Bementünk a lakásba. Lecuccoltunk és a konyhába mentünk.
Egy egyszerű, könnyed vacsorát csináltunk, majd egymással szemben ülve, totál
csendben fogyasztottuk el a készített ételt. Fülemet már bántotta a köztünk
lévő kommunikáció hiány, ezért halkan, de megtörtem a közöttünk keletkező űrt.
- Mit akarsz
tenni?- kérdeztem meg HaNát.
- Mivel?- tért vissza a jelenben barátnőm.
- Megint elengeded?
- Mi mást tehetnék?- kérdezte már a sírás határán. - Nem
akadályozhatom meg. Nem tarthatom vissza élete szerelmétől.
- HaNa, ne kövesd el azt a hibát,amit én már megtettem.
- Nem tudom mit kéne tennem.
- Gondold végig, de ne húzd sokáig. – álltam fel az
asztaltól. A tányéromat a mosogatóba tettem és bezárkóztam a szobámba, de nem
bírtam sokáig az egyedüllétet.
Kivánszorogtam vackomból, a kanapéra vetettem magam és a televíziót
választottam jelenlegi páromnak, hogy a bennem őrlődni készülő gondolatokkal ne
egyedül küszködjek. Bekapcsoltam a készüléket és csak kapcsolgattam. Nem
érdekelt semmi mégsem hagytam magára a magányos tárgyat, ami csak ilyenkor lehet
igazán önmaga. Megálltam az egyik csatornánál és bámultam a képernyőt, de látni
nem láttam semmit. Szemeim nem érzékelték a műsorban történő dolgokat, de nem
bánkódtam miatta. Csak ültem és néztem ki a fejemből. Arra lettem figyelmes,
hogy pozitúrám az előbbitől teljesen különbözik. Óráknak éreztek a magam mögött hagyott időt,
amit a ház ezen részén töltöttem, de az órára pillantva rá kellett jönnöm, hogy
az idő ami lepergett az életemből egy óra se volt.
- Mit nézel Mika?- hallottam HaNa egyre erősödő hangját.
- Nem tudom. – válaszoltam és a képernyőre néztem. Valami
undorító orvosos műsort ment. A távirányítót kerestem és meglettével azonnal
elkapcsoltam.
- Aludtál?- süppedt be mellettem a bútor.
- Elszundítottam egy picit. – erőltettem egy biztató
mosolyt arcomra.
- Miért nem alszol, akkor ha fáradt vagy?- kérdezte.
Beszélgettünk még egy picit, majd otthagytam és
bevackoltam magam a szobámba. Nehezen sikerült elaludnom, mégis pilláim
hajnalban sikeresen leragadtak és csak a reggeli fényre nyitódtak ki. Kómásan
battyogtam ki a konyhába. Feltettem magamnak egy kávét, majd barátnőm szobája
felé indultam. Az ajtó nyitva volt. Bementem, de senkit nem találtam bent. A
konyhából az ő szobájába csak a nappalin keresztül lehet eljutni. Sőt a nappali
köt össze minden helyiséget egymással, de ő ott sem volt. Megijedtem. A fürdőszobába mentem . Az utolsó
reményforráshoz, de az ajtó itt is nyitva a cuccai kipakolva. Csak az én
kenceficéim árválkodtak egymagukban a polcokon.
Visszamentem a szobájába, benéztem a szekrényeibe, de a ruhahalmaz
helyett az üresség fogadott. Ágyára ültem. Sírni lett volna kedvem, de könnyeim
nem folytak ki. HaNa éjjeli szekrényén
egy papírdarab volt. Kezembe vettem és olvasni kedztem.
„ Mikor ezt a papaírt olvasod én már után leszek Seoulba.
sajnálom, hogy neked egy szóval nem mondtam semmit, de azt mondtad hallgassak a
szívemre. Féltem, hogy mit fogsz szólni hozzá, ha azt mondom elmegyek.
Reménykedem benne, hogy a döntésemet elfogadod és nem utálsz meg. Reménykedem,
hogy pár órával később újra találkozunk a reptéren. Várni foglak.
HaNa”
Nem értettem mit akar ezzel. A lapot visszatettem a
helyére, de kezemmel lelöktem az alatta lévő borítékot. Felvettem és belekukucskáltam.
Egy repülőjegy volt benne.
- Szóval erre értette. – húztam ki teljesen. Majd gyors
tanulmányozás után visszatettem helyére és kimentem a szobából. Nem
gondolkoztam azon, hogy repülőre üljek. Úgy éreztem még nem vagyok erre kész.
Napok teltek azóta, hogy barátnőm itt hagyott. Az itteni egyetemről kiiratkozott, a
szüleinek csak egy üzenetet hagyott, melyben közölte velük, hogy végre teljesen
a saját lábára áll. Beiratkozott a seouli egyetem zene szakára. Elmesélte, hogy
a sulitól nem messze egy albérletben lakik, szerzett részmunkaidős állást, ami
nem a legjobb, de jobb, mint a semmi. Arról is írt, hogy remekül megvan, és úgy
érzi, hogy sikerült megtalálnia az igazi önmagát,pedig még csak pár napja van
ott. A szülei mikor először hallottak arról, hogy egy szó nélkül ment el,
nagyon haragudtak rá, de ez a levél mely pár nap történésről mesél megnyugtatta
a kedélyeket. A harag teljesen nem hunyt ki a szülőkből, de örültek, hogy
lányuk végre igazán boldog.
- Mika, te miért nem mentél? – kérdezte HaNa mamája.
- HaNa döntött úgy, hogy elmegy Donghaeval… én, úgy érzem
itt is jól megvagyok. – mosolyogtam rá, habár a görbület mely számon húzódott
nem szívből jött.
- Maradsz vacsorára?
- Ha nem zavarok.
HaNa szülei már olyanok voltam számomra mintha az enyémek
is lettek volna. Ugyanúgy szerettek, mint saját lányukat. Még most, hogy
egyedül vagyok is mindig hívnak telefonon, áthívnak vacsorára. Nehéz megosztani
az időmet a két család között, de próbálok ügyelni arra, hogy minden rendben
legyen és egyik családtagom se bántsam meg.
Reggel korán keltem.
Gyors tisztálkodás után, egy melegítőt felkapva mentem az egyetlen
mentsváramba, a próbaterembe. Útközben beugrottam egy kávéért és valami
péksütiért, amit az odavezető út során sikeresen el is nyammogtam. Korán értem oda, de nem bántam. Mostanában
mindig egyedül gyakoroltam az órák előtt.
A zenét nem túl hangosra állítottam, hogy halljam ha jönnek. Percekkel
később érkeztek csak a többiek. Szinte egyesével szállingóztak be a meleg
helyiségbe. A terem lassacskán telt meg. Mikor mindenki ott volt elkezdtem
volna az órát, de senki nem figyelt rám, minden kisebb klikk a saját világába
volt elmerülve.
- Hahóó, én is itt
vagyok.
- Bocs, Mika.
- Miről álmodoztatok?
- Semmiről, Kezdjük. – pattant fel az egyik srác.
- JongHwa, ülj vissza. -
a fiú készséges lehuppant előbbi helyére. – Szóval miről volt szó? –
semmi reakció. Mindenki csöndben ült tovább. - Jó,
felőlem így is játszhatunk. Még valaki nem mondja el nekem miről van szó addig
nélkülem tartjátok az órákat. – már indultam volna ki, de egy hang
megakadályozott.
- Mika, várj. – állt fel YongHwa és lépett mellém. –
Tessék. –adott kezembe egy papírt.
- Ezt miért kellett titkolni? – lóbáltam a papírt a
levegőben. – Úgy tudom a táncversenynek közé van a tánchoz. Elég szoros kapocs
van köztünk, mondhatni egyik nincs a másik nélkül. Szóval mi az ok amiért nem
lehetett elmondani?!
- Mert…Semmi. – kezdte volna az egyik lány.
- Menni akartok?- kérdeztem az egész csapatot.
- Igen. - válaszolták félénken.
- Akkor miért féltetek elmondani?
- Mert HaNa …
- HaNa nem lépett ki a csapatból. Attól, hogy másik
városban van tud segíteni nekünk, csak a kapcsolatot kell felvenni vele. Na mi
a válaszotok?
- Hát… nem is tudjuk. – kezdték. – Ezek után még kérdezed?!-
vette át a szót YongHwa. – Még szép, hogy menni akarunk, Seoul már vár minket,
és a kupának is kell egy jó hely. – nevetette el magát YongHwa. Elém lépett, megölelt
és megpörgetett a levegőben . A kezdeti
hangulatot ez a verseny beindította és totál felpörgetett mindenkit. Az egész
csapat 110% adott a mai gyakorlásba, ezért az edzés végeztével fáradtan, egy
emberként rogytunk le a padlóra. Nem
gondoltam volna, hogy ilyen rövid idő után a sors elém dob egy lehetőséget, mellyel a szívemben
tátongó űrt végre beragaszthatom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése