- Jó reggelt .- köszönt kicsit rekedtes hangon és megpuszilt.
- Jó reggelt- köszöntem vissza. – Mond csak kényelmes volt így aludni? – kezdtem el mosolyogni.
- Életemben most aludtam a legjobban… talán. – kezdett el nevetni.
- Gyere. – húztam fel és mentem a konyhába. Főztem kávét és csináltam reggelit. Megettük és bementünk a nappaliba.
- Hívd fel Elit, hogy hozzon neked valami ruhát, a tegnapiban még se jöhetsz, addig én felöltözök. – indultam el szobámba, de Kevin jött utánam. Azt hittem csak a mosdóba megy, de tévedtem, bejött a szobába és leült az ágyamra. – Kevin kimennél? – kértem meg.
- Réka, már láttam mindent .- mosolyodott el. – Meg amúgy is … - állt fel és benézett a szekrényembe. Én csak álltam és néztem ahogy ruháim közt kutat. - … ez jó lesz. – emelt fel egy fekete pólót, amit még tőle kaptam.
- Hát te tudod. – zártam le ennyivel. Kerestem magamnak én is ruhát és bevonultam a fürdőbe. Nem zártam be, mert tudtam, hogy Kevin úgy se jön be. Majd kopog , ha kell neki valami, de rosszul gondoltam. Melltartóban és bugyiban álltam a fürdőszoba közepén, mikor kinyílt az ajtó és Kevin bejött.
- Bocsi – mondta és leült a kád szélére.
- Mit szeretnél? – fordultam felé. Ő csak felállt , közelebb jött, míg elég közel nem lett ahhoz , hogy magához rántson és fülembe suttogta.
- Téged. – kirázott a hideg hangjától és leheletétől, amit bőrömön éreztem.
- Ne bolondozz már itt kora reggel. – toltam arrébb és kezdtem el öltözni. Már nyúltam pólómért mikor megfogta kezem és rámart ajkaimra. Testem teljesen belebizsergett ebbe, de az eszemre hallgatva nem hagytam a csábításnak.
- Kevin, légy szíves, sietnünk kell. Felhívnád Elit? Vagy inkább a tömegközlekedésre szavazol? – kérdeztem meg eltolva magamtól.
- Felhívom. – vágta be a durcást és ment ki az ajtón. Gyors felöltöztem, tettem fel egy enyhe sminket és utána mentem. Mikor megláttam , hogy a kanapén ül és még mindig durcizik, hangosan felnevettem.
- Te most min nevetsz?- kérdezte meg.
- Most már tudom Vinnie honnan örökölte ezt a szokását. – mosolyogtam tovább.
- Ohhhh… szóval hasonlít rám? – békélt meg.
- Elég sok mindenben. – ültem le mellé. – Na Eli mikor jön? – tereltem el a témát mielőtt kérdezhetett volna valamit is.
- Körülbelül öt perc és itt van. – mondta, felállt, megfogta kezemet, együtt megkerestük a kulcsokat, bezártuk az ajtókat és kimentünk a, hogy mi várjunk Elira és ne ő mi ránk. Kiértünk, leültünk a kinti padra és csöndben vártunk. Kevin törte meg a csendet kérdésével kevés idő után.
- Bemehetek veled a kórházba?
- Ezt ne tőlem kérdezd. Nem az én engedélyemre van szükséged. – mondatom végén megláttam Elit, így felálltam és az autóhoz mentem. Kevin követett, beült mellém és egy szót sem szólt egész úton. Eli bevitt a kórházba és végig beszélt velem. Megkérdezett mindent amire kíváncsi volt vagyis reméltem, hogy mindent.
- Köszönöm – nyitottam ki az ajtót, mikor megérkeztünk. – Kevin te nem jössz? – kérdeztem meg már kint állva.
- Nem mehet. - mondta Eli helyetted. – A menedzserünk már így is kicsinálja a tegnapi miatt , nem kell még olajat öntenie a tűzre. – magyarázta.
- Ohh… értem, hát köszönöm, hogy elhoztatok.
- Igazán nincs mit- mondta Eli és már indult is volna, de még visszaszólt. – Réka ma nem tudok érted jönni. Haza tudsz menni?
- Persze, megoldom. Már így is sokat segítettél. ÉS amúgy is eddig is boldogultam valahogy. – mosolyogtam rá és bementem. Mikor beértem Vinnie már az ágyon ült és nagyon nevetett valamin. Két nővér volt bent nála és játszottak vele. Csak álltam az ajtóban és néztem, ahogy jól szórakoznak.
- Mama. - hallottam meg Vinnie hangját.
- Szia kincsem. –léptem be a kórterembe. - Hogy vagy?- ültem le az ágyára. – Annyeong haseyo- köszöntem közben oda a nővéreknek, akik eddig fiammal játszottak.
- Mama képzeld a két néni eddig csak velem foglalkozott, mert nem tudtam aludni.
- Mikor kelt fel?- fordultam feléjük.
- Ötkor és az orvos azt mondta, hogy meg kell próbálni 24 órán keresztül fent tartani, nehogy megint ilyen magas láza legyen.
- De hát még csak 3 éves ezt az orvos se gondolhatta komolyan. – akadtam ki egy kicsit.
- Mi ezt nagyon jól tudjuk, de ezt az utasítást kaptuk. Mi nem szeghetjük meg különben kirúgnak minket.
- Értem és sajnálom, hogy kiakadtam csak szerintem ezt abszurd. Sose szoktak ilyet kérni attól aki belázasodik, meg főleg nem egy 3 éves kisgyerektől. Lehetetlent kért maguktól az orvos. Egyébként Vinnie már evett? – kérdeztem meg végül.
- Igen. Úgy öt perce fejezte be.
A két nővér ezt követően kiment és Vinnievel meg a másik két kisgyerekkel maradtam ott. Az egyiket Nolanak hívták. Ő négy éves és szívritmus zavar miatt feküdt bent a kórházban. Szegény kisgyereket a szülei csak nagyon ritkán tudták meglátogatni a munka miatt és akkor is együtt jöttek be rövid időre. Most őszintén szülő az ilyen. Hát szerintem nem, de ez már nem az én saram. A kislányt YooDanak hívták. ő három éves, mint Vinnie. Himlő miatt került be a kórházba. Szerencsére már elmúlt neki, de a szülei nem jelentkeztek még érte. Egész napomat ezzel a három lurkóval töltöttem és jobban kimerültem , mint ők hárman együttvéve. Ebédelni is csak úgy voltak hajlandóak, ha én etetem őket, így ez eltartott egy darabig. A délutáni szunyó helyett a két nővér segítségével lementük a kórház udvarára egy kis frss levegőt szívni. Nolara nagyon kellett figyelni, hiszen semmi megerőltetőt nem csinálhatott a szíve miatt. Mikor kijátszották magukat felmentünk és mindhárom kis lurkó ágyba bújt. Még bent maradtam egy kicsit de mivel már nyolc óra volt és a látogatási idő már egy órája lejárt , úgy gondoltam ideje hazamennem. Megkértem a két nővért , akik a mai nap folyamén segítettek nekem, hogy vigyázzanak mindhárom rosszcsontra és próbáljanak az orvos kérésének eleget tenni. Ezután elköszöntem kisfiamtól és újdonsült barátaitól és hazaindultam. Már félúton jártam mikor megszólalt a telefonom. Ránéztem a kijelzőre és elfehéredtem. Apukám neve villogott rajta. Sose keresnek csak ha baj van. Mindig én szoktam őket hívni, így megijedtem neve láttán. Remegő kezekkel vettem fel végül a telefont.- Halló. – szóltam bele már remegő hanggal.
- Szia kicsim. – hallottam meg apukám közel se vidám hangját.
- Mi történt? – vágtam bele a közepébe.
- Csak meg akartam kérdezni hogy vagy és hogy mi van veled meg Vinnievel.
- Apa , kérlek mond el az igazat. Ti sosem hívtok csak akkor ha baj van… - kezdtek el könnyek gyűlni a szemembe, pedig még nem is sejtettem mekkora a baj.
- Réka, haza kell jönnöd. – halkult el hangja.
- Miért? Mi történt?- kérdeztem meg már a sírás határán állva.
- Mama képzeld a két néni eddig csak velem foglalkozott, mert nem tudtam aludni.
- Mikor kelt fel?- fordultam feléjük.
- Ötkor és az orvos azt mondta, hogy meg kell próbálni 24 órán keresztül fent tartani, nehogy megint ilyen magas láza legyen.
- De hát még csak 3 éves ezt az orvos se gondolhatta komolyan. – akadtam ki egy kicsit.
- Mi ezt nagyon jól tudjuk, de ezt az utasítást kaptuk. Mi nem szeghetjük meg különben kirúgnak minket.
- Értem és sajnálom, hogy kiakadtam csak szerintem ezt abszurd. Sose szoktak ilyet kérni attól aki belázasodik, meg főleg nem egy 3 éves kisgyerektől. Lehetetlent kért maguktól az orvos. Egyébként Vinnie már evett? – kérdeztem meg végül.
- Igen. Úgy öt perce fejezte be.
A két nővér ezt követően kiment és Vinnievel meg a másik két kisgyerekkel maradtam ott. Az egyiket Nolanak hívták. Ő négy éves és szívritmus zavar miatt feküdt bent a kórházban. Szegény kisgyereket a szülei csak nagyon ritkán tudták meglátogatni a munka miatt és akkor is együtt jöttek be rövid időre. Most őszintén szülő az ilyen. Hát szerintem nem, de ez már nem az én saram. A kislányt YooDanak hívták. ő három éves, mint Vinnie. Himlő miatt került be a kórházba. Szerencsére már elmúlt neki, de a szülei nem jelentkeztek még érte. Egész napomat ezzel a három lurkóval töltöttem és jobban kimerültem , mint ők hárman együttvéve. Ebédelni is csak úgy voltak hajlandóak, ha én etetem őket, így ez eltartott egy darabig. A délutáni szunyó helyett a két nővér segítségével lementük a kórház udvarára egy kis frss levegőt szívni. Nolara nagyon kellett figyelni, hiszen semmi megerőltetőt nem csinálhatott a szíve miatt. Mikor kijátszották magukat felmentünk és mindhárom kis lurkó ágyba bújt. Még bent maradtam egy kicsit de mivel már nyolc óra volt és a látogatási idő már egy órája lejárt , úgy gondoltam ideje hazamennem. Megkértem a két nővért , akik a mai nap folyamén segítettek nekem, hogy vigyázzanak mindhárom rosszcsontra és próbáljanak az orvos kérésének eleget tenni. Ezután elköszöntem kisfiamtól és újdonsült barátaitól és hazaindultam. Már félúton jártam mikor megszólalt a telefonom. Ránéztem a kijelzőre és elfehéredtem. Apukám neve villogott rajta. Sose keresnek csak ha baj van. Mindig én szoktam őket hívni, így megijedtem neve láttán. Remegő kezekkel vettem fel végül a telefont.- Halló. – szóltam bele már remegő hanggal.
- Szia kicsim. – hallottam meg apukám közel se vidám hangját.
- Mi történt? – vágtam bele a közepébe.
- Csak meg akartam kérdezni hogy vagy és hogy mi van veled meg Vinnievel.
- Apa , kérlek mond el az igazat. Ti sosem hívtok csak akkor ha baj van… - kezdtek el könnyek gyűlni a szemembe, pedig még nem is sejtettem mekkora a baj.
- Réka, haza kell jönnöd. – halkult el hangja.
- Miért? Mi történt?- kérdeztem meg már a sírás határán állva.
- Meghalt. – ennyit volt képes apukám mondani.
- Kicsoda? – kérdeztem meg elhaló hangon és könnyeim már potyogtam szememből. – Apa, mondj már valamit. – kérleltem.
- Nem kell sok időre hazajönnöd, csak a temetésen legyél itthon. – mondta monoton hangon.
- De kinek a temetésén?- kérdeztem meg újra.
- A nagymamádén…- ahogy kimondta ezt, mintha elszakadt volna bennem a cérna könnyeim útra keltek. A telefont kinyomtam, lábaim összecsuklottak és az utca közepén ültem és csak sírtam. Képtelen voltam felfogni , hogy meghalt, pedig tudtam, hogy hamarosan be fog következni, de nem gondoltam , hogy ilyen korán. A betegség amiben szenvedett elvitte, de talán jobb is így neki, hiszen fájdalmakkal kellett együtt élnie, ami az idő múlásával csak egyre erősödött és szenvedett tőle nagyon, de nekem akkor is fáj a tudat, hogy soha többé nem láthatom. Régen láttam már mamát és terveztem, hogy Vinnie elmegyünk meglátogatni a családot, de már késő… Ezzel a tudattal keltem fel és indultam haza. A lábaimat alig bírtam emelni és szinte semennyit nem haladtam az elmúlt tizenöt percben így a közeli parkban leültem egy padra és meredtem magam elé, a telefont pedig szorítottam, mintha ezen múlna az életem és vártam, hogy csörögjön és megmondják, hogy ez az egész egy nagy hazugság és mama még él, de akármennyire is vártam csak nem hívtak. Már egy ideje itt ültem. könnycsatornáim idő közben teljesen kiszáradtak, szemeim duzzadtak és vörösek lehettek, fejem lüktetett a sok sírástól és szívem iszonyatosan fájt a tátongó űrtől, de ezek ellenére haza kellett mennem és erősnek kellett mutatkoznom. Erőt vettem magamon és felálltam, telefonom ebben a pillanatban szólalt meg. Meg se néztem kijelzőjét csak felvettem.
- Mond hogy nem igaz, hogy csak tévedés az egész. – kérleltem a vonal túloldalán lévőt.
- Mit mondjak? – szólt bele Kevin a telefonba. Nem tudtam megszólalni. Képtelen voltam szavakat formálni ajkaimmal. – Réka mi történt? Kezdesz megijeszteni.
- Meghalt. – ennyit voltam képes mondani. Tudtam, hogy Kevin félre fogja érteni, de nem ment. Nem jött ki több hang a torkomon.
- Vinnie? Ugye nem?- kérdezte hitetlenkedve. Még mindig nem szóltam semmit. – Réka, ugye nem történt vele semmi?- kérdezte már hisztérikus hangon.
- Nem. – leheltem a telefonba. Kevin egy ideig csöndben volt, majd megszólalt.
- Hol vagy?- kérdezte aggódva. – Ugye már otthon?
- Nem. – válaszoltam tömören.
- Akkor hol?
- A parkban… - és letettem a telefont. Visszaültem a padra, lábaimat felhúztam, térdeimet kezemmel összefogtam és ráhajtottam fejem. Csak ültem egy helyben ki tudja már mennyi ideje, mikor lépteket hallottam és ijedtem összerezzentem. A léptek egyre hangosabbak lettek, mígnem teljesen elértek, majd abbamaradtak. Valaki leült mellém a padra és átölelt. Felkaptam fejem ijedtemben…
- Réka, nyugi csak én vagyok. - mondta Kevin
- Kicsoda? – kérdeztem meg elhaló hangon és könnyeim már potyogtam szememből. – Apa, mondj már valamit. – kérleltem.
- Nem kell sok időre hazajönnöd, csak a temetésen legyél itthon. – mondta monoton hangon.
- De kinek a temetésén?- kérdeztem meg újra.
- A nagymamádén…- ahogy kimondta ezt, mintha elszakadt volna bennem a cérna könnyeim útra keltek. A telefont kinyomtam, lábaim összecsuklottak és az utca közepén ültem és csak sírtam. Képtelen voltam felfogni , hogy meghalt, pedig tudtam, hogy hamarosan be fog következni, de nem gondoltam , hogy ilyen korán. A betegség amiben szenvedett elvitte, de talán jobb is így neki, hiszen fájdalmakkal kellett együtt élnie, ami az idő múlásával csak egyre erősödött és szenvedett tőle nagyon, de nekem akkor is fáj a tudat, hogy soha többé nem láthatom. Régen láttam már mamát és terveztem, hogy Vinnie elmegyünk meglátogatni a családot, de már késő… Ezzel a tudattal keltem fel és indultam haza. A lábaimat alig bírtam emelni és szinte semennyit nem haladtam az elmúlt tizenöt percben így a közeli parkban leültem egy padra és meredtem magam elé, a telefont pedig szorítottam, mintha ezen múlna az életem és vártam, hogy csörögjön és megmondják, hogy ez az egész egy nagy hazugság és mama még él, de akármennyire is vártam csak nem hívtak. Már egy ideje itt ültem. könnycsatornáim idő közben teljesen kiszáradtak, szemeim duzzadtak és vörösek lehettek, fejem lüktetett a sok sírástól és szívem iszonyatosan fájt a tátongó űrtől, de ezek ellenére haza kellett mennem és erősnek kellett mutatkoznom. Erőt vettem magamon és felálltam, telefonom ebben a pillanatban szólalt meg. Meg se néztem kijelzőjét csak felvettem.
- Mond hogy nem igaz, hogy csak tévedés az egész. – kérleltem a vonal túloldalán lévőt.
- Mit mondjak? – szólt bele Kevin a telefonba. Nem tudtam megszólalni. Képtelen voltam szavakat formálni ajkaimmal. – Réka mi történt? Kezdesz megijeszteni.
- Meghalt. – ennyit voltam képes mondani. Tudtam, hogy Kevin félre fogja érteni, de nem ment. Nem jött ki több hang a torkomon.
- Vinnie? Ugye nem?- kérdezte hitetlenkedve. Még mindig nem szóltam semmit. – Réka, ugye nem történt vele semmi?- kérdezte már hisztérikus hangon.
- Nem. – leheltem a telefonba. Kevin egy ideig csöndben volt, majd megszólalt.
- Hol vagy?- kérdezte aggódva. – Ugye már otthon?
- Nem. – válaszoltam tömören.
- Akkor hol?
- A parkban… - és letettem a telefont. Visszaültem a padra, lábaimat felhúztam, térdeimet kezemmel összefogtam és ráhajtottam fejem. Csak ültem egy helyben ki tudja már mennyi ideje, mikor lépteket hallottam és ijedtem összerezzentem. A léptek egyre hangosabbak lettek, mígnem teljesen elértek, majd abbamaradtak. Valaki leült mellém a padra és átölelt. Felkaptam fejem ijedtemben…
- Réka, nyugi csak én vagyok. - mondta Kevin
- Honnan tudta, hogy itt vagyok? – kérdeztem suttogva.
- Megérzés. – mondta és magához húzott. Telefon megszólalt, felvette és rövid beszélgetést folytatott. Nem tudtam kivel, mivel csak annyit hallottam, hogy „ Megvan, mindjárt megyünk” és ezzel a mondattal le is tette a telefont.
- Mi történt? Ki halt meg? – kérdezte meg felém fordulva. Nem mondtam semmit csak néztem. – Réka, kérlek, mond el. – kérlelt Kevin.
- A…
- A… Réka, kicsoda?
- A… nagymamám… - ahogy ezt kimondtam a mécses újra eltört nálam és könnyeim csak úgy potyogtak. Kevin közel húzott magához és amennyire tudott megnyugtatott, majd kézen fogott és elindult velem ki a parkból….
- Megérzés. – mondta és magához húzott. Telefon megszólalt, felvette és rövid beszélgetést folytatott. Nem tudtam kivel, mivel csak annyit hallottam, hogy „ Megvan, mindjárt megyünk” és ezzel a mondattal le is tette a telefont.
- Mi történt? Ki halt meg? – kérdezte meg felém fordulva. Nem mondtam semmit csak néztem. – Réka, kérlek, mond el. – kérlelt Kevin.
- A…
- A… Réka, kicsoda?
- A… nagymamám… - ahogy ezt kimondtam a mécses újra eltört nálam és könnyeim csak úgy potyogtak. Kevin közel húzott magához és amennyire tudott megnyugtatott, majd kézen fogott és elindult velem ki a parkból….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése