2012. június 29., péntek

Réka: Dreams come true...past






- JESS, JESS, GYERE MÁR- üvöltötte csapattársam- UGYE NEM AKARSZ MEGINT BŰNTIT FUTNI?!- térített észhez, hogy tényleg haladnom kell.
- OKÉ, MEGYEK MÁR- üvöltöttem le neki. Felkaptam táskámat vállamra és már sprinteltem is le a lépcsőn. Befutottam a konyhában, kikaptam egy üveg vizet és már mentem is az ajtóhoz, hogy ne kelljen még a stadionhoz is elbuszoznom, hanem a csapattal együtt érjek oda. Kedves barátném becsapta az ajtót, így kénytelen voltam teli kezeimmel kinyitja. Teljesen leblokkoltam mikor megláttam kik állnak velem szemben.
- Kevin?- csuklott el hangom a mondta végére…

De kezdjünk mindent az elején. Jessica vagyok egy 17 éves brit lány. Kiskorom óta a football szerelmese. A csapatommal Dél-Koreában utaztunk még szeptemberben, hogy barátságos mérkőzést játszunk a Szöuli csapat ellen.. A meccs után valahogy nem akaródzott haza utaznom, ugyanis a lábam nem osztozott velem egy véleményen. Neki máshogy kellett dönteni. A mérkőzés közben ugyanis egyetlen egy rossz lépés után a műtőben kötöttem ki. Kedves térdszalagjaim úgy döntöttek felmondják a szolgálatot. Maga a műtét nem volt olyan vészes,  vagyis az orvos ezt mondta miután 3 nap múlva sikerült végre felébrednem. 1 hónapig tengődtem egyedül a kórházban és már 1 hét után kezdtem begolyózni. Mindenki hazautazott. Mindenki magamra hagyott. A szüleim is nagy ívből szartak rám. De ha ők így gondolkodtak én ez alatt az egy hónap alatt úgy döntöttem, hogy ezt az évet itt fejezem be. Szerencsére a nővérek nagyon segítőkészek voltak. Az orvosom iszonyat rendes emberke és minden amiben tudod csak a segítségemre volt. látta, hogy nehezen viselem az egyedüllétet így 1 hét után behozta a lányát is. Ekkor ismertem meg Rara-t. Pár nap alatt nagyon jóba lettünk, ezután minden nap bent volt nálam. A sulijából hozta a tanulnivalóját és együtt csináltuk meg mindent, hogy én se nagyon maradjak le. Az apukája ,Joon még egy magántanárt is intézet nekem, aki minden délelőtt ott volt és segített a tanulásban. Sőt még koreaiul is elkezdett tanítani. Az iskolába is beíratott. Seung Won nagyon sok mindent megtanított nekem. 3 hét alatt képes volt olyan szintre fejleszteni a koreai nyelvtudásomat, ami egyenlő volt a nullával, hogy már a boltban képes lettem volna egyedül vásárolni. Sőt még írni is megtanított. Három hét múlva viszont búcsút kellett intenünk egymásnak, mivel kiengedtek a kórházból. Köszönetképpen rajzoltam neki egy képet. Nagyon örült neki, pedig nem volt valami nagy szám.
-Jess és kinél fogsz most lakni? –kérdezte Rara aggódva.
- Apukád nem mondta? –lepődtem meg egy kicsit.
- Nem…
- Rara, Jess ebben az évben nálunk fog lakni. Már elintéztem neki mindent. Holnap reggel már mehettek is iskolába.- mosolygott mindkettőnkre Joon.- Ja és Jess tessék.- nyújtott felém egy lapot. Bocsánat, hogy csak így ,de holnap délutános vagyok, a feleségem nem ér, Rara pedig edzésen lesz. Szóval egyedül kell elmenned.
- A gyógytornász? –kérdeztem. Joon csak bólintott.- Semmi gond, már így is sok mindent tettél értem. Ennyit igazán el tudok intézni magamtól is. És Joon. Köszönöm.
- Ugyan nincs mit. Örülök, hogy a lányomnak végre lett egy igazán jó barátnője. Szóval én köszönöm.
- Okéé, hagyjátok már ezt a csöpögést. Tisztára mintha férj és feleség lennétek.- kezdett grimaszolni Rara., és erre a mondatára mindannyian jóízűen felkacagtunk.

Másnap reggel, nehezen akaródzott kikelni az ágyból, de végülis 20 perces unszolásra csak sikerült. Rara már kész idegbeteg volt mire a padlóra tettem a lábam. Gyors megmosakodtam, felöltöztem, felkaptam a kajám és a táskám és már rohantam is Rara után. Délután fogtam egy taxit. Odanyomtam a taxis kezébe a lapot, aki megnézte a címet. Egész után síri csend volt. Mivel azért annyit nem tudok még koreaiul, hogy társalgásba kezdjek ezért csöndben maradtam. Csak a kis lapocskát szorítottam eszeveszettül. Megnéztem a nevet rajta, hogy legalább már azt tudjam a gyógytornászról, hogy hívják. Kim Bang Sou. Szóval ezek szerint férfi. Gondolataimból a  taxis hangja ébresztett fel. Gyors kifizettem, megköszöntem neki és megfordultam. Álmaimban se mertem gondolni, hogy egy ekkora épületbe kell majd jönnöm. Bementem a recepciósnak a kezébe nyomtam a papírt aki kedvesen elmagyarázta hova is kell mennem. Mire felértem elfelejtettem hanyas számú ajtót mondtak, így az elsőn benyitottam, amiből zaj szűrődött ki.
- Gondolom nem ide kell jönnöm. –mondtan talán egy kicsit hangosan, mert mindenki felém nézett. – Elnézést – hajoltam meg illedelmesen.- Bocsánat.- mondtam megint, és átváltottam angolra.- Valaki beszél angolul?- kérdeztem meg.
- Persze.- mondták többen is.
- Most vagyok itt életemben először és nem tudom hova kell mennem.
- Kit keresel? –kérdezte meg az egyik.
- Tessék.- nyújtottam oda a lapot, mivel féltem kimondani a nevet, hogy még véletlenül se égjek be a rossz kiejtésemmel.
- Eli, te tudod kicsoda? –szólt oda egy másiknak. A srác megnézte a lapot és gondolkozni kezdett.
- Nem a gyógytornász, aki itt van az emeleten?- kérdezte koreaiul.
- Hee? –mivel nem értettem semmit ennyi reakcióm volt a dologhoz.
- Bocsi- mondta- a gyógytornászhoz jöttél?- kérdezte meg immár angolul.
- Igen.
- Miért kell gyógytornászhoz jönnöd? –kérdezte a másik.
- Megsérültem. Egy hónapja műtöttek meg. És a rehab miatt kellett jönnöm.
- Szia. Én Dongho vagyok.- jött oda egy harmadik srác és nyújtotta felém a kezét.
- Szia Songho, én Jessica vagyok.
- Kevin segítesz? –kérdezte meg azt a srácot aki eddig Eli-n kívül beszélt velem, akit ezek szerint Kevinnek hívnak. Közben Dongho mondott valamit Kevinnek.
- Dongho azt szerette volna megkérdezni, hogy mi történt veled.
- Kiskorom óta focizok. És szeptemberben a csapatommal ideutaztunk, hogy játszunk egy barátságos meccset a Szöuli csapattal, de a térdszalagjaimnak nem nagyon tetszett ez és felmondták a szolgálatot és hát a műtőben végeztem.
- Mikor történt?
-Szeptember 27-én.
Még beszélgettünk egy kicsit, aztán én leléptem és mentem újdonsült tanáromhoz. Bang Sou nagyon kedves volt és figyelt rám, hogy a térdemmel mit tudok és mit nem tudok megcsinálni. Már két hete jártam hozzá. közben minden nap előbb jöttem és beszélgettem a fiúkkal. Nagyon megkedveltem őket. Elival mindig hülyéskedtünk egy sort. Közben persze tanítottak koreaiul. Megtanultam, hogy jövőre nem mondhatom ki az életkorom amíg Koreában vagyok, mert ha rosszul ejtem ki akkor a 18 helyett valami teljesen mást mondanék, ami nem lenne túl szép tőlem. Ezt Kevin drága mondta nekem. Annyi hülyeséget hordott már össze, hogy néha tényleg megvertem volna érte.
- Jess, téged miért talállak meg mindig itt? –kérdezte Bang Sou.
- Hát nem tudom- rántottam vállat és álltam fel.
- Holnap is jövök, rettegjetek.- köszöntem el tőlük.
- Úgy viselkedtek, mintha 1000 éve ismernétek már egymást- mondta Bang Sou, mielőtt belefogtunk volna a mai órába.
- Lehet, hogy csak két hete ismerem őket, de valamiért úgy érzem már több évtizede találkoztam velük.- zártam le ennyivel. Ma Bang Sou kicsit megkínzott. A térdem is fájt egy ici-picit a torna után. Letusoltam és mentem volna haza, mikor valakinek nekimentem.
-Mianhae- mondta és hajoltam meg.
- Ne hülyéskedj már, Pabo- szólalt meg Kevin és amint felemeltem fejem ő összekócolta a hajam.
- YA. Most ezt muszáj volt? –kérdezte mérgesen tőle. Ő csak bólintott egyet. Megigazítottam frizurámat és újra beszélni kezdtem.- Amúgy hogy-hogy itt vagy még?
- Úgy hogy valamelyik okostóni otthagyta a telefonját.
- Ohh.. kamsa- és már nyújtottam is kezem, hogy visszaadja. De valahogy csak nem lett benne semmi. – Na megkapom? – kérdeztem meg tőle.
- Ki mondta hogy csak úgy visszaadom - ravasz mosolyra húzta száját. Megragadta csuklóm és elkezdett a lift fele húzni. A telefonomért cserébe elmentem vele vacsorázni amit ő állt. Közben felhívta nekem Joon-t és közölte vele , hogy ma később megyek mert elrabolt.
- Tudod Kevin gondolkoztam.
- Még pedig min?
- Azon, hogy hogyan lehetsz ennyire béna- gyors kikaptam kezéből telefonom és elkezdtem rohanni. Sötét volt nem figyeltem merre megyek és megbotlottam és orra estem.
- Még hogy én béna. akkor te mi vagy? –kezdett el hangosan nevetni.
- Ez baromira nem vicces oké?!
- Már hogy ne lenne az... Ugye nincs semmi a térdeddel? – váltott át aggódóra. Közel hajolt hozzám, hogy a sötétségből ki tudja venni szemeimből. Kaptam az alkalmom. Gyors szájon pusziltam felálltam és elindultam.
- Na mi van nem jössz? –kérdeztem a ledermedt Kevintől. – Héé Pabooo~ ez csak egy puszi volt.- mondtam neki és nyújtottam felé a kezem. Készséges felsegítettem, de ő nem akarta elengedni kezeimet. Közelebb rántott magához és a fülembe suttogta.
- És mi van ha én nem akarom, hogy csak ennyi legyen?
- Akkor elfutok- mondtam neki és hangosan felnevettem.- tudod, nem azért mondom, hogy engedj el, csak kicsit furcsa, hogy két hülye ember, akik közül ráadásul az egyik dinka híres este az utcán ölelkezve hangosan röhögnek…
- Akkor fussunk.- ragadta meg csuklóm és futott a kocsihoz.

Két hét alatt habarodtam teljesen bele Kevinbe. Azóta vagyunk együtt. A születésnapját is együtt ünnepeltük a fiúkkal meg Raraékkal. Miközben és próbáltam beilleszkedni az itteni csapatba ddig a fiúk Japánban egyengették karrierjüket. 4 hónapig voltak ott. Közben néha hazautaztak vagy mi mentünk Japánba Rarával. Ezt alatt az idő alatt sikeresen beilleszkedtem sőt még a kezdő csapatba is bekerültem. A csapattal sorra nyertük a versenyeket. Kevinék eközben sorra hódították a Japán városokat. Nehéz 4 hónap volt de mi megbirkóztunk vele. Mikor áprilisban visszajöttek minden időnket amit csak tudtunk egymással töltöttünk. De közeledett az év vége, mikor is nekem utaznom kellett. Utáltam a búcsúzást. Élete legrosszabb pillanatai köthetők ehhez a szóhoz. Már Raráéktól is iszonyat nehezemre esett elköszönni. Belül mardosott a lelkiismeret, hogy én soha nem leszek képes nekik visszaadni azt amit ők adtak nekem. Mindent megköszöntem és a lelkükre kötöttem, hogy hamarosan visszatérek. Mielőtt felszállt volna a gépem elindultam a próbaterem felé, de félúton feladtam. Nem lettem volna képes itt hagyni ezt az országot ha most látom Kevint, ha látom a többieket. A búcsúzást mellőzve repültem Lengyelország felé, hogy csatlakozzam az brit színekhez, a válogatotthoz….


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése