Már vagy fél órája utaztunk és én kezdtem egyre nagyobb gombócot érezni a torkomban. Kinéztem az ablakom, hátha a nézelődéssel elmúlik, de nem sokat segített. Ránéztem Dae-ra , de az ő arcán semmi nem látszódott, mintha csak iskolába menne. Lehet azért ,mert mikor elkezdtük a gimnáziumot elment modellkedni és ott megtanították neki ,hogy mikor hogyan mutassa ki az érzéseit vagy hogyan rejtse el őket. Ha valami nem sikerül mindig előveszem Dae fotóit és erőt merítek belőlük. Ha elkezdem nézni őket mindig büszke leszek, hogy a barátnője lehetek és hogy ha neki sikerült nekem is sikerülni fog az adott dolog. de a végén mindig elszomorodok ,mert ahogy elvégeztük az első évet Dae otthagyta a modell sulit.
Sose kérdeztem meg az okát hiszen tudom ha akarja úgy is elmondja nekem és én tudok addig várni… Eszmefuttatásomből egy hangos dudaszó ébresztett fel. Nagyon megijedtem tőle és csak kapkodtam a fejem erre-arra de ahogy elnéztem Dae is így csinált. Mikor rájöttünk az okára , hogy mi ez a nagy felfordulás mindketten kiakadtunk és egyszerre fejeztük ki véleményünket:
- Behalok, hogy Szöulban is pont ilyenkor kell dugónak lennie…- húztuk el mindketten a szánkat. Seo Hyun csak mosolyogva hátrapillantott ránk. Kb fél óra volt míg egyáltalán a sor amiben álltunk elindult és még legalább 20 perc még megérkeztünk Az autó egy hatalmas felhőkarcoló előtt tett ki minket
- Ez most komoly? – kérdeztük Dae-val egyszerre. – Mit keresünk mi itt?!
- Talán állásinterjúra jöttetek- mondta Seo Hyun.
- Te most azt akarod nekünk ezzel mondani, hogy ebben a hatalmas épületben lesz?- kérdeztem hüledezve.
- Grace, drágám, vittelek én már rossz helyre titetek?!- kérdezte anyai mosollyal az arcán Seo Hyun.
- Nem- válaszolt Dae, pedig tudtuk hogy Seo Hyun nem kérdésnek szánta ez előbbit.- Anya, szóval akkor most tulajdonképpen milyen állásinterjúra jöttünk?
-Ha bementek megtudjátok.
- Seo Hyun, te nem jössz be?- kérdeztem kicsit remegő hangon.
- Nem.
- De hát…- mondatomat nem tudtam befejezni, mert Seo Hyun azonnal megszakított egy hatalmas öleléssel.
- Grace, semmi de…tudom, hogy sikerülni fog. Ne aggódj semmi miatt, de sajnos nem tudok itt maradni veletek, mert Seung Won már elkezdte a munkát és egyedül nem boldogul, úgy hogy megyek segíteni neki.- kacsintott ránk Seo Hyun és Dae-t is megölelte utána beült az autóba. Mi szembefordultunk az épülettel nagy levegőt véve és egymás kezét megfogva indultunk el. Mögöttünk még hallottunk ahogy az autó motorja beindul és Seo Hyun egy Hwaiting-gal köszön el tőlünk. Mindketten elmosolyodtunk és bátrabban kezdtük lépkedni az épület felé.
Belépve az épületbe leesett az állunk. Soha nem láttunk még ekkora épületet belülről. Gyorsan körbenéztünk, de a sok rohanó embertől nem sok mindent tudtunk részletesen megnézni, de a recepciót sikerült megtalálnunk. Oda is mentünk és megkérdeztük, hogy hova kell mennünk. A recepciós nagyon kedves volt. Minden adatunkat beregisztrálta és ha valamit nem értett kedvesen kérdezett vissza és útba is igazított minket. ’A hatodik emeletre kell felmennetek és onnan már minden ki van plakátolva’- mondta nekünk – de ahogy kiszálltok a liftből forduljatok balra menjetek el az ablakokig és onnan jobbra lesz egy folyosó ahol már lesznek emberek. Sok sikert ’- köszönt el tőlünk. Megköszöntük neki és elindultunk a lift felé. A liftben egy hatalmas tükör volt és én rögtön arra gondoltam, hogy ha itt kéne aludnom inkább meghalnék. Gonosz kis gondolatok, de most jól jöttek, mert legalább elterelték a figyelmemet és így nem azon gondolkoztam, hogy milyen lehet ez az interjú. Fura most, hogy így eszembe jutott még a recepción se mondták el. Kezdek egyre kíváncsibb lenni, de ahogy elnézem ezzel Dae is így van. A második emeltem tömérdeknyi ember szállt be és persze, hogy mi maradtunk leghátul akiknek legelőször kell kiszállni. Meg se próbálkoztunk vele hanem felmentünk a tizedikre és onnan lesétáltunk a hatodikra. Nem kockáztattunk megint a liftel.
Leértünk a hatodikra és görcsbe rándult a gyomrom, de próbáltam nem kimutatni , hogy mennyire izgulok. Elsétáltunk a várakozó teremig ahol már nagyon sok ember volt. Ülő helyet szinte lehetetlen volt találni, de nekünk sikerült. Már kb 3 órája vártunk mikor a lábaim elgémberedtek az ülésben úgy hogy szóltam Dae-nak .
Dae, elmegyek körbenézni- mondtam neki és füléhez hajolva megsúgtam az okát- Nagyon feszélyez , hogy mindenki engem néz mert más vagyok. Majd hívj fel ha vissza kell jönnöm.
- Oké, menj csak. Majd hívlak- dobott egy angyali Dae-s mosolyt és visszafordult beszélgetni.
Sose kérdeztem meg az okát hiszen tudom ha akarja úgy is elmondja nekem és én tudok addig várni… Eszmefuttatásomből egy hangos dudaszó ébresztett fel. Nagyon megijedtem tőle és csak kapkodtam a fejem erre-arra de ahogy elnéztem Dae is így csinált. Mikor rájöttünk az okára , hogy mi ez a nagy felfordulás mindketten kiakadtunk és egyszerre fejeztük ki véleményünket:
- Behalok, hogy Szöulban is pont ilyenkor kell dugónak lennie…- húztuk el mindketten a szánkat. Seo Hyun csak mosolyogva hátrapillantott ránk. Kb fél óra volt míg egyáltalán a sor amiben álltunk elindult és még legalább 20 perc még megérkeztünk Az autó egy hatalmas felhőkarcoló előtt tett ki minket
- Ez most komoly? – kérdeztük Dae-val egyszerre. – Mit keresünk mi itt?!
- Talán állásinterjúra jöttetek- mondta Seo Hyun.
- Te most azt akarod nekünk ezzel mondani, hogy ebben a hatalmas épületben lesz?- kérdeztem hüledezve.
- Grace, drágám, vittelek én már rossz helyre titetek?!- kérdezte anyai mosollyal az arcán Seo Hyun.
- Nem- válaszolt Dae, pedig tudtuk hogy Seo Hyun nem kérdésnek szánta ez előbbit.- Anya, szóval akkor most tulajdonképpen milyen állásinterjúra jöttünk?
-Ha bementek megtudjátok.
- Seo Hyun, te nem jössz be?- kérdeztem kicsit remegő hangon.
- Nem.
- De hát…- mondatomat nem tudtam befejezni, mert Seo Hyun azonnal megszakított egy hatalmas öleléssel.
- Grace, semmi de…tudom, hogy sikerülni fog. Ne aggódj semmi miatt, de sajnos nem tudok itt maradni veletek, mert Seung Won már elkezdte a munkát és egyedül nem boldogul, úgy hogy megyek segíteni neki.- kacsintott ránk Seo Hyun és Dae-t is megölelte utána beült az autóba. Mi szembefordultunk az épülettel nagy levegőt véve és egymás kezét megfogva indultunk el. Mögöttünk még hallottunk ahogy az autó motorja beindul és Seo Hyun egy Hwaiting-gal köszön el tőlünk. Mindketten elmosolyodtunk és bátrabban kezdtük lépkedni az épület felé.
Belépve az épületbe leesett az állunk. Soha nem láttunk még ekkora épületet belülről. Gyorsan körbenéztünk, de a sok rohanó embertől nem sok mindent tudtunk részletesen megnézni, de a recepciót sikerült megtalálnunk. Oda is mentünk és megkérdeztük, hogy hova kell mennünk. A recepciós nagyon kedves volt. Minden adatunkat beregisztrálta és ha valamit nem értett kedvesen kérdezett vissza és útba is igazított minket. ’A hatodik emeletre kell felmennetek és onnan már minden ki van plakátolva’- mondta nekünk – de ahogy kiszálltok a liftből forduljatok balra menjetek el az ablakokig és onnan jobbra lesz egy folyosó ahol már lesznek emberek. Sok sikert ’- köszönt el tőlünk. Megköszöntük neki és elindultunk a lift felé. A liftben egy hatalmas tükör volt és én rögtön arra gondoltam, hogy ha itt kéne aludnom inkább meghalnék. Gonosz kis gondolatok, de most jól jöttek, mert legalább elterelték a figyelmemet és így nem azon gondolkoztam, hogy milyen lehet ez az interjú. Fura most, hogy így eszembe jutott még a recepción se mondták el. Kezdek egyre kíváncsibb lenni, de ahogy elnézem ezzel Dae is így van. A második emeltem tömérdeknyi ember szállt be és persze, hogy mi maradtunk leghátul akiknek legelőször kell kiszállni. Meg se próbálkoztunk vele hanem felmentünk a tizedikre és onnan lesétáltunk a hatodikra. Nem kockáztattunk megint a liftel.
Leértünk a hatodikra és görcsbe rándult a gyomrom, de próbáltam nem kimutatni , hogy mennyire izgulok. Elsétáltunk a várakozó teremig ahol már nagyon sok ember volt. Ülő helyet szinte lehetetlen volt találni, de nekünk sikerült. Már kb 3 órája vártunk mikor a lábaim elgémberedtek az ülésben úgy hogy szóltam Dae-nak .
Dae, elmegyek körbenézni- mondtam neki és füléhez hajolva megsúgtam az okát- Nagyon feszélyez , hogy mindenki engem néz mert más vagyok. Majd hívj fel ha vissza kell jönnöm.
- Oké, menj csak. Majd hívlak- dobott egy angyali Dae-s mosolyt és visszafordult beszélgetni.
Kiléptem a teremből és hallottam hogy egyből mindenki azt kérdezi ’Koreai?’ ’Mit keres itt?’ és ehhez hasonló kérdések röpködtek…Mindig elszomorít ha az emberek ezeket kérdezik meg, de attól jobban ki vagyok ha mindezt a hátam mögött teszik. Gondolataimban merülve lézengtem az épületben. Nem tudom mennyi idő telhetett el és hogy mennyit jöttem de teljesen elveszve éreztem magam. Fogalmam se volt róla, hogy hol lehetek. Kétségbeesetten kezdtem keresni valakit…
*Eközben a váróteremben*
Nem hiszem el. Mindjárt mi jövünk és Grace-t meg elnyelte a föld. A telefonját meg itt hagyta. Jellemző…
- Jung Dae Hee- szólítottak be…
Nem hiszem el. Mindjárt mi jövünk és Grace-t meg elnyelte a föld. A telefonját meg itt hagyta. Jellemző…
- Jung Dae Hee- szólítottak be…
Keresés közben jöttem rá, hogy ha odamegyek valakihez és mondom hogy eltévedtem és nem tudom hogy hol vagyok segítene-e visszajutnom a hova?! hát ez 17 éves koromban iszonyat ciki lenne, szóval felhagytam ezzel a tervvel inkább csak mentem az orrom után és mindenhova benéztem hogy hol lehetek. Őszintén bevallom még azt se tudom hanyadik emelten vagyok.
*Dae az interjún*
- Megkaptuk az önéletrajzát , de elég hiányos volt ebből arra következtettünk hogy még tanuló. De biztos volt valami nyomós ok, hogy eljött ide. Ismertetné velünk ezt.- mondta kedvesen az egyik hölgy. A bizottság 5 tagú volt 3 férfi és két nő. Gondolom aki most beszélt ő lehet az elnök. vagy valami fontosabb pozícióban lehet.
- Hát szóval…nem tudom hol kezdjem el, de talán az elején. Be kell vallanom , hogy igazából azt se tudom milyen interjún vagyok. Tegnap a legjobb barátnőmmel épp munkát kerestünk mikor anyukám hazaért azzal a hírrel hogy talált egy pont nekünk való munkát és holnap elhoz az interjúra, de ezen kívül semmi mást nem tudok.- vallotta be a szín tiszta igazat.
- Szóval maga úgy jött el, hogy semmit nem tudott és mégis pont megfelelően öltözött fel? –kérdezte a hölgy.
- Ezt hogy érti?
- Kedvesem, Ez itt az NH Media és mi most éppen egy úgy projekthez keresünk szereplőket.
- Milyen projekthez?
- Ne mondja hogy nem tudja….
- Elnézést hogy félbeszakítottam.- hajoltam meg illedelmesen.- Tudom mi az NH Media. Azt is tudom , hogy a U-kiss kiadója. de a projektről még semmit nem hallottam.
- Nos akkor először ismertetem veled... mondanám hogy velük fogsz együtt forgatni, mert a legtöbb lány csak miattuk jelentkezik de ez nem így. Bár tény ,hogy a végén meg a műsor közben is lehet velük találkozni , de ez most nem róluk szól. A projektünk célja ,hogy bemutassuk ,hogy ha valaki igazán szeretne valamit az életben és keres hozzá lehetőséget akkor azzal elérje a célját. Ez a műsor arra fogja megtanítani az embereket , hogy higgyenek az álmaikban és küzdjenek meg érte. Mi itt most nem a tehetséges emberek keressük. Mondjuk egy kicsi sose árt belőle, de nem az a célunk , hogy újabb bandát csináljunk. Bár a végén még azt is lehet belőle. A projekthez 10 lányt fogunk kiválasztani, akik beköltöznek egy apartmanban és az első egy hónapban teljesíteniük kell az alapfeltételeket a játék indulásáig, amit most még nem árulhatunk el. Aki erre nem képes az kiesik. A műsort 7 fővel indítjuk el, ha többen kiesnek keresünk más embereket akik alkalmasak a feladat teljesítésére.
*Dae az interjún*
- Megkaptuk az önéletrajzát , de elég hiányos volt ebből arra következtettünk hogy még tanuló. De biztos volt valami nyomós ok, hogy eljött ide. Ismertetné velünk ezt.- mondta kedvesen az egyik hölgy. A bizottság 5 tagú volt 3 férfi és két nő. Gondolom aki most beszélt ő lehet az elnök. vagy valami fontosabb pozícióban lehet.
- Hát szóval…nem tudom hol kezdjem el, de talán az elején. Be kell vallanom , hogy igazából azt se tudom milyen interjún vagyok. Tegnap a legjobb barátnőmmel épp munkát kerestünk mikor anyukám hazaért azzal a hírrel hogy talált egy pont nekünk való munkát és holnap elhoz az interjúra, de ezen kívül semmi mást nem tudok.- vallotta be a szín tiszta igazat.
- Szóval maga úgy jött el, hogy semmit nem tudott és mégis pont megfelelően öltözött fel? –kérdezte a hölgy.
- Ezt hogy érti?
- Kedvesem, Ez itt az NH Media és mi most éppen egy úgy projekthez keresünk szereplőket.
- Milyen projekthez?
- Ne mondja hogy nem tudja….
- Elnézést hogy félbeszakítottam.- hajoltam meg illedelmesen.- Tudom mi az NH Media. Azt is tudom , hogy a U-kiss kiadója. de a projektről még semmit nem hallottam.
- Nos akkor először ismertetem veled... mondanám hogy velük fogsz együtt forgatni, mert a legtöbb lány csak miattuk jelentkezik de ez nem így. Bár tény ,hogy a végén meg a műsor közben is lehet velük találkozni , de ez most nem róluk szól. A projektünk célja ,hogy bemutassuk ,hogy ha valaki igazán szeretne valamit az életben és keres hozzá lehetőséget akkor azzal elérje a célját. Ez a műsor arra fogja megtanítani az embereket , hogy higgyenek az álmaikban és küzdjenek meg érte. Mi itt most nem a tehetséges emberek keressük. Mondjuk egy kicsi sose árt belőle, de nem az a célunk , hogy újabb bandát csináljunk. Bár a végén még azt is lehet belőle. A projekthez 10 lányt fogunk kiválasztani, akik beköltöznek egy apartmanban és az első egy hónapban teljesíteniük kell az alapfeltételeket a játék indulásáig, amit most még nem árulhatunk el. Aki erre nem képes az kiesik. A műsort 7 fővel indítjuk el, ha többen kiesnek keresünk más embereket akik alkalmasak a feladat teljesítésére.
Nagyjából ennyi lenne- ismertette velem az egyik úr a dolgokat.
- Érdekesen hangzik. És mik a feltételek? Mármint ha nem tehetséges embereket keresnek akkor milyeneket?
- Elsősorban rajongók kizárva, így a kör nagyon szűkül, de a választás igazándiból a szimpátián múlik. Az interjú célja nem az hogy megmutasd milyen tehetséges vagy. A lényeg hogy merj beszélni, ne félj kimondani amit gondolsz.
- Ha most megkérdeznék mit keresek itt, semmi értelmes válasz nem jutna az eszembe. Nem mondanám magam fannak sem hiszen azon kívül hogy a fiúk itt dolgoznak semmit nem tudok róluk. Az interjúra is igazándiból a barátnőm miatt jöttem el, de nem bántam meg, hiszen pont ő tanított meg hogy az álmaimért küzdenem kell. Mikor elsős gimnazisták voltunk a szüleim beírattak egy modell iskolába. Minden nagyon jól ment, gyorsan tanultam és kaptam a dicséretek, de nekem ez nem okozott boldogságot. Fél év kellett ahhoz , hogy rájöjjek nekem nem tetszik ez az egész, de féltem bevallani, Féltem hogy csalódást okozok a szüleim, a barátaim , a rokonaimnak így folytattam tovább….Az iskolában látták rajtam , hogy egyre kimerültebb vagyok és fáradékonyabb, a modellkedés iszonyat sok mindennel járt együtt amit képtelen voltam gyorsan megcsinálni hiszen csak muszájból csináltam. Év végén otthagytam azzal az indokkal ,hogy ha folytatom elvesztem a legjobb barátnőmet , amit nem akarok. Anyukám beletörődtek a dologba, de sose kérdezték meg a valódi okot. Az ismerőseim közül most is sokan mondják hogy az iskola elvégzése után menjek modellnek, de……
- DE?- kérdezett kedvesen a hölgy.
- De én fotós szeretnék lenni. Imádok fényképezni.- vallottam be , azt a dolgot ami még a szüleim előtt is rejtve maradt.
- Dae Hee, maga pont ide illő. Mikor bejött nem gondoltam volna hogy magától fog ennyi mindent elmesélni nekünk. A legtöbb lány aki itt volt mind arról mesélt hogy miért szeretik az NH Mediát, hogy azért jöttek mert így találkozhatnak a fiúkkal, de neked eszedbe se jutott róluk beszélni, mert te az álmaidról beszéltél.
-Ez azt jelenti , hogy….-akadt el a lélegzetem.
-Igen azt.- mondták egyszerre mind az öten.
- Elsősorban rajongók kizárva, így a kör nagyon szűkül, de a választás igazándiból a szimpátián múlik. Az interjú célja nem az hogy megmutasd milyen tehetséges vagy. A lényeg hogy merj beszélni, ne félj kimondani amit gondolsz.
- Ha most megkérdeznék mit keresek itt, semmi értelmes válasz nem jutna az eszembe. Nem mondanám magam fannak sem hiszen azon kívül hogy a fiúk itt dolgoznak semmit nem tudok róluk. Az interjúra is igazándiból a barátnőm miatt jöttem el, de nem bántam meg, hiszen pont ő tanított meg hogy az álmaimért küzdenem kell. Mikor elsős gimnazisták voltunk a szüleim beírattak egy modell iskolába. Minden nagyon jól ment, gyorsan tanultam és kaptam a dicséretek, de nekem ez nem okozott boldogságot. Fél év kellett ahhoz , hogy rájöjjek nekem nem tetszik ez az egész, de féltem bevallani, Féltem hogy csalódást okozok a szüleim, a barátaim , a rokonaimnak így folytattam tovább….Az iskolában látták rajtam , hogy egyre kimerültebb vagyok és fáradékonyabb, a modellkedés iszonyat sok mindennel járt együtt amit képtelen voltam gyorsan megcsinálni hiszen csak muszájból csináltam. Év végén otthagytam azzal az indokkal ,hogy ha folytatom elvesztem a legjobb barátnőmet , amit nem akarok. Anyukám beletörődtek a dologba, de sose kérdezték meg a valódi okot. Az ismerőseim közül most is sokan mondják hogy az iskola elvégzése után menjek modellnek, de……
- DE?- kérdezett kedvesen a hölgy.
- De én fotós szeretnék lenni. Imádok fényképezni.- vallottam be , azt a dolgot ami még a szüleim előtt is rejtve maradt.
- Dae Hee, maga pont ide illő. Mikor bejött nem gondoltam volna hogy magától fog ennyi mindent elmesélni nekünk. A legtöbb lány aki itt volt mind arról mesélt hogy miért szeretik az NH Mediát, hogy azért jöttek mert így találkozhatnak a fiúkkal, de neked eszedbe se jutott róluk beszélni, mert te az álmaidról beszéltél.
-Ez azt jelenti , hogy….-akadt el a lélegzetem.
-Igen azt.- mondták egyszerre mind az öten.
Már azon tanakodtam, hogy mi lenne ha benyitnék mindenhova, akkora baj nem lehet. Felálltam a földről és elindultam valamerre, ugyan azt nem tudom merre. Körülbelül 10 perce bóklászom megint és már vagy a huszadik ajtót nyitom ki de semmi…Meguntam ezt is, azt ajtók vagy zárva voltak vagy korom sötétség volt bent szóval csak sétáltam tovább. Sétálás közben kisebb zajra lettem figyelmes, valami zene, de nem tudtam honnan jön pontosan úgyhogy próbáltam követni a hang irányát. Nem sokkal később megtaláltam honnan jött a zene, gondoltam nem okozok senkinek se problémát azzal ha benyitok…Kinyitottam az ajtó és elállt a lélegzetem, 7 szempár fordult felém és csak néztek. A döbbenettől hirtelen nem tudtam mit kinyögni, szóval mondtam ami először eszembe jutott.
- Elnézést, nem akartalak megzavarni titeket, csak a mosdót keresem. – hajoltam meg illedelmesen és már léptem is volna ki , de egy hang megállított.
- Te biztos valami rajongó vagy, hogy kerülsz ide?- kérdezte már szinte ordibálva tőlem egy köpcös férfi. Ijedtem semmi nem jutott eszembe úgy hogy fogtam magam és kirohantam. Nem tudom merre mentem , de a teremhez még közel lehettem , mert mindent tisztán és érthetően hallottam.
- Hogy lehettél ilyen szívtelen?! Nem láttad, hogy szegény azt se tudja hol van?! … Szerintem keressük meg biztos eltévedt. Ezután csak annyit hallottam , hogy kinyílik az ajtó és léptek közelednek felém. Megijedtem. Így még jobban összekuporodtam. Féltem hogy az a köpcös férfi jön felém., de az ő hangja helyett egy angyali hang szólt hozzám.
- Gyere, segítek- nyújtotta felém a kezét amit megköszöntem és felálltam.- Eltévedtél?- kérdezte tőlem.
- Hát viccesen fog hangzani, de igen. Bevallom még sose voltam ilyen nagy épületben, és elkezdtem sétálni , de 10 perc után eltévedtem, azt se tudom hanyadikon vagyok- nevettem kínomban.
- Nyugi , ne érezd cikinek. Mikor mi is idekerültük gyakran tévedtünk el.- mosolyodott el a fiú és elindultunk a terem felé. Mikor odaértünk kinyitotta előttem az ajtót és szólt a többieknek hogy megtalált. Mindenki visszaért. Leült mellénk és beállt a kínos csend. 5 perc múlva az a fiú aki visszakísért ide megköszörülte a torkát, gondoltam mondani akar valamit így belenéztem a szemébe, de bár ne tettem volna. Nem csak angyali hangja volt hanem gyönyörű arca és szemei.
- Bocsánat, ne vedd tolakodásnak, de te koreai vagy?- kérdezte , és pirulva elfordult a másik irányba. Erre a kérdésre mindenki felkapta a fejért és a mellette ülő srác oldal bökte ezzel jelezve hogy ilyet nem illik kérdezni.
- Hagyd.- mondtam neki- Igen koreai vagyok. bár ezen mindenki csodálkozik. Őszinte leszek, hogy néha még én se hiszem el, mert éltemben nem láttam magamon kívül olyan koreait akinek szőke lett volna a haja és kék a szeme.
- Mert nincs is olyan koreai- mondta a köpcös férfi.
- Sokan azt mondják fél vér vagyok. De nekem apukám sose mondott ilyet…- csuklott el hangom a mondat végére és hajtottam le szomorúan fejem.
- És anyukád?- kérdezte az angyali hangú srác mellett ülő.
- Megkérdezhetem mennyi az idő?- tudom ez nagyon bunkó húzás volt , de nem szeretek a családomról beszélni.
- Hát lassan 8 óra.
- Elnézést, nem akartalak megzavarni titeket, csak a mosdót keresem. – hajoltam meg illedelmesen és már léptem is volna ki , de egy hang megállított.
- Te biztos valami rajongó vagy, hogy kerülsz ide?- kérdezte már szinte ordibálva tőlem egy köpcös férfi. Ijedtem semmi nem jutott eszembe úgy hogy fogtam magam és kirohantam. Nem tudom merre mentem , de a teremhez még közel lehettem , mert mindent tisztán és érthetően hallottam.
- Hogy lehettél ilyen szívtelen?! Nem láttad, hogy szegény azt se tudja hol van?! … Szerintem keressük meg biztos eltévedt. Ezután csak annyit hallottam , hogy kinyílik az ajtó és léptek közelednek felém. Megijedtem. Így még jobban összekuporodtam. Féltem hogy az a köpcös férfi jön felém., de az ő hangja helyett egy angyali hang szólt hozzám.
- Gyere, segítek- nyújtotta felém a kezét amit megköszöntem és felálltam.- Eltévedtél?- kérdezte tőlem.
- Hát viccesen fog hangzani, de igen. Bevallom még sose voltam ilyen nagy épületben, és elkezdtem sétálni , de 10 perc után eltévedtem, azt se tudom hanyadikon vagyok- nevettem kínomban.
- Nyugi , ne érezd cikinek. Mikor mi is idekerültük gyakran tévedtünk el.- mosolyodott el a fiú és elindultunk a terem felé. Mikor odaértünk kinyitotta előttem az ajtót és szólt a többieknek hogy megtalált. Mindenki visszaért. Leült mellénk és beállt a kínos csend. 5 perc múlva az a fiú aki visszakísért ide megköszörülte a torkát, gondoltam mondani akar valamit így belenéztem a szemébe, de bár ne tettem volna. Nem csak angyali hangja volt hanem gyönyörű arca és szemei.
- Bocsánat, ne vedd tolakodásnak, de te koreai vagy?- kérdezte , és pirulva elfordult a másik irányba. Erre a kérdésre mindenki felkapta a fejért és a mellette ülő srác oldal bökte ezzel jelezve hogy ilyet nem illik kérdezni.
- Hagyd.- mondtam neki- Igen koreai vagyok. bár ezen mindenki csodálkozik. Őszinte leszek, hogy néha még én se hiszem el, mert éltemben nem láttam magamon kívül olyan koreait akinek szőke lett volna a haja és kék a szeme.
- Mert nincs is olyan koreai- mondta a köpcös férfi.
- Sokan azt mondják fél vér vagyok. De nekem apukám sose mondott ilyet…- csuklott el hangom a mondat végére és hajtottam le szomorúan fejem.
- És anyukád?- kérdezte az angyali hangú srác mellett ülő.
- Megkérdezhetem mennyi az idő?- tudom ez nagyon bunkó húzás volt , de nem szeretek a családomról beszélni.
- Hát lassan 8 óra.
-Mennyi?!- kerekedtek el a szemeim. Nem tudom jó ötlet-e , de ennél nagyobb bajba úgy se keveredhetek- Eltudnátok kísérni legalább a liftig?- kértem meg őket.
-Persze- válaszolták egyöntetűen.
-Persze- válaszolták egyöntetűen.
Elkísértek odáig és megvárták velem. mint utólag kiderült csak a 9 emeletre keveredtem. Beszálltam a liftbe és elbúcsúztam tőlük. Visszamentem a váróterembe holott tudtam hogy az interjúnak már rég vége, csak gondoltam Dae biztos ott fog várni rám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése