2012. december 11., kedd

Réka: Return...


„Nem tudom mikor kezdődött pontosan ez a végeláthatatlan fájdalom. Az üresség a lelkemben, mely lassan felemészt, teljesen magába kebelez , majd mint egy vékony faágat összeroppant. Talán egy hete tart, kettő, de lehet egy hónapja vagy kettő, hogy az egész elkezdődött… Feltápászkodtam ágyamból és a naptárhoz léptem. Öt hónap. Öt hosszú hónapja tart ez az önmarcangolás. Öt hónapja hagytam hátam mögött mindent. Egy szó nélkül léptem ki a körülöttem lévők világából. Egyetlen apró szó sem csúszott ki a számon mikor utoljára láttam a kis csapatot. A búcsúzás fájdalmas. Meg akartam kímélni a srácokat ettől az érzéstől, ezért nem szóltam nekik, de így a tátongó űr amit okoztam nem csak engem emészt fel hanem őket is, őt is. Majdnem fél év telt el azóta, de ezt a sebet, melyet önmagamnak köszönhetek senkinek nem sikerült beragasztania. Darabjaira hullott szívem otthagytam a búcsúzás gondolatával a világ másik felén és a tátongó űr az idő előre haladtával egyre nagyobb és nagyobb lesz. Ez az űr, mely bennem èl emészt fel hamarosan és roppant össze teljesen ami ellen egyetlen gyógymód van csak. Egyetlen egy módszer, ami jelen pillanatban számomra teljességgel lehetetlen...
A mai nap is ugyanolyan, mint a többi. Felkelek, bemegyek az előadásokra hazajövök és lefekszem. A laptopot csak a szakdolgozatok miatt kapcsolom be. Csak létszükséglet esetén használom az elektronikus eszközt. A telefonomon lévő összes emléket egy pendrivera töltöttem, amihez öt hosszú hónapja nem nyúltam. Az emlékeket mind magamban hordozom. A telefonom is csak akkor kell, ha a sulival kapcsolatban van valami intézni valóm. A barátaimra se számíthatok már. Elfordultak tőlem, nincs kedvük egy élőhullával foglalkozniuk .Megértem...”
Lassan kikeltem az ágyból és a konyha felé vettem az irányt. Feltettem fekete éltetőm főni. A konyhából kilépve a fürdőszoba fele mentem, hogy csöppnyi életet varázsoljak élettelen arcomra. Kiválasztott ruháim magamra öltöttem megittam forró, fekete italom, cuccaim kezembe kaptam és indultam az egyetem fele. Az épület körül már nyüzsgött az élet. A koreai professzorom jött felém hatalmas vigyorral az arcán. Nem tudtam mire vélni az öreg tanár jókedvét, de kedves, őszinte mosolya átjárta fagyos lelkem és egy piciny, esőcseppnyi boldogság öntötte el szívem, ezzel mosolyra késztetve engem.
- Jó reggelt , Rory kisasszony. - köszönt oda a 60-as éveiben járó férfi.
- Jó napot, professzor úr. Mire fel ez a jó kedv? - kérdeztem közvetlenebb stílusban kedvenc tanárom.
- Ma született meg a második unokám. - mesélte fülig érő szájjal a professzor.
- Gratulálok. A kórházba tart? -kérdeztem őszinte kíváncsisággal.
- Igen. Szóval a mai előadás elmarad- közölte és már indult is tovább. – Rory, a napokban érkeznek az ösztöndíj papírok. - tette még gyorsan hozzá...

Késő estére értem haza. Fáradtan lépkedtem az előszobában mikor bevillant az ösztöndíj... Feltépve bejárati ajtóm futottam le a postaládákhoz. Remegő kézzel nyitottam ki , de a kis fémdoboz az ürességtől kongott. Szomorúan battyogtam újra fel a lakásba , ahol lerúgtam cipőim, kabátom levettem és úgy, ahogy voltam bedőltem az ágyba.
Az őszi gyenge nap simogató sugaraira ébredtem fel. A halovány fény bejárta a szoba minden egyes zugát. Az egész kis helyiség narancssárgában pompázott.
’Mintha naplemente lenne.’- gondoltam magamban és végignéztem az ágyon. Tegnapi ruháim felismervén nagy nehezen kikászálódtam. Felfrissítettem magam, és reggeli teendőim elintézése után az egyetemre vezetett első utam. Négy előadásom lett volna, de csak kedvenc professzorom által tartotton vettem részt. A nap további részében a szakdolgozatomhoz kerestem anyagokat. Az estémet egy olcsó mégis megbízható étteremben töltöttem, hogy a változatosság kedvéért valami főtt étel is bejusson szervezetembe. A házhoz érve első utam a postaládának nevezett kis dobozhoz vezetett, de megint üres volt.
Kezdtem feladni a reményt. A reményt, hogy mindent sikerül rendbe hoznom. Péntek van. Négy napja csak a postaládámra koncentráltam. Nem nagyon jártam be az órákra a szakdolgozatommal se haladtam túl sokat. Őrülten reménykedtem, hogy sikerül, de a remény utolsó szikrája is kezdett kihunyni lelkemben. Péntek lévén úgy döntöttem meglátogatom az egyetemet pár nap kihagyás után. Az épület körüli kis parkban sétáltam mikor egy ismerős hang szólított meg:
- Rory.- fordultam a hang irányába.
- Professzor úr.- biccentettem köszönésképp.
- Mi ez a rossz kedv, kicsi lány?- kérdezte a boldogságtól kicsattanó férfi. Nem válaszoltam neki, folytatta.- Nem kéne lógatnod az orrod, hiszen...- erre már felemeltem fejem.
- Hiszen? Tanár úr micsoda? Lassan fél éve, hogy érzelmi roncs vagyok, miért lenne jó kedvem?!- kezdtem el könnyeimmel csatát vívni.
- Tessék.- nyújtott egy borítékot a kezembe.
- De hiszen ez nyitva van- néztem meg közelebbről.
- Gratutálok  Rory.
-Mégis mihez gratulál? - lepődtem meg gratulációján és nem is értettem a dolgot.
- Azt hittem azért nem jöttél, mert már készülődsz.
- Mégis hova készülődnék , professzor úr ? - értetlenkedtem.
- Te nem kaptál?
-Mit nem kaptam?! kérem beszéljen érthetően mert ezekből a fél mondatokból nem tudom meg mit szeretne mondani.- a professzor nagy levegőt vett és újra neki fogott.
- Miután bent voltam a kórházban este még visszanéztem ide és az asztalomon egy levél volt. Azt hittem a napokban, azért nem voltál, mert készülődtél. - látta , hogy még mindig nem világos minden így folytatta.- A borítékban az ösztöndíjról küldtek értesítést...- szavai visszhangoztak a fejemben. Körülbelül már tizedjére játszódott le a jelenet előttem újra mire felfogtam szavainak értelmét és boldogságomnak könnyeim se tudtak megálljt parancsolni.
- Istenem... -ennyit voltam képes kinyögni. Majd kicsivel később köszönetet mondtam a professzornak és hazaindultam, hogy lázas készülődésbe kezdjek.


1 hét múlva:
„Kérem kapcsolják be öveiket.”- erre a mondatra ébredtem fel a hosszú út után- Üdvözöljük Önöket Seoulban. Reméljük kellemesen utaztak. Köszönjük, hogy minket választottak. -cuccaimat összeszedve követtem az embertömeget, mely a kijárat fele haladt. Felvettem poggyászaim és taxi után néztem... nem túl nagy sikerrel. A repülőtéren vártam egy jó ideig, de feladtam,. képtelen voltam tovább várni. A padról felálltam, csomagjaimat magamra aggattam és elindultam a nagy világba. Régen voltam már itt, de a buszmegállót sikeresen megtaláltam. Nem tudom mennyi idő telt el mire megérkezett a busz , ami számomra a legjobb volt. Mivel ne volt már meg a közlekedési kártyám, így kénytelen voltam jegyet venni amivel elbíbelődtem egy ideig, de kis izgalmam se hatott ki nyelvtudásomra és sikeresen vettem a kezdeti nehézséget. Olyan fél órát utaztam mikor úgy döntöttem, hogy itt az ideje leszállnom. egy órás városnézés után beültem egy kis kifőzdébe és telepakoltam korgó gyomrom , ezzel csöndre késztetve. Megköszöntem a finom ételt és a kedves kiszolgálást. csomagjaimat Újra magamra kaptam majd hirtelen ötlettel vezérelve az egyetem felé mentem. Fáradtam rogytam le az épületkomplexus parkjában lévő egyik padra. Nem tudom mennyi ideje várhattam már, talán el is bóbiskoltam, mikor valaki megszólított. Az ismerős hangra kinyitottam csukott szemeim.
- Rory?!.
- Myeong Joon?!- lepődtem meg, de ahogy elnéztem ő se volt másképp.
- Hát te ?! Ezer éve nem láttalak. Mi van veled? Mi történt? Hol voltál eddig? Ugye tudod, hogy van mit mesélned csajszi.- zúdított rám egyszerre mindent.
- Én...hát...nem is tudom- hebegtem habogtam össze-vissza.
- Na gyere.- fogta meg csomagjaim egy részét, kézen ragadott és húzott maga után.
- Myeong Joon.- szólítottam meg. Felém fordult. - Mégis hová megyünk?
- Haza.
- Mármint hozzád?!
- Nem, a bácsikámhoz. Mégis hova máshova mennénk?!
- Bocs, hogy biztos akartam benne lenni.- nevettünk fel mindketten hangosan. Régen nevettem már szívből, de Myeong Joon miatt képes voltam közel 10 perces együttlét után hangosan, élvezettel nevetni.
-Jó újra hallani ezt a nevetést. - jegyezte meg a szőke fiú; és nevetését felváltotta egy egyszerű, hangtalan mégis melengető, kedves mosolygás.
Már elfelejtettem pontosan hol lakik, de az út , talán a nehéz csomagok , talán a fáradtság miatt , iszonyat hosszúnak tűnt.
- Kérsz valamit?- tért rögtön a lényegre miután becuccoltunk a vendégszobájába.
- Nem köszönöm. Ettem mielőtt az egyetemre mentem.
- És inni?
- Hát azt elfogadom.
- Mit kérsz? Van ….
- Hééé, Myeong Joon, lassabban.- kértem , hogy lassítson egy picit, mert nyelve őrült tempót diktált és szavait érthetetlenné tették.
- Bocsi. Szóval van tea, meg
- A tea jó lesz köszönöm.
Myeong Joon eltűnt egy időre. A konyhában tevékenykedett egy rövid ideig, addig engedelme nélkül és körbe néztem a nappaliban, pedig tudtam mi hol van. Ismertem ezt a helyet, mint a tenyeremet, de 5 hónap hosszú idő és a dolgok itt is változtak.
- Barátnőd van?- kiabáltam és kezembe vettem a képet, amin Myeong Joon egy lánnyal van.
- Nem vagyok süket, de igen.- válaszolta. – Tessék itt a teád. – nyújtotta felém a gőzölgő bögrét.- Na mi van féltékenyek vagyunk?-
- Én?! Ugyan… Myeong Joon ismersz.
- Ismerlek hát… vagyis régen még ezt gondoltam, de…- mondatát nem fejezte be. Leült a kanapéra és várt.
- De?
- De azt hittem ennél többet érek neked.- fejezte be előbb elkezdett mondatát.
- MyeongJoon…sajnálom.- ennyit voltam képes kinyögni.
- Rory, miért csináltad?- kérdezte szomorúan. Hangjában tükröződött a megbántás érzése.
- Sajnálom… én, akkor…Nem tudom, hogy mondjam el..
- Rory, egyszerűen. Semmit nem kell túl komplikálni. Csak mondj legalább egy okot. Egyetlen olyan okot, ami miatt egy szó nélkül el kellett tűnnöd…tudod mennyi ember aggódott érted? Tisztában vagy vele, hogy mennyire padlóra küldted?!
- Myeong Joon, kérlek- halkult el hangom a mondat végére.
- Rory, tudnod kell róla. Napokig nem beszélt senkivel. A szobájából nem akart kijönni. Még enn…
- Meghalt.- képtelen voltam tovább hallgatni. Tudtam, hogy fájdalmat okoztam neki. Tisztában voltam vele, de azt nem gondoltam, hogy ennyire. Megijedtem attól, amit Myeong Joon mondott. – Tönkretettem. – hangom elcsuklott, vállaim rángatózni kezdtek és könnyeim , mint a zápor hullottak szememből.
- Rory… ssshhhhhh.- ölelt meg a szőke fiú és próbált nyugtatni, nem túl sok sikerrel. Ölébe húzott és úgy szorított magához. Egy lassú, melankolikus dallamot kezdett dúdolni, majd ringatni kezdett. Jégbe zárt testem a kellemes dallamra melegedni kezdett, a sírás okozta rángatózás lassan abbamaradt és könnyeim is felszáradóban voltak már mikor pilláim sötétségbe bocsátották elmémet.

Reggel a madarak csicsergésére keltem a vendégszoba ágyában. Ágyban?! De hisz tegnap a kanapén…beszélgettünk, aztán.
- Jó reggelt csipkerózsika.- jött be egy mosolygó szőkeség a szobába egy gőzölgő bögrével.
- Jó reggelt.- dörzsöltem meg szemeimet.- Köszönöm.- emeltem kezeim a felém nyújtott tárgyért.
- Jól aludtál?
- Ühümm.- fújtam meg az illatos melegséget.
- Jobban vagy?
- Persze.- kortyoltam bele a teába. Tudtam mit akar ezzel elérni Meong Joon mégis úgy csináltam, mintha halványlila gőzöm nem lenne róla.
- Rory, direkt csinálod?- tért a lényegre a szőke fiú. Szemeibe néztem és úgy préseltem ki magamból a választ.
- Képtelen vagyok mesélni.
- Tudod, hogy velem mindent megoszthatsz.
- Tudom és nem ezzel van a baj, csak…
- Ne keresd a kifogásokat.
- Nem keresem. –vágtam be a durcát.
- De keresed.
- Na jó igazad van. Menjünk együnk és utána mesélek. Éhen halok, remélem csináltál már kaját- toporzékoltam az ajtóban.
Kimentem a konyhába és ledöbbentem. Nem gondoltam, hogy tényleg étel fog várni, de az asztalon két jól felpakolt tányér fogadott.
- Csukd be még beleszáll egy sült csirke.-  ment el mellettem kacagva Myeong Joon.
- Haha…nagyon vicces vagy. – ültem le vele szemben.- 맛있게 드세요.- köszöntem meg az ételt. Nekiálltunk csendben reggelizni, de nem sokkal később Myeong Joon megtörte.
- Hogy-hogy visszajöttél?- kérdezte két falat közt.
- Majd elmesélem, de tényleg együnk.
- Erőt gyűjtesz, mi?- kezdett el hangosan hahotázni.
- És mi van ha igen?!- vágtam be a műdurcát megint.
- Na inkább egyél, nem áll jól neked ez az arckifejezés.- hagyta abba a nevetést.
A reggeli második felét ismét síri csendben fogyasztottuk el, csak a pálcikák csattogását lehetett hallani vagy ha hangosan nyeltünk le valamit.
- Ez isteni volt, köszönöm- álltam fel az asztaltól és a koszos tányéromat betettem a mosogatóba. Myeong Joon mögém lépett karon ragadott és miután ő is betette a mosogatnivalót maga után húzott a nappaliba.
- Na és most nem menekülsz. Addig el nem mész innen még mindent el nem mesélsz.
- Készülj fel , hogy estig itt fogsz ülni.
- Nem baj. Ma ráérek.- küldött egy biztató mosolyt.
- Mikor elmentem öt hónapja. Nem gondolkodtam. Hirtelen ötlet vezérelt, ezért nem szóltam senkinek. Nagyon hiányzott mindenki otthonról. Akkor egy este alatt döntöttem úgy, hogy itt hagyom egy rövid időre az országot. Return jegyet vettem. Egy hetet töltöttem volna otthon, de…- hangom elcsuklott.
- Mi történt?- kérdésétől könnyek gyűltek a szemembe.
- Mikor hazaértem szembesülnöm kellett az otthoni helyzettel. Képtelen voltam feldolgozni, ami akkor egy hét alatt történt velem.- küszködtem tovább könnyeimmel.
- Rory, kérlek mondd el.- kérlelt a szőke fiú tovább.
- Apáék a reptéren vártak engem. Ismersz engem, mindig is az a vidám lány voltam, teli életerővel, energiával, a családom is ilyen. Az életünk egy rohanás, hozzá kellett szokniuk, de mikor megláttam őket a szívem összeszorult. Sose láttam még ilyennek őket. Mindig mosolyogtak, még ha fáradtak , szomorúak voltak, akkor is, de a reptéren nem. Éreztem, hogy valami galiba van, de a két órás kocsiút alatt nem mondtak semmit. Fagyos volt a hangulat, egy árva szó nem esett még haza nem értünk. A szüleim rögtön azzal kezdték, hogy beszélni szeretnének velem. Megijedtem. Nem tudtam mit akarnak mondani, féltem a szavaktól, amiket később  kiejtettek. Borzalmas volt átélni azt a pár pillanatot. Anyukám szólalt, meg először, de csak annyit volt képes kinyögni…’Meghalt’. Nem értettem az egészet, a szó mégis éles törtként hasított belém. Visszakérdeztem, de választ nem kaptam. Apukám erőt véve magán megszólalt. ’A nővéred elment…örökre.’ ahogy ez a mondat elhagyta apukám száját, bennem úgy omlott össze egy világ…- képtelen voltam tovább folytatni. A könnyek, amik csak gyűltek az emlékezéssel együtt, felülkerekedtek rajtam és potyogni kezdtek. Myeong Joon nem szólt semmit. Mellém ült, karjaiba zárt és ringatott... Minden kiesett az elmúlt talán fél órából. Myeong Joon melengető karjai, még mindig szorítottak. Felnéztem. A szőke fiú édesen szuszogva aludt. Az órára pillantottam, este hét óra. Nem hittem a szememnek. Kinéztem. A város fényei világították meg a sötétbe burkolózott szoba néhány centiméterét.
-Myeong Joon, ébresztő. – simogattam meg arcát, gyengéden a szőke fiúnak, aki erre ébredezni kezdett.
- Jó reggelt Rory. - engedett el, és kezdett nyújtózkodni.
- Paboo… este van.- mosolyodtam el. Myeong Joon hirtelen közeledni kezdett majd egy puszit adott…arcomra.
- Szeretem, mikor mosolyogsz. – húzódott hátrébb.
- Szeretem, mikor feleslegesen bókolsz. –álltam fel mellőle.- Nem megyünk el valahova?
- Mégis hova?- kérdezte full álmosan a fiú.
- Akárhova.- nevettem és indultam az ajtó felé.
- Rory, várj már. - jött utánam a szőke fiú.
Felkaptam kabátom, cipőm magamra húztam és már a folyosón ugráltam izgatottan. Myeong Joon követte példámat, majd bezárta a lakást és együtt mentünk le, ki a házból, hogy újra belevessem magam a szöüli éjszakába.

Sokáig sétáltunk az utakon céltalanul. Mindent megnéztünk, amit akartam. A szivárvány hidat hagytuk utoljára. A kedvenc helyem a fővárosi éjszakában. Imádtam régen is nézni, ahogy a vizet színesre festi a megannyi színben pompázó ledlámpa sokasága.
-Gyönyörű.- mondtam ki hangosan gondolatom. - De menjünk. Még sok hely van, ahova el akarok menni.- rámosolyogtam, majd húztam magam után. Tovább róttuk az utakat. Sok helyen megfordultunk, vacsorázni egy kis kifőzdében álltunk meg. Isteni volt. Nagyon hiányzott már ez az íz világ, ami itt megtalálható. Miután fizettünk továbbmentünk. Szöul nagy részét ismertem már, mint a tenyeremet mégis sokszor tévedtem el. A mai nap se lehetett másképp. Myeong Joont elveszítve teljesen egyedül maradtam. Megijedtem. Próbáltam telefonon keresni, de semmi. Választ sose kaptam. Egyre jobban kétségbeestem. Tudok koreaiul, mégse kérdeztem meg hol vagyok, merre menjek. Féltem az emberektől, nem bíztam bennünk. A névjegyzékben keresgettem, mikor megpillantottam a nevét. Azt a nevet, mely tulajdonosának szívet öt hónapja ripityára törtem. Csak néztem bambán a kijelzőt és ujjaim, mintha maguktól mozognának, megnyomtam a gombot, mely tárcsázni kezdett. Kezeim remegtek. Nem tudom pontosan mitől vagy a félelemtől vagy a tudattól, hogy talán újra hallom a hangját.
' És mi van, ha nem is ez a száma?!'- futott át agyamon, majd egy perces sikertelenség után feladtam. Leguggoltam a járda közepén és halkan sírni kezdtem. A kezemben szorított tárgy hirtelen rezegni kezdett. Letöröltem könnyeim, a kijelzőre pillantottam. Lélegzetem kihagyott egy pillanatra, de másodpercnyi töprengés után megnyomta a gombot. A gombot, mely lehetővé tette, hogy hangját újra halljam.
- 여부세요.- szólt bele azon az angyali hangján.
- Kevin...- suttogtam a készülékbe. A vonal túloldalán síri csend volt a név kiejtése után. 'Kevin ki az?’- hallottam meg a háttérben a többiek hangját, de a fiú nem válaszolt. ’Egy rajongó?’- kérdezte Soohyun. Vagyis azt hiszem ő volt az, a hangjából ítélve legalábbis.
- Nem- válaszolta neki a fiú.
’Akkor ki?’- kérdezte meg Eli. Ebben olyan biztos voltam, mint abban, hogy az utca közepén térdelek könnyekkel áztatta arccal és telefonálok.
- Rory- válaszolta Kevin halkan, de úgy, hogy számomra teljesen érthető legyen ez a négy betű.
’Add ide’- mondta Eli mérgesen?! A hanglejtéséből erre tudtam következni.
- Te mégis mi a jó büdös francot csi...
’Eli kérlek.’- hallottam meg a háttérben Kevin hangját.
- Kevin, nem. Ezt most nem hagyom annyiban. Ronccsá tett, mikor egy szó nélkül eltűnt. Láttad te akkor magad?!...- a washongtoni folytatta, de szavai hozzám már nem értek. Kezdtem elveszíteni minden érzékem, ami segít kapcsolatot létesíteni a külvilággal.
- Kisasszony, kisasszony.- kezdett el valaki szólítgatni. Felemeltem fejem, de már ez a mozdulat fájt. Levegőt alig tudtam venni. A szívem helyett csak egy tátongó űrt éreztem. Képtelen voltam szavakat formálni ajkaimmal.
- Kisasszony, jól van?- jött közel hozzám az öreg hölgy. -Minden rendben?- kezeivel vállamhoz ért. Fojtogató érzés kerített hatalmába. A telefon kiesett a kezemből.
- Rory, mi történt?- kérdezte hangosan Eli. Ezután a külvilág hangjai megszűntek számomra, csak az öreg, hogy tátogását láttam. 'Biztos segítségért kiállt.’ – gondoltam, majd két kéz ért hozzám. Rázogatni kezdett. Felnéztem
-Myeong Joon...
- Rory, mi történt?
- Nem kapok levegőt- kezdtem el kapkodni az éltető oxigén után. Myeong Joon a telefonom után nyúlt, beleszólt. Arcán a döbbenet futott át, amint meghallotta a vonal túlsó végén lévő hangot.
- Nem tudom. Elvesztettük egymást és a földön találtam rá...


- Rory, Rory...- hallottam nevem már fogalmam sincs hanyadjára. Oké, hogy semmi bajom, de azért hagyják már az embert pihenni.
- Mi van?!- szóltam nem túl kedvesen, majd kinyitottam szemem. Nyolc érdeklődő szempár állt előttem. Myeong Joonra néztem és aggódó arcát látva magyarázkodni kezdtem.
- Nyugi ez természetes. - mosolyodtam el.
- Rory ebben semmi természetes nincs.- jóformán már üvöltött velem.
- De, Myeong Joon ez öt hónapja nálam természetesnek számít.
- Bocs, hogy közbeszólok.- vágott közbe Eli.- De mi ez az egész?- kérdezte. Arcáról a teljes értetlenség sugárzott.
- Megint mesedélután?!- akadtam ki. Myeong kézen ragadta Elit és ennyit mondott:
- Kint elmondom, de tőle ne kérdezd meg még egyszer.- szűrte fogai között. A nyolc szempár tulajdonos egytől-egyig elhagyta a helyiséget, ezzel lehetőséget adva arra, hogy cuccaim elpakoljam és kiosonjak ebből a borzalomból…

Az utcán bóklásztam. Nem törődtem semmivel. Még a telefonomat is a kórházban hagytam. Magányra vágytam. Egyedül akartam lenni. Gondolkodásra volt szükségem. Órákat ücsörögtem egy parkban, fejem térdeimre hajtva, de a gondolkozás hosszas menete után se jutottam semmire. Képtelen voltam mit kezdeni a jelenlegi helyzettel. Abszurdnak tartottam, titkon mégis reménykedtem, hogy tényleg ő volt bent, hogy ő mosolygott rám a megannyi sértett szempár közül, hogy ő volt az , aki talán egy cseppnyi reményt sugallt a megbocsátásra.
- Rrrrr- szólalt meg gyomrom, jelezve ideje lenni valamit enni is. Felálltam és magam mögött hagytam a helyet, mely hónapokkal ezelőtt sokszor megnyugvást sugallt harcoló szívemnek. Hazafelé vettem az irányt. Bár visszatértem óta számomra nincs haza. Nincs egy olyan hely, ahol néhanapján egyedül lehetnék, amit a sajátomnak nevezhetek. Myeong Joon lakása előtt toporogtam. Félve emeltem kezem a csengőre, majd pillanatnyi hezitálás után a kapcsolót lenyomva hangot adtam érkezésemnek. A zár pillanatok alatt kattant és egy aggódó, mégis megkönnyebbült tekintettel találtam szembe magam, Vele.
- Rory.- -állt elém, karjait körém fonta és mellkasához rántott. A kevés textilen át is éreztem szívdobogását. Az egyenletes tempó mosolyra késztetett. Oldalaim mellett lógó karjaimat lassan felemeltem és kicsit bizonytalanul, de viszonoztam halacska gyengéd ölelését.
- Kevin.- suttogtam fülébe.
Nem válaszolt. Nem reagált rá semmit csak még szorosabban ölelt. Nem engedett el. Nem szólt semmit, de pillanatok alatt környezetünk teljesen megváltozott. Már nem a hideg és meleg közti válasznál, az ajtónál ácsorogtunk, hanem egy meleg, emberekkel teli szobában. Kezeim lassan leeresztettem. Kevin követte példámat.
- Rory, miért csináltad ezt?- szemei könnyel teltek meg. Nem tudtam megszólalni. Kérdésére választ nem tudtam volna adni, így némán álltam tovább és néztem , ahogy érzelmei eluralkodnak rajta. Éreztem hátamon a pillantásokat, melyek, gondolom reakciómat várták. Szerepet cseréltem az angyalfiúval. Az átlagos helyzetekben a férfiak törlik le a nők könnyeit, de nálunk ez fordítva volt. Kezeimet lassan bársonyos arcához emeltem és a sós könnyektől megszabadítva közel húztam magamhoz, majd ajkaimat az övéire tapasztottam…

------------------------------------------------------------------------------------------------------------
맛있게 드세요- jó étvágyat
Pabo- bolond, hülye
여부세요- halló
halacska: aki nem tudná Kevin egyik beceneve fish, nekem ebből jött a halacska.xd

2 megjegyzés:

  1. úúú basszus.. ez valami eszméletlen jó lett. *-* imádom a Kevines ficeket, de hát ez... *-*
    hihetetlen...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. örülök, hogy tetszik. :d én is imádom őket. xd és azért túlzásokba ne essünk. :D

      Törlés