Impossible love

Mindig is tudtam, hogy veszélyes játékot űzök, de nem álltam le akkor, mikor még nem volt késő. Nem gondoltam bele az esetleges következményekbe. Nem hittem, hogy ez akár velem is megtörténhet és a végén teljesen magába szippanthat…

Kim Danbi vagyok. Legjobb barátnőmmel, Lim Dong Mei-el az üres dobozokkal teli szoba közepén álltunk teljesen belefeledkezve saját világunkba, mikor egy hang visszarántott minket a jelenbe:

- Meg van minden, hugica? – jött be hatalmas mosollyal az arcán bátyám, Jinhwan.

- Szerintem igen. – próbáltam magam is nyugtatni ezzel, hogy nem hagyunk itt semmit.  Vagy ha valami mégis maradna az nem olyan fontos és valószínű pótolható darab.

- Akkor indulás! A költöztető kocsi már útra kész. – húzott közelebb magához és kezét vállamon pihentetve sétáltunk ki eddigi otthonomból.

Mei a költöztetővel utazott, hogy élő GPS-e legyen a sofőrnek. Bátyám és én pedig autóval követtük őket.

- Ég veled ház! – integettem régi lakomnak, majd nagy levegőt fújtam ki. A kocsi halk berregéssel jelezte, hogy eddigi életem véget ért és egy új veszi kezdetét.

1 hét telt el azóta, hogy hátat fordítva régi életemnek új vizekre eveztem és legjobb barátnőmmel átköltöztünk bátyámhoz.  Ez idő alatt szoktuk az új környezetet, átiratkoztunk másik suliba, ami közelebb volt hozzánk, mint a régi és kipakolva teljesen magunk arcára formáltuk a kis zugot, amit kaptunk a lakásban. 

- B, te már megint henyélsz?- jött be Mei és Jinhwan. Igen, időközben Mei nagyon közel került a bátyámhoz, ami az én kedvemet eléggé lelombozta, így mikor ők elmentek valahova én mindig itthon maradtam. Nem akartam felesleges harmadik lenni, így nem rontottam a levegőt körülöttük, inkább egymagamban szomorkodtam.

- Igen. Baj? – fordultam a fal felé.

- Majd én beszélek vele. - mondta Mei.

- Nem vagyok rá kíváncsi. Sejtem mit akarsz mondani és nem érdekel.  Legyetek…

- B AZ ISTEN SZERELMÉRE MEGHALLGATNÁL VÉGRE?!- kezdett el üvölteni barátnőm.

- Azt hiszem, én most megyek. - hagyott magunkra a jelenleg nemkívánatos harmadik személy.

- Ti… együtt vagytok? – tettem fel egyből a kérdést. Nem kerteltem. Minek, hiszen a végén úgy is erre lettem volna kíváncsi.

- Mi?! Hogy én meg Jinhwan.. hahha… nem.

- Akkor mi ez a hirtelen közelség?

- Még ha be is jönne a kis törpe, akkor se jönnék össze vele.  Először is kicsit alacsony hozzám. – itt elmosolyodott, amitől nekem is egy félmosolyféleség húzódott a számra, ami inkább hasonlított egy grimaszra, mint egy mosolyra. – Másodszor. Sose jönnék össze a legjobb barátnőm szerelmével.

- Ennyire nyilvánvaló? – temettem kezembe arcom.  Mei vigasztalóan átölelt majd folytatta, mintha mi sem történt volna.

-  Harmadszor pedig már másé a szívem.

- Mi van?!

- Gyere , szedd össze magad és megmutatom. - lökött a fürdő felé.  Gyorsan letusoltam, megmostam a hajam és törölközőt magam köré csavarva kiléptem kis lakomba.

- Jinhwan?!

- Tudod B nekem is el kell valamit mondanom.

- Mondd. – léptem szekrényem elé. Kiválasztottam a ruhám és újra eltűntem az üvegajtó mögött.  – Mondhatod közben. Hallok mindent. – kiabáltam ki.

- A szemedbe szeretném mondani. – hallottam meg közeledő léptei hangját, így gyorsítottam tempómon és magamra rángattam a kezemben lévő cuccokat.

- Hallgatlak. - vágtam ki az ajtót és indultam volna meg az ágy felé, de megtorpantam, mert bátyám alig pár centire állt tőlem. Közelsége őrült tempóra késztette szívem és arcomon valami apró pírféleség jelenhetett meg. Nem voltam benne biztos, mert nem láttam magam, de éreztem, hogy ereimben vadul lüktet a vér.

- Beszeretnék neked mutatni valakit. – igen. Ez volt az a mondat, amitől sikerült az előbb még őrült tempóban dörömbölő testrészt darabokra törni.

- Nem vagyok rá kíváncsi. – zárkóztam vissza a fürdőbe. Elővettem a hajszárítót. A törölközőt, amibe a hajam volt csavarva a földre vágtam és elkezdtem szárítani hajkoronám, ezzel jelezve az ajtó túloldalán lévő személynek, hogy rá se vagyok kíváncsi.  Hosszú percekbe telt még csont szárazzá szárítottam és elviselhető formába vágtam hajam. Csak ezután voltam képes egy mosolyt erőltetve kilépni barlangomból, ahova már napok óta bezárkózva éltem. 

- Sziasztok. – köszöntem ki hangosan a fal mögül, majd mikor megláttam kik is vannak itt, igazi mosolyra húzódott szám és nagy léptekkel csökkentettem azt a pár centi távolságot, ami elválasztott az öt idiótától. 

-  Rég láttunk csajszi. – húzott ölébe Bobby, ahogy próbáltam helyet foglalni velük szemben a földön.

- Hát nem most találkoztunk az biztos. Mi van veletek?  Mesélje…- belém fagyott a szó, mikor megláttam Mei kinek az ölébe próbál éppen beleülni.  – Ohh… - adtam hangot csodálkozásomnak. 

-  Csukd össze.  Még belerepül valami. – bökött oldalba BI.

- Haha.

- Mi van ennyire lesokkolt? – kérdezte vigyorral az arcán Junhoe. – Ha nem egész nap a barlangodban éltél volna…- mondatát az éppen nyíló bejárati ajtó szakította félbe.

- A barátnőjével jön, igaz? – próbáltam fenntartani a látszatot, de nem igazán ment.  Őrült mód fájt, hogy megint hátba szúrt. De mit tehetett volna. Hiszen a tesója voltam. Nem sok idióta él a földön, aki a saját tesójába szeret bele.

- Gyere. – fogta meg kezem BI és húzott maga utána a szobámba.  Miután átléptünk a küszöbön Hanbin becsukta az ajtót és egyből a karjaiba zárt. Ezzel a kedves gesztussal próbálta elfeledtetni velem, hogy életem szerelme éppen kint nevetgél új kedvesével és ezzel a gesztussal próbálta jéggé fagyott szívem felmelegíteni.

- Itt maradsz velem? – törtem meg a közénk ékelődött csendet, közben ügyelve arra, hogy véletlenül se lépjem át azt a határt, amivel fájdalmat okoznék akár magamnak, akár neki. Tudtam, hogy ha most túl sokat kérek, később megbánom. Nem akartam, hogy Hanbin feleslegesen szenvedjen, azért, mert felejteni akartam és nem akartam, hogy később felelőtlen cselekedeteim miatt teljesen magával ragadjon a bűntudat, majd bekebelezve összeroppantson és darabokban köpjön vissza a valóságba.

- Persze. – szorított magához még jobban.  Arcom mellkasába fúrtam és próbáltam józanul gondolkozni, de jelen helyzetben nem tudtam. Közelsége lebénított, illata teljesen megbabonázott. Képtelen voltam józan eszem követni, irányítani testem. Túl nehéznek bizonyult a racionális dolgokat követni. Kezeim automatikusan mozdultak és a fiú derekára kulcsolódtak.  Felbátorodva ezen Hanbin állam alá nyúlt és megemelve fejem lassan közelíteni kezdett ajkaim felé.

- B figyelj… ohhh. – jött be Mei a szobába és mi, mint akiket rajtakaptak valamin úgy rebbentünk szét akár a pillangók, ha veszély fenyegeti őket.

- Igen? –léptem még egyet hátrébb.

- Nem láttad a kedvenc pulcsimat? – kérdezte lehajtott fejjel, mint aki bánja, hogy egy fontos pillanatot zavart meg, holott tudnia kellene, éppen a legjobbkor jött be, hogy ne okozzunk maradandó fájdalmat a másiknak, és, hogy ne lökjem még mélyebbre magam abba a bizonyos fekete lyukba, ahonnan így sincs lehetőség a kijutásra, csak egy halvány szikra jelzi, hogy van még remény a túlélésre.

- Tessék. - nyúltam egyből az első pamut anyag után, amit megpillantottam és barátnőm kezébe nyomva elsőként hagytam ott a kis helyiséget. Nem tudtam Mei éppen hova készült, vagy kivel akart menni, de úgy döntöttem, hogy vele megyek. Szükségem volt a friss levegőre, hogy agyam, mely egy pillanatra teljesen elborult lehetetlenné téve ezzel a gondolkozást, kitisztuljon és normális működésre lépjen újra.

- Hova megyünk? – kérdeztem a lakás előtt állva.

- Hát azt nem tudom te hova mész… - kezdte bunkón Junhoe , majd mikor Mei egy tockossal jutalmazta, hangnemet váltva folytatta. – Jól van csak viccelek. Mindjárt jönnek a többiek is, beülünk valahova.

- Ők is jönnek? – nem válaszoltak, csak halkan bólintottak egyet.

- Mehetünk hercegnőm? – csimpaszkodott rám Bobby, mikor az egész bagázs egy emberként kiesett az ajtón.

- Kalandra fel… vagyis ivásra fel. – indultam el Jiwonnal a nyakamban. Mivel már elég jártasak voltunk a városban és szinte mindent kipróbáltunk már, ezért nem kerestünk új helyet, hanem kedvenc beülősünk felé vettük az irányt egyből.

- Az első kört az utolsó állja. – kezdtünk el Bobbyval futni, amint megpillantottuk a hely nevével ellátott kis táblát az utcán.  Mindenki egyből őrült sprintbe kezdett, amint leesett neki, hogy a pénze múlik ezen és bizony egy üres pénztárcánál nincs rosszabb. Egyedül a csapat új üdvöskéje tipegett hátul értetlenül.

- Jól otthagytad. – tette Donghyuk Jinhwan vállára a kezét miután lihegve elfoglaltuk az egyik szabad boxot.

- Baszd ki. – ugrott fel egyből a kis törpe és kiment új kedvesért.

- Miért pont egy ilyen?!- kérdeztem meg hangosan és ugyan választ nem vártam kérdésemre, de a körülöttem lévők voltak olyan kedvesek , hogy egyből elkezdték ordibálni az okokat. – Tequilát szeretnénk. – intettem le mindenkit, hogy maradjanak csendbe, mikor Barbie baba megérkezett és időt se hagyva neki, hogy esetleg helyet tudjon foglalni egyből elküldtem, hogy hozhatja is nekünk az italt, de ahelyett, hogy ő indult volna meg Jinhwan lábai mozdultak.

- Nem te. – mutattam bátyámra, aki ugyan nem látta, mivel nekem háttal volt, de hangomra egyből megfordult és árgus szemekkel figyelte mi lesz mondandóm folytatása. – Te szépen itt maradsz. Ő fizet. – mozdítottam a mellette álló személyre ujjam, ezzel  kihangsúlyozva, hogy rá gondolok.

- De...

- Semmi de, Jinhwan! Mindenki átesett ezen… ja, de végülis igazad van, ha csak egy éjszakára kell tényleg nincs szüksége a beavatásra.  – Mindenki lefagyott egy pillanatra. Körülnéztem, de Jinhwan dühös tekinteténél én is leragadtam, ennek ellenére pillanatnyi félelmem, egyből átváltott dühbe. – Mi van? Beletrafáltam? Upsz.. akkor bocsi.

- Oké B, azt hiszem ennyi elég volt mára. Gyere menjünk. – fogta meg Hanbin a kezem és hazavitt mielőtt bármit is ihattam volna.

Reggel rossz szokásomhoz híven csak forgolódtam az ágyban. Nagy nyújtózkodásom közben nekiütköztem valaminek, amiről hirtelen nem tudtam mi az, hiszen fal nem lehetett.  Az ágy nem fal mellett van, akkor mégis micsoda.- gondolkoztam, majd lassan kinyitottam szemeim és egy mosolygós arc nézett vissza rám.

- Jó reggelt. – köszönt rekedtes hangján Hanbin.

- Neked is… Jézusom te mit keresel itt? – ültem fel hirtelen mikor is realizálódott bennem, hogy Hanbinnal, egy fiúval töltöttem egy ágyban az egész estét.

- Mindenki itt aludt. Junhoe Meinél, Donghyuk, Yunhyeong és Bobby a nappalin osztoztak és ide is kellett valaki.

- De miért nem Jinhwan szobájába mentél?

- Barbie baba is itt van.

- Nem mondod komolyan... – keltem ki az ágyból.

- Ha nem hiszel nekem, nézd…- de a mondat végét már nem értettem. Szinte rohantam Jinhwan szobájába, hogy minél előbb megbizonyosodjak arról, hogy Hanbin nem hazudott és nem is csak egy reggeli tréfa volt, hanem tényleg, halál komolyan mondta,a mit mondott. Kopogás nélkül törtem be bátyám szobájába, de senkit nem találtam elsőre, így rögtön fürdője felé kezdtem araszolgatni. Nem törődtem azzal ki van még bent a piciny helyiségben, egyből Jinhwanhoz mentem és hátulról öleltem magamhoz. Mellkasom csupasz hátának simult. Keze, mely eddig lezseren lógott, kezeim felé mozdultak és finoman simogatni kezdte a puha bőrt. Lapockái közé apró csókot hintettem és már fordítottam volna magam felé, de egy rikácsoló hang megszakította a meghitt pillanatot vagy máshogy nevezve a tökéletes színjátékot.

- Ti… jézusom ne mondd, hogy barátnőd van és ennek ellenére…- akadtak belé a szavak, mikor belé hasított a felismerés. Befejezetlen kérdésére nem válaszoltunk, csak csendben hallgattuk tovább kirohanását, végül a kád szélén ülő negyedik személy hangja tartotta vissza, mikor menekülni próbált.

- Ez nem volt szép tőled, B. – állt fel Donghyuk. Arcán a csalódottság jele mutatkozott, ami engem még mélyebbre lökött abban a bizonyos fekete lyukban, amiben tengődik már egy ideje. Fájt, hogy a saját hülyeségem miatt kellett látnom ezt az oldalát, és fájt, hogy újabb barátom fordított hátam nekem, akkor mikor egy mosolyuk képes lenne a fellegekbe reptetni.

- Ne vágj már ilyen értetlen fejet. – szóltam oda flegmán Barbie babának, majd további magyarázat nélkül hagytam őket magukra. Útközben nem szóltam senkihez se. Mindenkin átnéztem, mintha csak levegők vagy a lakás élettelen tartozékai lennének. Nem törődtem az aggódó, esetleg lesújtó pillantásokkal, a féltő, ámde érdeklődő kérdésekkel. Csak szótlanul, akár egy szellem vánszorogtam a szobámhoz és annak ellenére, hogy válaszolni szerettem volna legalább egy valamire, hogy jelezzem nem törtem össze teljesen, torkomon akadtak a kikívánkozó hangok, de nem álltam meg, hogy szemükbe nézve erőt gyűjtsek és egy biztató mosolyt küldjek feléjük.  Kezeimet remegve tettem a kilincsre. Remegésem oka a magamba fojtott könnyek, amik egyből utat törtek maguknak, ahogy az ajtó becsukódott.  Lábaim gyengeséget mutatva összerogytak és, mint egy zsák csúsztam le az ajtó mentén. Fejem térdeimre hajtva sírtam hangtalanul, majd mikor már könnycsatornáim teljesen kiszáradtak erőt véve magamon átcsoszogtam ágyamhoz és összekuporodva az ajtóra meredve vártam, hogy valaki bejöjjön.  Egyetlen apró kis kopogásra vártam valakitől. Valakitől, akivel a tegnapi nap folyamán majdnem közelebbi kapcsolatot létesítettek ajkaim és reggel bőre finom illatára ébredve , mosolygós arcának látványa üdvözölt. Majd rekedtes hangján elhangzó reggeli köszönés  aranyozta be a napom.  Vártam. Kétségbeesve szorongattam párnámat, ami bőrének illatát teljesen magába szippantva emlékeztetett a reggelre. Arra a néhány pillanatra, amikor őszintén tudtam volna mosolyogni.  Feltörekvő könnyeimet magamba fojtva egyre csak arra vártam, hogy betoppanjon az ajtón és egyetlenegy szóval, arcán elterülő mosollyal felbolygassa szomorú világom, de mindez csak káprázat volt , hiszen ujjai nem érintették a fadarabot és lábai nem lépték át a küszöböt.  Nem keresett… Megijedtem, de tovább fűztem reményeim, eredmény nélkül. Hiszen hol van ilyenkor a legjobb barát, aki tűzön-vízen átmegy, ha szükség van rá. – tettem fel magamnak a kérdést. Majd szomorúan választ kreálva magamnak gördült ki újabb könnycsepp vörössé vált szemeimből.  Mikor az ember a legnagyobb gödörben van és érzi, hogy nincs menekvés hátat fordítva a magányra utal és nem törődve a következményekkel messzire taszít magától…

Egyetlen mentsváram a testvérem volt, aki mindig mellettem van, ha kell, de azt hiszem most túllőttem minden célon. Sokszor játszottam már tüzes labdával, de most tényleg megégettem magam. Az a pillantás, amivel utoljára rám nézett mindent elárult, az a megvető és csalódottságot sugárzó szemek… Ennek ellenére utolsó reményszálam mégis hozzáfűztem. Őt vártam, hogy jöjjön és kirángasson a szakadék széléről, megmentsen a lezuhanástól, a biztos haláltól, de nem jött. Senki sem jött. Egy árva lélek se járt a szobám közelében. Csak kint röhögtek és élvezték az életet nélkülem. Aztán a nevetést felváltotta a halk susmorgás, majd teljesen csend lett. Ki akartam menni megnézni, hogy mi folyik az ajtó mögött, de nem vett rá a lélek, hogy felkeljek.  De nem is kellett. Pillanatok múlva egy köszönés hangzott el. Egy női hang, ami a pokol mély bugyraiba kerget, ha újra meg kell hallanom. De a köszönés itt nem maradt abba. A fiúk egyesével jó hangosan köszöntek el barátnőmtől. Utolsó előttiként ment el Jinhwan és utolsóként gondolom Junhoe, mert a köszönés helyett egy halk sokat sejtető cuppogást hallottam, majd az ajtó csukódását jelezve, hogy már csak ketten vagyunk a lakásba. Reménykedtem, hogy Mei végre bejön, de nem. Barátnője helyett a porszívó társaságát élvezte, majd a telefonjáét és valaki más bajait hallgatta. Gondoltam ezután már jöhetek én, de nem. Megint csalódnom kellett. Mei ahelyett, hogy velem foglalkozott volna inkább újra magamra hagyott. Ő is elment a lakásból. Teljesen egyedül maradtam, mégse voltam képes kimenni kis zugomból.  Sokáig tengődtem egyedül gondolataimba merülve az üres lakásban. Sokáig forgolódtam a nagy ágyban és vártam, hogy végre történjen valami, de semmi sem változott azon kívül, hogy pilláim egyre többször csukódtak le, majd végül elnyomott az álom.  Nem tudom mikor aludtam el és, hogy pontosan mennyit jártam az üres feketeségben, ami álom helyett jutott nekem, de egyszer csak szemeim kipattantak. Zihálva ültem fel az ágyon. Nem tudtam mi van velem. Megijedtem, hiszen semmit nem álmodtam. A feketeségen kívül semmi más nem jut nekem mostanában és ez most se volt másképp, akkor mégis miért?! Kikeltem ágyamból és ajtóm felé vettem az irányt, hogy kimenjek és egy kis folyadékot juttassak szervezetembe. Már a kilincsen volt a kezem, mikor meghallottam a bejárati ajtó nyitódását. Automatikusan összerezzentem és ahelyett, hogy lenyomtam volna a fém tárgyat ujjaim lecsúsztak és lezseren estek testem mellé. Mei jött haza, de nem törődött velem. Még annyit se mondott, hogy hazajött, egy szia se csúszott ki a száján. Mintha meghaltam volna. Senkit nem érdekelt, hogy mi van velem, hogy egyáltalán még lélegzem-e.  Ujjaimat tördeltem miközben fel-alá járkáltam a szobában.  Az ajtón keresztül hallgattam, hogy mi folyik odakint, de semmit nem hallottam. Mei, amilyen halkan hazajött, olyan csendben volt végig. Abban se lehettem biztos, hogy még mindig  itthon van. Aztán hirtelen kulcsok zörgése ütötte meg a fülem. Rátapadtam az ajtóra, hogy halljam ki az.

- Mei itthon vagy?- hallottam meg bátyám hangját. Egy újabb tör landolt a már így is összetört szívembe. Testem egyből reagált is rá. Mint egy vadállat rontottam ki a szobából. Féltékeny voltam. Féltékeny a saját barátnőmre, hogy a testvéremet jobban érdekli mi van vele, mint a saját húgával.

- Na végre, már azt hittük sose jössz ki. - mosolygott rám Mei, majd szemeim átvezettem bátyáméra, akinek szintén görbére húzódott szája.  Ez az arc volt, ami miatt végleg összetörtem. Ha akkor valaki megkérdezi mire gondoltam nem tudnék rá válaszolni. Hogy miért is? Mert még a saját nevemet se tudtam abban a pillanatban. Szemeimmel nem láttam semmit, füleim nem érzékeltek semmit és orromon semmilyen illat, szag vagy bűz nem jött át. Abban a pillanatban nem léteztem, ahogy akkor sem mikor egy hang visszarángatott a rideg  valóságba.

- B, te mit csinálsz itt…pizsamában? – kérdezte aggódva Bobby.  Képtelen voltam válaszolni. Nem jöttek szavak a számra, egy nem tudomot se voltam képes kinyögni, hogy megnyugtassam. Olyan érzés volt, mintha hangszálaimat ezer éve nem használtam volna. Akár egy öreg berozsdásodott hangszer, ami soha nem lesz képes újra tisztán megszólalni. – Jól vagy?  Szóljak Jinhwannak? Biztos aggódik érted…

- Dehogy. – válaszoltam, de hangom furcsán csengett. Régen életvidáman, mosolyogva tudtam kommunikálni bárkivel, de hangom életét vesztette. Olyan volt, mintha nem is én beszélnék,mintha egy teljesen más ember lenne itt. De nem.

- Miért? Történt valami? – továbbra se válaszoltam.  Féltem. Megijedtem, hogy mi van ha elmondom neki és megutál.  Hiszen tudja, vagyis gondolom, hogy tudja mit érez irántam Hanbin.

- Megbízhatok benned annyira, hogy ne lökj el magadtól?

- Sose tudnálak ellökni magamtól, B. – ölelt magához szorosan.

- Soha nem fogsz belém rúgni és magamra hagyni?

- Soha.

- Megígéred? – váltam ki karjai közül és kisujjamat nyújtottam neki.

- Megígérem. – fogadta el. Majd nyitott kabátjával körbecsavarta a már félig átfagyott testemet. Mosoly húzódott arcomra. Egy őszinte mosoly, amit Bobby igaz, baráti szeretetének köszönhetek.  Erősen kapaszkodtam derekába,homlokom pedig a mellkasának támasztottam.

- Beszélni is fogsz, vagy csak állunk itt?- mondta. Álla a fejem búbján pihent.

- Fel kell készüljek rá.

- Oké Baby. Időnk, mint a tenger, úgyis megvárnak a vacsorával. – mosolyognom kellett ezen a kijelentésen. Egy pár perc telhetett el, mély levegőt vettem és beszélni kezdtem.

- Bobby… Én…Én szerelmes vagyok Jinhwanba.

- TESSÉK??!!- jött egy ismerős hang a hátam mögül. Azonnal elengedtem a fűtőtestem, hogy a hang irányába tudjak fordulni.

- Yun…- néztem az értetlen fiú szemeibe.

- Ő a testvéred.

- A szerelmet nem lehet kontrollálni. – próbáltam elrejtőzni. Megijedtem. Féltem, hogy Yunhyeong hátat fordít nekem.

Yun rohanni kezdett, Bobby leguggolt elém és sietettet, hogy ugorjak a hátára, amint rajta voltam futni kezdett.

- Leesek. – remegő hangom alig hallottam.

- Kapaszkodj. Nyugi, megelőzöm. – mondta, kicsit feljebb dobott, amitől egy halk sikítás szakadt ki belőlem. Jobban körbe fogtam nyakát, arcom tarkójához hajtottam, hogy a szél és az időközben cseperegni kezdő eső ne ártson.

A lakásunk ajtaja már tárva nyitva volt, Bobby lecsúsztatott a hátán és cipőjét lerúgva, maga után húzva csörtetett a nappaliba.  Nem volt ott mindenki, Mei és Jinhwan nem voltak a szobában.  Hirtelen Yun jött ki bátyám szobájából fal fehér arccal. Rám nézett, aztán undorodva elment.

- Mi folyik itt?- Hanbin rekedtes hangja a kanapé felől megijesztett. Egy hangos ajtócsapódásra és hangos kiabálásra lettünk figyelmesek.

- Mei nem szokott kiabálni…- suttogta nekem Bobby, keze jobban szorította az enyémet. Nem hallottuk, hogy mit mond, csak annyit, hogy éppen nagyon szidja a bent lévő fiút. Junhoe felállt és akcióba akart lendülni, de megállítottam.

- Ne menj be. – szabad kezem a mellkasára tettem, ezzel visszatartva Őt.

- Eressz. – csuklóm köré fonta ujjait és elcsapta a kezem, de éppen abban a pillanatban vágódott ki az ajtó.  Barátnőm szemei könnyekkel teltek meg, sminkje elfolyt. Nagyon mérges lehet, hogy ha sírt is.

- Itt maradsz!- kiabált be Jinhwannak. – Te pedig bemész és lerendezed végre ezt az egészet. – mutatott felém, majd szétválasztotta a kezünket Bobbyéval.

- Mei…- néztem rá hatalmas szemekkel.

- Menj, beszélj vele. – hangja újra halk volt, bár a sírástól rekedt, szemei pedig duzzadtak és vörösek voltak. Magamhoz húztam, de ahelyett, hogy erősen megölelt volna, a szobába lökött, majd ránk csukta az ajtót.

Az ágyon hangosan szipogva ült Jinhwan, arcát kezébe temetve, folyamatosan ismételgette, hogy ’ miért? ’.

- Itt vagyok. – suttogtam. Felnézett és féloldalas mosoly ült ki arcára.

- Tudom, hogy mit érzel. De a testvérem vagy, az egyetlen húgom. – szemeim könnyek kezdték szurkálni. Ám nem várt fordulat következett.  Megragadta a csuklóm, amin még Junhoe ujjainak nyomai vöröslöttek, majd maga alá gyűrve az ágyban találtam magam. Aztán végre eljött a pillanat, amire évek óta vártam. Puha ajkai finoman érintették enyéimet.  Teljesen megfeledkeztem világomról.  Átadtam magam a pillanatnak. Kezeim, melyek eddig lefagyva pihentek az ágyon, lassan mozogni kezdtek és rákulcsolódtak Jinhwan nyakára, ezzel közelebb húzva a fiút magamhoz.  Nyelvével lassan végignyalt alsó párnámon bebocsátást kérve.  Halk sóhaj kíséretében nyíltak szét eddig csukott ajkaim, így utat engedve neki. Nyelve vad táncba hívta enyémet.  Csókja édes volt és mámorító.  Ajkai puhák és finomak voltak. Soha nem hittem, hogy egyszer majd így imádhatom őt.

- Jinhwan. – nyöszörögtem halkan mikor lábait lábaim közé csúsztatta  ás lassan súrolta testem legérzékenyebb pontját. Lejjebb csúszott és nyakam kezdte ostromolni. Minden egyes csókja perzselte bőröm. Élveztem, ahogy kényeztetett, de én se tétlenkedtem sokáig.  Kezeim, melyek eddig lezseren pihentek a takarón útnak indultak. Ujjaimmal végig simítottam hátán, majd derekánál megállva pólója alá nyúltam és finoman érintve a puha bőrt szántottam végig hátát.  Mikor újra nadrágja korcához értem félve megragadtam pólója alját és kibújtattam belőle, miközben ő kedvesen mosolygott felém és bátorításként újabb csókba húzott.  Keze lassan felcsúszott hasfalamon, ami apró nevetést váltott ki belőlem.  Elmosolyodott és egy apró csók mellett szabadított meg pólómtól, majd melleimnél megállva lassan ingerelt tovább. Lábammal lehúztam róla a nadrágot, amitől kuncogni kezdett.

- Vad vagy. Teljesen az ellentétem. Szeretlek. – miközben beszélt megszabadított nadrágomtól és az összes felesleges ruhadarabtól, ami még testemet takarta. Lefagyott egy pillanatra mikor meglátott, de ez nem zökkentette ki. Nyakamhoz hajolt és apró csókokkal ajándékozott miközben keze lent tevékenykedett.  Halkan sóhajtoztam alatta.  Keze után nyúltam.

- Akarlakh. – suttogtam fülébe. Ujjait magával váltotta fel. Bejáratomnál körözött, majd lassan belém csúszott volna, ha nem állítom meg.

- Ugye húztál gumit? – fejem felett átnyúlt az éjjeliszekrényhez és pillanatok múlva egy kis csörgés után újra közelemben éreztem. De most más volt. Érintése nem gyengédségről árulkodott, hanem egy vadállatét tükrözte. Ennek ellenére vártam, hogy ügyelve rám lassan, porcelánként kezelve tesz magáévá, de nem. Mielőtt bármi is történhetett volna kulcscsontomon végignyalt, majd nyakamat kezdte finoman harapdálni és végül ajkaimra tapadt. Követelőző csókja teljesen feltüzelt. Égtem a vágytól, hogy végre magamban érezhessem. Képtelen voltam tovább várni. Csípőmet megemelve jeleztem, hogy haladjon. Ezt a pillanatot választotta. Egy durva lökéssel merült el bennem teljes hosszúval.  Hangosan sikítani akartam, de szája egyből befogta enyémet . Vadul csókolt miközben lent akcióba lendült.  Időm nem jutott arra, hogy hangot adjak mennyire tetszik az, amit csinál. Jinhwan közben ügyelt arra is, hogy a kint lévő személyek semmit ne halljanak. Hol kezével, hol pedig puha párnáival foglalta le ajkaimat és nem engedett ki semmilyen hangot.  Éreztem, hogy közel vagyok a véghez, ahogy Jinhwan is. Lassítani kezdett, én mégis csillagokat láttam jól irányzott lökései miatt. Már nem volt sok hátra. Egy utolsó és a gyönyör hullámai utolértek. Miután mindketten elértük a csúcsot, lihegve borult rám. Szorosan öleltem magamhoz és vártam, hogy légzésem visszaálljon a normálisra.  

- El sem hiszem, hogy ezt tettük. –motyogtam a plafont bámulva, de nem engedtem el. Ő a derekam köré fonódva kuncogott és melleimen pihent.

- Kell egy forró csoki.

- Csinálj nekem is. –észre se vettem, hogy még mindig bennem volt, csak mikor kihúzódott éreztem ürességet magamban.

- Jól vagy? – kérdezte és a hajammal kezdett játszani.

- Repetázni szeretnék.

- A forró csoki után talán kaphatsz. – mondta és apró puszit nyomott az orromra.  Kimásztam az ágyból, felvettem a nadrágom és testvérem egyik földre dobott pulcsiját. A lakásban csönd volt és sötét, csupán a konyhában égett a villany. Mei a konyhapulton épp egy bögrét szorongatott. Arcán hatalmas vigyor jelent meg, amikor meglátott. Egyből leesett neki mi történt a zárt ajtó mögött.

-Mei. –szóltam utána. Hanbin?

- Túl fogja élni. Ne aggódj. Haza mentek.

- Mindenki? – bólintott, majd eltűnt a sötétben. Magamhoz vettem a két bögrét, ami a pulton hevert gazdáira várva és bevittem a szobába, ahol egy édesen vigyorgó törpe várt engem.