Réka: Who should I choose?! : 3. Emerging emotions

- Hogy mi?!- kérdezte HaNa tágra nyílt szemekkel. A meglepődöttségtől semmilyen reakcióm nem volt. Ott álltam, mint egy szobor. A hang a torkomon akadt, a jókedvemet kifejező mosoly az arcomra fagyott.

- Gyertek velem Seoulba. - mondta megint Donghae, úgy mintha ez a kijelentés lenne a világ legtermészetesebb mondta.

- Ha az olyan egyszerű volna…- mondtam a távolba révedve.

- …. már rég megtettük volna, főleg Mika…- fejezte be mondatom HaNa és egyben ki is egészítette.

- Most sikerülne. – mondta mosolyogva.

- Mégis hogyan, nagyokos?! Felfogtad, hogy mi nem te vagyunk?!- már az utcán sétáltunk. Kiakadásomat az egész környék figyelemmel követte. Lehet nem világhírességű a város, de este lévén itt is zajlik az élet és megannyi járókelő van ilyenkor. Az utcán sétáló emberek a kiabálásra mind megfordultak és jól szemügyre vettek minket, majd sugdolózni kezdtek.

- Mika, kérlek…- próbált csitítgatni HaNa.

- Fishy, figyelj mi iskolába járunk, dolgozunk. Nem tudunk csak úgy egyik pillanatról a másikra magunk mögött hagyni mindent egy bizonytalan dolog miatt. - vettem vissza a hangerőmből és már nyugodtan mondtam.

-… ne rendezz jelenetet. fejezte be előbbi mondatát HaNa

- Már késő. - mondta Pinocchio. Gyertek .- ragadott kézen minket és futásnak eredt..

- Most mi van?!- kérdezte HaNa értetlenül.

- Nézz hátra - mondta a fiú. Mindketten automatikus egy emberként fordultunk hátra. Kisebb csorda követett minket őrült tempóban. Szerencsénkre még sikerült időben belépnünk egy sötét, szűk utcába mielőtt utolérhettek volna minket, így megmenekültünk. A sötétségbe állva vártunk. Féltem, utáltam a sötétséget, de félelem elillant, ahogy Donghae hangját meghallottam. Telefonált. Gondolom a managernek vagy a testőrnek, vagy franc tudja kivel jött, de tuti annak. Nem kellett sokat várnunk, mivel pillanatok múlva egy autó jött értünk. Gyors beszálltunk és a sötétített ablakok menedékébe bújtunk. A sofőr hátrafordult és kedves mosollyal az arcán kérdezte hova menjünk. Fishy választást nem adva nekünk, válaszolt.

- Haza. -  csak ennyit mondott a sofőr mégis értette mire gondolt.

Egy nagyobb ház előtt parkoltunk le. Ahogy a sofőr leállította a motort én  egyből rohantam az ajtóhoz, mint aki még nem látta volna belülről a házat. Régen sokat voltunk itt, de már évek óta nem jártam erre. Gyermeki  kíváncsisággal léptem át a küszöböt, majd szó nélkül jártam végig a „palotát” és fedeztem fel mindent újra, mint régen, mikor még kicsik voltunk. A képeket nézegettem a nappaliban, mikor a csendet Donghae hangja megszűntette és körbelengte az egész szobát.

-  HaNa – szólította meg a lányt. – Milyen szakra jársz az egyetemen?- kérdezte őszinte kíváncsisággal.

- Művészet, azon belül táncra.

- Mika pedig, managerire, de ő is ugyanúgy a művészetin, táncon kezdte, nem?

- Igen. - válaszolt tömören.

- És hogy-hogy élt Seoulba?

-  Hosszú történet.

- Van időnk. - mosolygott a barnaság.

- Oda jelentkeztem egyetemre. - kapcsolódtam be a beszélgetésbe. Fel is vettek. Már nyár közepén odaköltöztem, hogy nagyjából kikupálódjak a közlekedés terén, hogy ne az iskolakezdéskor tévedjek el a nagyvárosban. Dolgozni kezdtem, hogy a fővárosi élet költségeit, ne csak a szüleim finanszírozzák teljesen. Egy étterembe vettek fel. Ennek az étterem köszönhetően találkoztam Vele.

- Kivel?- kérdezte kíváncsian Donghae.

- Lényegtelen. - válaszoltam.

- Mika, nem lényegtelen.

- Kevinnel. - válaszolt helyettem HaNa.

- Egy idő után bár szinte legjobb barátokként tekintettünk egymásra. Mindig szakítottunk időt egymásra, még ha a másik a halálán volt akkor is találkoztunk. Aztán a baráti szeretet felerősödött és szerelemmé alakult át…

- Várj. – szólt közbe Donghae. – Te találkoztál Kevinnel, barátok lettetek, majd járni kezdtetek?

- Igen. – bólintottam ezzel erősítve szóbeli válaszomat.

- Akkor te voltál az újságban vele, mikor volt az a kisebb botrány, hogy barátnője van és úgy hallgattatták el a médiát, hogy téged a nővérének adtak ki?

- Nem tudom. Fogalmam sincs. Nem láttam azt a képet. Lehet tényleg  a nővére volt.

- A nővérével nem gyakran sétál úgy az ember, hogy az ujjaik összekulcsolva vannak, vagy a derekán pihenteti őket.

- Lehetséges, hogy én voltam. De én erről csak pletykákat hallottam a képet és a cikket sose láttam.

-  Mi történt utána? Miért jöttél haza? – kérdezte töretlen kíváncsisággal.

- Egy egyszerű fellángolás miatt. Úgy éreztem megtaláltam a nagy Őt. Beleszerettem valaki másba, de később rá kellett jönnöm, hogy tévedtem, csak vak voltam. A bennem tomboló erős érzelmek összezavartak és ennek következtében életem legnagyobb hibáját követtem el. - Az egész történetet nem akartam elmesélni. Lehet, hogy Donghae volt a legjobb fiú barátom, féltem, hogy milyen véleménye lesz rólam. A lényeget tudja és gondoltam ennyi elég is lesz neki.

Amint végeztem, kimentem a nappaliból és a legközelebbi szobába zárkóztam. Ruhástul dőltem be az ágyba. A puha,meleg takarót magamra rántottam és pillanatokon belül álom szállt szemeimre.

Másnap reggel kopogásra ébredtem. Először azt gondoltam csak képzelődök, vagy álmodom az egészet, de ahogy a kopogás egyre erősödött rá kellett jönnöm, hogy nem álmodom, hogy ez már tényleg a való világ és nem a képzeletem tengerét szelem.

- Mika, Mika, fent vagy?- kérdezte egy rekedtes hang. Kikászálódtam az ágyból és kinyitottam az ajtót. Velem szemben egy kócos, nyúzott arcú fiú állt.

- Fent. – válaszoltam az előttem álló álmos srácnak.

- Hogy aludtál?- kérdezte már a konyhába menet.

- Jól, ahogy a fejem elérte a párnát rögtön bealudtam. – ültem le az egyik bárszékre ami pult mögött volt.

- Örülök. Kérsz kávét?- kérdezte felém fordulva, majd a konyhaszekrényeknél tevékenykedett tovább.

- Elfogadom. - mosolyogtam. – HaNa?

- Még alszik. – mondta.

Beszélgettünk még egy darabig, majd ketten, mint a konyhatündérek, akik tudják mi fán terem az alma nekiláttunk valami ehetőt készíteni. Mire végeztünk HaNa is megtisztelt társaságával. Megreggeliztünk utána hétköznap révén iskola helyett a munkahelyünket látogattuk meg.

Napok teltek el azóta, hogy Fishy hazajött. Azóta, mióta ott aludtunk nála nem esett szó a költözésről. Sőt semmi ilyesmiről nem beszéltünk. A magánéletünk ezen problémája tabu témának számított. Pinocchio az itt töltött idő alatt ellátogatott az egyetemre, volt, hogy velünk együtt ülte végig az előadásokat, de olyan is, hogy az épülethez tartozó parkban várt meg minket, akadt olyan nap is mikor segített a munkahelyünkön. Aznap mikor bent volt a kajáldában iszonyat jó bevételünk volt és ezt mind neki köszönhetjük.  A táncóráinkra is eljárt és besegített amiért nagyon hálásak vagyunk neki.  Volt olyan alkalom is, mikor ő tartotta meg helyettünk és mi is tanítványként álltunk a többiek közé. Élveztünk minden együtt töltött percet, de rá kellett jönnünk , hogy ezek a pillanatok nem örökké tartanak.  Féltem attól, hogy mi lesz, ha megint elmegy, mi lesz azután. Őrülten fog hiányozni, de nem kérhetem meg arra, hogy maradjon itt. Arra képtelen lennék. Úgy érzem, hogy az iránta táplált gyengéd érzelmeim sokkal több, mint holmi szerelem,  benne megtaláltam a testvérem és nem akarom őt elveszíteni…

- Min gondolkozol?- kérdezte hazafele menet HaNa.

- Semmin. – bámultam ki az ablakon.

- De látom, hogy valamin töröd a fejed.

- Majd otthon. – zártam le ennyivel a dolgot.

Mikor hazaértünk csendben szobáinkba baktattunk. Nem beszéltünk , nem kérdeztük a másikat semmiről, a buszon elkezdett beszélgetést se hoztuk fel. Mintha két idegen mászkált volna a lakásban, úgy néztünk ki , mikor egymás mellett mentünk el.  Gondolkodtunk. Döntést kellett hoznunk, de nem tudtuk mi a helyes. Féltünk, hogy hibázunk…

Már jócskán elmúlt éjfél is, de én még mindig az ágyamon ülök és bámulok az ajtóra, mintha az tudná a megoldást, mintha ő válaszolhatna a bennem tomboló megannyi  érzelem okára, a megválaszolatlan kérdésekre képes lenne felelni. De nem. Ő csak egy tárgy,  amely elválaszt két helyiséget egymástól. Ő képtelen segíteni, hogy belül minden rendeződjön, hogy a gondolataim ne kuszálódjanak össze óriási zűrzavart okozva ezzel a fejemben. Ő nem tud a segítségemre sietni és a bennem tomboló érzelmi vihart megszűntetni. A villámokat , melyek egymás után csapnak le fájdalmat okozva képtelen eltűntetni.  Tekintettem levettem a cseresznyeszín ajtóról és tovább keresgéltem a szobában. Szemeim az asztalom fölötti letakart képet kezdték szuggerálni.  Mikor ideköltöztünk akkor tettem ki, de egy idő után fájdalmat okozott ha ránéztem, de levenni képtelen lettem volna, hiszen életem legszebb pillanata  van megörökítve rajta, így letakartam. Azóta  senki nem nyúlt hozzá. Erős késztetést éreztem, hogy újra megnézzem, hogy újra lássam az emléket, ami eddig mindig mosolyt csalt az arcomra, de az idő elteltével szomorúságot okozott.  Lábaim lassan kitakartam, majd egymás mellé csúsztatva a padlóra, papucsom után kutattam.  Megtalálva a melegséget nyújtó  tárgyat belebújtam és felálltam.  Az asztalig tartó  csekély utat percek alatt tudtam csak megtenni.  A rövid táv alatt szívem egyre hevesebben kezdett verni, mintha a körülbelül két méter helyett maratoni távot tettem volna meg. Őrült tempót diktált mikor elértem a célhoz. Kezeimet az asztallapra tettem, majd lassan közelítettem a  letakart kép felé.  Végigsimítottam a puha anyagot. Féltem lehúzni. Fura érzésem támadt, mégis egy laza mozdulattal lerántottam a takarónak használt pamutot.  A kép láttán szemeim megteltek könnyel és pillanatokon belül már a földön zokogtam.  Ekkor tudatosult a bennem tomboló érzés jelentése, a dolgok miértje, a sok csalódásnak titulált szituáció, amiben sose vettem észre a piciny értékeket.  Fishy az érkezésével és a tett ajánlatával, az érzést, melyet hónapok óta tagadok, rejtegetek még magam elől is képes volt a felszínre hozni és végre az eszembe véste, hogy ez az érzés nem halt ki belőlem , nem módosult állt, csak sokáig vulkánhoz hasonlóan szunnyadt és a kitörésre várt. A szerelem iránta sose tűnt el, csak mélyebbre ásta magát a tudtom nélkül…