???

Kora reggel hatalmas dörrenésre ébredtem. Kirohantam a nappaliba, de semmit és senkit nem találtam ott. Berohantam védencem szobájába, éppen legédesebb álmát aludta, következett társam.

-Mi történt? – dörzsölgette szemeit.

-Valaki van itt. – suttogtam.

-Látom. – mutatott a tükör felé, belenéztem.

-Basszus. – hajam hófehér volt, ami csak akkor történik meg, ha gonosz lélek van a közelben. Az órára néztem, hajnali 4-et mutatott. – Aludj még, Én körbe nézek a tetőn.

-Nem kell segítség? – nem válaszoltam csak intettem, hogy feküdjön le. Magamra kaptam egy pulcsit, belebújtam a legelső cipőbe amit találtam és felrohantam a tetőre. Ott sem volt senki, ám hirtelen szárnyaim utat törve maguknak lerántva rólam a pulcsim megjelentek. Hiába néztem bele minden kis zugba, egy lelket sem találtam. Kicsit megmozgattam zsibbadt szárnyacskáim, mikor valaki végig húzta az ujját a gerincemen. Megfordultam, senki, libabőrös lettem. Nem féltem, de ideges voltam, amitől remegni kezdtem. Tompa fájdalom hasított a hátamba, egy tollat kitéptek.

-Ki van ott? – nem fordultam meg, úgy voltam vele, hátha így megtudom ki az. Semmi. Szárnyaim eltűntek, hajam egyre sötétült. Valami nincs rendben, gonosz lélek van a közelben és valószínű, hogy ez nem egyszeri alkalom volt. Felvettem a pulcsim és lementem. A nappaliban Yemin idegesen járkált fel és alá.

-Volt valami? Démon? Bukott? Mei, szólalj már meg. – rázott meg vállamnál fogva.

-Nem tudom. Senkit nem láttam, csak éreztem, mintha egy bukott lett volna. – suttogtam és újra remegni kezdtem, immár a félelemtől – Nagyon erős volt.

-Engem akar? – csatlakozott hozzánk B. Nem tudtam mit mondjak, hisz a választ magam sem tudtam. Kiszabadítottam magam a szorításból, a fürdőszobába mentem. Bezártam az ajtót. A tükörben ismerős arc jelent meg. Sikítani akartam, de mintha befogta volna a szám, a tükrön keresztül. Az erőm eltűnt, emberi maradtam, erre csak Ő volt képes. Csak egy bukott tudja az őrzők erejét lelassítani.

-Rég találkoztunk. – féloldalas mosolyra húzódott a szája, a hányinger kerülgetett tőle – Hogy vagy mindig? Látom erősödtél, a hajad már is fehéredik. Gyors leszek és hagylak zuhanyozni. Bár kitudja lehet veled maradok. – apró érintést éreztem a vállamon, megfordultam és ott volt Ő, teljes életnagyságban. Keze a torkomon pihent meg, mélyen a szemébe néztem és vártam, hogy folytassa – Már egy jó ideje figyelek, de ezt Te biztosan tudod. Ma egy kicsit, hogy is mondjam, felelőtlen voltam. – halkan és lassan beszélt, egyre közelebb jött hozzám – Gondolom Te is tisztában vagy Danbi lelkének mi voltával. – bólintottam – Helyes. Akkor azt is tudod, hogy ha megszerzem akkor újra angyal leszek, egy pár árnyalattal sötétebb szárny színnel. És drága Mei, Én megszerzem, amit akarok, hisz téged is megkaptalak már. – vigyorgott, majd, amilyen hirtelen érkezett, olyan hirtelen el is tűnt. 

A padlóra zuhantam és sírni kezdtem. Yemin megérezhette a gonosz erőt és betört a fürdőbe. Elmondtam neki, hogy mi történt, dühében a falba vágott. Kimentünk, B a kanapén ült, lába gyorsan járt. Tudta nagyon jól, hogy veszélyben van. Születése óta vele vagyok, előző védencem, egy bukott ölte meg. Pontosabban pont az, aki az előbb a fürdőmben volt.

 Yemint egy harc közben ismertem meg. Épp egy lelket akart átkísérni, de az útjába álltam, majd mikor a segítségemre sietett majdnem elvesztette miattam a szárnyait. Hosszú időbe telt, mire sikerült meggyógyítani, mivel a földi gyógyszerek gyengék egy angyal szárnyának meggyógyítására. Ez idő alatt összebarátkoztunk, majd mikor B annyi idős lett, hogy elhagyhatta a családi fészket hozzám költözött. A szülei jól ismertek, bár ők úgy tudták, hogy a lányuk kis kori barátnőjük vagyok, mivel mindig annyi idősnek láttak, amennyinek Én akartam, hogy lássanak.

Danbi egy nemesi család sarja, apja nagy céget vezet, de mivel B csak második gyerek, ezért nincs az örökösök listáján, viszont a lelke attól ugyan olyan nemesi, mint a családjában bárkié. Előző védencem, az ükapja volt, akit a bukottaknak sikerült megölniük, úgy, hogy az emberi érzelmeimmel zsaroltak. Szerettem Dae Hyunt, de JaeBum elvette tőlem. Egyik éjszaka a szobámba lopózott és úgy tett, mintha lefeküdtem volna velem, amitől Dae teljesen összetört, így könnyedén megtudta őt ölni.

Hangos kiáltás jött Yemin szobájából, berohantam, egyedül hagyva B-t. Yemint a padlóra nyomta egy sötét alak.

-Youngjae engedd el. Ő élve kell nekünk. – hátra fordultam.

-Jinyoung? – vigyorogva tárta szét a karjait.

-Junior, ha kérhetném. – arrébb lökött. Yemin ajka felrepedt. Kirohantam és B kapálózva próbált egy másik csuklyás kezei közül kiszabadulni.

-Engedd el! – üvöltöttem. A csuklya lehullott. Jól ismertem a rám hatalmas szemekkel meredő fiút – Azt mondtam enged el. – löktem arrébb – Te mégis mit keresel itt?! – kezeim közé fogtam rémült arcát.

-Sajnálom....Mei. – Mark eddig félelemmel teli vonásai megváltoztak, gonosz vigyor jelent meg az arcán. Ellökött magától. Neki estem valakinek. Felnéztem, újabb ismeretlen. – Róla beszéltem Jackson. A tiéd lehet, kezes kis bárány. 

-JAEBUM! – visítottam. Fogva tartóm a kanapé felé fordított, ahol az említett személy mosolyogva figyelte a történéseket. – Mit akarsz?

-Őt. – mutatott a már eszméletlen B-re – És nagyon jól tudod, hogy amit akarok, azt meg is kapom. – időközben Jr megjelent a vállán, akár egy zsák úgy feküdt  Yemin. Aztán mindenki eltűnt, kivéve Jackson, aki a tarkóját vakargatva figyelt.

Réka: Nu'boy

Egy éve lehetőségem lett volna debütálni. Már ott voltunk a siker utolsó lépcsőfokán, már a markunkban éreztük a dolgot, de egy rosszul hozott döntés miatt minden kudarcba fulladt. A csapat feloszlott és mind az öten más cégekhez kerültünk.  Az első néhány hónap nagyon nehéz volt. Megszoktam, hogy csapatban kell dolgoznom, hogy ha problémám adódik, bárkihez fordulhatok. De az új cégnél magamra maradtam. Egyedül tengettem a napjaimat a próbaterem, egyedül jártam az énekórákra, hogy hangomat fejlesszem és egyedül gyakoroltam néha vért izzadva egy-egy táncot.  Nehéz pár hónap volt. 

- Szia I.M- jött be énektanárom a mai órára.

- Jó napot. – hajoltam meg üdvözlésképpen.

- Na lássunk neki. Ez az utolsó alkalom, hogy találkozunk. - kezdtünk bele az utolsó énekórámba mielőtt átkerültem a Starshiphez.

Idegesen ácsorogtam az étterem előtt. Sejtettem mi fog várni rám, de féltem.

- Gyere. – jött ki K.Will értem,hogy bevigyen a többiekhez.  Csendben lépdeltünk a kis hátsó részhez az étteremben, ahol a többi trainee kicsit fagyos hangulatban várt, hogy megérkezzem. – Mutatkozz be. – csendült fel újra K.Will hangja.

- Sziasztok I.M.nek hívnak. Rapper vagyok. Örülök a találkozásnak. - mutatkoztam be és feszengve vártam valami reakciót, de senki felől nem jött megerősítés, hogy figyelt volna rám. 
- Ülj oda. - mutatott az üres helyre a No.Mercy műsorvezetője. Csendben sétáltam a szék felé. Félve húztam ki és foglaltam helyett a többiek között. Nem szóltam egy szót sem, ahogy a többi kilenc srác se, akik az asztal körül ültek. 
- Egyél... nyugodtan. - szakította meg a közénk beállt csendet a mellettem ülő fekete hajú ulzzang pofi. Nyeltem egyet és szinte remegő kezekkel nyúltam a pálcikákért, hogy néhány falatot leerőltessek a torkomon. Nem volt étvágyam. A feszült pillantások megbélyegezték a gyomrom, aminek hatására görcsbe rándult. Óvatosan letettem a fémet kezemből ezzel jelezve, hogy eleget fogyasztottam a maradék ételből. 
Percekig ültünk egymással szemben, köröttünk a csend már tábort vert. 
- Mennünk kéne. - mondta egyikük indulásra bírva ezzel mindenkit.

A dormba beérve idegességem egyre csak növekedett. Nem tudtam hova lépjek, hova mehetek, hol nem vagyok útban, hol nem zavarok és hol lehetek velük. Beszélni szerettem volna. Megölt ez a csend. De féltem. Mindenki bent ült a nappaliba és társukat gyászolták, aki egy napja esett ki a versenyből és akitől búcsút se tudtak venni érkezésem miatt.
- Valakinek beszélnie kell vele. - hallottam válaszként a bentről kiáradó nemek hadát. Nagyszerű, senki se szeretne beszélni velem. – gondoltam magamban és könnyek kezdték szúrni a szemem.  Ott álltam a szoba bejárata előtt és vártam. Vártam, hogy valaki végre megszólítson és engedélyt adjon arra, hogy bemenjek. Nem akartam betolakodóként viselkedni, de érkezésemmel már azzá váltam.

- Menj be. - jött ki  Kihyun szólni nekem, majd meglepetésemre nem tartott velem, hanem eltűnt az egyik ajtó mögött.  Feszengve lépkedtem egyre beljebb, majd foglaltam helyett ahol az előbb még ő ült. Csendben vártam, hogy mi fog történni. Reménykedtem benne, hogy végre valaki két szónál többet is szól hozzám, és szinte összetörtem mikor láttam az egyre több távozó alakot, még végül egyetlen egy maradt ott velem. Ujjamat tördelve próbáltam leplezni mennyire feszengek ebben az egész helyzetben.

- Tudod nem te vagy az oka ennek az egésznek, csak…- kezdett bele Wonho. – Nehéz megbirkózni ezzel. Tegnap veszítettük el Minkyunt és ma már köztünk van egy új tag. Tényleg nem ellened irányul, nem utálunk…- hagyta abba egy pillanatra. - …csak nem tudunk mit kezdeni magával a helyzettel.  

- Biztos vagyok benne, hogy ha a helyedben lennék, én se tudnék máshogy viselkedni.  – kerestem a megfelelő szavakat. - Teljesen megértelek, csak rosszul esik…. - nem fejeztem be a mondatot. Nem éreztem szükségesnek, hogy a bajaimmal traktáljam.  Úgy gondoltam megbirkózom ezzel egyedül. 

Aznap este szinte semmit nem aludtam. Képtelen voltam szemeim lehunyni és álomba szenderülni. Ha sikerült csak pár pillanatig tartott, utána gyötrelmek közt hánykódva ébredtem.

- Minden rendben? – állt meg valaki az ágyam mellett. Kezében egy pohár víz volt, amit most felém nyújtott. Nem ismertem fel a félhomály ki lehet az, de hálás voltam neki.

 - Köszönöm. – vettem el a poharat tőle és nagyokat kortyoltam belőle.  

- Valami történt?

- Miért? – kérdeztem vissza.

- Tudod, órák óta azt hallgatjuk, hogy szenvedsz, néha morogsz egyet, vagy halkan sikongatsz, mint egy lány. Már mindenkinek elege volt belőle, mert nem tudunk aludni. – remek, pedig már kezdtem reménykedni, hogy aggódott értem.

- Semmi nem történt. Sajnálom, hogy nem tudtok aludni miattam. – rántottam magamra a takarót és a fal felé fordultam.

- I.M. – szólított meg.

- Nem. – fordultam felé, hogy szemébe mondjam a szavakat. – Nem kell sajnálnod. Tudom, hogy azért vagy itt, mert más nem hajlandó hozzám szólni, vagy esetleg azért, mert te lettél az áldozat egy kő-papír-olló során.

- Nem így van.

- Akkor hogy? – kérdeztem most már tényleg őszinte kíváncsisággal. Habozik. Nem válaszol azonnal. A szavakat keresi. Nem akar megbántani. Látom rajta, hogy feszeng. – Mégis csak igazam volt?

- Igen…vagyis nem.

- Jóéjt  Wonho.- ismét hátat fordítottam neki és az üres falnak szenteltem minden figyelmem, ami a fáradtság hatására hamar alábbhagyott és távolodó lépteit hallva, szemeim újra álomra csukódtak. 

- Most komolyan senki nem szólt neki?! – hallottam Jooheon hangját.

- Azt hittük, majd Wonho szól neki…

- Szólok neki. – hallottam meg Wonho álmos hangját.  Összegömbölyödtem az ágyon és vártam, hogy odaérjen hozzám. Pillanatok múlva már éreztem is, hogy az ágy besüpped mellettem, majd gyengéden vállamhoz ért és nevem kezdte lágyan suttogni.

- Fent vagyok. – mondtam durcásan, majd felültem. Megdörzsöltem álmos szembogaraim, pislogtam párat és a mellettem ülőre néztem. – Te miért vagy még pizsamában? – lepődtem meg.

- Elaludtam. – válaszolt halál nyugodtan.

- Bocsi srácok, hogy megzavarom ezt az idilli pillanatot, de indulnunk kéne. – jött be Shownu.  Szótlanul tápászkodtunk fel és kezdtünk el öltözködni, hogy ne miattunk késsünk el. Gyorsan harci díszbe vágtuk magunkat és már indultunk is le.  A kocsiban is csend volt, vagyis abban, amelyikben én ültem a motor zúgásán és néhány fészkelődő mozdulaton kívül mást nem lehetett hallani. és ez a csend volt jellemző egész reggelre is. A tegnapi gyászos hangulat valahogy nem akart eltűnni, teljesen megfertőzte a csapatot.

Amikor odaértünk a kis stúdióba, seniorok köszöntöttek minket és mondták el, hogy mi lesz a következő fordulóban a dolgunk. Szerencsékre a csapatfeloszlás, zenehallgatás közben és egy rögtönzött rap előadás után a hangulat is kezdett feloldódni fagyos mivoltából.

- Nem is tudtam, hogy ilyen jó vagy. – ült le mellém a gyakorló teremben Wonho.

- Valami ragadt rám az évek során. – válaszoltam talán kicsit flegmán. – Bocsi. – kértem bocsánatot bunkóságom miatt.

 - Mindenkire ragad valami gyakornoki évei alatt.  Mindannyian sokat fejlődtünk mióta itt vagyunk. – kezdett mesélni, de rögtön témát is váltott. – Kérdezhetek valamit?- nem válaszoltam, csak bólintott egyet, jelezve, hogy nyugodtan tegyen eleget kíváncsiságának és bátran engedjen utat a kikívánkozó szavaknak.  – Miért csatlakoztál a műsorhoz? Úgy értem ígértek neked valamit előtte?

- Arra vagy kíváncsi, hogy megígérték-e, hogy debütálhatok, ha részt veszek ebben?

- Igen. –válaszolt félénken.

- Nem. Semmit nem ígértek.  Azért csatlakoztam a No.Mercyhez, mert jó lehetőségnek láttam. Egy éve már a debütálás szélén álltunk az akkori csapatommal. Már ott voltunk a színpad lépcsőinél, a markunkban éreztük az első hivatalos fellépésünk, de egy rosszul hozott döntés miatt a banda húzta a rövidebbet. Az ügynökség nem támogatott többé minket és nekünk mennünk kellett. Minden álmom az, hogy egy csapatban lehessek és rappelhessek, de ez akkor egy pillanat alatt semmivé foszlott. Elölről kellett kezdenem mindent.

- Akkor hasonló cipőben járunk.  Jooheon, #Gun, Shownu és én is így jártunk.

Az esti gyakorlás helyett inkább meséltünk magunkról egymásnak és habár a tánc, az ének és rap részek teljesen feledésbe merültek Wonho napi erősítésé nem lehetett kihagyni, így vele tartottam az edzőteremnek kialakított szobába.  Egy órát töltöttünk ott. Azt hiszem. Az elején még csak figyeltem, ahogy erősíti már így is látszódó izmait, majd egy tíz perc múlva én is beszálltam.  Éppen a fekve nyomónál voltam. Wonho ott állt felettem készenlétben, hogy ha már nem bírom segít visszatenni a helyére a rudat.

- Wonho.- szóltam neki, mikor éreztem, hogy karom kezdi feladni. Kezei nevét meghallva egyből mozdultak. Ujjai a rúd köré fonódtak, majd lassan felemelve helyére illesztette a súlyt. Felültem és pihegtem, mint aki végzet egy menettel.

- Changkyun…- fogta arcomat kezei közé.

- Te honnan tudod…- de a mondatod már nem tudtam befejezni. A szavak teljesen belém fagytak, ahogy Wonho ajkai hirtelen enyémekre tapadtak.  Puhán ízlelgette párnáimat, majd hirtelen hátrahúzódva szakadtak el tőlük.

- Bocsánat. – meglepődtem. Ki ne lepődne meg egy ilyen helyzetben, de nem akartam, hogy vége legyen. sőt többet akartam.

- Ne kérj bocsánatot. - ujjaimat ajkaihoz emelete és lassan végigsimítottam ott, ahol eddig szám volt. – Ne sajnáld. Ne szégyelld, hogy megtetted. – álla alá nyúltam. Közelebb húztam magamhoz. Szemeibe néztem, mikor arcunk már csak pár centire volt egymástól. Láttam benne a vágyat megcsillanni, ami bátorságot adott.  Vadul martam ajkaira.  Közelebb kúsztam hozzá és harapdálni kezdtem alsó párnáját, majd nyelvemmel végignyaltam rajta, kóstolgattam a puha, felduzzadt testrészt. – Won…ho- suttogtam szájába. Bátorítani szerettem volna, hogy ő tegye meg a következő lépést és nevének dallamos csengése meghozta eredményét.  Egyből letámadta ajkaimat és elfeledve minden etikettet vadul  tört be és hívta táncba nyelvemet.  Kezeit hátamon végighúzva, ujjaival hajamba túrt, miközben közelebb csúszott és szinte ölembe ülve veszett el bennem.  Én sem tétlenkedtem sokáig. Ujjaimmal pólója alját kerestem. Óvatosan ragadtam meg és húztam fel annyira, hogy bőröm bőréhez érjen.

- Áhh.- nyögött  egyet a hirtelen érintésre.  Most rajtam volt a sor. Az én kezembe került az irányítás.  Puha, szűzies csókot leheltem ajkaira, majd nyakához hajoltam és ostromolni kezdtem izzadtságtól nedves bőrét, miközben ujjaimmal hasfalán játszadoztam ezzel egyre jobban ingerelve őt.

- Chang…kyun- sóhajtotta nevem.  Abbahagytam minden tevékenységem és elhúzódtam tőle, hogy szemeibe tudjak nézni.

- Ideje menni. – hallottuk kintről Jooheon fülsüketítő ordítását.

- Azt hiszem, jobb volna, ha most nem mi lennénk az utolsók. – álltam fel egy kínos mosoly kíséretében. Úgy éreztem, mint akit rajtakaptak valamin. Pedig semmi rosszat nem csináltam. Vagy mégis?