Az iskolában se nagyon foglalkoznak velem, épp úgy, mint a
való életben sem. A tanulmányaim eredményeim a körülményekhez viszonyítva elég
jók voltak, bár panaszra most sem lehet okom. Viszont a szabadidő hiány miatt
barátaim sose voltak az utóbbi időben. A szünetekben, ha az osztálytársaimmal
lehettem volna én mindig tanultam. Ebédszünetben talál a zárkózottságom, talán azért,
mert félek bízni az emberekben mindig egyedül ültem. Úgy érzem rettegnek tőlem.
Félnek odajönni. Az osztálytársaimmal sincs ez másképp. Ha a menzán vagyunk
megvető pillantásokkal lepnek el. Felsőbbrendűnek képzelik magukat, holott
ugyanolyan hús-vér lények, mint én, csak ők jobb körülmények között éltek és
élnek a mai napig. Szünetekben a folyosókon ,mint egy láthatatlan lény úgy
közlekedtem, ennek ellenére sokszor nekem jöttek vagy éppen fellöktek. Akadt
olyan, hogy megdobáltak papírgalacsinokkal, mint az óvodások. Nem törődtem
velük, Nem akartam az ő szintjükre süllyedni. Annál többet érek emberileg.
Egyedül a tanáraimban bíztam az iskolai falain belül. Néhányan tudtak a családi
helyzetemről talán emiatt voltak ezek a személyek kedvesebbek, elnézőbbek velem
szemben, holott én ezt sose vártam el. Valamilyen szinten jól esett, hogy
törődtek velem, hogy tőlük kaptam egy kis szeretett ami az a végzetes nap után
nem adatott meg túl sokszor nekem, de emiatt a kedvesség miatt piszkáltak a
legtöbben. Hálás voltam a tanáraimnak, de rosszul esett , hogy esik, hogy csak
ők foglalkoznak velem, hogy ők az egyetlenek a szürke hétköznapokon, amiket az
iskolában töltök, akik hozzám szólnak…
eszmefuttatásomból a csengőm sipákoló hangja hozott vissza a
való világba. ’Biztos a házi néni’- gondoltam magamban és az ágyból
kibukdácsolva futottam ajtót nyitni., hogy végre abbamaradjon ez az idegtépő
berregő hang. Az ajtóhoz érve kinéztem a kis kukucskálón, de nem a házi néni
állt ott. Egy magas ,körülbelül harmincas éveiben járó postás srác ácsingózott
ajtóm előtt.
- Igen?- szóltam azért ki mielőtt teljes rálátást nyújtanék
előszobám romhalmazáról.
- Levelet hoztam. – válaszolt unott hangon a srác.
Kinyitottam az ajtót és ő se szó se beszéd a másodperc töredéke alatt kezembe
nyomott egy papírt, amit aláírva igazolom, hogy átvettem a küldeményt. Kivette
kezemből , ellenőrizte, majd egy gyors rendben-nel átnyújtotta a borítékot és
távozott. Mindezt olyan gyorsan hajtotta végre, hogy felfogni nem voltidőm mit
történt az elmúlt két percben , nem hogy reagálni is tudjak rá bármit is.
Megnéztem a kezembe nyomott dolgot, de különösebben nem érdekelt. Nem volt
fontos számomra, vagyis azt gondoltam. Nem számla volt, és semmi ilyesmi, így a
kukában végezte a boríték felbontatlanul. Ezután feltettem magamnak egy kávét,
közben magamra kaptam ruhámat. elfogyasztottam fekete energia löketem, rendbe
szedtem magam. A hajam rendesen megcsináltam feldobtam egy szolid sminket és
már iskolába készen zártam bejárati ajtóm…
Az órák lassan telnek. Unalmasak, de muszáj figyelnem. Ha az
órákon figyelek és nem az osztálytársaim hülyeségével foglalkozom, akkor otthon
könnyebb dolgom van. Így is általában éjszakába nyúlóan tanulok, mi lenne, ha
mindent otthon kéne megcsinálnom?! Bele se merek gondolni. Most biosz van.
Számomra talán a legunalmasabb óra de figyelek, még ha nehezemre esik akkor is,
mivel figyelnem kell…BRRRR… szólalt meg a csengő életmentő, viszont borzalmas
hangja, ami sokakat talán a legszebb álmukból ébresztett fel. Cuccaim gyors
összeszedtem és mielőtt még valaki belém köthetett volna elindultam az ajtó
fele. A folyosón sétáltam mikor valaki nekem futott.
- Bocsánat- hajolt meg bocsánatkérően.
- Semmi gond- suttogtam, összeszedtem a földön elterült
holmimat, felegyenesedtem és indultam volna tovább, de..
- Ezt itt hagytad…Min Hee. – szólt utánam a fiú.
- Köszönöm. – mentem vissza hozzá és nyúltam volna elejtett
füzetemért. – Mit szeretnél?- kérdeztem most már rendes hangon.
- Új vagyok itt, a héten jöttem, megmutatnád merre van ez a
terem. – mutatott egy számra az órarendjén. Elmagyaráztam neki hol találja,
majd visszakaptam a jegyzetem és elmentem.
Következő órám egész izgalmas volt. Angol. Nehéz nyelv, bár
lehet csak számomra, ennek ellenére szeretem. Ez az óra soha se tűnik
hosszúnak, mintha csak röpke tíz percet ülnénk végig. Ma se olt másképp. A
csengő villámgyorsan megszólalt azután, hogy beültünk a terembe. Felálltam
padomból és újra a folyosó áldozatává váltam.
Feltűnéstelenül sétáltam mégis belém kötöttek. Ellöktek, szánt
szándékkal. Ebben olyan biztos vagyok, mint abban, hogy ma délután megint
dolgoznom kell. Ott röhögnek nem messze tőlem. Viszont nem érdekelt.
Széthullott holmijaim felkaptam a földről és az orvosi szoba felé indultam.
Sírni lett volna kedven. elegem volt az egészből, de nem akartam gyenge lenni.
Utáltam, hogy azért, mert kicsit más vagyok mint ők, már én vagyok a célpontja
mindenkinek. Minden feltörekvő érzelmem magamba fojtottam.
- Veled meg mi történt?- kérdezte egy kíváncsi hang. ’Biztos
csak képzelődök’- gondoltam magamban, ezért nem fordultam meg, csak mentem
tovább, az orvosiba. – Héééé, fordulj már meg. Min Hee- futott utánam az
ismerősen csengő hang tulajdonosa. Bekopogtam a gyengélkedő ajtaján. Megkapva
az engedélyt átléptem a küszöböt, de egy kéz fonódott enyémre ezzel megállítva.
- Mi történt?- kérdezte meg újból.
- Honnan veszed, hogy történt valami?! Tudod ez itt kb. mindennaposnak számít.- ezzel a mondattal
kitéptem kezem övéből és becsuktam előtte az ajtót, ezzel jelezve , hogy nem
nagyon érdekel.
- Lesz még órád? – kérdezte kedvesen Eli.
Eli az új iskola orvos. Ő is a héten érkezett, mint az új
diák viszont vele azóta már minden nap találkoztam. Lehet csak négy napja van
itt, de ez alatt a négy nap alatt jóba lettünk. Furán hangzik, de úgy érzem a
kemény évek után végre egy barátra leltem a személyében.
- Még egy lenne.- válaszoltam kérdésére.
- Igazoljam neked?- ajánlotta fel kedvesen. Bólintottam.-
Itt maradsz vagy hazamész?- erre viszont már sehogy se adtam választ csak ültem
egy helyben, mint egy kuka.- Min Hee, valami baj van? – kérdezte aggódva.
- Nem. Nincs. álltam fel az ágyról.
- Min Hee, nekem elmondhatod, ha van valami és ne mond, hogy
nincs semmi, mert látszik rajtad. hogy van valami ami zavar.
- Reggel kaptam egy levelet, de kidobtam. Ki se nyitottam. –
mondtam el végül kis idő múlva Elinak.
- És ez az ami aggaszt?-. kérdezte a békés orvos.
- Ühüm. – bólintottam.
Az utolsó órámat végig beszéltük Elivel. Utána nekiálltam
tanulni, hogy ne minden estére maradjon mikor hazaérek a munkából és közben
megvártam műszaka végét, hogy később együtt menjünk a munkahelyemre. Amint
végzet az iskolába cuccaimat átvéve tőlem a kocsijához mentünk és már
száguldottunk is a kis büfé fele, ahol keresem napi betevőmre valót…
Eli, te miért vagy még mindig itt? Nem kell megvárnod
egyedül is hazatalálok és nincs semmi bajom..- mondtam neki két vendég
kiszolgálása közben.
- Min Hee, mondd csak nem volt valami fura dolog azon a
borítékon? Valami olyan, ami nincs a szokványos leveleken? egy pecsét vagy egy
fura bélyeg, vagy valami más?- kérdezte az asztallapba révedve.
- Nem emlékszem rá. – vakargattam fejem, hátha eszembe jut
valami, hátha sikerül az alig egy percig tartott borítékot pontosan felidéznem
lelki szemeim előtt. De semmi.
Az iskola orvos a beszélgetés után nem sokkal elhagyta a kis
kifőzdét egy telefonhívás után. Megint egyedül maradtam, pedig reménykedtem
benne, hogy végre nem teljesen egymagamban kell megtenni a házig vezető utat,
de tévedtem. Ennek ellenére nem lombozódtam le nagyon, hiszen Eli így is sokat
áldozott már rám a szabadidejéből. Hálásnak kéne lennem nem pedig még ennél is
többet várni tőle. És a kérdése nem hagy nyugodni. Miután becsukódott az ajtó
mögötte azóta nem sikerült kivernem a fejemből. Egy bélyeg, valami árulkodó
jel, hogy az a levél más, mint a többi. Röpke fél óra volt még a munkaidőmből
mikor valami bevillant. Egy pecsét. Egy pecsét amit anyáék levelén láttam
mindig, egy különleges pecsétes, amit nekem sose adtak a kezembe. Csapot-papot
otthagyva a főnöknek beüvöltve hagytam ott az otthonos kis kifőzdét és rohantam
a haza ahogy csak tudtam. Az ajtóm előbb bénáztam egy kis ideig. Sehogy se
sikerült beletalálnom a kulcslyukba. Majd sikerült, a zár elfordult és az ajtóm
kinyílt. Rohantam konyhám felé. Kikerestem a szemetesből a levelet. A borítékon
ott díszelgett a pecsét, amit ha eddig láttam számomra tilosnak számított a
tartalom, de most nincs senki aki megtiltsa , hogy kinyissam. Nincs senki, aki
megakadályozzon abban, hogy elolvassam. A levél nyitó késért nyúltam majd egy
laza vágással kibontottam a levelet, feltárva ezzel a tartalmat…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése