2013. január 13., vasárnap

Réka: Who should I choose?!: 1. Every day


Mikor otthagytam  nem gondoltam át a dolgokat. Hirtelen felindulásból döntöttem. Mérges voltam, talán féltékeny, vagy az is lehet, hogy egyszerre tombolt bennem mindkettő érzés. Körülbelül két hónapig tartott a fellángolásból származó fájdalommentes boldogság. Két hónap után, mintha szívemből egy darabkát téptek volna ki. Ahogy jött, úgy el is illant a pillanat varázsa. A pillaneté, mely mondhatni hosszú ideig a boldog tudatlanságban éltetett, de ahogy eltűnt, a szívem, mintha megállt volna, vagy berozsdásodott. Hiányzott valami vagy valaki. Hiányzott az addigi izgalmaktól telitűzdelt élet.  Az önzetlen  szeretet. Minden, amit magam mögött hagytam egy egyszerű kaland miatt…

Öt hónap telt el azóta, hogy leléptem akkori otthonomból, kiléptem akkori életemből. Most itthon,  Donghae-ban tengetem unalmas napjaimat.  Donghae egy közepes méretű város Dél-Korea keleti partvidékén. A város elég fejlett iparilag és talán nem a legszebb városok közé sorolható Koreában, de tengerpart révén otthont ad néhány népszerű strandnak és hegyei jó túrázási lehetőséget és rengeteg látképet nyújtanak az itt üdülőknek. Na de elég ennyi a szülővárosomról…
Idén szokásomtól eltérően, még az óráimat is rendesen felvettem , és ahogy időmből és részmunkaidős állasomtól telik látogatom is őket, nem csak a zh-kra, vagy a katalógusokra járok be. Kezdem úgy érezni, hogy kellett ez a kis pofon, hogy végre komolyabban lássam a dolgokat.  Húsz évesen már épp itt volt az ideje, hogy benőjön a fejem lágya, és a tojáshéj a seggemről végre lepattogjon.  Lehet, hogy újra hazajöttem, de a családi fészekből kirepültem. Nem akartam a szüleim terhére lenni. Így itteni barátnőmmel, úgy döntöttünk közösen megdolgozunk a saját életünkért. Kivettünk egy piciny házat a part mentén. Nem a legolcsóbb a rezsi, de minket ez sem zavart. Mindhárman dolgozunk az iskola mellett és otthonról is kapunk némi anyagi támogatást, így könnyen sikerült megoldanunk ezt a problémát…

- Mika,drágám, jobb lenne, ha nem a gondolatidba révülve ülnél az ágyadon, hanem készülődnél. – szólt Ha Na.
- Ma hétvége van. - kezdtem el nyavalyogni.
- Igen, és neked táncórád lesz. – kezdte el ruháit a táskájába dobálni.
Elkezdtem hisztizni, hogy rohadtul nincs kedvem most ehhez az egészhez. Tegnap éjszakás voltam a gyorskajáldában és szinte egy percet nem aludtam. Bár lehet azért egy-két óra volt, amit nem éberen töltöttem a hajnali órákból. Ha Na-nak már megvannak a módszerei ilyenkor mit kell csinálnia. Tél révén a kedvencét és egyben a legegyszerűbbet szokta használni.
- Mika, ha nem kelsz fel azonnal hozom…
 - Oké, oké, fent vagyok. – pattantam ki az ágyból, olyan gyorsan, mint puskagolyó a puskacsőből.
- Még ki se mondtam .- kezdett el kuncogni, majd segítségképpen kezembe nyomta ruháimat, amit összeválogattam az este, mielőtt dolgozni mentem. Egy egyszerű, lenge szürke melegítőnadrágot kaptam magamra és egy fekete trikót. A nadrághoz tartozó felsőért az egész lakást felkutattam mire sikerrel jártam és azt is magamra kaptam.  Ha Na már az ajtóban állt és lábával dobolt, hogy haladjak már. Gyors fogat mostam és már húztam is bakancsom, majd kabátom.  Vacakoltam még egy kicsit. Képtelen voltam eldönteni, hogy kell-e a sapka vagy sem. Végül a kellett mellett döntöttem. Fejemre húztam és táskámmal együtt léptem át a küszöböt Ha Na nagy örömére. Bezártuk  lakásunkat és futva indultunk a buszmegálló fele. A hó kis pelyhekben esett. December révén már épp ideje volt, az idei első hópelyheknek lehullani.
- Hideg van- kezdtem bele a hisztibe megint.  Bármennyire siettünk a buszt, így is lekéstük, így már körülbelül tíz perce itt szobrozunk a mínuszban várva a következőt. - Na végre- kezdtem szinte örömtáncot járni mikor megláttam a nagy zöld járművet.
- Mika az isten szerelmére, mi bajod van?- kérdezte barátnőm már nem épp nyugodt hangon.
- Mi lenne?! Szombat van és nekem korán kellett kelnem. -  puffogtam már a busz egyik ülésén ülve.
- Mika, édesem, 10-kor keltél és most  11-en van.
- Akkor  is. Nekem az korán van.- vágtam be a durcát.
- Tudod ilyenkor olyan vagy , mint egy öt éves kisgyerek. – Kezdett el a mellettem ülő lány nevetni.

