Mikor reggel felkeltem szinte kongott a nagy ház az ürességtől. Egyedül voltam a hatalmas szobába, de a házban volt még valaki, a kis babám Luna. Még édesen aludta az igazak álmát, bementem hozzá, hogy megnézzem minden rendben van e vele, bár a baba őrzőn csak apró kis szuszogások hallatszódtak. A gyönyörű kis lányom az ágyában aludt, szemei csuka, édesen grimaszolt és szaporán vette a levegőt. „Vajon hol járhat most?” – kérdeztem halkan. Még néztem egy darabig majd lementem, hogy főzzek egy kávét magamnak. A konyha szekrényből kivettem egy félig törött bögrét, amin egy kép volt. A képen számomra két ismeretlen arc mosolygott rám.
-Elhagytál. – mondtam és figyeltem a bögrén mosolygó arcokat – Miért? – választ nem kaptam senkitől, de igazándiból nem is vártam. A babőrző hirtelen megtörte a már-már fullasztóvá váló csendet. Luna felébredt és éhes. Kiöntöttem a kávét és gyorsan felrohantam a már egyre keservesebben síró angyalkámhoz. Kivettem az ágyból, leültem a hófehér hinta székbe és magamhoz húztam. Hatalmas barna szemeivel értetlenül nézett rám miközben evett.
-Apát keresed? Ő már nincs velünk….- a hangom hirtelen megcsuklott és egy kósza kis könnycsepp gurult végig az arcomon – Mi lesz ha felnő és azt kérdezi: „Apa hol van?” ? Akkor mit fogok neki válaszolni? Kevin válaszolj! – mondtam halkan, végig a már újra elszenderedett kis angyalom arcát figyelve. Visszatettem az ágyba és lementem a konyhába.
A törött bögrében már jócskán kihűlt a kávé, de megittam. Becsoszogtam a nappalibba, leültem a kanapéra és halkan zokogni kezdtem. Eszembe jutott, hogy mi is történt Luna születésekor.
Május 15., egy fülledt tavaszi nap volt, Kevin éppen a füvet nyírta én pedig a teraszról figyeltem, ahogyan ügyetlenkedik és saját magán jókat kacag. Még mindig hallom édes nevetését csengeni a fülemben. Friss házasok voltunk. Már terhes voltam mikor megkérte a kezem. Hirtelen, ahogy megmozdultam tompa fájdalom hasított a hasamba és a derekamba.
-Kevin! –üvöltöttem – Azt hiszem jön a baba!
-Tessék? – nézett rám hatalmas barna szemeivel – Gyerünk a kocsiba! – mit sem törődve a keservesen felbőgő masinával hozzám rohant és besegített a kocsiba.
A kórházban már vártak minket. Luna gyors kis baba volt, hamar világra jött, délután 5-kor mentünk be és este 11-kor már kint is volt a pocimból. Gyönyörű kis baba volt, ahogy reméltem Kevin szemeit és orrát örökölte így neki is mese szép angyal arca van.
De bajok csak ezután kezdődtek. Kevin azt mondta haza ugrik pár holmiért és a fényképező gépért, pluszban van számomra egy meglepetése. Tudtam, hogy nagyon fáradt így nem nagyon akartam őt elengedni.
-Kevin, kérlek ne menj! Majd holnap, gyere aludj velem! – kérleltem keservesen.
-Nyugodj meg Édesem fél óra és itt vagyok. – mondta, megpuszilta a homlokom és elment.
Már két óra is eltelt mióta elment. A telefonja süket, az otthoni telefont pedig nem veszi fel. Egyszer csak egy magas, fehér köpenyes férfi lépett be a szobába. A főorvos volt, aki nem mellesleg sebész így nem értettem, hogy mit akar tőlem.
-Sea Yung Woo? – kérdezte mély, rekedt hangon. A hirtelen döbbenttől csak bólintottam – Kevin Woo az ön hozzá tartozója?
-A férjem. – mondtam aggódva.
-Egy órája hozták be roham mentővel, azonnal a műtőbe vittük, mert egy súlyos autó baleste volt…
-De ugye jól van? – szakítottam félbe az orvost, aki csak vett egy mély levegőt és lehunyta szemeit, majd folytatta.
-A férjének súlyos gerinc sérülése volt, amit még meg is tudtunk volna operálni és még az esély is meg volt, hogy nem kerül tolószékbe. – újabb mély levegőt vett – De az ütközés erőssége miatt egy vérrög keletkezett az agyába, ami elzárta az agyban az oxigén útját. Sajnos nem tudtuk megmenteni. Részvétem. – az orvos odajött és a kezembe nyomta Kevin jegygyűrűjét és a karkötőjét, amibe a nevünk volt írva – A mentősök mikor behozták ezt találták nála.
Egy apró vérben áztatott maci volt, amin volt egy kis fehér póló, amin az esküvő fotónk volt, a hátulján pedig egy felirat: Anya és Apa őrzi álmod!
A hirtelen jött sokktól egy csepp könny sem jött ki a szemből. Hajnalban kezemben Lunával megkerestem a főorvost és meg kértem, hogy had nézzem meg Kevint. Mikor bementem a szememet egyből ellepték a könnyek. Olyan volt, mintha mélyen aludna. Angyali arca tele volt horzsolással, a testén pedig kék és zöld foltok éktelenkedtek. Oda mentem hozzá és megsimogattam hideg arcát. A szememből most már patakokban hullott a könny, lehajoltam és megcsókoltam, hideg ajkaitól kirázott a hideg.
-Luna itt van apa. – szipogtam a hatalmasakat pislogó kislánynak a karomban. Pici kezeivel az arcomhoz nyúlt, mintha letörölné a könnyeim, majd lenézett mélyen alvó apukájára – Tudod, apa most pihen, de hidd el, hogy most egy sokkal jobb helyen van és figyel minket. Figyeli az ő kis angyalkáját, akit már alig várt, hogy a karjaiban tarthasson. – magamhoz öleltem és Luna lassan lecsukta a szemét és halványan elmosolyodott.
A temetésen nem voltam ott, mert egyszerűen nem bírtam egy koporsóban látni azt, akit a világon mindennél jobban szeretek. Luna miatt is erősnek kell lennem. A bögre, amin a szerelmesek éppen édesen ölelik egymást pont azon a napon repedt meg, amikor Kevin meghalt. A képen mi voltunk, amikor a nászutunkon voltunk.
Mai napig érzem, hogy Kevin velünk van. Figyel minket, figyeli ahogy a lánya egyre csak növekszik, figyeli, ahogy szerelme egyre csak öregszik. Tudom, hogy odafent vár rám, hogy később együtt nézhessük a lányunkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése