"Kapd el!"- Hallottam, hogy kiabálnak. A fiúk mind elrohantak a sikátor előtt, ahova elbújtam. Megkönnyebbültem, hogy nem látták, hogy ide futottam. A mellkasomra tettem a kezem, a szívem még mindig gyorsan kalapált, a lélegzetem még egyenetlen volt, és azzal küzdött hogy megnyugodjon, normálisra visszaálljon. Nagyot nyeltem, remélve, hogy egy kis nyál segítene kiszáradt torkomon.
"Huh ... miért üldöznek engem mindig iskola után?!" -Suttogtam, és ellenőriztem, hogy tiszta-e a levegő. Fogtam barna iskola táskámat, felkeltem, és leporoltam az egyenruhámat.
"Anyukám valószínűleg aggódik már ..." - Mondtam, de senki nem hallotta rajtam kívül, így lassan hazafelé vettem az irányt. .Mindig figyeltem a vállam fölött, mint egy paranoiás, és ellenőriztem, hogy hátha ott vannak és várnak rám vagy sem. Kezem reszketett ahogy benyúltam a táskámba és megragadtam a kulcsaim, hogy kitudjam nyitni az ajtót. A zár kattant bebocsátást nyújtva.
"Umma! Itthon vagyok! "- Kiáltottam, keverve a koreait és az angolt.. Anyám kijött a nappaliból,levette a táskám és letette a székre.
"Kevin! Milyen volt a suliban ma? "- kérdezte tőlem édes, nyugtató hangján.
"Jó volt. Mi lesz a vacsora? "- kérdeztem, miközben mosolyogtam rá. Anyám nem tudott a problémáimról, arról, hogy folytonos félelemben élek , és nem tervezem, hogy elmondom neki. Az Egyesült Államokban is ez volt és azokról tudott, de amikor eljöttünk onnan , azt gondolta megszűnik,de folytatódtak, és nem akartam, hogy megint aggódjon miattam így magamba tartom. Az éjszaka a szokásos módon zajlott, vacsoráztunk, közben azt hazudtam, hogy milyen jó napom volt, aztán bementem a szobámba. Szerencsémre a sebeimet a mamám nem látja, mert mindig eltakarom őket, ha ő is velem van.
Barna, fekete zöld és kék zúzódások festették testemet, jelezve gyönge testfelépítésem. Ma rám döntötték a cuccokat a szekrényből..Ja, csak vicc volt... egy órán keresztül küzdöttem , hogy fel tudjak állni. Szerencsére a foci edző arra sétált... mert nem hittem volna, hogy bárki is segít majd nekem.
"Kevin! Feküdj! Kezd késő lenni! "- hallottam anyukámat kiabálni a nappaliból.
"Ok, mom!" - kiáltottam vissza, gyors felhúztam egy szürke nadrágot és egy pólót és elmentem lefeküdni.Összerezzentem, amikor hátam ráhajlott az ágyra. Iszonyatosan fájt.
"Miért kell,ilyen durvának lenni velem ..?" - nyöszörögtem, szemeimet lehunytam. Reménykedtem benne , hogy végre sikerül aludnom és nem csak nyugtalanul forgolódok.
"Hát itt van Kevin." -mondta Teakyang egy vigyorral az arcán,majd hátam megint a szekrénynek nyomta. Hangosan zihálva álltam ott. Ahogy egyre jobban a szekrénynek paszírozott, éreztem testemen a hideg fémet és a fájdalomtól megrándultam.
"Tudod, mi történik, ha elszaladsz előlünk." - mondta, közel az arcomhoz és vigyorogva húzogatta a száját.
"... Kérlek, hagyj, Taekyang .." ,mondtam nyöszörögve. Taekyang halkan kuncogva, becsapta vállam felett a szekrényajtót, lenyomva engem a padlóra és fölém hajolt.
"Mióta beszélsz vissza Kevin?"- kérdezte tőlem, fogait csikorgatva- "Tudod, milyen leszek, mikor az ilyen kis köcsögök, mint te megpróbálnak visszapofázni .." odahajolt hozzám, karját ütésre emelve. Összeszorított szemmel ültem ott és karommal próbáltam védeni arcom és vártam az ütést. De nem jött. Ehelyett Taekyang súlyát éreztem magamon. Lassan kinyitottam a szemem. Taekyang összes barátja eltűnt. Magam mellé néztem és láttam, hogy valaki rúgdossa Taekyangot. A srác lehajolt hozzá és suttogott neki valamit. Taekyang botladozva elszaladt. A srác megfordult, hajába túrt és rám nézett. Vigyorgott és odasétált hozzám.
"Hé, jól vagy?" -kérdezte, letérdelt, kezét odanyújtotta felkínálva segítségét. Kissé elpirultam, mikor megláttam kezét, ahogy nyújtja felém és segíteni próbál lábra állni.Ahogy állóhelyzetbe kerültem végignéztem a fiún.Új ebben az iskolában... még soha nem láttam ezelőtt. Felnéztem az arcára , egy kacagást fojtott épp vissza. Bár jóképű, mikor először ránéztem egy galamb ugrott be...
"Jól vagy?" - Kérdezte újra, kiragadva gondolataimból.
"Ó, igen .. jól vagyok .." - válaszoltam, és halványan rámosolyogtam.
"Ya! Eli! Nem tudtuk utolérni a többieket! "-hallottam, hogy valaki kiabál. A hang irányába kaptam a fejem és öt nagyon jóképű fiú rohant oda hozzánk. A srác, aki megmentett, azt hiszem a neve Eli, megfordult, hogy lássa a többieket.
"Rendben van. Hagytam a vezért is szaladni. "-mondta Eli, közben az egyik fiú a fejemre tette a kezét...
"Jól vagy?" -kérdezte meg tőlem. Haja sötét vörös, szeme nagy, arca kerek volt. Egy ulzzangra emlékeztetett, akiket nap mint nap látok az interneten. Válaszként azért bólintottam neki, hogy minden oké.
"Mi a te neved?"- kérdezte Eli.
"Én Kevin vagyok .." mondtam halkan, és lenéztem a kezeimre, amik még remegtek Taekyang támadásától..Eli megint rám mosolygott.
"Én Eli vagyok, ők a barátaim, Kiseop, Dongho, Soohyun, AJ, és Hoon. -" Mutatta be a többieket. A fiúk mind bólintottak, és rám mosolyogtak.
"Sokszor történik ez veled?"- kérdezte Dongho. Ő a legfiatalabb a srácok közül. Ezt onnan tudtam,hogy ő kék egyenruhát hordott, míg a többiek feketét, mint én.
"Napi rendszerességnek számít." -viccelődtem.
"Nos, akkor nem kell többé aggódnod Kevin. Megvédünk! "- mondta Eli vidáman, és karját átvetette vállam fölött. Rá mosolyogtam, úgy igazán.Régen volt már mikor mosolyom szívből jött, de ez a mosoly az volt. Jó érzéssel töltött el, hogy vannak olyan emberek akik megpróbálnak megvédeni engem. Talán mondhatom, hogy végre lettek barátaim...Kezdtem úgy érezni, hogy ez egy igazán érdekes év lesz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése