Egy éve lehetőségem lett volna debütálni. Már ott voltunk
a siker utolsó lépcsőfokán, már a markunkban éreztük a dolgot, de egy rosszul
hozott döntés miatt minden kudarcba fulladt. A csapat feloszlott és mind az
öten más cégekhez kerültünk. Az első
néhány hónap nagyon nehéz volt. Megszoktam, hogy csapatban kell dolgoznom, hogy
ha problémám adódik, bárkihez fordulhatok. De az új cégnél magamra maradtam.
Egyedül tengettem a napjaimat a próbaterem, egyedül jártam az énekórákra, hogy
hangomat fejlesszem és egyedül gyakoroltam néha vért izzadva egy-egy
táncot. Nehéz pár hónap volt.
- Szia I.M- jött be énektanárom a mai órára.
- Jó napot. – hajoltam meg üdvözlésképpen.
- Na lássunk neki. Ez az utolsó alkalom, hogy
találkozunk. - kezdtünk bele az utolsó énekórámba mielőtt átkerültem a
Starshiphez.
Idegesen ácsorogtam az étterem előtt. Sejtettem mi fog
várni rám, de féltem.
- Gyere. – jött ki K.Will értem,hogy bevigyen a
többiekhez. Csendben lépdeltünk a kis
hátsó részhez az étteremben, ahol a többi trainee kicsit fagyos hangulatban
várt, hogy megérkezzem. – Mutatkozz be. – csendült fel újra K.Will hangja.
- Sziasztok I.M.nek hívnak. Rapper vagyok. Örülök a
találkozásnak. - mutatkoztam be és feszengve vártam valami reakciót, de senki
felől nem jött megerősítés, hogy figyelt volna rám.
- Ülj oda. - mutatott az üres helyre a No.Mercy műsorvezetője. Csendben sétáltam a szék felé. Félve húztam ki és foglaltam helyett a többiek között. Nem szóltam egy szót sem, ahogy a többi kilenc srác se, akik az asztal körül ültek.
- Egyél... nyugodtan. - szakította meg a közénk beállt csendet a mellettem ülő fekete hajú ulzzang pofi. Nyeltem egyet és szinte remegő kezekkel nyúltam a pálcikákért, hogy néhány falatot leerőltessek a torkomon. Nem volt étvágyam. A feszült pillantások megbélyegezték a gyomrom, aminek hatására görcsbe rándult. Óvatosan letettem a fémet kezemből ezzel jelezve, hogy eleget fogyasztottam a maradék ételből.
Percekig ültünk egymással szemben, köröttünk a csend már tábort vert.
- Mennünk kéne. - mondta egyikük indulásra bírva ezzel mindenkit.
- Ülj oda. - mutatott az üres helyre a No.Mercy műsorvezetője. Csendben sétáltam a szék felé. Félve húztam ki és foglaltam helyett a többiek között. Nem szóltam egy szót sem, ahogy a többi kilenc srác se, akik az asztal körül ültek.
- Egyél... nyugodtan. - szakította meg a közénk beállt csendet a mellettem ülő fekete hajú ulzzang pofi. Nyeltem egyet és szinte remegő kezekkel nyúltam a pálcikákért, hogy néhány falatot leerőltessek a torkomon. Nem volt étvágyam. A feszült pillantások megbélyegezték a gyomrom, aminek hatására görcsbe rándult. Óvatosan letettem a fémet kezemből ezzel jelezve, hogy eleget fogyasztottam a maradék ételből.
Percekig ültünk egymással szemben, köröttünk a csend már tábort vert.
- Mennünk kéne. - mondta egyikük indulásra bírva ezzel mindenkit.
A dormba beérve idegességem egyre csak növekedett. Nem
tudtam hova lépjek, hova mehetek, hol nem vagyok útban, hol nem zavarok és hol
lehetek velük. Beszélni szerettem volna. Megölt ez a csend. De féltem. Mindenki
bent ült a nappaliba és társukat gyászolták, aki egy napja esett ki a
versenyből és akitől búcsút se tudtak venni érkezésem miatt.
- Valakinek beszélnie kell vele. - hallottam válaszként a bentről kiáradó nemek hadát. Nagyszerű, senki se szeretne beszélni velem. – gondoltam magamban és könnyek kezdték szúrni a szemem. Ott álltam a szoba bejárata előtt és vártam. Vártam, hogy valaki végre megszólítson és engedélyt adjon arra, hogy bemenjek. Nem akartam betolakodóként viselkedni, de érkezésemmel már azzá váltam.
- Valakinek beszélnie kell vele. - hallottam válaszként a bentről kiáradó nemek hadát. Nagyszerű, senki se szeretne beszélni velem. – gondoltam magamban és könnyek kezdték szúrni a szemem. Ott álltam a szoba bejárata előtt és vártam. Vártam, hogy valaki végre megszólítson és engedélyt adjon arra, hogy bemenjek. Nem akartam betolakodóként viselkedni, de érkezésemmel már azzá váltam.
- Menj be. - jött ki Kihyun szólni nekem, majd meglepetésemre nem
tartott velem, hanem eltűnt az egyik ajtó mögött. Feszengve lépkedtem egyre beljebb, majd
foglaltam helyett ahol az előbb még ő ült. Csendben vártam, hogy mi fog történni.
Reménykedtem benne, hogy végre valaki két szónál többet is szól hozzám, és
szinte összetörtem mikor láttam az egyre több távozó alakot, még végül egyetlen
egy maradt ott velem. Ujjamat tördelve próbáltam leplezni mennyire feszengek
ebben az egész helyzetben.
- Tudod nem te vagy az oka ennek az egésznek, csak…-
kezdett bele Wonho. – Nehéz megbirkózni ezzel. Tegnap veszítettük el Minkyunt
és ma már köztünk van egy új tag. Tényleg nem ellened irányul, nem utálunk…-
hagyta abba egy pillanatra. - …csak nem tudunk mit kezdeni magával a
helyzettel.
- Biztos vagyok benne, hogy ha a helyedben lennék, én se
tudnék máshogy viselkedni. – kerestem a
megfelelő szavakat. - Teljesen megértelek, csak rosszul esik…. - nem fejeztem
be a mondatot. Nem éreztem szükségesnek, hogy a bajaimmal traktáljam. Úgy gondoltam megbirkózom ezzel egyedül.
Aznap este szinte semmit nem aludtam. Képtelen voltam
szemeim lehunyni és álomba szenderülni. Ha sikerült csak pár pillanatig
tartott, utána gyötrelmek közt hánykódva ébredtem.
- Minden rendben? – állt meg valaki az ágyam mellett.
Kezében egy pohár víz volt, amit most felém nyújtott. Nem ismertem fel a
félhomály ki lehet az, de hálás voltam neki.
- Köszönöm. –
vettem el a poharat tőle és nagyokat kortyoltam belőle.
- Valami történt?
- Miért? – kérdeztem vissza.
- Tudod, órák óta azt hallgatjuk, hogy szenvedsz, néha
morogsz egyet, vagy halkan sikongatsz, mint egy lány. Már mindenkinek elege
volt belőle, mert nem tudunk aludni. – remek, pedig már kezdtem reménykedni,
hogy aggódott értem.
- Semmi nem történt. Sajnálom, hogy nem tudtok aludni
miattam. – rántottam magamra a takarót és a fal felé fordultam.
- I.M. – szólított meg.
- Nem. – fordultam felé, hogy szemébe mondjam a szavakat.
– Nem kell sajnálnod. Tudom, hogy azért vagy itt, mert más nem hajlandó hozzám
szólni, vagy esetleg azért, mert te lettél az áldozat egy kő-papír-olló során.
- Nem így van.
- Akkor hogy? – kérdeztem most már tényleg őszinte
kíváncsisággal. Habozik. Nem válaszol azonnal. A szavakat keresi. Nem akar
megbántani. Látom rajta, hogy feszeng. – Mégis csak igazam volt?
- Igen…vagyis nem.
- Jóéjt Wonho.-
ismét hátat fordítottam neki és az üres falnak szenteltem minden figyelmem, ami
a fáradtság hatására hamar alábbhagyott és távolodó lépteit hallva, szemeim újra
álomra csukódtak.
- Most komolyan senki nem szólt neki?! – hallottam
Jooheon hangját.
- Azt hittük, majd Wonho szól neki…
- Szólok neki. – hallottam meg Wonho álmos hangját. Összegömbölyödtem az ágyon és vártam, hogy
odaérjen hozzám. Pillanatok múlva már éreztem is, hogy az ágy besüpped mellettem,
majd gyengéden vállamhoz ért és nevem kezdte lágyan suttogni.
- Fent vagyok. – mondtam durcásan, majd felültem. Megdörzsöltem
álmos szembogaraim, pislogtam párat és a mellettem ülőre néztem. – Te miért
vagy még pizsamában? – lepődtem meg.
- Elaludtam. – válaszolt halál nyugodtan.
- Bocsi srácok, hogy megzavarom ezt az idilli pillanatot,
de indulnunk kéne. – jött be Shownu. Szótlanul
tápászkodtunk fel és kezdtünk el öltözködni, hogy ne miattunk késsünk el.
Gyorsan harci díszbe vágtuk magunkat és már indultunk is le. A kocsiban is csend volt, vagyis abban,
amelyikben én ültem a motor zúgásán és néhány fészkelődő mozdulaton kívül mást
nem lehetett hallani. és ez a csend volt jellemző egész reggelre is. A tegnapi
gyászos hangulat valahogy nem akart eltűnni, teljesen megfertőzte a csapatot.
Amikor odaértünk a kis stúdióba, seniorok köszöntöttek
minket és mondták el, hogy mi lesz a következő fordulóban a dolgunk. Szerencsékre
a csapatfeloszlás, zenehallgatás közben és egy rögtönzött rap előadás után a
hangulat is kezdett feloldódni fagyos mivoltából.
- Nem is tudtam, hogy ilyen jó vagy. – ült le mellém a
gyakorló teremben Wonho.
- Valami ragadt rám az évek során. – válaszoltam talán
kicsit flegmán. – Bocsi. – kértem bocsánatot bunkóságom miatt.
- Mindenkire ragad
valami gyakornoki évei alatt. Mindannyian sokat fejlődtünk mióta itt
vagyunk. – kezdett mesélni, de rögtön témát is váltott. – Kérdezhetek valamit?-
nem válaszoltam, csak bólintott egyet, jelezve, hogy nyugodtan tegyen eleget
kíváncsiságának és bátran engedjen utat a kikívánkozó szavaknak. – Miért csatlakoztál a műsorhoz? Úgy értem
ígértek neked valamit előtte?
- Arra vagy kíváncsi, hogy megígérték-e, hogy
debütálhatok, ha részt veszek ebben?
- Igen. –válaszolt félénken.
- Nem. Semmit nem ígértek. Azért csatlakoztam a No.Mercyhez, mert jó
lehetőségnek láttam. Egy éve már a debütálás szélén álltunk az akkori
csapatommal. Már ott voltunk a színpad lépcsőinél, a markunkban éreztük az első
hivatalos fellépésünk, de egy rosszul hozott döntés miatt a banda húzta a
rövidebbet. Az ügynökség nem támogatott többé minket és nekünk mennünk kellett.
Minden álmom az, hogy egy csapatban lehessek és rappelhessek, de ez akkor
egy pillanat alatt semmivé foszlott. Elölről kellett kezdenem mindent.
- Akkor hasonló cipőben járunk. Jooheon, #Gun, Shownu és én is így jártunk.
Az esti gyakorlás helyett inkább meséltünk magunkról
egymásnak és habár a tánc, az ének és rap részek teljesen feledésbe merültek
Wonho napi erősítésé nem lehetett kihagyni, így vele tartottam az edzőteremnek
kialakított szobába. Egy órát töltöttünk
ott. Azt hiszem. Az elején még csak figyeltem, ahogy erősíti már így is
látszódó izmait, majd egy tíz perc múlva én is beszálltam. Éppen a fekve nyomónál voltam. Wonho ott állt
felettem készenlétben, hogy ha már nem bírom segít visszatenni a helyére a
rudat.
- Wonho.- szóltam neki, mikor éreztem, hogy karom kezdi
feladni. Kezei nevét meghallva egyből mozdultak. Ujjai a rúd köré fonódtak,
majd lassan felemelve helyére illesztette a súlyt. Felültem és pihegtem, mint
aki végzet egy menettel.
- Changkyun…- fogta arcomat kezei közé.
- Te honnan tudod…- de a mondatod már nem tudtam
befejezni. A szavak teljesen belém fagytak, ahogy Wonho ajkai hirtelen
enyémekre tapadtak. Puhán ízlelgette
párnáimat, majd hirtelen hátrahúzódva szakadtak el tőlük.
- Bocsánat. – meglepődtem. Ki ne lepődne meg egy ilyen
helyzetben, de nem akartam, hogy vége legyen. sőt többet akartam.
- Ne kérj bocsánatot. - ujjaimat ajkaihoz emelete és
lassan végigsimítottam ott, ahol eddig szám volt. – Ne sajnáld. Ne szégyelld,
hogy megtetted. – álla alá nyúltam. Közelebb húztam magamhoz. Szemeibe néztem,
mikor arcunk már csak pár centire volt egymástól. Láttam benne a vágyat
megcsillanni, ami bátorságot adott.
Vadul martam ajkaira. Közelebb
kúsztam hozzá és harapdálni kezdtem alsó párnáját, majd nyelvemmel végignyaltam
rajta, kóstolgattam a puha, felduzzadt testrészt. – Won…ho- suttogtam szájába.
Bátorítani szerettem volna, hogy ő tegye meg a következő lépést és nevének
dallamos csengése meghozta eredményét.
Egyből letámadta ajkaimat és elfeledve minden etikettet vadul tört be és hívta táncba nyelvemet. Kezeit hátamon végighúzva, ujjaival hajamba
túrt, miközben közelebb csúszott és szinte ölembe ülve veszett el bennem. Én sem tétlenkedtem sokáig. Ujjaimmal pólója
alját kerestem. Óvatosan ragadtam meg és húztam fel annyira, hogy bőröm bőréhez
érjen.
- Áhh.- nyögött egyet
a hirtelen érintésre. Most rajtam volt a
sor. Az én kezembe került az irányítás.
Puha, szűzies csókot leheltem ajkaira, majd nyakához hajoltam és ostromolni
kezdtem izzadtságtól nedves bőrét, miközben ujjaimmal hasfalán játszadoztam
ezzel egyre jobban ingerelve őt.
- Chang…kyun- sóhajtotta nevem. Abbahagytam minden tevékenységem és elhúzódtam
tőle, hogy szemeibe tudjak nézni.
- Ideje menni. – hallottuk kintről
Jooheon fülsüketítő ordítását.
- Azt hiszem, jobb volna, ha most
nem mi lennénk az utolsók. – álltam fel egy kínos mosoly kíséretében. Úgy
éreztem, mint akit rajtakaptak valamin. Pedig semmi rosszat nem csináltam. Vagy
mégis?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése