Kai: Love me: 1.Remember him

Mindig is arról álmodtam, hogy vele lehetek, hogy érinthetem, ott ahol senki más sem, csókolhatom, ott ahol neki a legjobb.... Sóhajtva néztem félre, és inkább bámultam mosolyogva és üresen a kamerába. Amióta azon a nyári napon magához húzott, mert éppen nem a legjobb formámban voltam, nem tudom elfeledni karjai által nyújtott másodpercnyi biztonságot. Újra akartam, a karokat, az ujjat a hajamban, ajkát a vállamon pihenve…Akartam azt az őszinte Elit, akit akkor és ott láttam. Újra sóhajtottam, majd maszk mosolyt felvéve hátradőltem a homokba és hagytam, hogy fotózzanak. Majd felálltam és végig futottam a parton, hagytam, hogy a lágy víz nyalogassa a talpamat, majd fokozatosan lassítottam, és mikor senki nem figyelt, térde omlottam és magam elé bámulva levegőért kapkodtam.
Emlékek sora támadott meg egyszerre. Ajkak, érintések, szavak, tettek…
Szívemnél martam a ruhámba és néztem oldalra. Dongho  jött oda hozzám, majd ölelte meg, húzott szorosan magához. Ő tudta, mi a bajom  és tudta, hogy ő az egyetlen akiben bízhatok.
- Szeretem… - suttogtam alig halhatóan és  Dongho nyakát átkarolva, megöleltem őt.
- Csss…tudom…  -motyogta . Keze a hátamra siklott, s , hogy nyugtasson, simogatni kezdett.

Pár nappal később nem voltam hajlandó enni. Nem tudom, miért viselt meg ez engem ennyire, de rá nézni sem tudtam, és a gombóc a torkomból nem távozott… Mikor odalépett hozzám, szinte élettelen szemekkel néztem újra rá
- Kevin, mi a baj? – kérdezte  azon a lágy, simogató hangon amit szinte csak velem használt, vagyis reméltem, hogy ez így van.
- Nem vagyok jól… fáj a hasam – mondtam és egy aprócska kis mosolyt erőltettem az arcomra. Látszólag elmosolyodott ő is , de nem hitt nekem. Ahogy én sem magamnak… Sóhajtva felálltam és a széket kitolva alólam a partra mentem, újra. Leültem és egyedül akartam lenni. Se telefon, se Dongho, se semmi, ami most mással kapcsolatos…
Mereven bámultam előre, mikor újra átéltem azt a júliusi napot…
 Meleg volt, és nem voltam hajlandó kimozdulni a lakásból. Felvettem apumtól kapott, körül-belül három számmal nagyobb , két vállamat sé lábaimat szabaddá tevő felsőmet és egy boxert. Épp döglöttem a gép előtt, próbáltam valami értelmes számot összehozni, mikor Eli csöngetett. Odamentem, majd mosolyogva beengedtem
- Sziaaa – ugrottam szinte a nyakába és mosolyogtam vidáman.
- Szia Kevin – mosolygott rám a galamb fejével. Levette a cipőjét, majd bejött velem a szobába.
Furán kezdtem el érezni magam, hisz én mindig is őt akartam magam mellett…most pedig itt van velem…El hessegettem a gondolatot és felé fordultam
- Kérsz valamit? – mosolyogtam már pöppet másképp, de még mindig örültem neki, hogy velem van..
- Igazából – vakarta meg a fejét – azért jöttem, hogy elmehetnénk valahova… meg unatkoztam otthon
- Akkor gyere – szinte azonnal fogtam meg a kezét húztam ki magam után a ház mögött lévő hatalmas fához, ahol a hintám volt a fára feltéve. Mosolygott, mosolyogtam…de…olyan fura volt. Mintha álom lenne. A fák túl szépen, és természetesen mozogtak, Elinak is gyönyörű volt a mosolya. Beleültem a hintába és Eli mögém állt, majd meglökött és a fa tövébe ült le. Nevettem, boldog voltam, és semmit sem akartam jobban, mint ezt a pillanatot. Eli mosolygott, tejfel szőke hajába túrva nézett engem.
Lassulni kezdtem, lábam egyre többször súrolta a  földet, majd lassan leálltam. Két oldalt fogtam a hinta oldalát és egymás szemébe néztünk. Fura érzés fogott el. Tudtam, hogy több alkalmam nem lesz, és ez teljesen elszomorított. Oldalra fordítottam a fejem és ajkamba haraptam.
- Kevin minden rendben…? – lépett oda hozzám, és fogta meg a vállamat
Hangtalanul megráztam a fejem és sóhajtottam.
- Kevin – fejemet felé fordította…
Felálltam, majd mellkasára tettem a kezem és továbbra is őt néztem. Gyönyörű barna szeme gyermeki csínnyel csillogott. Rabul ejtett, de nem is akartam szabadulni. Mondani akartam valamit, de ujjait ajkaimra téve elhallgattatott és vállamra hajtotta a fejét. A lélegzete perzselte nyugtalan bőrömet, közben érzékeimmel kezdett el játszani. Nem lesz ennek jó vége…de most nem érdekelt. Közelebb léptem , nagy levegőt vettem, majd meglepett. Puha ajkait az enyémre rakta, másodperc töredéke alatt siklott le egy könnycsepp az arcomon, ingjébe markoltam, fejemet picit oldalara döntöttem , majd megcsókoltuk egymást. Hajamba túrt, odahúzott, és én nem engedtem őt.  Ajkai annyira lágyan követelőztek, hogy már fájt. Valamit éreztem ajkaimnál, de megijedtem és elválltam tőle. Kezemet a szám elé kaptam és pirultan néztem rá, s könnyeim természetesen arcomon potyogtak lefelé.
Megrázta a fejét, majd, gondolom bocsánatot akart kérni, újra magamhoz húztam és ajkaira adta egy aprócska puszit de… Hirtelen változott meg.  Pillanat műve volt minden… Csak úgy… Ott hagyott… Térde rogytam és ajkaimat fogva a hinta egyik kötelébe kapaszkodtam.
Ahogy befejeztem az emlékezést, már nem is tudom hanyaggyára töröltem meg a szememet akár a kezembe, akár a felsőm ujjába. Erősen sütött a nap, és még nem csináltam semmit, csak magamat sajnáltattam, így felpattantam, berohantam a házba és Soohyun nyakába ugrottam. Csak úgy, mert ez jól esett.
- Csináljunk valamit! Menjünk el mindenhova! – mondtam és mintha az élet is vissza tért volna belém mosolyogtam, a szemeim csillogtak, és… ugyan nem tettem le róla, de ez a visszaemlékezés ráébresztett arra, hogy talán csak idő kell neki, míg minden rendeződik.
Mindenki odajött hozzám, és körbe öleltek, látták, hogy visszatért belém az élet. Egyszerűen csodálatos volt. Újra a hyungok közt lenni és élvezni azt, amit ők nekem adnak…csodálatos! Mikor váltak el tőlem, Eli bénáskodott, és a lába beleakadt egy pici asztal lábába. Kapkodni kezdett, és az én ingemet kapta el, és húzott magával…