Szandy- Új ország, új város.....új ismerősök

Korán reggel a telefonom csörgése ébresztett. Ránéztem a kijelzőmre és látom, hogy ismeretlen szám, erőt vettem magamon és felvettem:

-Halló! – szóltam bele rekedt hangon. A vonal túlsó oldaláról nem hallottam semmi mást csak halk kuncogásokat. – Haha, nagyon vicces vagy, bárki is legyél. – már kezdetem kicsit mérges lenni és azon morfondíroztam, hogy lerakom és alszom tovább. De ekkor két legjobb barátnőm Zita és Kriszta beleüvöltöttek a telefonba:

- BOLDOG SZÜLINAPOT RÉKA!!!!!!! – ebben a szent pillanatban két dolog futott át az agyamon:  1. azt hiszem a jobb fülemre megsüketültem, 2. ma van a 18.szülinapom, ezt követte egy kb. 10 perces hatásszünet, amit végül felhőtlen öröm és sikoltozás váltott fel. A hívásról  már teljesen megfeledkeztem, de nem is kellet a fülemhez emelni a telefont, hisz a két lány egyszerre szaladtak be a szobámba , akiket a szüleim követtek.

Megreggeliztünk és anya megkért, hogy egy kis időre menjünk el otthonról, mert készülnek nekem valamivel. Először azt hittem valami kis ebédet és egy kellemes délutánt tölthetek majd a barátnőimmel és a családommal, meg persze a lányok családjai is meg voltak hívva az ebédre. Olyan 9 fele mikor már éledezett a város elindultunk, hogy a lányokkal elkezdjük az ünneplést, hisz nem mindig lesz az ember lánya 18 éves. Boltról- boltra jártuk, a lányok meghívtak még egy kis sütizésre, ami persze a szülők előtt titokban maradt. Majd hirtelen megcsörrent a telefonom:

-Szia Kicsim! Szeretnénk ha a lányokkal haza jönnétek. – mondta anya a telefonba. Nem értettem, hogy miért, de valami furcsa érzésem támadt a hangja hallatán. Egyszerre éreztem kíváncsiságot  és habár tudom,hogy furcsán hangzik, de valamiért féltem is haza menni. Nem tudtam mi fog otthon fogadni.

- Rendben anya, kb 20 perc és otthon vagyunk. – nyugtattam meg.

- Siessetek! – mondta és letette.

-Hmm, ez furcsa volt. – mondtam és mintha a fejembe lévő kérdés cunamira választ kaphattam volna a telefonom folyamatos szugerálásval, elbambultam és mint aki nem ismeri világát mentem előre.

-Baj van? – kérdezte Zita, ami felébresztett a tanakadásból.

-Ti tudtok valamit a meglepiről? – fordultam a lányokhoz, de egyikőjük sem tudták.

Lépteinket megszaporáztuk és rohantunk haza. Mikor az ajtóhoz léptem kicsit megálltam és vettem egy mély levegőt, majd kifújtam. Komolyan mondom úgy éreztem magam, mintha valami életbevágóan fontos dolgok következnének. Nem tudtam, hogy később igazam is lesz. Bementünk, természetesen a szokásos hangos MEGLEPETÉS elhangzott, mindenkitől meg kaptam az ajándékom és a szüleim az asztalhoz invitálták a vendégeket. Apukám nagyon illedelmesen kihúzta nekem az asztalfőnél álló hatalmas, szinte már trónszerű széket. Nem álltam meg, hogy ne mosolyogjak és köszönjem meg úgy mintha egy igaz hercegnő lennék. Ezen a kis színjátékon mindenki nagyot nevetett. Ebéd előtt apa mondott egy tósztot:

-Drága kis lányom! Már nem is vagy olyan kicsi, sőt már igazi felnőtt nő vagy. Emlékszem amikor még anya hasában voltál és azon tanakodtam, hogy milyen is leszel. Arra jutottam akkor, hogy egy okos és gyönyörű lányom lesz. És igazam is lett. Most pedig azon gondolkozom, hogy hova lett az a 18 év, hogy lettél ilyen gyorsan egy kész nő? – a lányokkal teljesen meghatódtunk, élen velem.  Az ebéd a kedvenc ételeimből állt, anya megpróbált kicsit keleties hangulatú ételeket csinálni. Ebéd után nem maradhatott el természetesen a torta sem,  kaptam egy hatalmas csokoládé tortát amelyen egy fénykép volt . A képen Zita, Kriszta és én ökörködünk, és volt még rajta 18 gyertya, amit hárman fújtunk el,persze csak miután kívántam.

A délután pihenéssel, ökörködéssel és beszélgetéssel telt. A szülők a nappaliban beszélgettek, persze volt külön anyuka szektor, fél füllel hallottam, hogy valami nagyon nagy hírt akarnak bejelenteni. Az apuka szektorban csak a fociról és a politikáról tudtak hol egyöntetűen helyeselni, hol pedig egymás szavába vágva szinte már az üvöltözés határát súrolva vitázni. Majd délután 4 óra fele anya kihívott a szobámból és bementünk a hálószobájukba. Az ágyon észrevettem egy kis rózsaszín borítékot, amely egy piros szalaggal volt átkötve. Anya háttal volt nekem így csak miután felvette a borítékot az ágyról és megfordult láttam meg, hogy a szemei könnyesek. Hirtelen megállt bennem az élet és köpni-nyelni nem tudtam sőt azt hiszem pár másodpercre elfelejtettem, hogy hogyan is kell levegőt venni.

-Kicsim, apával sokat gondolkoztunk, hogy jól döntünk e ezzel az ajándékkal kapcsolatban. De meggyőztem, hogy igenis, el tudod már látni magad és képes vagy az önálló életre. – mondta elcsukló hangon.

-Anya mégis miről van szó? – kérdeztem, közben már az én szemembe is gyűltek a könnyek. A megható pillanatot egy halk szisszenés zavarta meg. Oda mentem az ajtóhoz és kinyitottam.

-Hihi, sajnálom, de annyira kíváncsiak voltunk. – mondta bocsánat kérő hangon Kriszta. Erre az ő anyukája és Zita anyukája jelent meg a hátuk mögött.

-Szerintem ha bementek mindenki választ kap a kérdéseire. – mondta Kriszta anyukája.

A két lány szüleivel belépett a szobába, akiket apa követett, hirtelen teljesen megtelt a szoba. A szülők körbe álltak minket és anya a kezembe nyomta a borítékot, amiben volt valami kis zörgő mütyür.

-Boldog Szülinapot! –mondta apa komoly hangon és magához ölelte anyát, aki egyre hangosabban kezdett szipogni. Hirtelen át futott az agyamon, hogy már régóta szeretnék a lányokkal felköltözni Pestre. Felnyitottam a borítékot amiből egy kulcs hullott a földre. Felvettem és nézegetni kezdtem. Elkezdtem gondolkodni, hogy mi van ha a kulcs csak egy jelkép, hogy azáltal, hogy 18 lettem átléptem a nagykorúság küszöbét, vagy mi van ha ez a kulcs nyit valamit? A gondolkodás mentemet Kriszta anyukája zavarta meg.

-Ez igazából a hármatok közös ajándéka. – mosolygott és oda lépett lányához, akinek az arca teljesen elfehéredett.

-Te jó ég! – mondta Zita döbbenten.

-Csak nem? – folytatta Kriszta.

- Kaptunk egy lakást Pesten? – végül fejeztem Kriszta helyett.

-Nem igazán. – dörmögte Zita apukája – Réka a helyedben én még bele kukkantanék abba a borítékba.

Mikor belenéztem kiesett a kezemből a boríték. Ugyanis még három Szöulba szóló jegy volt benne. Nem csak, hogy kaptunk egy lakást, de nem is akárhol Koreában. Itt nem bírtam tovább elszakadt a cérna, de nem csak nálam, hanem Kriszta és Zita se bírta ki, egymás karjaiba omolva zokogtunk.

Másnap délelőtt indult a gépünk, így már este két hétre elegendő ruhát csomagoltam. A szám egész este fülig ért, és nem bírtam nem mosolyogni, és nem arra gondolni, hogy egy helyen fogok élni a kedvenceimmel. Szóval másnap hajnalba kocsiba ültünk és irány Budapest. Nem hittem, hogy az elválás ennyire nehéz lesz. Eszembe jutott, hogy nem tudom mikor láthatom újra a szüleimet, az iskolatársaim a barátaim. De vigasztalt a gondolat, hogy egy új élet fog kezdődni a számunkra, egy új országban és egy gyönyörű új városban.

Az utazás első fele nagyon jól telt, hülyéskedtünk, hangoskodtunk, amiért persze a légi utas kísérők kicsit meg is szidtak. Majd egy jó 3 óra múlva, mintha kettévágtak volna bennem valamit úgy aludtam, mint a bunda. Miután felkeltem, már félúton voltunk, javasoltam a két lánynak, hogy ők is aludjanak, de ők csak legyintettek egyet, ezzel jelezvén, hogy nekik nincs szükségük alvásra. „Kíváncsi leszek ha leszállunk ki vagy inkább kik fognak minden másodpercben panaszkodni.” – gondoltam magamban,majd úgy gondoltam, hogy alszok még egy kicsit. Mikor meghallottuk, hogy: A gép leszáll, kérem kapcsolják be az öveiket. Leszállás előtt kérem ellenőrizzék az üléseiket, nehogy a gépen felejtsenek valamit. Üdvözöljük önöket Szöulban! További szép napot kívánunk önöknek!

A szívem ekkor hirtelen elkezdett sebesen verni. A lányokkal szinte ösztönösen fogtuk meg egymás kezét, miután bekapcsoltuk az öveinket.

-Borzasztóan fáradt vagyok. – mondta Zita homlokát a vállamhoz támasztva.

- Én is rögtön bealszok. – szólalt meg halkan Kriszta.

- Én megmondtam, hogy aludjatok. Gyertek nézünk valami energiát adót. – mondtam és elindultam az általam egy italos standnak tűnő bődé felé. Természetesen attól, hogy ez a város nagyobb, szebb még ugyanúgy voltak eléggé tapló emberek, akik előszeretettel jöttek nekünk. Miután a két lány megitta az energia italát kimentünk a hatalmas csarnokból és úgy gondoltuk, hogy fogunk egy taxit. Majd Kriszta felszólalt:

-De mit mondjunk a sofőrnek? Hova vigyen minket?

- Ez igaz. Felhívom anyát, hogy megkérdezzem a címet. – mondtam majd tárcsáztam anyát, aki természetesen nem vette fel. – Nem veszi fel. De milyen kis rafináltak ha a megadták volna címet, tuti nem hívjuk fel őket max 5 nap múlva. – közben a két lány is meg próbálta felhívni az anyukáját, de Zita anyukája se vette fel. Végül Kriszta sikerrel járt:

-Szia anya!...Igen megérkeztünk, nagyon szép minden. Meg tudnád mondani a címet? – közben mutogatott, hogy valaki vegyen elő tollat, papírt. Gyorsan le firkantotta a címet, elköszönt és letette. – Itt a cím.

Elindultunk, mint aki tudja merre kell menni, de se térképünk se semmink nem volt ami által tudtuk volna, hogy pontosan hova is kéne mennünk vagy éppen, hogy hol vagyunk. Felszálltunk egy buszra és mentünk vele egy ideig, majd leszálltunk és rájöttünk ha gyalog megyünk talán jobban megtaláljuk. Már majdnem 4 órája mentünk, amikor Kriszta megszólalt, hogy rosszul van. Leültünk egy hatalmas épület elé ami előtt ha jól számoltam hétszer mentünk el. Zita bekísérte Krisztát egy árnyákos helyre és leültette.

-Kéne valami kaja. – motyogtam és már a sírás határán álltam, amikor eszembe jutott, hogy be kéne mennem, valaki biztos tud adni pénzt valami ennivalóra. Felpattantam a bőröndömről és hirtelen megfordultam,majd bátran elindultam az épület felé. Pont jöttek ki az ajtón és neki mentem egy fiúnak,természetesen elestem.  A fenekem rettentően sajogni kezdett. Hirtelen egy nagy barna szempár pislogott felém.

-Uramisten! Sajnálom! Jól vagy? – még soha nem hallottam ennél szebben csilingelő hangot, mire feleszméltem, hogy ki is gugol előttem már két kar a hónom alá nyúlva próbál felrángatni a földről.

- Réka gyere csak. – mondta Zita izgalommal a hangjában. Én csak bámultam előre ugyanis már nem csak 1, de 7 aggódó fiú próbált egyszerre a segítségemre sietni. Megszólalni se tudtam, de végül kinyögtem, hogy jól vagyok. Zita pedig rángatott el, de a fiú megfogta a kezem és vissza húzott:

-Várj elejtetted a pénztárcád. – mondta mosolyogva.

- Köszönöm! – nem bírtam tovább magamban tartani a kérdést, ami már régóta ki akart belőlem jönni – Jól látom, hogy te Kevin vagy és jól látom, hogy ti a U-kiss fiúk vagytok vagy csak szimplán megőrültem? – mondtam és rá mutattam az össze fiúra. Erre ők hangosan elkezdtek nevetni  én pedig bamba arccal néztem őket.

- Kiseop, wááá….SZIA! – kelt ki magából Zita, mire én befogtam a száját és a nevében elnézést kértem tőle. A fiúk csak mosolyogtak.

- Ti nem koreaiak vagytok ugye? – kérdezte Soohyun. Majdnem vissza szóltam neki, hogy de csak rossz a genetikánk, de gondoltam nem szólok be az egyik kedvenc énekesemnek.

- Nem, mi magyarok vagyunk. De ide költözünk, csak eltévedtünk és a barátnőm cukorbeteg és rosszul lett… - nem bírtam befejezni a mondatot, mert Xander oda ment Krisztához és a táskájából előkapott valami kaját és a szájába nyomta. Kriszta szeme nagyra kerekedtek, de elkezdte rágcsálni amit kapott. Zitával pedig leesett állal néztük, ahogy egyik barátnőnket egy koreai fél isten eteti és itatja. Majd Eli oda lépett mellém és megkérdezte:

- Esetleg lehet, hogy tudunk segíteni, ha tudtok egy címet mondani. –mosolygott rám kedvesen.

- Igen, máris mutatom. – majd előkotortam a zsebemből a cetlit, amin a cím volt és a kezébe nyomtam. Ezzel még nem is lenne semmi, de hirtelen éreztem, ahogy valaki mögém lép és a vállam fölött áthajolva nézi a cetlit.

- Én tudom hol van! – szólalt meg Kevin, akinek kb. 5 centire volt az arca az arcomtól.

- Aha én is ismerem. ha vártok egy kicsit elviszünk autóval, ha megfelel nektek. – mondta Eli. Mivel zavaromban a hangom elvesztette normál erősségét csak bólintottam egyet.

A menedzserük kijött és Dongho, mint akit rakétából lőttek volna ki oda futott hozzá és röviden elmesélte, hogy mi is történt velünk. Egy ideig csak vakargatta a fejét, majd láttam, hogy belegyezően bólintott valamire. Dongho 600 wattos mosolyt villantott felénk és elmondta, hogy elvisznek minket autóval. Az út rettentő viccesen telt. Donghoból és Kevinből csak úgy áradtak felém a kérdéseik: Milyen ország Magyarország? , Van akkora, mint Korea?, Ott is pálcikával esznek?, Tudunk egyáltalán pálcikával enni?... Zita mély beszélgetést folytatott Soohyunnal és  Kibummal, arról, hogy Zitának mi a véleménye az együttesről. De a legviccesebb Kriszta volt, akit Xander és Eli ápolgatott. Tömték belé a kaját, hiába mondta Kriszta, hogy már jól van. Xander minden áron korházba akarta vinni, de mondtuk, hogy nem szükséges.

Mikor elindultunk, azt gondoltam, egy kis lakást kapunk, de amikor bekanyarodtunk egy utcába tele volt nagy és gyönyörű házakkal. A szavam is elakadt, amikor a kocsi lelassított, egy két szintes hatalmas ház előtt, ami modern volt mégis látszódott benne a koreai tradicionális házakra jellemző vonások. Amikor kiszálltunk, kivettük a csomagjainkat a menedzser megszólalt:

-Biztos jó cím szerepel a papíron?

-Igen. – mondta a sofőr.

- Valami baj van? – kérdezte Kiseop.

- Egy kis probléma. – vakarta a fejét  a menedzser. – Ezt a házat akartuk kibérelni az új sorozatotokhoz.

Ahogy meghallottam ezt, minden kiesett a kezemből.  Mivel a ház a miénk volt megbeszéltük, hogy holnap eljön és megbeszélünk mindent, de már látták, hogy fáradtak vagyunk.

Kinyitottam a kaput, és egy hatalmas kert tárult a szemem elé. A fiúk segítettek be vinni a táskáinkat, majd elbúcsúztunk egymástól.