Réka: If I said, I love you.... (part 1)

Ha azt mondanám szeretlek, érdekelne?!- tettem fel a kérdést már sokadjára a tükör előtt állva. Minden nap feltettem vagy ezerszer ezt a kérdés magamban, de választ soha nem kaptam rá.

- KICSIM, GYERE EL FOGSZ KÉSNI. –ordított fel anyukám.

- MEGYEK MÁR- kiabáltam le.

Reggel mindig anyukám hangja hozott vissza a jelenbe. Ha ő nincs órákon keresztül képes lennék a tükör előtt gondolataimba meredve álldogálni. Belegondolok mindig , hogy mi lenne ha…csak egy baj van ezzel. Ott az a fránya HA. Ami rajtam múlik , hogy változik-e , de nem megy. Egyszerűen túl gyáva vagyok, hogy elé álljak. Félek tőle, pedig nincs mitől félnem…

Ha a közelemben van nem jön ki hang a torkomon… vagy csak iszonyat halkan tudok beszélni. Ha eldöntöm, hogy beszélek vele megfutamodok mondván nincs közös témánk., nem tudok róla semmit, nem is ismerem…és pont ezek miatt, hogy így állok a dolgokhoz nem is fogom ismerni…megismerni…

-Haladjál. – hallottam anyukám nem túl bizalomgerjesztő hangját. Felkaptam táskám a szükséges holmikat beledobáltam és már sprinteltem is le a lépcsőn. Féltem, hogy lezúgok, mivel nem vagyok túl jó barátságban a háznak eme részével, de szerencsére megúsztam baleset nélkül. Már az ajtóban voltam, mikor meghallottam kintről a dudát. Anya jelezte, hogy elment és haladjak , mert az iskolabusz mindjárt itt van. Magamra rántottam csizmám. Az akasztóval kisebb harcot vívva megszereztem kabátom és már rohantam is ki a nagy fehérségbe….

Óráim lassan, unalmasan teltek. Az iskolában úgy mászkáltam, mint egy zombi. Barátaimnak egy szián kívül semmi mást nem eresztettem meg. Csak lézengtem az épületben, nem törődve semmivel és senkivel. Jó párszor mentem neki az embereknek vagy kerültem közelebbi kapcsolatba egyes falrészekkel…A szekrényemben pakolásztam mikor valaki halálra rémített. Egy kéz ért a vállamhoz kirángatva borús világomból. Megfordultam és közben felálltam, hogy szembenézzek támadómmal…

- Neked is szia, Linzy. – köszöntem barátnőmnek.

- SZIIIAAAA. – üvöltötte fülembe.

- Hééé… halkabban. megsüketülök.

- Mi a baj?- kérdezte letört arcomat látva.

. Szerinted?!- kérdeztem vissza. Választ nem vártam.- Mindegy. menjünk arra a szar megbeszélésre.- ragadtam csuklón barátnőmet és húztam magam után…

A terembe belépve mindenki minket bámult. Nem értettem őket. Semmi furcsa nem volt rajtam, Linzyn meg főleg nem.

- Mi van?! Nem láttatok még fehér embert?!- kérdeztem meg nem túl kedvesen. Mindenki tágra nyílt szemekkel bámult rám, előbbi ’kitörésem’ miatt, de nem érdekelt. Leültem az első szabad helyre amit megláttam. Linzy követett és beült mellém. Nem néztem ki mellé vetettem be magam. Különösebben nem is izgatott. Mereven bámultam előre nem foglalkozva a körülöttem lévők értetlenkedésével. A levegőben csak úgy röpkedtek a kérdések. ’Mi volt ez?’ ’Mi baja van?’ ’Mi történt vele?’ –ilyen. és ezekhez hasonló kérdések hangzottak el a teremben amíg a tanáraink be nem léptek. Nem figyeltem még a tanárokra se, őket is kizártam a világomból és csak a padlót bámultam, mintha lenne rajta valami érdekes…

- Van valakinek kérdése? – erre a kérdésre eszméltem fel, hogy hol is vagyok most. – Igen Kris. – mutatott felém a tanár. Magam mellé néztem és nem hittem a szememnek. Még akaratlanul is mellé ülök be. Ilyen az én szerencsém. Nem foglalkoztam vele, hogy mellette ülök , mégis végig  őt néztem míg kérdezett. Nem volt hosszú a kérdése. Csak arra volt kíváncsi, hogy a házfelosztások hogy lesznek, amire most nem kapott választ...

- Oké, akkor ennyi lenne. Mehettek- fordultam osztályfőnököm felé. Mindenki felállt a teremben. Éreztem, hogy a mellettem lévő székek is megmozdultak, de én továbbra is ott ültem, mint egy darab fa.

- Te nem mész? –az angyali hang irányába fordultam. Nem válaszoltam neki, hanem felálltam és elindultam Linzy után. Iszonyat boldog voltam, hogy végre hozzám szólt. A fellegekben repkedtem egyetlen piciny kérdéstől, ami volt inkább kicsit gúnyos hangsúllyal, mint normál esetben kérdezte volna meg mástól. Utáltam, hogy engem soha nem vett észre, és ha észre is vett, csak maximum egy sziá-t mormolt el. Mégis ez a picike szó megannyiszor megdobogtatta már a szívem…

- Rory!- hallottam nevem hátam mögül. A rámpa közepén álltam meg feltartva mögöttem a forgalmat.

- Igen?!- csikartam ki hangot torkomon mikor megláttam ki van mögöttem.- Bocsi.- mondtam neki és elléptem az útból.

- Mi volt ez?- kérdezte Christine.

- Mi?! –néztem rá értetlenül. De ő nem válaszolt. Arra várt , hogy mondjam. – Tényleg nem tudom mire gondolsz.- néztem rá  már kétségbeesve.

- Rory… te nem ilyen vagy. Hova tűnt az a szeleburdi, életvidám lány akit ismerek?- kérdezte aggódva.

- Azt hiszem szerelmes lett….

Már csak pár nap volt a suliból hátra. Mindenki egyre izgatottabb volt. Tűkön ülve várták már a csengőt azon a havas napon Az utolsót. Az utolsó kis berregő hangot, ami jelezte a szabadságot két hétre… már akinek. Néhányan élvezhették a szünetet, mert azzal tölthették amivel akarták, azzal lehettek akivel akartak. És én?! Egy buszban poshadok, ami már ki tudja mióta döcög hússzal az úton pár métert haladva csak. Idegesítő volt. Fáztam. Remegtem a meleg helyiségben, amit az őrjöngő diákok hangja töltött meg. Egyedül ültem. Mereven bámultam a havas tájat, ami iszonyat lassan változott meg. Egyre jobban remegtem. Nem értettem miért, hiszen pulcsiban voltam, a buszon van fűtés és rajtam kívül mindenki pólóban nyomja. Én mégis , mint egy nyárfalevél csak remegtem egymagamban. Táskámból, ami a mellettem lévő ülésen volt, mivel szomszédom, Grace lelépett a többiekhez, előkotortam telefonom. Füleimbe helyeztem fülhallgatóimat és amilyen hangosan képes voltam hallgatni a zenét elindítottam és megint kizártam a külvilágot. Elálmosodtam. Szemeim szép lassan lecsukódtam egy másik világba invitálva. Virág borította réten szaladgáltam. Önfeledten nevettem. A nap sugarai csiklandozták bőrömet. Kiterültem a réten és az eget bámultam… valami hozzám ért. Majd hangokat hallottam.

- Rory, Rory. Rory. - hallottam az angyali hangot közelről. Szép lassan kinyitottam szemeimet. Ott ült mellettem. Vállamat fogta és szemeimben nézett. Aggódott…Vagy csak rosszul látok?!
- Tessék? – kérdeztem rekedt hangon.

- Minden rendben?- vette el kezét vállamról.

- Ühüm- bólogattam.

- Biztos?- kérdezett vissza.

- Persze- kezdett halkulni hangom.

- Tanárnő.- szólt előre kicsit hangosabban a mellettem ülő fiú. Értetlenül néztem rá. – Mikor érünk oda? – kérdezte meg osztályfőnökömtől, mikor mellénk ért.

- Már nincs sok. Körülbelül fél óra. Miért? – kérdezett vissza a szőke fiút nézve.- Megálljunk?

- Ha  már csak fél óra akkor nem kell. – húzta mosolyra száját a fiú. – De tanárnő. – szólt a távolodó alak után.- Rory nincs jól…

Ezt a szót követte a nagy feketeség. Innentől kezdve semmire nem emlékszem…

Mi ez a szag? És ez a csipogó hang? Mi van a kezemben? Aúúú ez fáj. Miért ilyen nehéz?...

Lassan próbáltam kinyitni szemeimet, de pilláim nehéznek bizonyultak. Küzdöttem velük, majd szép lassan felfedeztem hollétem helyszínét. A szoba falai amiben fekszem tiszta fehérek. Már túlontúl. Irritálják szemeim. Az ablakon függöny hiányában a téli, reggeli, gyenge nap sugarai bejárják az egész szobát. Mellettem gépek csipogtak. Kezemből egy cső lóg ki. Testemet fehér takaró borítja. ..

- Tehát a kórházban vagyok…- szólaltam meg. Hangom megijesztett. Bárhogy próbáltam nem tudtam hangosabban megszólalni. Csak suttogni voltam képes. A szobában senki nem várt. Nem feküdt mellettem senki. A székeken nem ült senki. Teljesen egyedül voltam. Elveszettnek éreztem magam. Felültem. Szemeimmel valaki után kutattam, de nem találtam senkit. Kirántva az infúziós tűt kezemből felkeltem és elindultam az ajtó felé. A padlót bámulva haladtam előre. Elcsúsztattam az ajtót, átléptem a küszöböt, de még mindig nem néztem fel. Csak mentem előre, amire a lábaim vittek, majd egy halk hang miatt megálltam. Felnéztem, de nem láttam magam előtt senkit. ’Rory’- hallottam megint a fáradt hangot. Megfordultam és a padon megláttam barátnőimet és Őt. Ott aludtak mindannyian a terem ajtaja előtti kis padon.

- Mit keresel itt kint? – kérdezte aggódva Grace.

Csak nemlegesen ráztam fejem, ezzel arra utalva, hogy nem tudom megmondani. Felállt mindenki és odajöttek hozzám. Bombáztak kérdéseikkel, de egyikre se válaszoltam. Csak néztem, mint egy bamba előre. Ő állt velem szemben és szemei fogva tartották enyéimet. Egy idő után rájöttem mit csinálok. Tekintetem elkaptam és megkértem a lányokat, hogy menjünk be és meséljenek el mindent…

Az ágyon ültem. Hallgattam a többiek csacsogását. Az ablakon bámultam ki. Néztem ahogy a kis hópelyhek száguldoznak a levegőben. Mintha fogócskáznának Belevesztem a megannyi kis hókristály játszadozásába és a külvilágot kizárva néztem őket. Csak ezek a kis, hideg pehely könnyű dolgok léteztek számomra. Teljesen elvonták a figyelmemet, amint arra törekedtek, hogy a tájat fehérbe öltöztessék…

- Rory.- szólt hozzám Linzy, kirántva ámuldozásomból.

- Tessék?- kérdeztem vissza míg mindig az ablak felé fordulva.

- Ránk néznél? – kérdezte Grace.

Nem válaszoltam csak rájuk néztem. Négyen ültek velem szemben. Négyen aggódó szempár leste minden mozdulatom amióta visszajöttünk a folyosóról. Aggódtak még sem érdekeltek. Nem azért , mert nem szeretem őket, hanem  szívem óriási harcot vív és a háború vesztésre áll. Vesztésre áll egy bizonyos aggódó szempár miatt.

- Rory, mi lett veled?- kérdezte a sírás határán Christine. soha nem láttam még őt könnyeket hullajtani, és soha nem kívántam, hogy miattam legyen az első pillanat, mikor előttem mutatja gyengeségét. De megtört. Könnyei záporozni kezdtek. Nem ismertem rá. Megijedtem.

- Christine…- ennyit voltam képes kinyögni és krokodilkönnyeim, amiket küszködve szememben tartottam, kihullottak, megunva helyüket.- Mi történt?- kérdeztem mikor könnyeim nem akartak már megfojtani. Nem válaszolt senki. Nem törődött senki se a kérdésemmel. Mintha ott sem lennék nyugtatgatták barátnőmet. Már kezdtem feladni. Feladni a reményt, hogy tényleg aggódnak értem, de egy halk hang váltotta fel az eddig szipogástól visszhangzó kortermet.

- Rory, miért csináltad ezt? – bújt ki a nyugtató ölelések közül Christine.

- Mit?- néztem rá értetlenül és könnyeimet letöröltem.

- Miért stresszelted magad? Mi történt veled? 16 évesen elájulni azért mert túl vagy hajszolva… nem túl szokványos dolog…- akadt ki Grace. Bamba tekintettel meredtem rájuk. Nem volt elég bátorságom elmondani. Féltem. Féltem attól ha elmondok mindent akkor azzal csak még rosszabb lesz a helyzet…

- Rory, megszólasz még ma?! –kérdezte az egyetlen fiú szempár a teremben. A fiú, kinek köszönhető ez az egész. a fiú, ki miatt szívem romokban hever, holott ő semmiről sem tud.

- Még is mit kéne mondanom? – néztem szemeibe.

- Mondjuk az igazat.- akadt ki a szöszke fiú. Felültem és úgy kezdtem bele mondandómba, hogy végig a szemeibe néztem.

- Az igazat?! Biztos kíváncsi vagy rá?!- kérdeztem. Csak bólintott.

- Tudod milyen érzés minden reggel arra kelni, hogy vele álmodtál. Vele, akit nem is ismersz, nem is beszéltek. Vele akivel még csak egy sziát se ejtetek meg… Tudod milye érzés minden reggel tudatosulni azzal, hogy szereted. Őt, akit nem ismersz, nem beszélsz vele, semmit sem tudsz róla. És utána minden nap látnod kell. Tudod milyen kínszenvedést ezt végigcsinálni?!- kérdeztem a sírás határán állva… Nem válaszolt, csak értetlenül nézett.- Mi van most te nem mondasz semmit?!- és újra elpottyant. A sós folyadék újra kibuggyant szemeimből, patakot árasztva fehér takarómon.

- Nem értelek…- mondta bizonytalanul.

- Tényleg nem érted?- kérdezte Linzy. Ő csak nemlegesen megrázta fejét és közöttünk kapkodta tekintetét. A teremben rajta kívül mindenki értette, mit akartam mondani, de pont Ő nem volt tisztában a dolgokkal. Pont ő, kinek magára kellett volna ismernie ebben az egészben.

- Elmagyarázzam? Kíváncsi vagy rá? – kérdeztem bátortalanul. Bólintott egyet és szemeimbe nézett.- Biztos ezt akarod?- kérdeztem meg újból. Megint egy bólintást kaptam.

- Rossz érzés mikor arra kelek, hogy akit szeretek nem ismerek, nem beszélek vele, de minden nap látnom kell… Most már érted? – kérdeztem miután befejeztem mondandóm.

- Nem igazán…

- Istenem… azt hiszem szeretlek te idióta….