Mikor otthagytam
nem gondoltam át a dolgokat. Hirtelen felindulásból döntöttem. Mérges
voltam, talán féltékeny, vagy az is lehet, hogy egyszerre tombolt bennem
mindkettő érzés. Körülbelül két hónapig tartott a fellángolásból származó
fájdalommentes boldogság. Két hónap után, mintha szívemből egy darabkát téptek
volna ki. Ahogy jött, úgy el is illant a pillanat varázsa. A pillaneté, mely
mondhatni hosszú ideig a boldog tudatlanságban éltetett, de ahogy eltűnt, a
szívem, mintha megállt volna, vagy berozsdásodott. Hiányzott valami vagy
valaki. Hiányzott az addigi izgalmaktól telitűzdelt élet. Az önzetlen
szeretet. Minden, amit magam mögött hagytam egy egyszerű kaland miatt…
Öt hónap telt el azóta, hogy leléptem akkori otthonomból,
kiléptem akkori életemből. Most itthon,
Donghae-ban tengetem unalmas napjaimat. Donghae egy közepes méretű város Dél-Korea
keleti partvidékén. A város elég fejlett iparilag és talán nem a legszebb
városok közé sorolható Koreában, de tengerpart révén otthont ad néhány népszerű
strandnak és hegyei jó túrázási lehetőséget és rengeteg látképet nyújtanak az
itt üdülőknek. Na de elég ennyi a szülővárosomról…
Idén szokásomtól eltérően, még az óráimat is rendesen
felvettem , és ahogy időmből és részmunkaidős állasomtól telik látogatom is
őket, nem csak a zh-kra, vagy a katalógusokra járok be. Kezdem úgy érezni, hogy
kellett ez a kis pofon, hogy végre komolyabban lássam a dolgokat. Húsz évesen már épp itt volt az ideje, hogy
benőjön a fejem lágya, és a tojáshéj a seggemről végre lepattogjon. Lehet, hogy újra hazajöttem, de a családi
fészekből kirepültem. Nem akartam a szüleim terhére lenni. Így itteni barátnőmmel,
úgy döntöttünk közösen megdolgozunk a saját életünkért. Kivettünk egy piciny
házat a part mentén. Nem a legolcsóbb a rezsi, de minket ez sem zavart.
Mindhárman dolgozunk az iskola mellett és otthonról is kapunk némi anyagi
támogatást, így könnyen sikerült megoldanunk ezt a problémát…
- Mika,drágám, jobb lenne, ha nem a gondolatidba révülve
ülnél az ágyadon, hanem készülődnél. – szólt Ha Na.
- Ma hétvége van. - kezdtem el nyavalyogni.
- Igen, és neked táncórád lesz. – kezdte el ruháit a
táskájába dobálni.
Elkezdtem hisztizni, hogy rohadtul nincs kedvem most
ehhez az egészhez. Tegnap éjszakás voltam a gyorskajáldában és szinte egy
percet nem aludtam. Bár lehet azért egy-két óra volt, amit nem éberen töltöttem
a hajnali órákból. Ha Na-nak már megvannak a módszerei ilyenkor mit kell
csinálnia. Tél révén a kedvencét és egyben a legegyszerűbbet szokta használni.
- Mika, ha nem kelsz fel azonnal hozom…
- Oké, oké, fent
vagyok. – pattantam ki az ágyból, olyan gyorsan, mint puskagolyó a puskacsőből.
- Még ki se mondtam .- kezdett el kuncogni, majd
segítségképpen kezembe nyomta ruháimat, amit összeválogattam az este, mielőtt
dolgozni mentem. Egy egyszerű, lenge szürke melegítőnadrágot kaptam magamra és
egy fekete trikót. A nadrághoz tartozó felsőért az egész lakást felkutattam
mire sikerrel jártam és azt is magamra kaptam. Ha Na már az ajtóban állt és lábával dobolt,
hogy haladjak már. Gyors fogat mostam és már húztam is bakancsom, majd
kabátom. Vacakoltam még egy kicsit.
Képtelen voltam eldönteni, hogy kell-e a sapka vagy sem. Végül a kellett
mellett döntöttem. Fejemre húztam és táskámmal együtt léptem át a küszöböt Ha
Na nagy örömére. Bezártuk lakásunkat és
futva indultunk a buszmegálló fele. A hó kis pelyhekben esett. December révén
már épp ideje volt, az idei első hópelyheknek lehullani.
- Hideg van- kezdtem bele a hisztibe megint. Bármennyire siettünk a buszt, így is
lekéstük, így már körülbelül tíz perce itt szobrozunk a mínuszban várva a következőt.
- Na végre- kezdtem szinte örömtáncot járni mikor megláttam a nagy zöld
járművet.
- Mika az isten szerelmére, mi bajod van?- kérdezte
barátnőm már nem épp nyugodt hangon.
- Mi lenne?! Szombat van és nekem korán kellett kelnem.
- puffogtam már a busz egyik ülésén
ülve.
- Mika, édesem, 10-kor keltél és most 11-en van.
- Akkor is. Nekem
az korán van.- vágtam be a durcát.
- Tudod ilyenkor olyan vagy , mint egy öt éves kisgyerek.
– Kezdett el a mellettem ülő lány nevetni.
- Szia Mika. –
köszönt nekem az egyik srác az óráról. Totál belém van zúgva, amit a tudtomra
is adott már egy párszor, de
szerencsétlen kölöknek még nem sikerült felfognia, hogy bármit tesz nálam nem
ér el vele semmit. Hidegen hagynak a próbálkozásai, a kedves gesztusai.
Egyszerűen semmi szimpátia nincs köztünk az én részemről. Őszintén néha már
agyfaszt kapok tőle. Ma se tettem
másképp, mint általában szoktam. Sapkámat még jobban a fejemre húztam ezzel
arcomat gondosan elrejtve és úgy tettem, mintha a fülemben lévő halk zenétől,
ami valljuk be tényleg nem volt hangos, nem hallottam a srác köszönését, így
visszaköszönésre sem méltatva az öltöző felé vettem az irányt.
- Miért vagy ilyen vele?- kérdezte meg Ha Na, miközben
bújtunk ki kabátjainkból.
- Milyen?- vágtam be egy olyan fejet, ami totál arról
árulkodik, hogy fogalmam sincs miről beszél a mellettem álló lány.
- Mika, kérlek, ne játszd a hülyét.
- Egyszerűen nem
érdekel.
- Akkor sem kéne így viselkednek vele. Legalább köszönj
neki az Isten szerelmére.
- De ha egyszer már agyfaszt kapok tőle? Tudatni
szeretném, hogy lekophatna már.
- Tudasd vele másképp…- mondta és faképnél hagyott.
Gyorsan levetkőztem. Pontosabban kibújtam a felesleges
ruhadarabokból. Csak a nadrágot és a trikót hagytam magamon, ami ezek fölött
volt, az mind a szekrényemben végezte. Cipőmet is gyorsan átcseréltem és már
mentem is órát tartani. Érdekes, ahogy bekapcsoltuk a zenét,mintha minden
problémám pehely súlyú lenne, elillant, akár egy toll a langyos szellő által.
Ha táncolhattam nem foglalkoztam semmivel, csak a zenére koncentráltam. A tánc maradt az egyetlen szerelmem az
életemben, őt semmi pénzért nem hagynám el. Ő az egyetlen dolog, amit ha fél
kézzel is kéne csinálnám csinálnám. Eldöntöttem, hogy ameddig képes vagyok
mozogni ezt a szerelmem nem hagyom el. Legyek akár negyven vagy ötven éves
mikor szakítanom kell ezzel, legyek ráncos, vagy csúnya, tudom, hogy ő sose
hagyna el engem. Benne képes voltam hinni, és az utóbbi időkben miatta már
képes lettem magamban is hinni. Ő tanított meg mindenre. Vele egyszerűbb az
élet. Vele mindem más, olyan békés, nyugodt, harmonikus. Vele képes vagy bármit
megoldani. Ő tudott feltétel nélkül szeretni. A tánc a mindenem lett öt hónap
alatt. A szerelmemet találtam meg benne, de a hiány szívemben még ennek
ellenére is ott volt…
Lihegve ültem a terem egyik sarkában és vártam még lassan
mindenki elszállingózik haza. A kulacsom és telefonom társaságában töltöttem
ezt a röpke talán fél órát, míg a terem teljesen ki nem ürült. Már csak Ha Na
és maradtunk.
- Na gyere, takarítsunk fel.- nyújtotta kezét barátnőm.
Elfogadtam segítő
kezét és talpra pattantam, majd a kellékes szekrényből elővéve először
felsöpörtünk majd felnyaltuk az egész termet. Az öltözőkben cuccainkat
összeszedtük,majd , ahogyan reggel is beöltöztünk, hogy a kint decemberi cudar
időben ne fagyjunk halálra. Várnunk kellett megint a buszra, de mielőtt
hisztizni kezdhettem volna Ha Na megszólalt.
- Mika.- fordult felém.
- Hmm?
- Mi volt veled ma?- kérdezte aggódva.
- Semmi. Egyszerűen csak fáradt vagyok. - kezdtem el
rajzolgatni a hóba lábaimmal.
- Biztos csak ennyi az egész?
- Biztos…- néztem fel rá. Szemeiből az anyai aggódást
véltem felfedezni. Képtelen voltam hazudni neki, vagy akár becsapni.
- Hiányzik?- törte meg csilingelő hangja a megálló
csendjét.
- Igen. - zártam le ennyivel a témát.
Buszunk lassan befutott. Felszálltunk rá és a röpke
negyed órás út alatt, ami valljuk be elég rövid idő, lefagyott végtagjaink
kezdtek felmelegedni, de mikor már kiolvadóban voltak úgy igazán a zöld jármű a
mi megállónkba parkolt le. Leszálltunk az eddig melegséget nyújtó közlekedési
eszközről és szint adutó léptekkel tettük meg az alig három perces utat szerény
otthonunk fele. Mindketten vettünk egy gyors fürdőt, majd egy rament összedobva
közös filmezésbe kezdtük. A délutáni, vagy inkább kora esti doramamaratont szenvedtük végig. Már régen besötétedett odakint mikor Ha Na telefonja megszólalt. Otthagyva engem a
kanapén a szobájába iramodott és csevegésbe kezdett a vonal túloldalán lévő
személlyel. Kapcsolgatni kezdtem és válogattam a csatornák között. Semmi érdekes nem találtam…eddig. A szemeim kidülledtek , a könnyek gyűlni kezdtek
bennük, ujjaim megmerevedtek, a távkapcsoló hangos koppanással ért földet.
Ledermedtem. Bambán néztem a képernyőt és könnyeim hullani kezdtek. Halkan
sírtam, majd pillanatok múlva feleszméltem. A sós folyadékot eltűntettem
arcomról, a nyomógombos után nyúltam,
majd kikapcsoltam a készüléket és már csak a feketeséget bámultam. Lépteket
hallottam.
- Miért kapcsoltad ki?- kérdezte a szöszi.
- Nem volt semmi érdekes és a dorámának is vége lett. Ki
volt az?- kérdezte meg gyorsan mielőtt még gyanút fogna.
- Anya.
- És mit szeretett volna? Jól vannak?
- Igen jól vannak. Bár szeretné, ha holnap szakítanánk
rájuk időt. – mosolyodott el.
- Ha Na, az első kimaradt.
- Mi? Ja, igen. Semmi különöset, csak érdeklődött
megvagyunk-e és…
- És? –néztem rá nagy szemekkel.
- Donghae hazajön.
- Mit kezdjek vele?- rántottam fel vállaim.
- Mika, ne kezd megint.
- Mit ne kezdjek?!
- Donghae volt…
- Igen ő volt. De az régen volt. Akkor még gyerekek
voltunk. Fogadunk, hogy ő már nem is emlékszik rám…
- Talán ha találkoznátok akkor meg is bizonyosodhatnál
róla.
- És mégis hogy akarsz vele találkozni nagyokos?!
- Azt még kitalálom. - kacsintott rám.
Mivel egész nap a fáradtságra hárítottam rossz kedvem,
vagyis bunkó énem elő jöttére, úgy döntöttem ma korán vezet utam pihe-puha ágyikóm
melegébe. Fejem, ahogy elérte a párnát szemeim azonnal leragadtak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése