Réka: Best friend?! 2.

Kimentem az ajtón és bezárkóztam a fürdőbe. Csak Linzy érthette mi történt odabent.

- Nyisd ki! Légy szíves.- könyörgött barátnőm az ajtó előtt.

Az ajtó előtt álltam, de kezeim nem mozdultak. Féltem bárkit is beengedni, mégis nem sokkal később elkattintottam a zárat és kinyitottam az ajtót. Felnéztem…

- Nem értelek. Kivel legyek boldog?—kérdezte Kris.
- Gondolkozz…- mondtam neki halkan és elmentem mellette. Felkaptam a kulcsomat és elindultam. Nem tudom hová mentem, mert lábaim csak maguktól mozogtak. Mentem, mentem és mentem. Valami hozzáért a vállamhoz, ami sikeresen felébresztett gondolataimból. Megijedtem. Dermedten álltam. Mozdulni se mertem. Féltem, hogy újra valaki hozzám ér. Torok köszörülést hallottam magam mögül. Szép lassan megfordultam.

- Mit…sze…ret…ne? –makogtam el kérdésemet félve, ahogy ránéztem, ijedelmem alakjára. Imitt-amott szakadt, koszos ruha borította mocskos testét. Haja a fekete és a  mocsok minden árnyalatában pompázott. Körmei koszosok voltak, akár egy bányásznak. Cipője gágogott, akár a kacsa, mosolya mégis mindent elárult. Egy tiszta, békés lélekkel kerültem szembe, akit az élet jól pofán vágott és az utcára került. Sajnáltam szegényt. A kérdését nem merte feltenni, de tudtam mi lesz. Zsebeimben kezdtem el kutakodni.

- Csak ennyi van nálam.- nyújtottam felé kezemet, amiben 5000 won volt. Nem túl sok, de neki szüksége van rá.

- Köszönöm, maga igazán kedves.- vette el remegő kézzel a pénzt.

Folytattam utamat.

- Vigyázzon magára, kedves kis hölgy- hallottam hátam mögül a hajléktalan köszönését. Mosolyra húzódott a szám. Az életben vannak pillanatok, amik aranyat érnek, Hát ha nekem ma ez nem adatott meg, legalább neki sikerült. Gondoltam magamban. Még bóklásztam egy darabig, mikor is rájöttem hazafelé kéne venni az irányt, mert már vacogok. Nyár közepe van, de az idő este nem ezt mutatja. Hazabandukoltam és reménykedtem benne, hogy már senki nem lesz ott, de tévedtem. Nem hogy kevesebben lettek volna, nem még többen is lettek.

- Mit keres itt egyre több ember?! – léptem be az ajtón.

- Annyira örülök ,hogy visszajöttél.- rohant felém  Kris és ölelt meg.

- Engedj el- mondtam neki, de csak magamnak mondtam ellent. Igazándiból nagyon is vágytam az ölelésére, mégis képtelen voltam visszaölelni.

- Hol voltál te lány?- kérdezte megkönnyebbülten.

- Csak sétáltam…

- Az éjszaka kellős közepén?!

- Figyelj Kris. Nagy lány vagyok. Azt csinálok, amit akarok, tudtommal- tettem hozzá.

- Ne csinálj ilyet többet.- mondta mindenki előtt.

- Miért?- kerekedtek el szemeim.

- Mert féltem….- vártam még folytatja, de nem tette.

- Fáradt vagyok és egyedül szeretnék lenni. Megtennétek, hogy hazamentek? –küldtem el szépen a társaságot.

- De…

- Semmi de Linzy, menj te is szépen.- tessékeltem az ajtó felé őt is.

- Ne csinálj semmi hülyeséget.

- Áhh,, de hogy. Majd holnapra leborotválom a hajam. Csináltatok 5 tetkót, piercinget és felvágom az a ereim-  azt hiszem nem  vették a poént.- Nyugi csak vicceltem.- mosolyodtam el talán a mai folyamán először, de ez csak álca volt. A szívem belül darabokban hevert, a lelkem pedig vérzett. Lefürödtem. Le kellett mosnom magamról a mai nap emlékeit, amik csak fájdalmat okoztak. Órákig áztattam testem, mikor is arra lettem figyelmes, hogy fogaim összeütköznek, úgy vacokog. A víz amit eresztettem már jéghideg volt, akár a Jeges-tenger.

Kiszálltam a kádból és belebugyoláltam magam jó meleg törölközőmben. Felhúztam köntösöm is és kiléptem a fürdőből. Nem törődtem semmivel, úgy , ahogy voltam puha párnáim közé 

vetettem magam és egyből álomra találtak szemeim. A képzeletem is csak kínzott. Minden egyes éjjel ugyanaz az álom, amitől csak még jobban a padlóra kerülök, amitől a világon a legjobban félek. Újra és újra átélem a pillanatot, mikor örökre elvesztem legjobb barátom és szerelmem. A képzeletem játékából szinte fuldokolva ébredek. Könnyeim csak ömlenek szemeimből akár a Niagara, tüdőm képtelen lenyugodni és egyenletesen venni az éltető oxigént. Falnak támaszkodtam, levegőért kapkodtam, nem bírtam elviselni ezt a fájdalmat. Túl sok volt...túlságosan megbántott, túlságosan érzékenyen érintett.. Miért? MIÉRT!? Csak ez járt a fejemben, ahogy lecsúsztam a földre és magam elé nézve elevenítettem fel az emlékeket. Hol ronthattam el?! A választ kerestem mikor kopogásra, nem is dörömbölésre lettem figyelmes. Szép lassan feltápászkodtam és a bejárathoz mentem. Kikukucskáltam ki az.

- Semmi bajom nincs.- mondtam a kint lévőnek.

- Miért csinálod ezt?- kérdezte Kris.

- Mit?- nyitottam végül ajtót.

- Mit szerettél volna mondani tegnap?- elfordítottam fejem és a konyhába indultam. Kris követett.- Mi történt veled?

- Semmi- nyitottam ki a hűtőt, tejet keresve.

- Nézz már a szemembe- szorította meg kezemet és maga felé fordított, de ahogy meglátta vérvörösben tündöklő kisírt szemeim szorítása alább hagyott, mígnem elengedte kezeimet, amik készségesen testem mellé hullottak. Nem szóltunk egymáshoz. Ő engem nézett, én meg kerestem egy pontot, hogy még véletlenül se keljen újra a szemébe néznem.

- Miért csinálod ezt? Miért teszed tönkre magad? Egy fiú miatt van igaz…-halkult el hangja. Rákaptam fejem, utolsó mondatára.- Tudtam. Ki az?- kérdezte meg aggódva. Értetlenül néztem rá. Képtelen voltam felfogni, hogy nem jött rá, hogy nem érzékelte a dolgokat. Éles tőrként hasított belém a felismerés, hogy nem vette észre, hogy kénytelen rám másként tekinti.

- Menj el kérlek- találtam meg hangom, ami remegett, mint a nyárfalevél. – Kérlek…- elindult. Ott hagyott. Egyedül. Féltem bevallani az érzéseimet, féltem tőle, hogy ezzel mindent tönkretennék, de így is mindennek vége. A fájdalom ami rám tört, szinte lángnyelvekkel emésztet fel, és hagyta, hogy a forróság elöntsön, s később égető fájdalommá váljon újra. Lerogytam a konyhapult mellé, és üveges tekintettel bámultam szerelmem és legjobb barátom hűlt helyét. Órákon keresztül ülhettem a hideg padlón egy köntösben, mikor füleim észlelni kezdték a külvilágot. Lépteket hallottam, amik egyre csak hangosodtak füleimnek ezzel óriási fájdalmat okozva.

- Kértem, hogy menj el- mondtam, de hangomat magam is éppen csak hallottam.

- Gyere- jött közelebb Linzy. Talán ő volt. De már képtelen voltam megállapítani. Ólomsúlyként nehezedtek pilláim szemeimre és felmondták a szolgálatot…

Gépek csipogására ébredtem. Kezemet valami meleg járta át. Szemeimet nem nyitottam ki, csak élveztem, ahogy a nap sugarai melegítik kihalt testem minden porcikáját. Boldog voltam. Talán az utóbbi időben először éreztem ezt a felemelő érzést. A képzeletem egy döntések nélküli helyre kalauzolt, ahol nem kellett választanom a legjobb barátom és szerelmem között, ahol a fájdalom nem létezett, ahol csak én voltam és ő … de ez csak egy álom, egy képzet, ami soha nem fog létezni. Lassan, óvatosan nyitottam ki szemeimet és zártam le tökéletes világom előtt az egyetlen létező kis szikrát. A melegség forrása felé néztem. Ő volt ott, Feje ágyamon pihent, keze görcsösen szorította enyémet. Egy darabig néztem, de megmozdult. Fejét felemelte, tökéletes ajkait szólásra nyitotta.

- Felébredtél…- nem kérdésnek szánta, de bólintottam.- Ne csinálj ilyet többet. Tudod , hogy féltem?!- egy könnycsepp gördült le szemeiből.- Sajnálom- állt fel, elengedte kezeimet és elindult az ajtó felé. Nem értettem ezt az egészet. Féltem attól, hogy most tényleg elveszítem, meg akartam szólalni, de képtelen voltam. Nem tudtam megállítani. Ahogy láttam távolodó alakját bennem úgy szakadt el minden. A fájdalom kiújult, és belül kezdett marcangolni. Kiabálni, sírni lett volna kedvem, de képtelen voltam bármelyikre. Mint egy élő-halott feküdtem a kórházi ágyon és mereven az ajtót néztem, de látni már semmit nem láttam. A jelenet újra és újra lejátszódott bennem, a képek lassan elsötétültek szemeim végleg felmondták a szolgálatot és pilláim lecsukódtak…