pillanatot gyomruk hangos korgása rontotta el.

-          Gondolom éhes vagy, mit akarsz enni?- fordult nevetve a pösze fele.

-          Nem tudom. Bármi jó lesz- válaszolta Kevin

Az idősebb egy kis kifőzdébe vitte pösze barátját. Az ebéd  után a parkba mentek sétálni.

-          Ez gyönyörű.- emelte az ég fele hosszú ujjait a san fransiscoi. Eli közelebb lépett a fiatalabbhoz egyik kezét derekára vezette másikat az ég felé mutató ujjaival kulcsolta össze.

-          Igen az- suttogta  fülébe válaszul.

Kéz  kézben sétáltak tovább. Az egész parkot bejártak, majd keresve egy üres padot helyet foglaltak rajta. A velük szemben lévő padon is egy pár ült.

-          Hé, várj, az a pár nagyon ismerős.- hajolt közelebb Kevin Eli füléhez.

-          Most, hogy mondod…- Eli szemügyre vette a velük szemben ülő két embert. Mielőtt még bármit is mondhatott volna a kis pöszének, az , mint a szélvész eltűnt mellőle.

-           Szia AJ.- köszönt oda az egyiknek. Eli gyorsan párja után ment.

-          Hali.- üdvözölte a velük szemben ülőket. - Kevin, ki ez?- hajolt szerelme füléhez és próbálta suttogva feltenni kérdését.

-          Tudod, ő az akiről meséltem, a régi kollégám. – magyarázott heves mozdulatokkal a kis pösze.

A délután további részét négyesben töltötték el. Elmeséltek egy másnak mindent. Eli és Kevin, hogy ők hogyan találtak egymásra és Kiseop( időközben kiderült, hogy ő a 4. személy. ><) és Aj is a saját történetüket. Az este közeledtével elbúcsúztak egymástól. Kevin és Eli, amint hazaért forró fürdőt vettek, és közös ágyukba bújva forró csokoládét iszogatva próbáltak minél előbb belülről is felmelegedni. Az este további részét filmnézéssel töltötték, de a kis pöszének szemei folyamatosan lecsukódtak, majd percek volna már nem nyíltak ki. Álmában közelebb bújt a washingtonihoz és a reggeli, gyenge nap sugarai szerelme védelmező karjaiban ébresztgették.

Szeretem a hóesést…

… mert több időt tudok tölteni Elival

…  tudok vele hógolyózni

… sétálni a parkban

… ebédelni vele

… és a legjobb…

… közel lehetek hozzá

… mert Ő a Hold én meg a Nap

… a jég és a tűz…

… egymás nélkül nem tudunk élni, egymás nélkül semmik lennénk….

Réka: Az elveszett nadrág

Tao totál belebújva a fiókjában kutakodott. Kétségbeesve kereste bőrnadrágját. Luhan szekrényét is totál feltúrta, de semmi.  Már szinte őrjöngve ment Xiumin szekrényéhez, hogy ott is megnézze a keresett ruhadarabot. Már mindent átnézett a maknae, de sehol nem találta.  Utolsó előtti reménysugár csillant fel szemei előtt, mikor végigkérdezte az összes tagot a K alcsoportból, de a keresett nadrág nem lett meg. Mivel már minden lehetőséget kilőtt szerencsétlen nem maradt más választása, meg kellett zavarnia a leadert. Bekopogott válaszra várva, de csak nem kapott semmi életjelet bentről, holott tudta, hogy a szőke srác a szobájában ül. Várt egy kis ideig majd halkan benyitott. Látta , hogy íróasztalával szemben ül és teljesen elmerülni valamiben. „Talán emiatt nem hallotta”- gondolta magában Tao. A szőkeség motyogott magában valamit, majd megállt, hogy a papírra körmöljön valamit. Tao félénken lépett közelebb a szöszihez és kezét maga elé tartva próbálta takarni testét.

-          Kris- szólította meg halkan a vezetőt, de ő csak folytatta a motyogást. -  Gege .-  próbálkozott újra, valamivel hangosabb. Az idősebb fiú meghallva a félénk hangot megfordult.

Nem szólt egy szót se, csak feltérképezte az előtt álló fiút  tetőtől talpig, majd fordítva, mikor eljutott agyáig, hogy a feketeség miben vagyis inkább mi nélkül áll előtte. Szinte azonnal talpra ugrott. A hirtelen mozdulat nem volt túl jó ötlet, de Kris se így tervezte. Talpra szökkenése eredményeként  az íróasztala fölötti polcot szerencsésen lefejelte és a lüktető fájdalom hatására összegörnyedt és az asztal segítségével támasztotta meg magát. Taonak az előbbi jelenettől elakadt a lélegzete.

-          Gege, jól vagy?- kérdezte a fiú.

-          -Jól.-  Kris hevesen bólogatva válaszolt a fiatalabbnak.

Tao kezét előre tartva próbálta jelezni, hogy a leader maradjon ott ahol van.  A pandafiú totál zavarban volt. Ráeszmélve, hogy kezei rossz helyen vannak, azonnal visszakapta maga elé, hogy továbbra is próbáljon takarni valamit is magából, majd kis idő múlva, mikor már úgy tűnt Kris is jól van és nem csak azt állítja félénken megszólalt:

-          Kris, nem találom a nadrágom. -  próbálta zavarában könnyeit visszafojtani.- Már mindenhol kerestem. – hajtotta le fejét és kezdte el a földet bámulni.

Kris kezét az arca elé téve próbálta takarni zavarát. Pár másodperc telt el, mikor a fiatalabb megunta a várakozást és megfordult. Kris mély levegőt vett és megszólalt.

-          Gyere, gege segít megkeresni.- válaszolta és kezét a fiatalabb vállán átdobva mentek a szobájába, hogy előkerítsék az elveszettnek titulált ruhadarabot.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Gege- kínaiul talán annyit tesz, mint koreaiul az oppa. Általában a rajongók hívják így a tagokat.