 - Szia Mika. – köszönt nekem az egyik srác az óráról. Totál belém van zúgva, amit a tudtomra is adott   már egy párszor, de szerencsétlen kölöknek még nem sikerült felfognia, hogy bármit tesz nálam nem ér el vele semmit. Hidegen hagynak a próbálkozásai, a kedves gesztusai. Egyszerűen semmi szimpátia nincs köztünk az én részemről. Őszintén néha már agyfaszt kapok tőle.  Ma se tettem másképp, mint általában szoktam. Sapkámat még jobban a fejemre húztam ezzel arcomat gondosan elrejtve és úgy tettem, mintha a fülemben lévő halk zenétől, ami valljuk be tényleg nem volt hangos, nem hallottam a srác köszönését, így visszaköszönésre sem méltatva az öltöző felé vettem az irányt.

- Miért vagy ilyen vele?- kérdezte meg Ha Na, miközben bújtunk ki kabátjainkból.
- Milyen?- vágtam be egy olyan fejet, ami totál arról árulkodik, hogy fogalmam sincs miről beszél a mellettem álló lány.
- Mika, kérlek, ne játszd a hülyét.
-  Egyszerűen nem érdekel.
- Akkor sem kéne így viselkednek vele. Legalább köszönj neki az Isten szerelmére.
- De ha egyszer már agyfaszt kapok tőle? Tudatni szeretném, hogy lekophatna már.
- Tudasd vele másképp…- mondta és faképnél hagyott.

Gyorsan levetkőztem. Pontosabban kibújtam a felesleges ruhadarabokból. Csak a nadrágot és a trikót hagytam magamon, ami ezek fölött volt, az mind a szekrényemben végezte. Cipőmet is gyorsan átcseréltem és már mentem is órát tartani. Érdekes, ahogy bekapcsoltuk a zenét,mintha minden problémám pehely súlyú lenne, elillant, akár egy toll a langyos szellő által. Ha táncolhattam nem foglalkoztam semmivel, csak a zenére koncentráltam.  A tánc maradt az egyetlen szerelmem az életemben, őt semmi pénzért nem hagynám el. Ő az egyetlen dolog, amit ha fél kézzel is kéne csinálnám csinálnám. Eldöntöttem, hogy ameddig képes vagyok mozogni ezt a szerelmem nem hagyom el. Legyek akár negyven vagy ötven éves mikor szakítanom kell ezzel, legyek ráncos, vagy csúnya, tudom, hogy ő sose hagyna el engem. Benne képes voltam hinni, és az utóbbi időkben miatta már képes lettem magamban is hinni. Ő tanított meg mindenre. Vele egyszerűbb az élet. Vele mindem más, olyan békés, nyugodt, harmonikus. Vele képes vagy bármit megoldani. Ő tudott feltétel nélkül szeretni. A tánc a mindenem lett öt hónap alatt. A szerelmemet találtam meg benne, de a hiány szívemben még ennek ellenére is ott volt…
Lihegve ültem a terem egyik sarkában és vártam még lassan mindenki elszállingózik haza. A kulacsom és telefonom társaságában töltöttem ezt a röpke talán fél órát, míg a terem teljesen ki nem ürült. Már csak Ha Na és maradtunk.
- Na gyere, takarítsunk fel.- nyújtotta kezét barátnőm.
 Elfogadtam segítő kezét és talpra pattantam, majd a kellékes szekrényből elővéve először felsöpörtünk majd felnyaltuk az egész termet. Az öltözőkben cuccainkat összeszedtük,majd , ahogyan reggel is beöltöztünk, hogy a kint decemberi cudar időben ne fagyjunk halálra. Várnunk kellett megint a buszra, de mielőtt hisztizni kezdhettem volna Ha Na megszólalt.
- Mika.- fordult felém.
- Hmm?
- Mi volt veled ma?- kérdezte aggódva.
- Semmi. Egyszerűen csak fáradt vagyok. - kezdtem el rajzolgatni a hóba lábaimmal.
- Biztos csak ennyi az egész?
- Biztos…- néztem fel rá. Szemeiből az anyai aggódást véltem felfedezni. Képtelen voltam hazudni neki, vagy akár becsapni.
- Hiányzik?- törte meg csilingelő hangja a megálló csendjét.
- Igen. - zártam le ennyivel a témát.
Buszunk lassan befutott. Felszálltunk rá és a röpke negyed órás út alatt, ami valljuk be elég rövid idő, lefagyott végtagjaink kezdtek felmelegedni, de mikor már kiolvadóban voltak úgy igazán a zöld jármű a mi megállónkba parkolt le. Leszálltunk az eddig melegséget nyújtó közlekedési eszközről és szint adutó léptekkel tettük meg az alig három perces utat szerény otthonunk fele. Mindketten vettünk egy gyors fürdőt, majd egy rament összedobva közös filmezésbe kezdtük. A délutáni, vagy inkább kora esti doramamaratont  szenvedtük végig.  Már régen besötétedett odakint mikor  Ha Na telefonja megszólalt. Otthagyva engem a kanapén a szobájába iramodott és csevegésbe kezdett a vonal túloldalán lévő személlyel. Kapcsolgatni kezdtem és válogattam a csatornák között.  Semmi érdekes nem találtam…eddig.  A szemeim kidülledtek , a könnyek gyűlni kezdtek bennük, ujjaim megmerevedtek, a távkapcsoló hangos koppanással ért földet. Ledermedtem. Bambán néztem a képernyőt és könnyeim hullani kezdtek. Halkan sírtam, majd pillanatok múlva feleszméltem. A sós folyadékot eltűntettem arcomról, a nyomógombos  után nyúltam, majd kikapcsoltam a készüléket és már csak a feketeséget bámultam. Lépteket hallottam.
- Miért kapcsoltad ki?- kérdezte a szöszi.
- Nem volt semmi érdekes és a dorámának is vége lett. Ki volt az?- kérdezte meg gyorsan mielőtt még gyanút fogna.
- Anya.
- És mit szeretett volna? Jól vannak?
- Igen jól vannak. Bár szeretné, ha holnap szakítanánk rájuk időt. – mosolyodott el.
- Ha Na, az első kimaradt.
- Mi? Ja, igen. Semmi különöset, csak érdeklődött megvagyunk-e és…
- És? –néztem rá nagy szemekkel.
- Donghae hazajön.
- Mit kezdjek vele?- rántottam fel vállaim.
- Mika, ne kezd megint.
- Mit ne kezdjek?!
- Donghae volt…
- Igen ő volt. De az régen volt. Akkor még gyerekek voltunk. Fogadunk, hogy ő már nem is emlékszik rám…
- Talán ha találkoznátok akkor meg is bizonyosodhatnál róla.
- És mégis hogy akarsz vele találkozni nagyokos?!
- Azt még kitalálom. - kacsintott rám.
Mivel egész nap a fáradtságra hárítottam rossz kedvem, vagyis bunkó énem elő jöttére, úgy döntöttem ma korán vezet utam pihe-puha ágyikóm melegébe. Fejem, ahogy elérte a párnát szemeim azonnal leragadtak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése