Réka: Happy Birthday to Kevin. :3

안녕 :3

실은 어떻게 시작해야할지 모르겠어요.당신을 알기 전에 난 평범한 소녀였어요.그러다 한 여름 날 인터넷에서 당신에 대해 알게되고, 당신 노래를 듣게 되고 사랑에 빠진것 같은 느낌을 가졌어요. 이전에도 k-pop을 들었지만 당신들의 노래에 맘이 닿았어요. 당신들은 나의 차가운 마음에 새로운 온기를 불어 넣어줬어요. 당신들을 알기전에는 난 표현을 잘 못하고 의견 표출을 못했고 세상이 무서웠는데 당신으로 인해 내가 바뀌었어요. 이제 난 감정표현도 하고 의견표출도 하고 친구도 많이 사귀었어요. 당신때문에. 종종 당신이 매우 가깝게 느껴져요. 당신이 기분이 안 좋으면 나 또한 슬프고 당신이 웃고 행복하면 나도 같이 웃으니깐요. 또 내가 기분이 안 좋을때면 멀리서도 당신들이 날 격려해주고 화가나거나 떨릴때면 날 가라앉혀줘요. 당신들 때문에 힘든일로인해 마음이 아파도 웃을수있어요. 당신의 노래가 날 항상 도와줘요. 당신의 노래를 안듣고는 잘 잘수없고 아침에 상쾌하게 일어나지 못해요. 당신 안에서 난 내가 추구하던것을 찾았어요 행복과 진정한 나를. 당신의 노래가 어려움을 극복할수 있는 힘을 줘요. 나에게 당신은 최고입니다. 그리고 난 이모든것에 감사합니다. 
고마워요. ♥

 http://www.youtube.com/watch?v=ascGFi1S67E&feature=plcp

Réka: 내 메시지 to U-kiss :3

"In fact I don't know how to start this...perhaps in the beginning.
Before I knew you I was just an average girl. I was completely ordinary, but on one hot summer’s day I found you on the internet... I listened to some of your songs and I felt like I fell in love. Before this, I had been listening K-POP but you guys were able to reach my heart. You were able to breath a new life into my cold heart. Before I had been known you, I couldn’t express my feelings, I didn’t dare to show my opinon, I was afraid of the world... after that, you came and I changed. Now I already show my feelings, I am not afraid to take on my opinion and I got many friends because of you.
Many times I feel that you are close to me because if you have bad mood I also will be sad and if you are smiling and happy I'm also smiling with you. For this, is enough a picture or video, but if I have bad mood, you, guys are able to cheer me up from far away. If I'm angry or nervous you can calm me down. Because of you in difficult times I can smile even if inside I’m broken. Your songs always help me. At nights when I can't sleep your voice makes me fall asleep and the next day I wake up fresh and full of energy. Inside you I found what I’ve been looking for, the happiness and the real myself. Your songs give me the strength to get through the difficult times. For me, you are the best and I am very grateful for these things.
Thank you. ♥" 

Réka: Revenge, my bad friend and our life: 1. Letter

Újabb fárasztó nap vette kezdetét életemben. Szokás szerint órám borzalmas csörgésére keltem. Régen ilyenkor mindig lustálkodtam még egy jó fél órát, hiszen megengedhettem magamnak, de azóta a bizonyos nap óta számomra szinte semmi nem megengedett. Nincsen egy szabad percem sem, hétvégén is dolgozok, hogy megélhessek. Nappal iskolába járok, délután egy kifőzdében gürizek. Hétvégenként puccos klubbakban pincérnőként dolgozok. Jól fizetnek és dolgozni se kell olyan sokat. Lehet nem egy 17 éves gimnazista lánynak való munka, de ha ez nem lenne talán már én se lennék ezen a világon…

Az iskolában se nagyon foglalkoznak velem, épp úgy, mint a való életben sem. A tanulmányaim eredményeim a körülményekhez viszonyítva elég jók voltak, bár panaszra most sem lehet okom. Viszont a szabadidő hiány miatt barátaim sose voltak az utóbbi időben. A szünetekben, ha az osztálytársaimmal lehettem volna én mindig tanultam. Ebédszünetben talál a zárkózottságom, talán azért, mert félek bízni az emberekben mindig egyedül ültem. Úgy érzem rettegnek tőlem. Félnek odajönni. Az osztálytársaimmal sincs ez másképp. Ha a menzán vagyunk megvető pillantásokkal lepnek el. Felsőbbrendűnek képzelik magukat, holott ugyanolyan hús-vér lények, mint én, csak ők jobb körülmények között éltek és élnek a mai napig. Szünetekben a folyosókon ,mint egy láthatatlan lény úgy közlekedtem, ennek ellenére sokszor nekem jöttek vagy éppen fellöktek. Akadt olyan, hogy megdobáltak papírgalacsinokkal, mint az óvodások. Nem törődtem velük, Nem akartam az ő szintjükre süllyedni. Annál többet érek emberileg. Egyedül a tanáraimban bíztam az iskolai falain belül. Néhányan tudtak a családi helyzetemről talán emiatt voltak ezek a személyek kedvesebbek, elnézőbbek velem szemben, holott én ezt sose vártam el. Valamilyen szinten jól esett, hogy törődtek velem, hogy tőlük kaptam egy kis szeretett ami az a végzetes nap után nem adatott meg túl sokszor nekem, de emiatt a kedvesség miatt piszkáltak a legtöbben. Hálás voltam a tanáraimnak, de rosszul esett , hogy esik, hogy csak ők foglalkoznak velem, hogy ők az egyetlenek a szürke hétköznapokon, amiket az iskolában töltök,  akik hozzám szólnak…

eszmefuttatásomból a csengőm sipákoló hangja hozott vissza a való világba. ’Biztos a házi néni’- gondoltam magamban és az ágyból kibukdácsolva futottam ajtót nyitni., hogy végre abbamaradjon ez az idegtépő berregő hang. Az ajtóhoz érve kinéztem a kis kukucskálón, de nem a házi néni állt ott. Egy magas ,körülbelül harmincas éveiben járó postás srác ácsingózott ajtóm előtt.

- Igen?- szóltam azért ki mielőtt teljes rálátást nyújtanék előszobám romhalmazáról.

- Levelet hoztam. – válaszolt unott hangon a srác. Kinyitottam az ajtót és ő se szó se beszéd a másodperc töredéke alatt kezembe nyomott egy papírt, amit aláírva igazolom, hogy átvettem a küldeményt. Kivette kezemből , ellenőrizte, majd egy gyors rendben-nel átnyújtotta a borítékot és távozott. Mindezt olyan gyorsan hajtotta végre, hogy felfogni nem voltidőm mit történt az elmúlt két percben , nem hogy reagálni is tudjak rá bármit is. Megnéztem a kezembe nyomott dolgot, de különösebben nem érdekelt. Nem volt fontos számomra, vagyis azt gondoltam. Nem számla volt, és semmi ilyesmi, így a kukában végezte a boríték felbontatlanul. Ezután feltettem magamnak egy kávét, közben magamra kaptam ruhámat. elfogyasztottam fekete energia löketem, rendbe szedtem magam. A hajam rendesen megcsináltam feldobtam egy szolid sminket és már iskolába készen zártam bejárati ajtóm…

Az órák lassan telnek. Unalmasak, de muszáj figyelnem. Ha az órákon figyelek és nem az osztálytársaim hülyeségével foglalkozom, akkor otthon könnyebb dolgom van. Így is általában éjszakába nyúlóan tanulok, mi lenne, ha mindent otthon kéne megcsinálnom?! Bele se merek gondolni. Most biosz van. Számomra talán a legunalmasabb óra de figyelek, még ha nehezemre esik akkor is, mivel figyelnem kell…BRRRR… szólalt meg a csengő életmentő, viszont borzalmas hangja, ami sokakat talán a legszebb álmukból ébresztett fel. Cuccaim gyors összeszedtem és mielőtt még valaki belém köthetett volna elindultam az ajtó fele. A folyosón sétáltam mikor valaki nekem futott.

- Bocsánat- hajolt meg bocsánatkérően.

- Semmi gond- suttogtam, összeszedtem a földön elterült holmimat, felegyenesedtem és indultam volna tovább, de..

- Ezt itt hagytad…Min Hee. – szólt utánam a fiú.

- Köszönöm. – mentem vissza hozzá és nyúltam volna elejtett füzetemért. – Mit szeretnél?- kérdeztem most már rendes hangon.

- Új vagyok itt, a héten jöttem, megmutatnád merre van ez a terem. – mutatott egy számra az órarendjén. Elmagyaráztam neki hol találja, majd visszakaptam a jegyzetem és elmentem.

Következő órám egész izgalmas volt. Angol. Nehéz nyelv, bár lehet csak számomra, ennek ellenére szeretem. Ez az óra soha se tűnik hosszúnak, mintha csak röpke tíz percet ülnénk végig. Ma se olt másképp. A csengő villámgyorsan megszólalt azután, hogy beültünk a terembe. Felálltam padomból és újra a folyosó áldozatává váltam.  Feltűnéstelenül sétáltam mégis belém kötöttek. Ellöktek, szánt szándékkal. Ebben olyan biztos vagyok, mint abban, hogy ma délután megint dolgoznom kell. Ott röhögnek nem messze tőlem. Viszont nem érdekelt. Széthullott holmijaim felkaptam a földről és az orvosi szoba felé indultam. Sírni lett volna kedven. elegem volt az egészből, de nem akartam gyenge lenni. Utáltam, hogy azért, mert kicsit más vagyok mint ők, már én vagyok a célpontja mindenkinek. Minden feltörekvő érzelmem magamba fojtottam.

- Veled meg mi történt?- kérdezte egy kíváncsi hang. ’Biztos csak képzelődök’- gondoltam magamban, ezért nem fordultam meg, csak mentem tovább, az orvosiba. – Héééé, fordulj már meg. Min Hee- futott utánam az ismerősen csengő hang tulajdonosa. Bekopogtam a gyengélkedő ajtaján. Megkapva az engedélyt átléptem a küszöböt, de egy kéz fonódott enyémre ezzel megállítva.

- Mi történt?- kérdezte meg újból.

- Honnan veszed, hogy történt valami?! Tudod ez itt kb.  mindennaposnak számít.- ezzel a mondattal kitéptem kezem övéből és becsuktam előtte az ajtót, ezzel jelezve , hogy nem nagyon érdekel.

- Lesz még órád? – kérdezte kedvesen Eli.

Eli az új iskola orvos. Ő is a héten érkezett, mint az új diák viszont vele azóta már minden nap találkoztam. Lehet csak négy napja van itt, de ez alatt a négy nap alatt jóba lettünk. Furán hangzik, de úgy érzem a kemény évek után végre egy barátra leltem a személyében.

- Még egy lenne.- válaszoltam kérdésére.

- Igazoljam neked?- ajánlotta fel kedvesen. Bólintottam.- Itt maradsz vagy hazamész?- erre viszont már sehogy se adtam választ csak ültem egy helyben, mint egy kuka.- Min Hee, valami baj van? – kérdezte aggódva.

- Nem. Nincs. álltam fel az ágyról.

- Min Hee, nekem elmondhatod, ha van valami és ne mond, hogy nincs semmi, mert látszik rajtad. hogy van valami ami zavar.

- Reggel kaptam egy levelet, de kidobtam. Ki se nyitottam. – mondtam el végül kis idő múlva Elinak.

- És ez az ami aggaszt?-. kérdezte a békés orvos.

- Ühüm. – bólintottam.

Az utolsó órámat végig beszéltük Elivel. Utána nekiálltam tanulni, hogy ne minden estére maradjon mikor hazaérek a munkából és közben megvártam műszaka végét, hogy később együtt menjünk a munkahelyemre. Amint végzet az iskolába cuccaimat átvéve tőlem a kocsijához mentünk és már száguldottunk is a kis büfé fele, ahol keresem napi betevőmre valót…

Eli, te miért vagy még mindig itt? Nem kell megvárnod egyedül is hazatalálok és nincs semmi bajom..- mondtam neki két vendég kiszolgálása közben.

- Min Hee, mondd csak nem volt valami fura dolog azon a borítékon? Valami olyan, ami nincs a szokványos leveleken? egy pecsét vagy egy fura bélyeg, vagy valami más?- kérdezte az asztallapba révedve.

- Nem emlékszem rá. – vakargattam fejem, hátha eszembe jut valami, hátha sikerül az alig egy percig tartott borítékot pontosan felidéznem lelki szemeim előtt. De semmi.

Az iskola orvos a beszélgetés után nem sokkal elhagyta a kis kifőzdét egy telefonhívás után. Megint egyedül maradtam, pedig reménykedtem benne, hogy végre nem teljesen egymagamban kell megtenni a házig vezető utat, de tévedtem. Ennek ellenére nem lombozódtam le nagyon, hiszen Eli így is sokat áldozott már rám a szabadidejéből. Hálásnak kéne lennem nem pedig még ennél is többet várni tőle. És a kérdése nem hagy nyugodni. Miután becsukódott az ajtó mögötte azóta nem sikerült kivernem a fejemből. Egy bélyeg, valami árulkodó jel, hogy az a levél más, mint a többi. Röpke fél óra volt még a munkaidőmből mikor valami bevillant. Egy pecsét. Egy pecsét amit anyáék levelén láttam mindig, egy különleges pecsétes, amit nekem sose adtak a kezembe. Csapot-papot otthagyva a főnöknek beüvöltve hagytam ott az otthonos kis kifőzdét és rohantam a haza ahogy csak tudtam. Az ajtóm előbb bénáztam egy kis ideig. Sehogy se sikerült beletalálnom a kulcslyukba. Majd sikerült, a zár elfordult és az ajtóm kinyílt. Rohantam konyhám felé. Kikerestem a szemetesből a levelet. A borítékon ott díszelgett a pecsét, amit ha eddig láttam számomra tilosnak számított a tartalom, de most nincs senki aki megtiltsa , hogy kinyissam. Nincs senki, aki megakadályozzon abban, hogy elolvassam. A levél nyitó késért nyúltam majd egy laza vágással kibontottam a levelet, feltárva ezzel a tartalmat…

Réka: Revenge, my bad friend and our life

14 éves voltam mikor elveszítettem mindenkit. Mindenkit, aki fontos volt számomra. Először apukám hagyott el minket. Rákos volt. Tudtuk, hogy nem lesz hosszú életű, de nem gondoltuk volna, hogy két hónap alatt a betegsége maga alá gyűri. Anyukámmal teljesen összeomlottunk, de próbáltuk magunkat tartani. Elköltöztünk, hogy új életet kezdjük, hogy ezt bármennyire is nehéz kitöröljük az életünkből… De nem sikerült. Anyukámat felemésztette a gyász. Úgy közlekedett, mint egy élő-hulla. Ijesztő volt, de nem tudtam rajta változtatni. Bárhogy próbáltam segíteni neki figyelmen kívül hagyott. Majd egy nap, mintha mi sem történt volna, újra a régi volt. Olyan, mint apa halála előtt, de most féltem tőle. Rettegtem ettől a hirtelen jött váltástól, de beletörődtem. Kezdtem hozzászokni. Monoton, hétköznapi módon éltük életünket. Anya dolgozni járt, megint, és keveset volt otthon. Volt, hogy napokra eltűnt egy szó nélkül. Nem értettem az okát, ennek ellenére soha nem kérdeztem meg miért megy el. Egy ilyen alkalommal következett be a végzetes „baleset”…A baleset, amit csak a hírekben könyveltek el annak.

Reggel az iskolába indultam, mikor megláttam anyukámat sétálni. Fáradt volt. Látszott rajta, ennek ellenére gyorsan szedte lábait. Külső szemlélőként arra lehetett következtetni, hogy a munkába siet, de nem így volt. Ahogy megpillantott engem , nem szólt hozzám, csak egy bokor fele mutogatott. Elbújtam és visszanéztem rá. Ő nyugtatólag mosolygott rám, majd arca eltorzult. Nem értettem miért, majd követtem pillantását és egy fekete autót láttam az utca végén. Az autó elindult és sötétített ablakait lehízta. Jobban elbújtam. Anyukám futásnak eredt…Lövések dörrentek, szemeim automatikusan csukódtak le. Féltem. Féltem, úgy , mint még soha. Féltem, hogy elveszítem anyukámat, aki a családot jelentette számomra. A hangok megszűntek. A kerékcsikorgás, már csak a távolból hallatszódott mégse mertem előjönni. Nem tudom mennyi időt vártam, de mikor meghallottam a  szirénákat a közelben előjöttem. Futottam volna anyukámhoz, de megtorpantam. Megtorpantam, ahogy megláttam anyukám élettelen testét a fekete zsák mellett. Nem mentem oda. Nem akartam belekeveredni, mégis megtörtént. Csak néztem az élettelen testet, de könnyek nem gyűltek szemeimbe. Belül darabokra estem, de kívül erős voltam. Csak álltam és néztem, ahogy az a sok ember kezd eltűnni, majd meghallottam, ahogy a kocsik motorja beindul és abban a pillanatban eldöntöttem. Eldöntöttem, hogy amíg élek kiderítem szüleim titkát és megbosszulom anyukámat. Ez a sorsom….

A nevem Park Min Hee. 17 éves vagyok, a szüleim itt hagytak ebben a hatalmas világban, egyedül. Az anyámat pár éve valaki brutálisan meggyilkolta, akkor megfogadtam, hogy megkeresem a gyilkosát és megbosszulom anyám halálát. Jelenleg egyedül élek egy kis lakásban, amit részmunkaidős állásokkal tudok fent tartani. Félek,félek, hogy nem marad semmim, hogy arra kényszerülök, hogy kövessem a szüleimet....de amitől a legjobban félek, hogy nem találom meg a gyilkosokat.

Réka- I think I love him

A próbateremben maradtam. Ültem a sötétségben és csak hallgattam a zenét. Évek óta nem táncoltam már, most mégis valahogy késztetést éreztem, hogy megmozgassam magam. Felálltam és nekikezdtem. Nem ment úgy , mint régen, de mit vártam?! Évek óta otthagytam életem szerelmét pedig végig velem volt én mégsem törődtem vele. Felcsendült a szám, ami egész nap ment a helyiségben. Lábaim maguktól kezdtek el mozogni, mintha már régen csak ezeket a lépéseket gyakorolnám. Nem tudtam megállj parancsolni testemnek, mely magától mozgott. A testem izzott az adrenalintól, szemeim égtek a vágytól, bőröm csillogott a kiáradó nedvtől, de nem izgatott, Csak táncolni akartam… Táncolni, táncolni, táncolni, mint régen, de a zenének vége lett… tapsot hallottam…megijedtem…a hang irányába kaptam fejem. A sötétségben nem láttam az illető arcát. Hunyorogtam, de semmi. Nem ismertem fel a titkos idegent, alakja mégis azt az érzés keltette bennem , hogy mindennél jobban ismerem az ott álló alakot. Visszafordultam és a magnóhoz lépkedtem, de az idegen léptei miatt megálltam.

- Miért nem táncolsz?- hallottam meg az alak bársonyos hangját.

-AJ.- léptem elé és simítottam meg arcát.

- Nem értelek. A menedzserünk vagy mikor táncolhatnál, sztár lehetnél… miért elégszel meg ennyivel?!

Nem válaszoltam. A magnót kikapcsoltam , cuccaimat felkaptam. Kiviharoztam a teremből, ki az épületből a fagyos utcára. Vékony kabátom magamra kaptam, a sálat nyakam köré csavartam, de a csípős szél még így is megtalált. Arcom vörösben pompázott, ujjaim elgémberedtek a hidegtől, lábaim fájtak menet közben, de még véletlenül se fordultam vissza hangjára. 

- Szandy kérlek várj már.- ért utol és ragadott karon. Szemeibe néztem. Macskás arca elvarázsolt, szemei megbabonáztak, könnyeim útnak eredtek. Ujjbegyeivel óvatosan végigsimított arccsontomon, ajkamon, végül magához rántott. Csak ölelt az utca kellős közepén nem foglalkozva semmivel csak velem, de ez a meleget nyújtó érzés elmúlt. Ölelő karjai eltávolodtak. Szemeimbe nézett, melyekből a sós víz egyre jobban útnak indult. – Sssshhhh.- arcomhoz hajolt. Vörös ajkával, mely a zord idő miatt kicserepesedett letörölte sós könnyeimet. Majd egyre lejjebb haladt, de bőrünk végig érintkezett. Kicsit elvált vörös orcámtól. Jéghideg ujjaival végigsimított ajkaimon, majd birtokba vette őket. Hosszú perceken keresztül falta ajkaimat, de egyszer váratlan pillanatban megszakította. Értetlenül néztem rá. Féltem, hogy csak szórakozik, hogy csak játszik velem…Féltem ettől…Zsebeibe nyúlt , kivette kesztyűit, megfogta fagyott kezemet és a melegbe húzta, majd felkapott és elindult velem…..

-Biztos ezt akarod? –kérdezte rekedtes hangon.

- AJ, ha nem akarnám már rég nem lennék itt.- mondtam vágytól fűtött hangom. Az ajtóban álltunk és faltuk egymást. Aj kihámozott a ruharengetegből, majd ahogy a házáig eljutottunk felkapott és a szobájába vitt. Megállt ágya mellett. Szemeibe néztem, közben letett. Ott ültem és vártam. Vártam folytatja-e. De nem tette. Hát ennyi lenne?! –gondoltam magamban. Felálltam…már indultam volna, mikor ujjait összefonta ujjaimmal és ölébe húzott. Háttal ültem neki. Látni akartam. Érezni. Szembefordultam vele. Lehajtott fejjel ültem ölében, ő állam alá nyújt fejem megemelte és szemeimbe nézett. Gyönyörű tekintete rabul ejtett és fogva tartott. Perceken keresztül néztük egymás vágytól izzó szemeibe, majd feje lassan megmozdult és nyakam felé közelített. Óráknak tűnt az a pár pillanat még meg nem éreztem leheletét nyakamon majd bársonyos ajkát bőrömre tapasztotta. Nyakam égett ajkai által bejárt úton.

Halk sóhaj hagyta el számat, ahogy kulcscsontomon haladt végig. A kellemes érzésbe beleremegtem. AJ leállt. Szemeimet kémlelte, míg tekintete végig fogva tartott. Nyitotta volna száját, hogy megszólaljon, de nem hagytam neki. Kezeim közé fogtam arcát és szájára tapadtam. Én irányítottam. Élvezetem ezt a helyzetet, de fordult a kocka. AJ megfordult velem és az ágyra döntött. Fölém mászott közben ajkaimtól csak szükség esetén vált el. Nyaka köré fontam kezem. Közelebb húztam magamhoz. Érezni akartam vágytól izzó testét. Csókunkat megszakította. Nyakam mentén haladt egyre lejjebb. Kezét becsúsztatta felsőm alá és lágyan simogatta oldalamat. Belekuncogtam a sötétségbe. Felhúzta pólómat. Majd hasamat végigpuszilva haladt felfelé, míg nem elért ajkaimhoz és újra birtokba nem vette őket. Teljesen feltüzelt. AJ lassan megemelt és kihámozott pólómból, majd sajátjától is megszabadult. Immáron felhevült bőrünk érintkezett. Belebizseregtem, ahogy meztelen felsőteste az enyémhez simult. Kívántunk egymást. Mindennél jobban. Elvesztünk a sötétségbe. Nem törődtünk az idővel, számunkra most jelentéktelenek voltak azok a másodpercek, percek amik elteltek. A következő dolog amit érzékeltem, hogy AJ szép lassan szabadít meg utolsó ruhadarabomtól. Forró testünket már egyetlen piciny milliméter textil se választotta el egymástól. Aj lassan bejáratomhoz közelített majd egy szenvedélyes csók kíséretében eggyé váltunk. Testünk együtt ringatózott, a gyönyör közel járt már mindkettőnknél. AJ még lökött párat, majd hátam ívbe megfeszült és elértek a gyönyör hulláma. Jaeseop nem sokkal utánam tapasztalta meg ezt az érzést majd rám nehezedve ennyit mondott:

- Szeretlek.-

Szemeim könnybe lábadtak. Magamhoz öleltem és fülébe suttogtam válaszom.

- Én is.

Lemászott rólam. arcomra adott egy jó éjt puszit majd magához szorítva tévedtem az álmok földjére…

Reggel a telefonom hangos visítására keltem. A kijelzőt meg se nézve kaptam fülemhez.

- Yeoboseyo…- szóltam bele rekedtes hangon.

- SZANDY, TE MÉGIS HOL A JÓ BÜDÖS FRANCBA VAGY?!- ordított a telefonba egy őrjöngő leader.

- Soo…- kezdtem volna bele, de közbe vágott.

- Semmi kifogás. Most azonnal idetolod a képed.- utasított, mintha én is bandatag lennék.- Ja és Szandy Aj-t nem láttad?- kérdezte már kicsit nyugodtabban Mr. vérmérséklet.

- Hát ami azt illeti…- megint nem hagyta, hogy befejezzem.

- Nem érdekel. Kerítsd elő és legyetek itt 20 perc múlva.- adta ki a parancsot. Meg se várta , hogy mondjak bármit is azonnal lecsapta a telefont.

- Soohyun volt? –kérdezte álmoskás hangom Jaeseop.

- Igen. és nincs túl jó kedvében, szóval öltözz te hétalvó.- adtam egy puszit szájára és a konyhában mentem megcsinálni reggeli fekete éltetőnket.