Réka: Revenge, my bad friend and our life

14 éves voltam mikor elveszítettem mindenkit. Mindenkit, aki fontos volt számomra. Először apukám hagyott el minket. Rákos volt. Tudtuk, hogy nem lesz hosszú életű, de nem gondoltuk volna, hogy két hónap alatt a betegsége maga alá gyűri. Anyukámmal teljesen összeomlottunk, de próbáltuk magunkat tartani. Elköltöztünk, hogy új életet kezdjük, hogy ezt bármennyire is nehéz kitöröljük az életünkből… De nem sikerült. Anyukámat felemésztette a gyász. Úgy közlekedett, mint egy élő-hulla. Ijesztő volt, de nem tudtam rajta változtatni. Bárhogy próbáltam segíteni neki figyelmen kívül hagyott. Majd egy nap, mintha mi sem történt volna, újra a régi volt. Olyan, mint apa halála előtt, de most féltem tőle. Rettegtem ettől a hirtelen jött váltástól, de beletörődtem. Kezdtem hozzászokni. Monoton, hétköznapi módon éltük életünket. Anya dolgozni járt, megint, és keveset volt otthon. Volt, hogy napokra eltűnt egy szó nélkül. Nem értettem az okát, ennek ellenére soha nem kérdeztem meg miért megy el. Egy ilyen alkalommal következett be a végzetes „baleset”…A baleset, amit csak a hírekben könyveltek el annak.

Reggel az iskolába indultam, mikor megláttam anyukámat sétálni. Fáradt volt. Látszott rajta, ennek ellenére gyorsan szedte lábait. Külső szemlélőként arra lehetett következtetni, hogy a munkába siet, de nem így volt. Ahogy megpillantott engem , nem szólt hozzám, csak egy bokor fele mutogatott. Elbújtam és visszanéztem rá. Ő nyugtatólag mosolygott rám, majd arca eltorzult. Nem értettem miért, majd követtem pillantását és egy fekete autót láttam az utca végén. Az autó elindult és sötétített ablakait lehízta. Jobban elbújtam. Anyukám futásnak eredt…Lövések dörrentek, szemeim automatikusan csukódtak le. Féltem. Féltem, úgy , mint még soha. Féltem, hogy elveszítem anyukámat, aki a családot jelentette számomra. A hangok megszűntek. A kerékcsikorgás, már csak a távolból hallatszódott mégse mertem előjönni. Nem tudom mennyi időt vártam, de mikor meghallottam a  szirénákat a közelben előjöttem. Futottam volna anyukámhoz, de megtorpantam. Megtorpantam, ahogy megláttam anyukám élettelen testét a fekete zsák mellett. Nem mentem oda. Nem akartam belekeveredni, mégis megtörtént. Csak néztem az élettelen testet, de könnyek nem gyűltek szemeimbe. Belül darabokra estem, de kívül erős voltam. Csak álltam és néztem, ahogy az a sok ember kezd eltűnni, majd meghallottam, ahogy a kocsik motorja beindul és abban a pillanatban eldöntöttem. Eldöntöttem, hogy amíg élek kiderítem szüleim titkát és megbosszulom anyukámat. Ez a sorsom….

A nevem Park Min Hee. 17 éves vagyok, a szüleim itt hagytak ebben a hatalmas világban, egyedül. Az anyámat pár éve valaki brutálisan meggyilkolta, akkor megfogadtam, hogy megkeresem a gyilkosát és megbosszulom anyám halálát. Jelenleg egyedül élek egy kis lakásban, amit részmunkaidős állásokkal tudok fent tartani. Félek,félek, hogy nem marad semmim, hogy arra kényszerülök, hogy kövessem a szüleimet....de amitől a legjobban félek, hogy nem találom meg a gyilkosokat.