Napokig nem beszéltünk. Még csak felém se nézett, pedig
össze voltunk zárva. Az egész szünetet egy helyen kellett töltenünk…
A kórházból még aznap kiengedtek. Az osztályfőnököm intézte
a papírmunkákat mivel szüleimnek időbe telt volna eljönni. Aznap délután már
kicuccolhattam ideiglenes otthonom szobájában amin legjobb barátnőmmel,
Christinenel osztoztunk. A pakolás után csak ültem ágyamon. Nem foglalkoztam semmivel
és senkivel. Olyan voltam, mint egy élettelen fa, amit a környezet már nem
képes befogadni. Mozdulatlanul bámultam előre. A nap folyamán egyszer sem
változtattam pozitúrámon. Annyira nem izgatott semmi , hogy még gondolkozni is
elfelejtettem. Úgy éreztem a szívem romokban hever. Pár órával ezelőtti
vallomásom döntő volt a harcban. Eldöntötte azt a küzdelmet mi szívem és eszem
között zajlott. Aznap este szemhunyásnyit se aludtam … Mióta kijöttem a
kórházból a lányok minden nap megkérdezték ’megbántad?’… Nem bántam meg és nem
is fogom. Nincs mit megbánnom. Egyetlen szó sem volt hazugság abból amit neki
mondtam. Viszont fájt, hogy egy szó nélkül, rezzenéstelen, döbbent arccal
hagyta el a termet…
Négy napig voltam magamba zárkózva. A téli gyenge nap
világította meg szobánk néhány milliméterét, mely világosságot nyújtott
lakhelyünknek. Felültem ágyamon és bámultam ki a fehérségbe. Nem sokkal később
mocorgásra lettem figyelmes. Alvótársam lassan kinyitotta szemeit.
- Rory. – lepődött meg Christine, mivel mosolyogtam. Talán
az ittlétünk óta először látta ezt a görbét, mely képes elhitetni mindenkivel,
hogy a dolgok rendben vannak, még ha az ember belülről romokban hever,
darabjaira hullik. – Minden rendben? – kérdezte meg.
- Ühüm.- bólintottam és felálltam. Ágyához sétáltam. Mielőtt
bepofátlankodtam volna mellé, megálltam ágya előtt és bevetve kiskutya nézésemet
próbáltam rá hatni.
- Hjaa… Na jól van gyere. – megemelte takaróját. – Mitől van
ilyen jó kedved? – kérdezte miután kényelmes befészkeltem magam mellé.
- Nem tudom. – mosolyodta el újra. – De úgy érzem ma nem
hiába keltem fel.
Még lustálkodtunk egy picit, majd mikor meghallottuk lentről
a „REGGELI” szót gyors felrántva a takarót, bukdácsolva lerohantunk az
étkezőbe. Az küszöbhöz érve megtorpantam. Eddig négy napig magánszférám falai
között gubbasztottam. Csak létszükséglet esetén dugtam ki lábaim, meg a közös
programokra mentem el, amikből rendszerint kivontam magam. Azt se tudtam kivel
vagyok egy apartmanban, de jobb lett volna ha nem tudom meg. A küszöbön állva
arcomról lefagyott a mosoly mikor körülnéztem az étkezőnek kialakított
helyiségben…
- Hát te?! – kérdezte meg Sandara tányérnyi méretű szemekkel engem bámulván.
- Baj ,hogy itt vagyok?!- kérdeztem vissza nem túl kedvesen.
- Rory, gyere , ne foglalkozz vele.- invitált maga mellé
Grace.
Leültem. A közelemben barátnőim voltak. Megkönnyebbültem ,
hogy ők vettek körül. Az asztalnál ült Ő is. ’Ezek szerint egy házba osztottak
minket.’- gondoltam magamban A többieket nem mind ismertem. Persze láttam már
őket, de a nevét nem mindenkinek tudtam, de amíg ők nem mutatkoznak be
különösebben nem is izgat, hogy hívják őket. Ezt eldöntve magamban, befejeztem
reggelimet, majd felálltam, megfogtam tányéromat és kivittem a konyhába. …
A nappaliban ültem. Az egész sereg átáramlott az étkezőnek
kinevezett helyiségből körém. Furcsa volt, hogy oly sok nap után ennyi ember
vesz körül. De szívemet valami melengető érzés vette hatalmába. Nem tudtam mire
vélni ezt a reakciót. De pár másodpernyi tétovázás után rájöttem okozójára. Ott
ült, még ha messze is tőlem, velem szemben és szemeimbe nézett. Mosolygott. Még hozzá
rám. Szeme csillogott, ahogy kipirult arcomat nézte. Még se értettem miért
teszi. Hiszen pár nappal ezelőtt elmenekült, szívem ripityára törte, de halvány
rózsaszín ajkának íves görbülete képes volt lassan a darabokra hullott
éltetőmnek egy kis reményt adni. Reményt, hogy képes lesz újra a régi lenni.
Visszamosolyogtam rá. Magam se értem miért tettem, de ahogy szám görbülni
kezdett felállt.
- Hééé. – törte meg az összevisszaságot hangjával. A többiek
csak kérdőn néztek rá.- Nem megyünk ki?- kérdezte angyali mosollyal az arcán.
Mindenki egyöntetűen bólintott. A hangzavart felváltotta a
csend. A teli szobát meg az üresség. Rajtam kívül mindenki eltűnt.
Egytől-egyig. Senki sem volt velem a helyiségben. Tátongó űr volt az előbb még
hangzavarban látszó szoba. Lassan trappolások hadát hallottam. Ezek szerint
kész vannak. Kimennek és én újra egyedül leszek. Egyedül, mint mostanában
mindig. Léptek zavarták meg a melankolikus csendet, amit a szoba árasztott
magából.
-Te nem jössz?- kérdezte Christine. A hang irányába
fordultam, de mielőtt megszólalhattam volna Linzy és Grace dugta ki a fejét
hatalmas mosollyal, választás lehetőséget se adva nekem. Mellém trappoltak majd felrántva kényelmes ülőhelyemből, felráncigálva a szobába csak ennyit mondtak:
- Ezt nem hagyhatod ki.
Ellenkezésemet meg se vártak. Gyors felöltöztettek és
lehúztak a lépcsőn, át a bejárati ajtó küszöbön ki a fehérségbe. Feleszmélni se
volt időm arra, hogy tiltakozzak. A másodperc töredék része alatt változott
környezetem körülöttem. Kint álltam a fehérség közepén, egy önfeledten nevető
társasággal magam körül. Megmosolyogtattak engem is , ahogy elnéztem őket,
amint egymás képébe nyomják a havat, vagy éppen megdobják messziről a másikat. Mint
a öt évesek úgy játszottak, de jó volt őket nézni. Úgy éreztem a hideg ellenére
a szívemet megint egy apróbb melegség áradat öntötte el. Kicsivel később, mikor
tarkómon éreztem valami hideget én is bekapcsolódtam a játszmába, mindenki nagy
meglepetésére. Úgy éreztem most képes vagyok megint olyan lenni , mint régen.
Tudok ugyanolyan önfeledten nevetni, ami még szívből is jön. Képes vagyok
ugyanolyan idiótán viselkedni, mint régen, mikor még nem szerettem őt, mikor
még nem körülötte forgott minden. De jó kedvemet gyorsan el lehetett venni.
Szívem bár javult , most még sebezhetőbb volt, mint valaha. Egy véletlen
pillanat, egy picinyke rossz lépés, egy elhibázott dobás és egy fájdalmas
érintés, melyet nekem végig kellett néznem. A hóban feküdtek mindketten.
Sandara, ahogy csak tudta szorította magához a szőke fiút, ki egy cseppnyi
ellenvetést nem mutatott. Szívem ami pár órával ezelőtt javulni készült most
megint darabjaira hullott. Ott álltam teljesen mozdulatlanul nem messze tőlük.
Csak őket figyeltem. Még könnyeim és belém fagytak. Talán a hideg miatt vagy talán , mert még volt bennem
annyi tartás , hogy ne mindenki előtt kezdjen szemeimből ömleni a sós folyadék
ezzel kimutatva gyengeségem. Pár pillanat múlva felálltak, leporolták egymásról
a havat, majd Sandara a számomra ismeretlenekkel bement a melegséget nyújtó
házba. Ma ők feleltek a vacsoráért és idejét látta annak, hogy neki kezdjenek.
Grace, Linzy, Christine és Kris maradt csak kint velem a mínuszokban. Legjobb
barátnőm, Christine közelembe férkőzve megérintette vállam ezzel visszahozva a
jelenbe.
- Rory minden rendben?- tette fel aggódó kérdését.
- Persze – mosolyodtam el még ha ez a görbe nem is szívből
jött. – Nem sétálunk egy kicsit? –próbáltam elterelni magamról a témát. Fájt,
hogy Krist együtt kellett látnom Sandarával, de ezt előre sejtettem , hogy nem
lesz könnyű menet. Előbbi ötletembe
mindenki beleegyezett és nekiindultunk
végeláthatatlan fehérbe öltözött utunknak. Már kellőképp átfagytunk mire
sikerült visszaérnünk a melegforrásba. Mindannyian szobáinkba mentünk , hogy
hótól átázott ruháinktól megszabaduljunk és végtagjainkat , melyek a hideg
miatt alig mozogtak fel tudjuk melegíteni. Lecseréltem ruháimat és egy szál
pulcsiban kiléptem a cudar időbe. Gondolkozni akartam. Egyedül szerettem volna
lenni és úgy gondoltam erre kint találok alkalmas helyet. Nem tudom mennyi
ideje ülhettem kint, de ajtónyitódásra lettem figyelmes.
- Jézusom…Rory, te nem vagy normális. - a hang irányába fordultam meggyőződni arról
ki beszél hozzám, bár ezt a hangot ezer közül is felismerném. Ő állt velem
szemben. Mikor halványan, remegő ajkaimmal rámosolyogtam, lábai mozgásnak
indultak, majd pár pillanat alatt mellettem termet. Megfogta kezeimet,
felhúzott és betámogatott a házba. Az ajtót épphogy be tudta csukni lábaim
felmondták a szolgálatot és összerogytam. Leguggolt, szemeimbe nézett majd
felállt. Pulcsija ujjába kapaszkodtam és erőtlenül megszólaltam:
- Ne menj… kérlek. – mintha meg se hallotta volna. Kezemet
lefejtette ruhájáról és ott hagyott. Bámultam távolodó alakját. Majd éreztem
valami nedvesemet arcomon. Kezemet fel se emeltem, hogy megtudjam mi az, mert
érintés nélkül tudtam, hogy a könnyeim eredtek el. Halkan sírtam az ajtóban.
Nem akartam, hogy bárki is sajnáljon. A padlót bámultam, amire hullottak
könnyeim. Lépteket hallottam, melyek egyre közelibbek voltak, majd két láb volt
előttem. Nem néztem föl. Féltem, hogy bárki is rájön valamire ha meglátja
arcomat most. De nem kellett semmit tennem. Két kéz ért arcomhoz. A hosszú,
bársonyos ujjak csikizték átfagyott pirospozsgás arcomat. A kéz tulajdonosa
felemelte fejem, hogy szemébe tudjak nézni. Könnyeim belém fagytak mikor
megláttam ki az. Visszajött. Takaró volt mellette. Szóval miattam ment el?-
tettem fel magamban a kérdést.
- Ne sírj. Kérlek ne…- mondta kérlelőn, megfogta a takarót
rám terítette és magához ölelt. Szorított. Fájt, de nem érdekelt. Féltem ha
most azt mondom ne szorítson itt hagy. Nem akartam kockázatokba belemenni.
Tűrtem ezt az enyhe fájdalmat, mely szívemnek őrült ritmust diktált. – Rory,
sajnálom.- fogta meg fejem és még jobban magához húzott. Kezeimet felemeltem.
Visszaöleltem. Úgy kapaszkodtam felsőjébe mint ember még soha. Boldog voltam.
Nem mondott semmit, de tetteiben tükröződtek szavai. Ölelése miatt testem
forróság járta át. Ereimben a vér szélsebesen száguldozott. Szívem rendezetlen
tempóban vert. Kezeim remegtek. Könnyeim az öröm miatt hullottak eláztatva
felsőjét…majd lazított szorításán… és elengedett. Újra arcomhoz nyújt. Ujjai
közé zárta , majd fejét egyre közelebb hozva ajka felavatta ajkam. Csókja követelőző
mégis gyengéd volt. Ajkam égett övé miatt. Könnyeim hullása abbamaradt. Kezeim
nyakához emeltem, körbefontam őket selymes bőre körül és csökkentettem a
távolságot, ami még közénk ékelődött. Mintha megállították volna az időt.
Örökkévalóságnak tűnt ez a pár pillanat. Az a pár pillanat, mely képes volt
szívem újra rendbe hozni. Az a pár pillanat, mely képes volt újra életet
lehelni belém. Kizártam a külvilágot. Nem számított semmi és senki. Most csak Ő
meg Én léteztünk…Csókunkat lassan megszakította. Homlokát enyémhez érintette.
Nem szólalt meg csak szemembe nézett. Fogva tartott a kékség , ami elém tárult.
A kékség, melyet olyan régóta szeretnék a magaménak tudni. Mikor végre képes
voltam az előbbi kisebb sokktól megszólalni ennyit leheltem ajkaira:
- 사랑해주세요…
------------------------------------------------------------------------------------
(사랑해주세요- szeress)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése