Szöszi...

Szokás szerint reggel hót kómásan indultam suliba. Szemeim ugyan nyitva voltak én mégis aludtam útközben. Csoda hogy a villamosról nem felejtettem el leszállni. Szép lassan bebattyogtam az épületbe lementem a szekrényemhez, bedobtam a kabátom bepakoltam a táskába azokat a könyveket, füzeteket amik kellenek az első két órához a többit meg elegáns mozdulattal visszadobtam. Felmentem a másodikra mivel ott volt az első órám. Matek. Nem is kezdhetnénk mással. Csütörtök reggel már rögtön ezzel kell traktálni az agyam. De legalább hamarabb túl vagyok rajta. …Gyorsan eltelt az első óra és jól ki is aludtam magam. Megnéztem barátnőm órarendjét mert valamit mesélnem kellett neki. Lementem hozzá. Először nem találtam, csak Kris szőke fejét szúrtam ki. Már épp indultam volna felé megkérdezni, hogy Linzy még nincs itt, mikor egy csaj odament hozzá és megölelte. Szöszi hagyta neki és nekem kicsit összeszorult a szívem. Gyors elfordítottam a  fejem és elindultam a másik irányba, mert láttam hogy felém néz. Már mentem volna le a lépcsőn mikor meghallottam barátnőm hangos nevetését. Egyből visszafordultam és mentem oda hozzá. Szöszi értetlenül nézett, hogy az előbb elmentem akkor most hogy vagyok megint itt.

- Visszajöttem. –mondtam ki hangosan gondolatom.
- Mi? –kérdezett vissza.
 Semmi- és gyors odamentem Linzyhez.- Sziaaaaaaaaaa- ugrottam nyakába.
Elmeséltem neki amit szerettem volna és a csengő épp történetem végekor szólalt meg.

- Kövi szünetben?- kérdeztem tőle.

- Okééééé- mondta, gyors megölelt és elmentem. Futottam le a rámpán, hogy odaérjek az órámra. Olasz. Legalább most is aludhatok, gondoltam magamban. Próbáltam figyelni és azzal küzdeni, hogy be ne aludjak. Teljesen rám tört a fáradtság. Szemhéjaim ólom súlyúnak tűntek. A hangokat egyre távolabbról hallottam. De küzdöttem, nem tudom mennyi ideje már, de próbáltam figyelni, az órára koncentrálni, de egyre nehezebb lett az idő előre haladtával. Csengőszóra lettem figyelmes. A tanár elkezdett valamit magyarázni a házival kapcsolatban. Próbáltam csak rá koncentrálni , de a szavak amiket ajkaival formált számomra elérhetetlenek voltak. Nem jutottak el agyamig. egyre messzebb és messzebb éreztem magam a többiektől és hirtelen elsötétült minden.

Legközelebb gépek csipogására és fertőtlenítő szagra keltem fel. Szemeim alig bírták megszokni a világosságot, amit ez a fehér szoba sugárzott. Hirtelen nem tudtam hol vagyok, de amint körülnéztem rájöttem, hogy a kórházban. Minden fehér volt, és a szoba tele volt fura eszközökkel. A kezemből is mindenféle cső állt ki. Egyedül voltam, teljesen egyedül. Elveszettnek éreztem magam. Ennyire nem számítok senkinek?- gondoltam magamban és könnyeimmel küzdöttem. Ez a harc az érzelmeimmel teljesen kimerített és újra álomba sírtam magam. Fura egy álmom volt. Menekültem valami elől. De mikor visszanéztem nem láttam semmit, csak a nagy feketeséget. Féltem. Egyre gyorsabban futottam a fehérség fele, de az egyre távolabbinak tűnt. Ennek ellenére tovább világosság egyre közelebbinek tűnt. Még gyorsabban futottam. Lassan már csak centik választottak el tőle… Ekkor ébredtem fel. Szemeim csukva voltak, számon valami idegen dolog. Barátkoztam a meleg érzéssel. Egy pár másodperc elteltével mikor már agyam is rendesen működött szemeim szép lassan kinyitottam és megláttam a melegség okozóját, ami már egész testemet átjárta. Szöszi volt az. Száját enyémhez érintette, szemei csukva voltak. Keze kezemet fogta. Szája egyre szorosabban ragaszkodott enyémhez. Nem gondolkoztam, visszacsókoltam. Szöszi elvált ajkaimtól. Szemei tányérnyi méretűként bámultak rám.

- Te…- ennyit bírt csak mondani. Már épp nyitottam volna számát, mikor megszólalt.- Bocsánat.- felállt.

- Miért kérsz bocsánatot- már az ajtóban volt mikor kimondtam ezeket a szavakat.

Nem válaszolt csak állt egy helyben mozdulatlanul. Felemeltem takarómat és már mozdultam volna meg hogy felálljak, de ekkor mellettem termet és újra megcsókolt. Nyaka köré fontam kezeimet, ő eközben megnyalta alsó ajkamat, bebocsátást kérve. Résnyire nyitottam számát, így mélyítette a csókot…Nem bírtam már ülni. Fáradt lettem. Nem akartam megszakítani ezt az érzést, így magammal rántottam az ágyra. Meglepődött  és abbahagyta.

- Mi a baj? –kérdezte tőlem aggódva.

- Már nem bírtam ülni- mondtam és rák vörösre pirultam.

Fejem mellett támaszkodott két kezével. egyiket felemelte és megsimogatta arcom:

- Pihenj, pihenned kell, hogy jobban legyél.
- Félek.- ennyit tudtam csak kimondani.

- Mitől?

- Attól hogy ha elalszom és újra felébredek, te már nem leszel itt………………..