2012. július 19., csütörtök

Réka: Best friend?! 3.


Talán szívem is megállt egy rövid időre. –gondoltam magamban, mikor másnap reggel ugyanabban a fehér szobában ébredtem gépekre kötve. Ugyanolyan volt, mint tegnap. Egy valamiben különbözött, de az-az egy dolog hiányzott a legjobban. Ő. Nem ült ott ahol tegnap, nem szorította a kezem, nem kért bocsánatot és nem gördült le könnycsepp az arcán. Helye üresen állt, ahogy az én lelkem is. Tükörképei voltak egymásnak. Az ajtóra néztem, de nem láttam semmi érdekes, csak bámultam mereven.  Vártam, hogy hátha megint bejön, de nem tette. Napokon keresztül ez ment. Csak vártam rá, egész végig az ajtót néztem, de soha senki nem tévedt be rajta az orvosok és a nővéreken kívül. Tényleg ennyi lenne?! Ennyit jelentenék neki?! És Linzy?! Ő hol van?! Tényleg nem tud rólam senki semmit?! Ezek a kérdések kavarogtam a fejemben, mikor valaki hozzám ért.
- Szia…- köszönt oda nekem és felé fordultam. Sandara ült a széken.
- Szia- köszöntem oda neki.- Mit szeretnél?- kérdeztem holott nem túl sok kedvem volt a beszédhez főleg nem vele.
- Ne csináld ezt kérlek. Kris totál padlón van. Napok óta nem eszik. Nem hajlandó semmit csinálni.
- Nem én vagyok vele együtt, ne nekem mond.
- De te vagy a legjobb barátja.
- Voltam.
- Miért csináljátok ezt mindketten?!- gördült le egy könnycsepp a szemén.
- Mert szeretem… jobban, mint ahogy kellene, de féltem elmondani neki, féltem, hogy ezzel tönkreteszem a barátságunkat és szenvedtem…
- De most ő is szenved miattad.
- Kérlek menj el.- Sandara felállt és kilépett az ajtón. Ahogy lábai átlépték a küszöböt szemeimből csak ömleni kezdtek a könnyek. Képtelen voltam elhinni neki, hogy Kris miattam szenved, hogy nem eszik, hogy nem csinál semmit. Ő mindig is energiabomba volt ez nem vall rá. Mikor élete nagy szerelme kidobta akkor se tört össze. Mosolygott, bár lehet a fájdalom belülről mardosta még se mutatta. Akkor most miért tenné?! Próbáltam választ találni, de semmi észszerű nem jutott az eszembe. Napközben benézett hozzám az orvosom és megmondta, hogy holnap már hazaengednek, de csak akkor ha valaki otthon lesz velem. Nem szeretné ha megint itt kötnék ki. Nem ígértem neki semmit, hiszen magam sem tudtam jelen helyzetben kit hívhatnék. Kris a szomszédban lakik, de őt nem hívhatom. Sandara ki van zárva. Linzyről meg semmit nem tudok. Végül, mikor pár óra múlva bejött a nővér megnézni, megkértem, hogy hívja fel nekem Linzyt. Megbeszélte vele, hogy holnap bejön értem, de ennél többet nem tudtam meg róla. Kicsit kezdtem aggódni érte és végre tudtam máson is gondolkodni. Nem sokáig tehettem meg, mivel jött az esti ellenőrzés. Az orvos megnézte az infúzióm, meghallgatta a szívverésem és még egyéb kisebb vizsgálatokat csinált. A végén megállapította, hogy egy kis pihenés és jobb leszek, mint újkoromban. Na azt kötve hiszem, mivel a szívem romokban hever, de nem mondtam neki ellen. Megvártam míg kimennek és álomba merültem. Képzeletem egy rétre kalauzolt. A réten egy lány és egy szöszke fiú játszott. Kergették egymást és mikor kifáradtak egy emberként dőltek a virágrengetegbe. Közelebb mentem hozzájuk és felismertem magamat a lányba. Önfeledten játszottam Krisel. Nem zavart minket semmi, nem törődtünk semmivel csak egymással. A gyerekkoromra emlékeztetett ez a kis képzet. Akkor nem törődtünk senkivel, nem foglalkoztunk mások véleményével, csak egymással. Mindenhova együtt mentünk. Elválaszthatatlanok voltunk, de ahogy nőttünk az érzéseink úgy változtak és idővel bekavartak tengereket szítva közénk, de mindig megbirkóztunk ezekkel az akadályokkal akár egyedül, vagy a másik segítségével, de átvészeltük a nehéz időket. De most nem úgy van. Erre a gondolat ébredtem fel. A gépek a szobában ugyanolyan monoton módon zúgtak. A nap sugarai még épphogy csak bevilágítottak a szobába én még is ébren voltam már. Az ablakon bámultam kifele mikor lépteket hallottam. Egy kedves nővér hozta be a reggelimet, amit képtelen voltam megenni,  ő mégis erősködött, hogy pár falatot muszáj ennem. Az ő kedvéért leerőltettem valamennyit, ami elég volt ahhoz, hogy kicsivel jobb színem legyen és ő meg megnyugodjon. Nem sokkal utána miután a nővér elhagyta a szobám az orvos lépett be egy utolsó ellenőrzésre. Mindent rendben talált és azzal a mondattal búcsúzott, hogy ha itt vannak értem nyugodtan menjek és ne szomorkodjak tovább…
A délután folyamán Linzy bejött értem a kórházba, ugyan nem tudom miért, mert magamtól is hazataláltam volna. Útközben egy szót sem szólt hozzám. Nem tudtam mire vélni , de nem kérdeztem meg az okát. Ráhagytam, ha akar valamit úgy is megkérdezi. Mikor hazaértük kivette a kulcsokat kezemből és ennyit mondott:
- Elegem van belőletek. Mindketten jó barátaim vagytok és egy kínszenvedés nézni, ahogy szenvedtek magatok, meg egymás miatt. Addig nem adom vissza a kulcsot míg át nem mész hozzá és meg nem beszéled vele. Majd hívj ha megtetted.- hagyott ott Linzy a lakásom előtt.
Leültem az ajtó elé. Ha átmegyek mégis mit mondjak neki?! Azzal mégse állíthatok be, hogy halálosan szerelmes vagyok beléd. Az gáz lenne. De akkor mégis mit mondjak neki?! Aggódom érte…Nagyon. Az egész az én hibám, de félek. Félek átmenni és annyit mondani, hogy felejtsük el az egészet, mert akkor se jön minden rendbe. Ezt már nem lehet rendbe tenni. Ilyen egyszerű módon lehetetlen. Még ültem egy darabig a két lakás ajtaja között mikor egyszer csak kinyílt az egyik ajtó. Sandara lépett ki rajta.
- Kérlek csinálj vele valamit. Én ezt már nem bírom.- kezdtek el könnyei potyogni.
- Mégis mit csináljak?!- álltam fel.- Fáradt vagyok, pihenni szeretnék, de a saját lakásomba nem tudok bejutni.- kezdtem kiakadni. Mikor befejeztem mondatom egy szöszke fejet pillantottam meg az ajtóban.- Jézusom…- ennyit voltam képes kinyögni mikor végignéztem rajta.
- Úgy örülök, hogy jól vagy.- mondta elhaló hangon Kris és lépett ki az ajtón Sandarát ellökve elém és megölelt. Ölelése nem olyan volt, mint régen. Gyengédség áradt belőle. Éreztem a melegséget ami testéből áradt, elmosolyodtam.
- Én viszont nem.- toltam el magamtól. – Mit csináltál magaddal te idióta?!- akadtam ki és egy könnycsepp végiggördült az arcomon.
- Gyere.- megfogta kezem és behúzott lakásába.
- De mi lesz…- kérdésem nem tudtam befejezni, mert berántott és bezárta az ajtót. Meglepődötten álltunk mindketten a zárt ajtó mögött.- Beszéld meg vele- törtem meg a csendet.
- Mégis mit?!
- Kris, ne játszd a hülyét.
- Te meg fogd fel végre, hogy nem volt köztünk semmi, csak ő képzelt a barátságunkba többet. Még egy árva csókot se adtam neki soha…
- Te nem szeretted őt?- hüledeztem.
- Nem. Soha nem volt köztünk semmi a barátságon kívül.
- Akkor…- nem tudtam befejezni kérdésemet.
- Akkor?!- hajolt közel hozzám.
- Miért csináltad ezt magaddal?- tértem el.
- Mert…- halkult el hangja.
- Mert?!
- Hagyjuk… Kérsz valamit?- kérdezte terelve a témát.
- Kris, ne csináld ezt.
- Mit? Te is ezt csináltad. Én miért nem csinálhatom?- fordult velem szembe.
- Az teljesen más.
- Persze teljesen más. Mazoista vagy te vagy mi? –kérdezte már totál kiakadva.
- Nem, de féltem. Félek kimondani amit valójában érzek.
- Ne félj…- suttogta már szinte ajkaimra.
- Kris…Én azt hiszem…- nem tudtam kimondani, mert ajkaimra tapadt.
- Nem kell kimondanod anélkül is értem- mosolyodott el és váltak ajkaink ismét eggyé…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése