Réka: Réka: Revenge, my bad friend and our life: 2.The boss, the new staff and he...

Olvasni kezdtem , de a sorok között semmi értelmeset nem találtam. Mintha teljesen más dimenzióban lévő ember, lény írta volna. Megfejthetetlennek bizonyult számomra.

- Kódírás. Valami kódírás lehet. – mondtam az üres háznak fel s alá járkálva viszont ezen kívül semmi. Semmi épkézláb magyarázat nem jutott az eszembe. Semmi kézzel fogható ötlet, miért pont ide küldték ezt a levelet. Gondolataimat az óra egyre bosszantóbb ketyegése zavarta meg. Felnéztem a fém tárgya. Majd tekintettem a hátam mögötti ajtóra vándorolt. Arra az ajtóra, amit anyám halála óta egyszer sem nyílt ki. Sose tudtam mit rejt ez az ajtó maga mögött. Egyszer sem kérdeztem meg a szüleim miért tűntek el sokszor órákra mögé. Úgy voltam vele, ha itt az ideje majd meg tudom. Úgy érzem ez az idő most jött el. Remegő kézzel nyúltam a kilincs felé, majd lassan a kulcsot elfordítva utat nyitottam magam a titok feltárása felé. A szemeim tányérnyi méretűek lettek mikor a szoba teljes tartalma elém tárult. Nem hittem , hogy ez tényleg a valóság. Ez nem lehet, ez biztos csak egy álom…

A falon megannyi cikk és fénykép sorakozott. Bűnőzökről temérdek információ szétszórva a padlóra. és pár a falra a kitűzve. Közelebb sétáltam az egyikhez. Annak a férfinek a neve szerepelt a poros lapon , aki nem sokkal anyám halála előtt került a sittre. Nem tudom mit érzek. A lelkemben az érzelmek megannyi válfaja vív hatalmas csatát. Képtelen lennék szavakban önteni , ami bennem zajlik. Tovább mentem. Nem foglalkoztam a cikkekkel, a képekkel és az információkkal. Laptop, számítógép és számomra ismeretlen elektronikus kütyük sorakoztak egy polcsoron. Megfogtam néhányat és tanulmányoztam őket, de semmivel nem lettem előrébb. Bűnőzök fényképei, információk, fegyverek…Mik lehettek a szüleim?! Lábaim elgyengült és a földre rogytam, ahogy éles tőrként hasított belém a felismerés. három betű. Három betű, ami miatt a szüleim örökre távoztak az élők sorából. Kém. Kémek voltak és ezt próbálták titkolni végig előlem ezzel védve egyetlen kicsiny lányukat, de a sors kegyetlen. Egy szempillantás alatt magamra hagytak ebben a rohadt világban…Sírni lett volna kedvem. Ordítani. De semmi. Egyetlen érzés sem uralkodott el rajtam. Üveges tekintettel bámultam előre. Egy furcsa jel kandikált ki az egyik doboz mögül. Felálltam és kihúztam.

- Kém írás?!- mondtam ki hangosan a címét a táblának. Kiszaladtam a levélért és a tábla mellé tettem. Ugyanazok a jelek. Papírlapot és tollat vettem elő és megfejtettem a nekem szánt levelet.

" Nagyon jó. Első lépés kipipálva. Ha többet szeretnél megtudni a szüleidről akkor..."
Teljes sokkhatás alá kerültem. Soha ha nem gondoltam, hogy az utóbbi időkben a hajnali órákban ehhez hasonló leveleket fogok fejtegetni, ahelyett , hogy a nap fáradalmait kipihenjem. A szemeim már majdnem leragadtak, de agyam folytonos kattogása miatt képtelen voltam elaludni. Nagy nehezen jött csak álom a szememre; rövid idő után viszont órám borzalmas csörgésére riadtam fel. Megint iskola.- futott át agyamon. Fáradtan, szemeim alatt hatalmas karikákkal tápászkodtam ki az ágyból, öltöztem fel és indultam az iskolába. Egy újabb rémes délelőtt következett, de bementem. Sose futamodtam meg semmitől, nem most fogom elkezdeni. Fáradtan léptem át a pokol küszöbét, megint. Első utam az orvosiba vezetett, de Elit sehol nem találtam. Egy hozzá nem hasonlítható öreg, mogorva, fehér köpenyes bácsit láttam, amint éppen valakivel nem túl kedves hangnemben beszélt. Résnyire nyitva hagyva az ajtót otthagytam az orvosi szobát és az osztályterembe mentem. Óráim csigalassan teltek, de mér az ebédszünetnél tartok. Egy hamis mosoly szokott arcomra, holott, mint mindig most is egyedül ültem, Titkon reménykedtem benne, hogy megtalál, Hogy a fiú, akire talál újdonsült barátként tekintek, leül mellém. Tekintettem végig pásztáztam ez egész helyiséget, de ahogy Elit, úgy őt se találtam. Kezembe vettem a tegnap megfejtett levelet. Újraolvastam, majd ebédet érintetlenül otthagyva kirohantam a teremből, felszálltam az első arra járó buszra, majd gondolkozni kezdtem, hogyan jutok el a megadott címre…Kisebb akadályok révén, de végül sikeresen véve őket eltaláltam. Egy hatalmas épület előtt álltam. Percekig csak bámultam a kaput, mely utat nyit a felhőkarcoló nagyságú épületbe. Kicsit megijedtem, majd erőt véve magamon, azzal a gondolattal, ennél rosszabb már úgyse lehet, lábaim mozgásnak indultak és átlépve a küszöböt már az épület aulájában a recepció előtt toporogtam. Fogalmam se volt arról, mit kell csinálnom, így csak bambán álltam az asztaltömb előtt. A velem szemben lévő velem egy idősnek kinéző srác csak kérdőn nézett rám.

- Elnézést.- mondtam.

- Mit szeretnél? Kit keresel?- tegezett le egyből, ahogy kérdéseit feltettem nekem. Gondolkozni kezdtem. Nem tudtam mit szeretnék, ahogy azt se , hogy kit keresek egyáltalán. Magam sem értem mit keresek itt egyáltalán, de ha már eljöttem utánajárok pár dolognak. Vezettem végig gondolatmenetem, majd megszólaltam:

- Őszinte leszek. Nem tudom hol vagyok, hogy mi ez az épület…

- Akkor mit keresel itt?- vágott szavamba.

- Hadd fejezzem be.

- Tessék. Senki nem akadályoz meg benne.

- De, te agyament…Szóval tegnap kaptam egy levelet…- kezdtem kutakodni a táskámba.

- És?- kérdezett vissza a srác.

- Látod, most is.- nyújtottam felé a már megfejtett példányt. Eszem ágában nem volt odaadni az eredetit.. Megnézte, majd újra szemkontaktust létesített velem. Szemeiben már nem a ’kit érdekel mit keresel itt csak menj már’- elt lehetett kiolvasni, hanem a meglepődöttséget, vagy a büszkeséget?! Nem értettem mi lelte hirtelen, de ahogy megszólalt kezdtem kapizsgálni a dolgot.

- Szép munka. –dicsért meg. Felszólok a főnöknek.- mondta mosolyogva. Szóval ő is tud róla, vagyis gondolom tud róla, hogy az nem az eredeti levél. Vártam, amíg intézkedik, közben nézelődtem. Semmi furcsa nem volt az épületben, mégis valami, nem mondanám rossznak, csak a megszokottól más érzés kerített hatalmába. Olyan mintha már nem először járnék itt, mégis valahogy az emlékeimben semmi, még csak ehhez hasonló épület sincsen, nem hogy ez.

- Tessék.- nyomott kezembe egy papírt. Nem néztem mi az , vagy mi lehet rajta, csak őt bámultam értetlenül.

- A lapon rajta van minden.- válaszolt fel nem tett kérdésemre.

- Köszönöm.- mosolyogtam a fiúra és elindultam előbbi felfedezésem során talált folyosószerű valami felé.

- Sok sikert.- halottam egy halk kuncogást hátam mögött.

- Kösz.- mormoltam el magamnak.

Nem telt sok időbe mire eljutottam a kijelölt helyhez. Remegő lábakkal álltam az ajtó előtt, de nem tudtam eldönteni, hogy a félelem, az izgatottság, vagy talán a kíváncsiság miatt remegnek, mint a nyárfalevél. Az ajtó kilincséhez emeltem kezem, de lenyomni már nem volt elég bátorságom.

- Gyere be.- szólalt meg egy ismerős hang az ajtó rejteke mögül. Megijesztette ezzel, a kilincset egyből lenyomtam és beléptem a hatalmas irodába, ami inkább hasonlított egy lakosztályra , mint munkahelyként funkcionáló helyiségnek. Becsuktam magam mögött a bejutást akadályozót és a formalitást elhagyva rögtön feltettem első kérdésem, amire jelen pillanatban nagyon kíváncsi voltam.

- Honnan tudta, hogy…- nem fejeztem be mondatom, vagyis kérdésem, a főnök nevezett, számomra még ismeretlen személy megfordult székével és válaszolt volna kérdésemre. Megpillantottam és a szavak belém fagytak.- ELI?!- adtam hangot meglepődöttségemnek.

- Neked is szia, kicsi lány. – köszönt oda.

- Izé… szóval.. szia.- hajtotta le fejem, ezzel elszégyelve magam.

- Szóltak, hogy jössz.- válaszolt előbbi be nem fejezet kérdésemre.

- De… hát… akkor is. Pont mikor ide értem az ajtóhoz.- kezdtem el hangosan gondolkodni.

- Min Hee, később magadtól fogsz rájönni a válaszra, de most hadd mutassak be valakit.- állt fel asztalától és indult meg valamerre. Ebben a hatalmas szobában, vagy minek nevezzem teljesen elvesztettem azt a csöppnyi tájékozódó képességem.

- Gyere már…- szólt vissza Eli. Követtem hangját közben szemeimmel végig a földet pásztáztam. Nem figyeltem merre megyek, csak mentem előre az orromat követve mikor is beleütköztem valami, vagy inkább valaki. Popóra csücsöltem és csak egy felém nyújtott kéz miatt állapítottam meg azt, hogy nem egy tárgynak hanem egy élő személynek mentem neki.

- Bocsi.- mormoltam egy halvány bocsánatkérést, majd segítő kezét elfogadva újra talpra álltam, fejem felemeltem, de ahelyett, hogy kérdezzek ennyit voltam képes kinyögni.

- Te…