Kevin próbált megnyugtatni, de nehezen ment. Ahogy kiértünk a parkból és megpillantottam Eli aggódó arcát, mosolyt öltöttem magamra, könnyeimet letöröltem, még ha legbelül a fájdalom egyre jobban marcangolt kívülről erősnek akartam látszani. Mikor odaértünk az autóhoz Eli mellkasához vont és úgy szorított magához mintha ezen múlna az élete.
- Sajnálom. – ennyit mondott , de ebben az egy szóban minden benne volt. A részvét, az aggódás és féltés. Minden amit jelen pillanatban érezni lehetett. Lassan kibújtam öleléséből és Kevinhez mentem. Ő készséges kinyitotta a kocsiajtót ujjainkat egybefűzte és magához húzva ültünk hátra, a sötétségbe. Eli a volán mögött dudorászott egy kellemes dallamot, míg Kevin magához ölelve simogatta vállamat. A két fiú olyan biztonságot és békességet sugárzott, ami fagyos szívemet képes volt jelen helyzetben felmelegíteni.
- Köszönöm. – mondtam álmoskásan és Kevin vállára dőltem…
- Jó reggelt csipkerózsika. – hallottam egy angyali hangot fejem mellől. Szemeimet szép lassan kinyitottam és bámultam a legszebb arcot, amit valaha láttam, de egy idő után szeme áttévedt valami másra, valami érdekesebbre…
- Jó…reggelt…hát ez?!- kérdeztem Kevint az előttünk tálcán heverő étel rengetegre nézve.
- Gondoltam éhes vagy. – mosolyodott el, de ez a görbület valami egészen más volt, mint amit eddig lehetett tőle látni. Ez a mosoly nem szívből jött.
- Mi a baj? – kérdeztem miközben egy kósza tincset simítottam ki arcából.
- Semmi.- próbált átverni, de ez nálam édes kevés, ennek ellenére nem faggattam tovább, inkább a tálcára meredtem.
- Nem szereted?- hallottam Eli hangját az ajtóból.
- Nem erről van szó…csak…
- Csak?!- kérdezte a szemöldökét felhúzva az aggódó tekintetű rapper.
- Nincs étvágyam…- mondtam halkan.
- De enned kell.- mondta Kevin és próbált letuszkolni valamit a torkomon. Eltoltam kezét számtól…
- De ha egyszer nem vagyok éhes minek egyek?!- akadtam ki egy kicsit.
- Olyanok vagytok, mint a friss házasok.- kezdett el nevetni Eli. Mindkettőnkbe ezzel belénk fojtotta a szót. Mikor képesek lettünk volna mondani valami ésszerűt, Eli abba hagyva a nevetést megint megszólalt.- Kevin hagyd, majd eszik később, de szerintem haladnotok kéne, nem a vitázással tölteni az időt, hanem a fiatokkal.- Kevin felkapta a fejét az utolsór szóra és gyönyörű ajkaival újra szavakká formálta a betűket.
- A fiunkkal….- ahogy meghallottam ezt a szót az ő szájából, melegség járta át egész testemet. Elmosolyodtam és hirtelen felindulásból közelebb másztam Kevinhez és szájon pusziltam., majd felkeltem és ott hagytam a két döbbenettől leforrázott fiút. A fürdőbe mentem. Arcomat megmostam, de ahogy a hideg víz hozzáért bőrömhöz, mint villámcsapás, úgy peregtek le előttem a tegnapi képek. Sokkhatásként ért minden emlék. A sírás újra rám tört. Térdeim felmondták a szolgálatot és zsákként rogytam össze.. könnyeim, mint valami vegyi szer , marták arcomat. Ajtónyitódásra lettem figyelmes, madj pár pillanat múlva két ölelőt kart éreztem magam körül és a nyugtatás szikrája lepte be a helyiséget egy hanggal.
-. Minden rendben lesz.- próbált belém lelket önteni a két fiú kevés sikerrel. Kis idő múlva erőt véve magamon, arcomat megmostam, felöltöztem és indulásra készen vártam a két életmentőt az ajtóban…
Nem sokkal később már a kórházban játszottunk, ha mondhatom ezt, Vinnievel és két társával. A három kis lurkó nagyon örült a két fiúnak. Eli és Kevin úgy szórakoztak mintha maguk is gyerekek lennének. Nagyon aranyosak voltak. Én csak a terem sarkából figyeltem az öt önfeledten nevető alakot. Csak bámultam ki fejemből, mikor valaki hozzáért vállamhoz.
- Mama…- hallottam meg kisfiam hangját, aki Kevin kezéből simogatta vállamat. Rámosolyogtam, de ennél többet nem voltam képes tenni.- Mama mi a baj? – hallottam meg aggódó hangját Vinnienek.
- Semmi. – erőltettem nagyobb mosolyt arcomra.
- Vinnie, menj, játssz a többiekkel addig én beszélek Rékával.- tette le a kisfiút Kevin. Mikor hallótávolságon kívül került a kisgyerek, csak akkor kezdett el beszélni.- Mikor engedik ki? – kérdezte bársonyos hangján.
- Ma már hazajöhet.
- Találkozott a nagymamáddal? – érdeklődött tovább a fiú.
- Nem, még a szüleimmel se. – néztem fel Kevinre, de mikor megláttam tányérnyi méretű szemeit folytattam. – Nem voltam azóta otthon mióta kiköltöztem ide, a szüleim pedig soha nem jöttek el, csak videó üzenetekben láttuk egymást.
- De tudnak Vinniről, nem?- kérdezte Kevin.
- Persze.
- És rólam?- ahogy ezt a kérdést feltette, köhögés tört fel belőlem. Elkezdte gyengéden ütögetni hátam, ami pár másodperc után nyugtató simogatásba váltott át.- Minden rendben?- kérdezte aggódó tekintetével.
- Kevin…én…szóval…öhmmm…
- Nem mondtad.- sütötte le szemeit.
- Nem. – és beállt a kínos csend. Pár pillanat múlva a gyerekek nevető hangja törte meg ezt a fagyos hangulatot. Egészen ebéd időig játszottunk velük. Megetettük őket, de a fiúknak menniük kellett dolgozni. Én bent maradtam a három lurkóval és próbáltam tovább fárasztani őket, amiből csak annyi lett, hogy én lettem totális K.O. Estefele összeszedtem vinnie cuccait. Ő szomorú elbúcsúzott újdonsült barátaitól, kiknek megígérte, hogy amilyen gyakran csak tud és az én időm is engedi bejön hozzájuk látogatóba. Én is elköszöntem a két kis rosszcsonttól és Vinnie-t kézen fogva sétáltam ki a kórház kapuján. Útközben nem beszélgettünk kisfiammal, amin nagyon csodálkozok, hiszen Vinnie mindig beszél. Kis energiabomba, most pedig olyan bilifüle akárcsak én.
- Mi a baj pöttöm?- álltam meg a buszmegállóban.
- Mama…- kezdett el sírni. Próbáltam nyugtatgatni, de nem nagyon ment. Már három buszt elment mire végre abbahagyta a sírást és álomba merült. Felszálltam az éppen érkező buszra, ülőhelyet kerestem, de nem találtam. Vinnievel és a cuccaival a kezemben utaztam legalább már 15 perce mikor egy fiatalember átadta ülőhelyét nekünk. Igaz, hogy pár megálló múlva leszállunk, de azért jól esett egy kicsit megpihenni…
A kulcsom már a zárban volt mikor megszólalt telefonom. Kinyitottam az ajtót, Vinnie-t letettem a nappaliban, hoztam neki egy kis takarót, betakartam és mentem a telefonomhoz. Visszahívtam az illetőt anélkül, hogy megnéztem volna ki keress. Két csöngés után apukám hangja szólt bele a telefonba. Órákon át beszéltem vele. Már világosodott mire meghoztam a döntést és elköszöntem apukámtól. Odafeküdtem kisfiam mellé és próbáltam pihenni, de a szemeim valamiért nem akartak lecsukódni. Mikor végre sikerült félig álomba merülnöm, mocorgásra lettem figyelmes és puszit éreztem arcomon.
- Jó reggelt, mama- köszöntött hatalmas mosollyal az arcán Vinnie.
- Jó reggelt, pöttöm.- adtam én is neki egy puszit.
Kicsit még lustálkodtunk, majd erőt vettünk magunkon és kimentünk a konyhába megreggelizni. Evés közben Vinnie végig csendben volt.
- Mi a baj?- kérdeztem tőle. Ő csak nemleges rázta a fejét, mintha nem lenne semmi.- Vinnie, a mamának elmondhatsz mindent. –simogattam meg arcocskáját.
- Réka…- kis hatásszünetet tartott, majd folytatta.- Nekem van apukám?- nézett rám hatalmas fekete szemeivel. Még jó hogy nem volt semmi a számba. Nagyon meglepődtem ezen mondatán. Nem tudom mit kéne neki mondani. Nem akarok neki hazudni, nem akarom hitetgetni, de valamit tennem kell.
- Persze. Mindenkinek van apukája. Nekem is van.- mosolyodtam el.
- És te miért nem a mamáddal és a papáddal laksz?- kérdezte kíváncsian.
- Mert ők messze élnek, de…mi lenne ha meglátogatnánk őket?- kérdeztem meg Vinniet.
- De ugye a papa is jön?
- Nem tudom Vinnie…
- De én a papával is együtt akarok lenni.- kezdett el hisztizni.
- Vinnie, kérlek ne csináld ezt.
- De mama…- folytatta.
- Mondtam már hogy a papád elfoglalt ember.
- És mikor fogok vele találkozni?!- képtelen vagyok tovább hitetgetni, így kicsúszott.
- Már találkoztál vele….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése