Másnap reggel a földön vacogva ébredtem fel. Ülőhelyzetbe
tornáztam magam, hogy felmásszak a puha és meleg vackomba, de ahogy
megmozdultam nyakamba és hátamba úgy nyílalt bele a fájdalom.
- Baszd…nem hiszem
el… Ilyen nincs. – kezdtem hangosan zsörtölődni.
- Mi történt Mika?- jött a szobába vörös szemekkel HaNa.
Egyből feltűnt. Megijedtem, ahogy megláttam.
- Mit csináltál a szemeddel? Sírtál?- próbáltam felállni,
de nem nagyon sikerült.
- Nem aludtam semmit. - jött közelebb. - Gyere, segítek. –
nyújtotta felém kezeit.
- Köszönöm, de tudod, hogy ez nem válasz volt. Attól nem
lesznek ilyen pirosak.
- És mi van, ha igen?!- akadt ki és mikor már az ágyamban
ültem hátat fordított nekem és elindult a kijárat fele.
- HaNa…
- Mi van?!
- Miért?
Az ajtó előtt pár lépéssel visszafordult rám nézett, majd
a padlót kezdte el bámulni.
- Tudod Mika… ááááhh, mindegy hagyjuk. Egyébként te miért
aludtál a földön?- ült le mellém az ágyra és dőlt hátra, neki a hideg falnak.
Felé nyújtottam takarómat és együtt bújtunk a melegségbe.
- Este sokat gondolkodtam. - kezdtem bele.
- És mire jutottál?
- Arra, hogy tegnap este nem fejeztünk be, amit
elkezdtünk a buszon beszélni.
- És akarsz róla most beszélni?
- Jó lenne… Tudom, hogy furcsán viselkedtem mióta
visszaköltöztem ide, de hidd el nehéz volt…
- Nem muszáj elmondanod. – figyelmen kívül hagytam mondatát és belekezdtem.
- Eddig soha senkivel nem osztottam meg miért hagytam
hátam mögött Seoult, miért szakítottam egy félistennel, hogy hogyan voltam
képes olyan hülyeséget csinálni, hogy otthagyjam a kis pöszét. Kevint én…-
vártam. Csak percek múlva fojtottam , ezzel megtörve a szobára telepedett
csendet. – Ha úgy vesszük én megcsaltam Őt…
- Hogy mit csináltál?!- fordult felém tányérnyi méretű
szemekkel HaNa.
- Megcsaltam.
- De miért?
- Bulizni voltunk. Az egyik csoporttársamnak a
szülinapját ünnepeltük egy klubban. Kicsi többet ittam a kelleténél. Levegőre
vágytam, így elindultam a kijárat fele, de a tömegben nekimentem valakinek. Nagyon rosszul voltam. A hányinger
kerülgetett, a fejem kóválygott és csak azt akartam, hogy kint legyek. Az
idegen észrevette, hogy valami gubanc van így kitámogatott és kint maradt
velem. Nem mondom, hogy sokkal jobb lett, de valamit segített a friss levegő és
a szabad ég alatt töltött idő. Míg vártam, hogy az émelygésem elmúljon az
idegen csevegésbe kezdett velem. Hosszú
perceket, talán órákat is a társaságában töltöttem el, majd másnap reggel az
ágyában ébredtem…
- Omooo.- képedt el HaNa
- Nagyon szégyeltem magam, annak ellenére, hogy előző
este, a buli előtt nem épp békében váltunk el Kevinnel. Nem gondolkoztam.
Ruháimat felkaptam és hazarohantam. A szobában gubbasztottam mikor megszólalt a
telefonom. Csak számot írt ki, lövésem sem volt arról ki lehet, ezért
felvettem.
- Ő volt az?
- Kevinre gondolsz vagy az idegenre?
- Az idegenre.
- Igen, ő volt. Hihetetlen lesz, de órákat beszéltem vele
aznap, pedig nem is ismertem. Másnap találkoztam vele és habár most nem az
ágyban kötöttünk ki nagyon jól éreztem vele magam. Később egyre sűrűbben
futottunk össze és úgy éreztem, hogy beleszerettem. Kevin az összeveszésünk óta
nem beszéltem, pedig keresett, de ha hívott nem vettem fel, ha a lakásomon keresett nem nyitottam ajtót. Két
hét után megelégeltem a folytonos csengetést, így átköltöztem az idegenhez.
Körülbelül egy hónapja tarthatott az afférunk , mikor bejelentette másik
városba kell költöznie a munka miatt. Gondolkodás nélkül mondtam, hogy megyek
vele. Nem gondoltam bele a dolgokba. Kiiratkoztam az egyetemről és vele mentem,
de egy hónap múlva rá kellett jönnöm, hogy semmi érzelem nincs a
kapcsolatunkban. Nem éreztem iránta
szerelmet. Nem nevezném a kapcsolatunkat se többnek, mint testi vágy. Nappal
szinte sose láttam, egy percet alig töltöttünk el napsütésben. Nem jártunk el
sehova kettesben és szinte minden helyzetben az ágyban kötöttem ki.
Megelégeltem ezt, így egy nap fogtam magam összecuccoltam és eljöttem tőle.
Kiléptem az életéből, mint annak idején Kevinéből is és rá kellett jönnöm, hogy
az egyetlen ember akit végig szerettem az Ő volt…
- Húúú…. hát nem ilyen történetre számítottam.
- Nem képzelted volna, mi?
- Mika, mindenki követ el hibákat, Mindenkinek vannak sötét
foltjai az életben. Még nekem is vannak olyan dolgaim amikre nem vagyok büszke.
Egyébként miért nem árultál el semmit az idegenről?- váltott rögtön HaNa.
- Mit szeretnél tudni?
- Mindent. – kezdett el kuncogni.
- Park Nam Gui-nak hívták és 34 éves volt mikor
összejöttünk. Üzletember, bár a munkájáról ennél többet én se tudok. Igazándiból azt se tudom, hogy miért voltam
vele együtt, talán azért, mert mikor megpillantottam beleszerettem az arcába,
de miután megismertem semmi pozitívumot nem talán, csak egyet…
- Mit?
- Jó volt az ágyban…- húztam fejemre zavaromban a
takarót. HaNa nem feszegette tovább ezt a részt.
- És miután eljöttél tőle, nem keresett?- érdeklődött
tovább percekkel később.
- De. Éjjel-nappal hívott. Nem foglalkoztam vele, nem
akartam vele beszélni. Egy idő után megelégeltem. Telefonszámot cseréltem, így
megszabadultam a folytonos zaklatástól viszont elvesztettem mindent és
ahelyett, hogy jobb lett volna, csak rosszabbul éreztem magam.
- Miért?
- Elvesztettem az egyetlen telefonszámot, amire szükségem
lenne.
- Kevinét?
- Ühüm. Hiányzott az életem, amit akkor éltem mikor még
önmagam voltam.
- Miért nem mentél vissza?
- Mert féltem. Nem tudtam volna Kevin szemébe nézni.
Szégyeltem magam…
- Megpróbálhattad volna.
- De nem mertem, úgy gondoltam ez könnyebb, de tévedtem…
- Még nincs semmi veszve. - bíztatott. Nem foglalkoztam
vele különösebben. Egy mosolyt eleresztettem, de azon kívül semmi.
- Egyébként mi a te történeted?- tértem el.
- Mikor egyetemre mentél egyedül maradtam. Nagyon
magányos voltam. A depresszió határait
feszegettem és megijedtem tőle. Rossz társaságba keveredtem. Füvezni kezdtem.
Először csak néha-néha éltem vele, majd egyre többször nyúltam hozzá. Már a
függőség határait súroltam, amiből elég nehéz kivergődni, mikor is egy angyali
kéz kirántott a süllyesztőből.
- Mi történt azután?
- Aki segített kimászni ebből a szenvedélyből az egyik
tanárom volt.
- Melyik?
- Aki a gyakorlati órákat tartja.
- Szóval akkor ő tud az egészről?- HaNa nem válaszolt,
csak csöndben ült. - Szóval igen. És utána volt valami?
- Igazándiból semmi. Az én ballépésem csak ennyi lenne, vagyis…
- Vagyis? Mi van még?
- Hát…
- Ne mond, hogy.
- Mika, ne gondolj a legrosszabbra egyből.
- Megtudtál róla valamit? Vagy beleszerettél? Mond már.
- Nem totál hetero.
- Vagyis? Ezzel nem mondtál túl sok mindent.
- Homokos. Most boldog vagy?- takarózott ki HaNa.
- Igen. Nem tudom mi gond van ezzel. Nem tudom mi miatt
van nála ezt, de ha amiatt akadtál ki, hogy elítélem, mert más, nem fogom.
Tudod, hogy nem olyan vagyok.
- Tudom, és sajnálom. Mika.- szólított meg.
- Igen?
- Tegnap, azért sírtál?- mutatott a kép fele. Nem
válaszoltam csak bólintottam. HaNa odament az asztalhoz leakasztotta és
visszaült mellém.
- Hol készült a
kép?- kérdése közben tekintetét nem vette le egy másodpercre se a fotóról.
- A Lotte Worldben.
- Miért pont ez az egy kép ami ki van téve?
- Mert ez az első közös fotónk. – vallottam be.
Sokáig beszélgettünk még. Úgy döntöttünk ma kiveszünk egy
szabadnapot. Az óráinkat ellógtuk. Csak ebédre öltöztünk fel. Egy közeli
kis étterembe mentünk. Nem töltöttünk sok időt, de ahhoz pont elég
volt, hogy jól lakjunk. Délután révén egyből az edzőterem fele vettük az
irányt. Korán értünk oda, de nem bántunk. HaNa úgy is gyakorolni szeretett
volna egy picit egyedül. Addig míg a birtokba vette a kis termet, én próbáltam
valami újat kitalálni a srácoknak. Nem sokra jutottam, de azért egy-két lépést
sikerült újítanom. Arra lettem
figyelmes, hogy a kettőnk által
körbelihegett terem lassan kezd megtelni.
- Hali.- eszméltem fel teljesen, és köszöntem nekik. Már
mindenki ott volt, így kezdtük volna, de hátul egy vékonyka hang belengte a
termet.
- Donghae ma nem jön?- kérdezte félénken a fiatal lány.
- Bocsi a késésért. – rontott be lihegve az említett
személy.
- De, jön. - mosolyodtam el. HaNa elkezdte a bemelegítést
mutatni , míg Fishy átöltözött. Én az egyik sarokban kuporodtam le és néztem a
többieket. Fishy beértével a zene elindult és a tegnap tanított lépéseket
kezdték gyakorolni, nem túl nagy sikerrel. Donghae csöndben figyelte egyesével
a srácokat. Véleményt senkinél nem mondott, viszont az arcán lévő grimaszokból
tudni lehetett nem az igazi, ahogy csinálják.
- Mika, te jössz. - lépett elém.
- Donghae.- szólalt meg HaNa.
- Hagyd- mondtam neki. Felálltam a lejátszóhoz léptem és
elindítottam a zenét. Testem egyből reagált a hangokra, de csak másodpercek
múlva kezdtem el táncolni. Viszont egy
rossz mozdulat és mindennek vége volt. Iszonyat erős fájdalom nyílalt a
hátamban. Térdre rogytam a hirtelen jövő érzéstől. Fájt, de nem akartam
elrontani. Improvizáltam…
- Állj.- mondta Donghae. A zenét megállították az én
lábaimmal együtt. – Ez tökéletes volt. - mosolygott rám.
- De hát…
- Lehet, hogy hibázott, de nem állt le, mint előtte
mindannyian csináltátok. - magyarázta el nekik Fishy.
A táncóra végeztével egyből mentünk volna haza, de egy
hang megállított.
- Mika.
- Tessék? –fordultam hátra, de bár ne tettem volna.
- Mi történt? Fáj valamid?- lépett közelebb Donghae.
- Hát az nem kifejezés.
- Mit csináltál, te dinka?- kérdezte már a kocsiban ülve.
Drága barátunk nem engedte, hogy ilyen állapotba buszozzak, így hazafuvarozik
minket.
- A földön aludtam, és hát nem volt túl kényelmes. –
zártam le ennyivel.
- Köszönjük. – szálltunk ki az autóból.
- Nem jössz fel egy kicsit?- kérdezte HaNa
- Nem lehet. Pakolnom kell, holnap reggel indul a gépem.
Sajnálom. - mondta, majd kiszállt ő is az autóból és elbúcsúzott tőlünk, mintha
az életben utoljára találkoznánk…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése