Leraktam a táskát, és újra megnéztem a címet. Jó helyen járok. Elvileg itt lakik Lay. Szét néztem, hogy nem látok e semmi furcsa dolgot, aztán bekopogtam. Elintéztem, hogy senki se keresse a kiadó szobát.
Az ablakon keresztül figyeltem a magas fiút. Félek Őt beengedni. Be engedni Őt a házba, beengedni az életembe. Úgy érzem, ha most kattan a zár, valami megfog változni az életemben.
-Kell ez nekem?! - motyogtam, de kezem már a kilincsen volt. Szélesre tárva az ajtót beinvitálom.
Illedelmesen meghajoltam előtte, és megvártam amíg előre megy. Előttem állva mért végig.
-Wu Yi Fan. De csak Kris. Remélem még szabad a szoba. - mondtam, és próbáltam egy mosolyt magamra csalni. Ez egy démonnak kicsit nehéz.
Kedvesen csillogott a szeme, félelmem egyre jobban kezd elillanni. Tetszik a neve, a hangzása. Kris, szeretem kimondani. Azt hiszem kicsit mélyebben elmerültem a gondoltaimba, mert furcsán néz.
-Bocs. Zhang Yixing. De kérlek szólíts Laynek....Kris. - ki kellett mondanom - Gyere megmutatom a szobád. - magamhoz veszem a táskáját, de gyorsan kikapja a kezemből.
-Ezt inkább Én. - mosolyogva néztem rá. Meglepődött, de bólintott. Követtem őt, és egy kedves kis szobába vezetett. Sokkal jobb volt mint a lenti szobám. Sőt!
-Ez itt a Te szobád. - kicsit arrébb állok, hogy be tudjon menni - A házban egy szabály van. Ha a dolgaimhoz nyúlsz..véged. - próbálok kicsit lazábbnak tűnik, de ideges kuncogásom széthasítja a dobhártyám - Öhm, most hagylak kipakolni. A szobám a földszinten van. Üdvözöllek.
-Ne aggódj, nem fogok. És kösz... vagy mi. - mondtam zavartan. Franc de elszoktam az emberektől.
Kicsit jobban csapom be az ajtót, mint az szeretném. Lerohanok a lépcsőn és szaporán lélegzem.
-Lay mit csinálsz? Szedd már össze magad ember. - csapkodom a fejem, mikor egy hang rémiszt meg az emeltről.
-Lay...nem vagy éhes? - Kris áll a lépcső tetején.
-Az előbb nem magamban beszéltem. - válasza egy halk kuncogás volt.
Mobilommal a kezembe sétáltam le, és álltam mellé.
-Szóval?
Zavartan néztem a ház minden szegletét, csak rá ne kelljen.
-Öhm...A közelben van egy jó kis kifőzde. Nem éppen luxus, de a sojujuk isteni. - végre rá merek nézni.
-Akkor gyerünk, és Én fizetek.
-Gyerünk. - mosolyogtam új lakótársamra.
Elvarázsolt a mosolya, azok a kis gödrök. És a barna szemei. Mellette sétálva néztem az arcát. Nagyon el volt gondolkodva. Remélem még nem érzi mi vagyok.
Ahogy egymás mellett sétálunk, a szívem majd kiugrik. Mi történik velem?! Nem nézek rá, inkább csak a gondolataimba veszve sétálok. A teste melege perzselte a bőröm, a 30 fokos hőség eddig meg se kottyant, de most folyik rólam a víz.
-Ez egy meleg éjszaka. - térít magamhoz Kris mély hangja.
-Az....- motyogom és gyorsan letörlöm izzadt homlokom.
-Zsepit? - nyújtom neki.
Kikapom a kezéből és boldogan iramodok neki, mikor meglátom a kis asztalokat.
-Ahjumma! - üdvözlöm a kedves nénit, aki már kikészítette nekünk az asztalokat.
-Jaj Kedvesem, már messziről kiszúrtalak. Ki ez a szimpatikus fiatalember melletted? - teljesen megfeledkeztem Krisről. Az arcom teljesen vörös, érzem, hogy lángol.
-Az új lakótársam...Kris. - kezet fognak, de valami furcsa dolog történik. A néni mosolya eltűnik és fal fehér lesz, majd, mint aki szellemet látott elrohan.
A vénasszony látó, nem csoda, hogy így megijedt tőlem. Ezek a látók mind Isten szolgái.
Lay értetlenül pislogott, míg Én vigyorogtam magamban.
-Szerintem üljünk le. - fogom meg Kris csuklóját és magam után húzom, hogy a kedvenc helyemre vezessem. - Ez az Én törzs asztalom. - fordulok felé. Értetlenül nézek rá, mert csak lefelé bámul. Észre se veszem, hogy még mindig a kezét fogom. Mikor végre leesik gyorsan elengedem őt, az arcom ismét lángba borul és lehúzom az első pohár sojum.
-Mi volt ez az előbb? - kérdezem és a még mindig minket figyelő nénit nézem - Mi vagy Te? Valami zombi? - nevettem, mert egy kicsit sem bírom az alkoholt és ez az egy pohár már is megteszi a hatását.
-Zombik nem léteznek. - fintorgok. -De mások igen. - démonian nézek rá.
-Ne nézz rám így. - a hátamon végig szaladt a hideg.
-Miért? - kérdezi, és tovább néz.
-Zombis. - kuncogtam.
-Zombik nem léteznek. - állítja.
-Honnan veszed? - oldalra billentem a fejem és próbálom minden erőm összeszedni ahhoz, hogy józannak tűnjek.
-Igyál még... - tölti újra a poharam.
-Ne itass le. - mérgelődök, de azért gyorsan lehúzom az alkoholban gazdag italt.
-Nem itatlak. - húztam össze a szemöldököm.
-De igen. - mutatok felé - Látom a szemedben, ami annyira szép *hükk*
-Tessék? - néz rám furcsán.
-Semmi. - vágtam be a műdurcit.
Elvigyorodtam.
-Szóval szép a szemem?
-Fogjuk rá. - néztem újra a vizet. Hosszú ujjai az állam csikizik, hirtelen az arcát pillantom meg.
-Ha hozzám beszélsz...nézz rám.
Szemeibe néztem, de túl ködös volt.
Nem tudtam, hogy miért teszem, illetve, de igen, nagyon is jól tudtam, hogy az alkohol igen csak felbátorított. Ajkaim szorosan ajkaira tapasztottam. Hallottam a néni messziről jövő kiáltását, de nem érdekelt, csak elakartam veszni az előttem ülő fiúban.
Hirtelen tapadt az ajkaimra, Én pedig megfogtam és eltoltam.
-Ideje haza menni. - álltam fel. -Túl sokat ittál!
-Nerrmmm~ Én..Én nem is vagyok részeg. - rángatott fel Kris, de a lábaim kocsonyákká változtak.
-Kelj már fel! - parancsolt rám és valami furcsa, sötét érzés szaladt át a testemen, amint hozzám ért. Félni kezdtem tőle.
-Engedj el. - szinte azonnal kijózanodtam. Hátrálni kezdtem.
-Lay. - nyúlt a karomért, de Én a földön kúsztam és kapálózva kiabáltam, hogy hagyjon békén.
Határozatan néztem a szemeibe, magamban elmormolva egy igét, amitől elájult. Feldobtam a vállamra.
-Elnézést a kellemetlenségek miatt. - hajlongtam. És gyorsan kiiszkoltam onnan.
Hirtelen elsötétült a világ. Mire felkeltem már otthon a kanapémon feküdtem félmeztelen. A fejem hasogatott, megnyomtam a kanapé melletti kis órát, ami hajnali fél 3-at mutatott.
-Mi történt velem? - dörzsöltem a tarkóm.
-Csúnyán lerészegedtél. Én pedig haza hoztalak. - a sötétben, a kanapén ült Kris. A szemei vörösek voltak. Nem tudom miért, de félni kezdtem.
Láttam rajta, hogy megijedt, így oldalra néztem.
-Miért csókoltál meg?
A kérdése hirtelen jött. Ha azt mondom, hogy amióta megláttam őt vonzódom hozzá félek, hogy elmegy. Nem akarok újra egyedül maradni.
-Mert...- suttogtam. Felpattantam a kanapéról és a szobám felé vettem az irányt.
Elkaptam a karját, és megállítottam.
-Emlékszel rám? - suttogtam neki.
Szorítása egyre jobban erősödött a karomon. "Emlékezni? Mire kéne emlékeznem?"
-Nem értelek. - a hangom megcsuklott.
-Kérlek....Kérlek Lay. Emlékezz rám.
-Tudod ki vagyok, csak enged, hogy a szíved emlékeztessen rám. - engedtem el és a szobába sétáltam. Ennek nem így kellene történnie.
Miután egyedül hagyott, szavai egyre hangosodtak a fejemben. Utána rohantam. Nem egyszer buktam orra, de nem érdekelt a sajgó lábam, csak választ akartam a kérdésekre, amik a fejembe tódultak.
-Mire kéne emlékezzek?! Kris! KRIS! KI VAGY TE? MIT JELENTESZ NEKEM? - üvöltöttem az ajtaja előtt - NYISD KI EZT A ROHADT AJTÓT! NYISD KI! - dörömböltem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése