Rékának esti mese :3

-Mirae jobb lenne, ha bemennél a mosdóba. - figyelmeztetett barátnőm.

-De miért? - kérdeztem vidám, mivel kicsit már kezdett hatni a temérdek koktél, amit az este folyamán fogyasztottam.

-Itt van Eli.

A vigyor azonnal lefagyott az arcomról és magam után rángatva Kevint bevonultunk a lány WC-be.

-Miért jöttünk ide? - kérdezte aggódva.

-Itt van az exem. - hadartam.

-Eli? Basszus. Nem bujkálhatunk örökké a lány mosdóban, már csak azért is, mert fiúból vagyok.

Nem tudtam mit tegyek. Kevinnel nem régen jöttünk össze, nagyon szeretem, de valahogy Eli mindig bezavar, SMS-ek küldözget, hívogat. Már jó ideje időzhettünk az egyik kabinba mikor ismerős hang csapta meg a fülem.

-Mirae itt vagy? Én vagy az Yeo. - Yeo volt a legjobb barátnőm, azonnal kirohantam és magam sem tudom, hogy a még bennem lappangó alkohol vagy az izgalom miatt cselekedtem, de a karjaiba ugrottam és zokogtam. Hosszú percekig csak álltunk édes hármasban, hangos zokogásomat hallgatva.

Aztán barátnőm megkérte Kevint, hogy térjen vissza a buliba, mi pedig kerülünk egyet. Az utcán hatalmas pelyhekben hullott a hó. A hideg kellő mértékben kitisztította a fejem. A csendes sétánk alatt sok mindenen kezdtem gondolkozni. De egy rövid dudaszó zökkentett ki.

-Mira szállj be kérlek. Beszélnünk kell. - Eli hangja még mindig beindított bennem valami olyat, amit nem kéne. A testem automatikusan égni kezdett, és vágytam, hogy érintsen engem.

-Menj el! Eli kérlek, hagyj békén. - mondtam, ostoba buta módon a kocsi felé fordulva édes arcát kezdtem el figyelni. Szemei a sírástól vöröslöttek, arca a megszokott tökéletes helyett most sápadt, sovány volt. Borzasztó volt őt így látni. De tudom, hogy jól cselekedtem mikor szakítottam vele. Hiába a minden elsöprő szerelem, ha körülötted mindenki ellenzi a kapcsolatot, pusztán azért, mert a párod egy kicsivel idősebb. Ekkor döbbentem rá, én még szeretem őt. De nem hagyhatom magára Kevint, nem érdemli meg, ő húzott ki a depresszióból, mindent megtesz értem. Hosszú eszmefuttatásomnak végül az lett a vége, hogy Eli kocsija hangosan felmordult és eltűnt. 

-Haza mehetnénk? - kérdeztem halkan. Nem vágytam másra csak arra, hogy befeküdjek az ágyamba és aludjak egy nagyot. Kevinnek írtam egy SMS-t, hogy haza megyek pihenni és, hogy ne haragudjon.

A lakás csendessége és sötétsége tökéletesen tükrözte a hangulatom. Cipőmet lerúgtam, berohantam a szobámba és ruhástól bedőltem az ágyba. A takarót a fejemre húzva próbáltam átkergetni magam álomvilágba. Ám egyszer csak hideg szellő csapott meg, az ágyam széle besüppedt és karok fonódtak a derekamra. Azonnal felismertem Eli izmos karjait. Hátrébb csúsztam, hogy hozzá tudjak simulni, halkan kuncogott, az édes hang hallatán nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak.

-Azt hiszem szeretlek. - suttogtam.

-Akkor miért szakítottál velem?

-Mert senki nem örült velem.

-Te azért jöttél velem össze, hogy másoknak jó kedve legyen? - vette viccesre a komolynak indított beszélgetést.

-Eli...

-Sajnálom. De most komolyan, ne másoknak akarj megfelelni. Elég, ha te biztos vagy magadban.

-Te bölcs galamb.

-A bagoly a bölcs.

-De nekem egy galambom van. Egy irtó helyes, irtó szexi...

-Irtó szerelmes. - vágott közbe.

-Irtó szerelmes galambom.

Maga felé fordított, megsimogatta az arcom és ajkai végre ajkaimra találtak.

Szandy- Azt hittem ismerlek (Beast-es)

Csak álltam és néztem, ahogy a szerelmem fején lassan elkezd valami piros folyadék csorogni. A szememből egy könnycsepp gördült végig az arcomon. „Nem lehet,ezt nem hiszem el.”- gondoltam magamban. Térdre rogytam és hangosan zokogni kezdtem.

-Miért kellet? Miért pont téged kellett megölnöm? –üvöltöttem és ököllel vertem az immár holtan fekvő testet – Dongwoon, nem halhatsz meg, nem most. Kérlek gyere vissza, kelj fel, ölelj és csókolj meg.

-Miya, gyere. Mindjárt itt van az erősítés. – rángatott fel a test mellől társam.

-Nem,  Junhyung nem megyek. Itt maradok. – üvöltöttem hangosan, mire Junhyung hirtelen pofon vágott.

-Basszus, térj már észhez. Ő egy körözött bűnöző, hogy bírod elviselni?! – mondta, majd rám  nézett - Sajnálom, de tudod, hogy ő rossz fiú volt.

Nem mondtam semmit, csak odamentem, fejemet a vállára hajtottam, mire ő szorosan átölelt. Évek óta társak vagyunk tudja, hogy néha észhez kell térítenie. Már megérkezett az erősítés mire teljesen magamhoz tértem. A kapitány oda jött gratulálni és, hogy közölje velünk, holnap várja a részletes jelentést az estéről.

Junhyung úgy érezte jobb lesz ha haza kísér. Láttam, ahogy Dongwoon testét beleteszik egy hatalmas fekete nejlon zsákba. A teste ernyedten feküdt, szemei csukva voltak. Nem mozdult, örökre elaludt. A nap már kezdett feljönni, mire a lakásmohoz értünk. Egész úton egy szót sem szóltam, csak némán bámultam ki az ablakon  és próbáltam gátat szabni a feltörni akaró emlékeknek. Lassan kiszálltam, megköszöntem, hogy haza hozott.

-Ne aggódj, minden rendben lesz. Aludj egyet, 9-re érted jövök.

-Rendben. Te is pihend ki magad,hosszú volt az éjszaka. Üdvözlöm Hyunseung-ot.

-Átadom!- megvártam még Junhyung elhajt és csiga tempóban elindultam felfelé. Közben elgondolkodtam azon,  hogy milyen lesz, mikor Junhyung haza ér: Leveszi a cipőjét, bebújik kedvese mellé az ágyba, megöleli és elalszik. Imádtam Junhyungékat, amikor vele van Seungie, mindig sokkal vidámabb, az én komor társam. Emlékszem, amikor elmondták, hogy ők együtt vannak, olyanok voltak, mintha áldást kértek volna tőlem. Azt hitték megijedek ha meg tudom, hogy melegek, tévedtek, azóta jobb barátok lettünk.

Az utolsó lépcsőfordulóban a szívem dobbant egy nagyot, a szememet ismét könnyek kezdték mardosni. Engem senki nem vár az ágyban, engem senki nem fog megölelni, egyedül leszek. Eddig mindig Dongwoon várt ha az éjszaki műszakból haza értem. Mire beléptem a lakásba a kávé frissen gőzölgött a poharamban, amin egy közös fotó van rólunk, a szülinapomra kaptam tőle. Sose aludt mikor haza értem, korán felkelt csak, hogy láson mielőtt munkába megy. És most? Nem vár senki, csak az üres lakás. Leültem a lépcsőre és sírtam. Hirtelen valami nedves kis valami csikizte a tenyerem.

-Miya? – kérdezte egy ismerős hang.

-Ó Yoseob? Nincs még korán Boo sétáltatásához? – a szomszédom Yoseob, 3-an laknak a mellettem lévő lakásban, Doojoon, Kikwang és Yoseob, plusz a kutyájuk Boo.

-Muszáj, a két lustaság még horpaszt. De mi történt?

-Dongwoon meghalt. – mondtam halkan.

-Hogy mi?- kerekedtek nagyra Yoseob szemei, ölébe vette Boo-t és leült mellém.

-Éjfél tájékán kaptunk a kapitányságra egy faxot, amiben az állt, hogy  Dongwoon-t évek óta körözik. Bérgyilkos volt....egy maffia csoport tagja. Azt írták, hogy a mi körzetünkben bújt meg és induljunk el a megkeresni. Gyorsan felhívtam a kapitányt, aki ismertette a feltételezett helyszínt, azt mondta vigyázzunk, mert fegyver van nála. Egy ideig kerestük, majd a nagy áruház parkolójában megállítottuk – az emlékkép úgy jelent meg lelki szemeim előtt mintha csak újra átélnék mindent – Hirtelen fegyvert rántott a társamra, lőtt, de szerencsére nem találta el. Engem nem vett észre. Még egyszer lőtt, mire én is elsütöttem a fegyvert… - a könnyek patakzottak a szememből, erőt vettem magamon és folytattam – Észre vett, nézett, nem szólt semmit, csak mosolygott. Lassan térdre rogyott, hang nem jött ki a torkán, de láttam, hogy mond valamit. Eldobta a fegyvert és magához intett. Oda siettem, még mindig mosolygott. Azt mondta, hogy sajnálja és, hogy én vagyok a legszebb dolog az éltében. Aztán a fejéből elkezdett csorogni a vér, semmit nem tehettem, hogy megmentsem csak álltam némán és figyeltem, ahogy meghal. – nem bírtam tovább és hangosan felzokogtam. Yoseob átölelt, nem mondott semmit, csak lassan ringatott, míg én hangosan zokogtam a karjaiban, mint egy kis gyerek.

-Nem lesz semmi baj, menj pihenj le. Akarod, hogy bekísérjelek? – kérdezte egy jó 10 perc után.

-Köszönöm, de most szeretnék egyedül lenni. Köszönöm, hogy meghallgattál. –szipogtam.

-Ez egy barát dolga. – megölelt és elengedte a már türelmetlen Boo-t.

Lassan bele helyeztem a kulcsom a zárba, olyan hangosan kattant, hogy szinte belesajdult a fülem. Beléptem a szobába és első utam a konyhába vezetett, hátha mindez csak egy buta álom volt és Dongwoon ott vár az ágyban, de semmi. A konyha pulton találtam egy levelet:

Kedves Miya!

Nagyon szeretlek! Ha ezt a levelet olvasod én már nem leszek melletted. Be kell, hogy valljam soha senkivel nem éreztem olyan jól magam, mint veled. Senkit nem szeretek nálad jobban ezt soha ne felejtsd el. De el kell hagyjalak. Soha nem beszéltem a munkámról, ennek oka volt. Ha bele pusztulok se tudok a szemedbe nézni a bűntudat miatt. Apám a koreai maffia egyik vezető tagja, egyetlen fiú gyermekként át kell vennem az ipart, közben több száz ember vére tapad a kezemhez, mert ha nem teszem amit mondanak, engem ölnek meg. Remélem megérted! Ne keress, megpróbálok teljesen eltűnni az éltedből, már az a 2 év is sok volt, de nem bántam meg. Ne haragudj szerelmem!

Ölel és csókol (a csókod nagyon hiányozni fog)

Dongwoon!

Szeretlek!!!!!

u.i.: Nézd át a gépem, nagy kockázatott vállaltam, de nem érdekel , akarom, hogy tudd ki is vagyok pontosan!

Már nem tudtam hangosan sírni, csak remegve bementem a hálószobába, felvettem Dongwoon egyik kinyúlt pólóját és a pizsoma nadrágját és befeküdtem az ágyba. A levél még mindig a kezemben volt, a párnán Dongwoon hajának mentolos illata, a ruhájából Dongwoon illat áradt. Megszólalt a telefon, nem érdekelt, csak hagytam hagy csörögjön, vártam azt az ismerős hangot, egyszer csak megszólalt a rögzítő:

-Itt Dongwoon és Miya, valószínű, hogy szerelmeskedünk és nem tudunk a telefonhoz jönni! –Dongwoon édes hangját hallottam a rögíztőn, becsuktam a szemem és magam elé képzeltem, de képzelgésem Junhyung hangja zavarta meg.

-Miya, itt Junhyung. Remélem jól vagy, pihend ki magad, betelefonáltam az örsre, hogy ma nem mész be. Pihenj! Szia! 

Ahogy elhallgatott a telefon újra becsuktam a szemem és ismét magam elé képzeltem,ahogy Dongwoon itt fekszik mellettem, magához ölel és megcsókol.

-Miért mentél el?- kérdeztem a képzeltbeli Dongwoontól.

-Sosem mentem el butus. Mindig veled maradok és vigyázok rád.

-Tudom, hogy csak a képzeletem játszik velem.

-Édesem itt vagyok és mindig itt leszek ha szükséged van rám.

-Megcsókolnál?- kérdeztem halkan az üres szobába, de nem érkezett rá válasz. –Dongwoon?

-Itt vagyok kicsim.

-Ne menj el, várd meg amíg elalszom és csak utána hagyj magamra.

-Rendben! Aludj, biztos nagyon fáradt vagy.

-Megöltelek.- mondtam és arcomat a párnába temetve sírtam. Kis idő múlva sikerült elaludnom. Délután egy óra volt, mikor felkeltem. Magam elé vettem a laptopom és bekapcsoltam, elindítottam egy videot, amin ketten vagyunk:

-Miya! – suttogta Dongwoon.

-Igen?

-Szeretlek!

-Én még jobban, de miért suttogunk?!

-Nem tudom, de várj….- letette a kamerát Dongwoon, odajött hozzám és megcsókolt, aztán gyorsan kikapcsolta. Majd végig néztem a közös képinket. Eszembe jutott, hogy meg kell nézzem Dongwoon gépét. Ahogy bekapcsoltam a szívem majd kiugrott a helyéről, egy mappa tele azokkal a személyekkel, akiket meg kellett ölnie, egy mappa tele a maffia tagjaival….egy mappa tele a közös emlékeinkkel. Találtam egy fotó sorozatot, én voltam rajta,amikor járőrözni voltam, biztos követett. Nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak a képek címein: Az én drágám bekeményít, A szerelmem a legjobb rendőr a világon, Imádom ezt a nőt…

Hogy ne fájdítsam a szivem, magamhoz vettem az én gépem is és elkezdtem az eltűntek listáját végig nézni, 80%-át Dongwoon ölte meg. Ezzel az anyaggal, ami a gépen van végre letudjuk csukni, az összes maffia tagot. Gyorsan áttöltöttem a gépemre mindent és felhívtam Junhyungot:

-Hallo! Baj van? – vette fel azonnal a telefont.

-Szia Junhyung, nem semmi, csak találtam valamit, ami érdekes lehet a számunkra.

-Na mi az?

-Most küldöm át….- mondtam és remegő kézzel megnyomtam a küldés gombot. Kis csend után Junhyung nagyot sóhajtott. – Rendőr vagyok, nem hallgathatok el bizonyítékot.

-Tudom és köszönöm, hogy engem hívtál először.

-Te vagy a társam. Majd mutasd meg a kapitánynak, amint tudok be megyek.

-Ma nem kell jönnöd, a jelentésed megírtam, leadtam. Miya nem tudnál ma dolgozni, aludj vagy sétálj egy nagyot.

-Köszönöm  Junhyung. –mondtam halkan.

-Nem tesz semmit, jó- társak és barátok vagyunk már régóta, ez csak természetes. Szia! – letette én pedig csak hallgattam a telefon búgását.

Szerettem és még mindig szeretem Dongwoon-t, de rossz fiú volt, én pedig rendőr vagyok, a rossz fiúk ellen. Ahogy elküldtem az anyagot a rendőrség összes tagja riadóztatva lett, mindenkit letartóztattak. Megkaptam Dongwoon hamvait, mivel az apjának a kérésemre azt mondták, hogy eltűnt. Egy szép májusi délután lementem a Han folyó partjára és szétszórtam a hamvakat, majd órákig ültem és sírtam. Nem akartam megölni, de nem hagyott más lehetőséget. Ha tehetném és visszafordíthatnám az időt, valószínű nem lőttem volna azonnal, szóltam volna, hogy ott vagyok és, hogy fejezze be. Vajon akkor mi történt volna? Nem halt volna meg, de börtönbe került volna, ki tudja meddig. Talán jobb ez így neki? Hiányzik, néha még most is előveszem és megnézem a régi videóinkat, a képeket. A ruháit nem mostam ki, így még mindig ha rá gondolok, oda teszem magam mellé az ingét és olyan,mintha velem lenne.

Réka: Regret ( Vinseop. +18)

- Kevin az isten szerelmére, mi bajod van már megint?!- dörömbölt a zárt ajtón egy kicsit sem nyugodt galamb.

- Mégis mi lenne?!- hisztizett a pösze az ajtó túloldalán a közös szobájukba, majd elkezdett mindent össze-vissza dobolni. Teljesen felforgatta szerelmi fészküket. Haragudott a washingtonira. Lehet kicsit túldramatizálta a dolgot, de nagyon megbántotta Eli, pedig pont tőle nem várta.

*1 órával ezelőtt*

 A fiúk éppen, hogy hazaestek a próbáról. Mind fáradtan rogytak le a dorm nappalijában. Valaki a kanapét választotta, volt aki simán a földön feküdt. Még a kabát is néhányukon rajta volt, majd mikor Soohyun rájuk parancsolt, hogy vigyék ki, azonnal, mint a kis katonák, mikor a hadnagy mond valamit, repültek és felakasztották helyükre a ruhaneműt.  Kevin ment utolsóként. A sötétben tapogatózva már éppen akasztotta volna fel kabátját, mikor hátulról valaki hozzáért, majd hozzásimult, végül a nyakába csókolva magához ölelte.

- Mmm. – adott hangot tetszésének a san fransiscoi. Várta volna, hogy a mögötte lévő személy folytatja, de nem tette. – Eli. – suttogta a sötétségbe. Fordult volna meg, de a washingtoni nem engedte neki. Még jobban magához szorította a pöszét. Fejét vállára hajtotta és csak álltak a sötétbe burkolózva. A san fransiscoi érezte a washingtoni leheletét bőrén. Beleborzongott a meleg, csiklandozó érzésbe.

- Kevin, mit csinálsz ennyi ideig? - hallották a leader hangját és közeledő lépteit, de nem váltak el egymástól. Ugyanúgy ölelték a másikat, mint pillanatokkal ezelőtt. Csak hirtelen felkapcsolódó lámpára rebbentek szét.

- Hát ti? - kérdezte Kiseop sokat sejtetően.

- Csak a kabátomat hoztam ki .- mondta Kevin remegő hanggal. Félt, hogy lebukott csapattársa előtt, bár tudta, hogy a többiek sejtik mi van közte meg a  washingtoni között, mégis megijedt, hogy lebukott.

- És te Eli? - kérdezte mosollyal az arcán az ulzzang.

- Hát..- kezdte bizonytalanul, majd hirtelen kabátjához nyúlt. - Csak kint felejtettem a telefont. – vette ki zsebéből a készüléket és lóbálta meg a levegőben.

- Nem bírsz nélküle egy percet sem?

- Ami azt illeti, Seoppie, nem. - mondta egy vigyor kíséretében a galamb.

- És villanyt miért nem kapcsoltatok? -  tért vissza az ulzzang a kötekedéshez.

- Kiseop, menj és foglalkozz a saját dolgoddal. - akadt ki egy picit Eli és otthagyta a Vinseop párost.

- Mit csináltatok?- próbálkozott az ulzzang újra a pöszénél, mikor a galamb már hallótávolságon kívül volt, vagyis helyett foglalt a többiek között a nappaliban.

- Már elmondtunk. –remegett meg a san fransiscoi hangja, mikor bőrén érezte  Seoppie érintését. Kabátját gyorsan felakasztotta és próbált volna szabadulni, de ahogy elindult a mellette lévő csuklón ragadta és magához rántotta.

- Kiseop, kérlek. Engedj el. -   nézett a csapattársa szemébe.

- Neki miért engeded?- kérdezte a pösze fülébe suttogva.

- Láttál minket?- fordult ijedt arccal az ulzzang felé.

- Kevin, látom…

- Te semmit nem tudsz Kiseop.- rántotta ki karjait a san fransiscoi és trappolt be a többiekhez a nappaliba. Szótlanul, sértődött arccal ült le közéjük.

- Neked meg mi bajod van?- fordult felé Dongho.

- Semmi.  Mégis mi lenne?! Baj, hogy idejöttem?!  Zavarok?! Mert, ha igen akkor kezd ezzel,és…

- Komolyan mi bajod van?- szakította meg Hoon.

- Csak havibajos. – adott választ a washingtoni, amitől mindenki nevetésben tört ki, kivéve egy személyt.

- Hogy mi?- kerekedtek el a pösze szemei.

- Ugyan Kevin,mindenki tudja, hogy te vagy a lány a kapcsolatban. – fejtette ki előbbi rövid  válaszát Eli.

- Seggfej. – fogta meg a hozzá legközelebb lévő tárgyat Kevin és a galambhoz vágta.  Felállt és trappolva zárkózott be közös szobájukba.

*End of flashback*

- Eli gyere. Hagyd, úgy se fog egy darabig kijönni a barlangjából. – szólt Soohyun az ajtót püffölőnek.

- De, Soo…

- Semmi de. Jössz, most azonnal- parancsolt rá. - A fejeddel is kéne kezdeni valamit. - mondta.

- Mi van a fejével?- kérdezte a dühtől elvakult Kevin, de választ egy darabig nem kapott.

- Nincs semmi baja. - erősködött a washingtoni. Lépet volna el az ajtótól, de megszédült.

- Még hogy nincs semmi baj. - fogta meg Kiseop és segítette ki a konyhába. - Tudod lehet nem látszik, de Kevin azért nem olyan gyenge és a távirányító elég nagyot tud ütni. - magyarázta az ulzzang útközben.

Szóval a távirányító volt? De mi történt? Remélem…Nem Kevin te most haragszol. Megérdemelte az az öntelt galamb. De hát…Semmi de hát…. Kezdett el fejében magával veszekedni. Végül megelégelve a dolgot felkapta bőrdzsekijét és kiosont a szobából. A zárt lassan kattintotta el, hogy senki ne hallja meg. Az előszobában felhúzta cipőjét és vaksötétben távozott a dormból. Kiérve az épületből csak elindult az egyik irányba. Jogsi híján kénytelen volt a tömegközlekedést választani, de ő ezt is mellőzte inkább és lábaira hagyatkozott. Már sétált egy ideje, mikor zenét hallott. Nem nagyon volt híve szórakozó helyekre járni, sőt tabu volt nálunk ez a lehetőség a kikapcsolódásra, de most valahogy izgatta a dolog. Kényszert érzett arra, hogy bemenjen. A helységből kihallatszódó zene a velejéig magával ragadta. Lábait mozgásra bírta, így jobbnak látta bemenni, mint az utcán elkezdeni táncolni. Belépve már nem találta olyan vonzónak a helyet, még se futamodott meg.  A tömény piaszag keveredve a cigarettával és enyhe izzadságszaggal nem túl kellemes egy totál józan ember számára, de nem érdekelte. A pulthoz sétált. Halvány lila gőze nem volt arról mit csinál, hogy később megbánja az egészet. A pultostól ugyanolyan piát kért, mint a mellette lévő. Nem akart beégni, hogy totál nincs otthon az ital témában. Mikor megkapta, azonnal lehörpintette az egészet, mintha csak vizet inna és már rögtön kérte a következő. Már számolni nem tudta hanyadik körnél tart mikor rezgést érzett a zsebében.

- Halló. hük.- vette fel a telefont a pösze.

- Omoo, Kevin te hol vagy?

- Kiseoppiiiiie!

- Kevin, hol a jó büdös francban vagy?!

- Fogalmam sincs. - kuncogott bele a telefonba.

- Kérdezz meg valakit, vagy add át a telefonod vagy mit tudom én, de azonnal mondj egy helyet.

- Tessék beszéljen vele .- nyújtotta át mosolyogva a készüléket a mellette ülőnek. A férfi nem értette mit akarnak tőle, de elvette a felé nyújtott tárgyat.

- Halló. - szólt bele.

Kevin nem értette mi történik körülötte, azt se tudta csapattársa mit beszélt a férfival.  Csak nézett ki fejéből és amint meglátta a pultost rögtön kért még egy körrel.

- Szerintem elég lesz mára. – fogta meg az ismeretlen férfi a kezét mielőtt a pösze a szája elé emelhette volna. – Tessék. – adta vissza a telefont Kevinnek, aki csak letette maga mellé.

A san fransiscoi a pulton támasztva fejét, beszélgetésbe elegyedett a férfival, majd percekkel később hirtelen felállt.

- Valami baj van?- kérdezte a férfi.

- Nem. - nézett  szemeibe. Lassan közelebb lépett hozzá. Úgy érezte, hogy szemeit rabul ejtették. Képtelen volt levenni tekintetét a kedves idegenről. Percekig  mozdulatlanul nézte, csak a dereka köré simuló kezekre eszmélt fel. A férfi mancsai voltak. Kellemes bizsergés futott végig testén, ahogy a férfi egyre közelebb húzta magához, majd ajkaira hajolt. Kevin szemeit becsukva várta a puha melegséget, de mielőtt ajkaik egybeforrtak volna a kezek derekáról hirtelen eltűntek. Szemei azonnal kipattantak, de a pillanatokkal ezelőtt ott lévő férfi helyén már teljesen más személy állt.

-  Kiseop?! – csodálkozott a pösze. A férfi a földön fogta arcát és szűrős tekintettel mérte végig a fiút, de tenni már nem tett semmit, csak felállt és otthagyta az előbb majdnem megkaparintott zsákmányát.

- Normális vagy? Gon…- kezdte volna az ulzzang, de ahogy Kevin karjai nyaka köré fonódtak nyelve megakadt. – Kevin. – szólította meg a fiatalabbat, de ő csak közelített felé. Már bőrén érezte leheletét. Szemeit lehunyta és várta, hogy a pösze lépjen, de nem tette. Kiseop szemeit lassan kinyitotta és elveszett a pár milliméterre lévő szempárban, amik őt bámultam.  A barna írisz gyönyörűen csillogott.  A sötétség , mely megbabonázta eltűnt és ajkai, amik eddig üvöltöttek a hiányérzettől, valami puhát éreztek magukon.  A pösze még jobban húzta magához az idősebbet, végignyalt annak ajkain bebocsátást kérve és nyelvével gyengéden masszírozni kezdte a másikét. Teljesen elvesztek egymásban.

- Kev…- vált ki Kiseop a csókból.

- Tudom, hogy te is akarod. – suttogta  fülébe, majd nyelvével belenyalt, mire az ulzzang megborzongott.  – Naaa, ne kéresd magad .  - kezdett el nyavalyogni  a pösze.  Kevin kezeivel elengedte az idősebb nyakát. Egyik kezével lassan simított végig az ulzzang hátán. A gerincvonalán haladt egyre lejjebb, majd fenekéhez érve belemarkolt abba és kezeit előre vezette, de mielőtt hozzáérhetett volna az ulzzang éledező cimborájához kezeit megállították.

- Gyere. – érezte a szorítást csuklóján, majd a rántás amivel lábait mozgásra bírták.  Gyors visszakapott a pulton pihenő telefonjáért, majd együtt hagyták el a szórakozóhelyet, ahova a kisebb, csak dühe miatt tért be.

- Na és hova?- kérdezte kíváncsian a pösze. Az ulzzang nem felelt. Kezét, mely a fiatalabb csuklóját szorította, annak tenyerébe fektette, ujjaikat összekulcsolta és vezette hazáig társát. – Kiseoppie. – szólította meg az eddig csendben bandukoló fiú az idősebbet, aki erre az egy szóra megállt a lépcsőház melegében. Lesétált a pár lépcsőfokkal lejjebb lévőhöz magához húzta és vadul ajkaira mart.  Nyelveik vad táncot vívtak, míg felértek ajtajukhoz. Lihegve álltak közös lakhelyük bejárata előtt. Szapora légzésüket próbálták helyreállítani, majd beléptek a dormba.  A csapat egy emberként ugrott az ajtónyitódás hangjára és pillanatokon belül a két érkező előtt toporogtak.

- Omo, Kev te mit csináltál magaddal?- kérdezte meglepődve a galamb. A kérdezett nem válaszolt. Cipőjétől próbált megszabadulni több kevesebb sikerrel.

- Hadd segítsek. – lépett mellé a washingtoni.

- Hagyd, majd én. – lökte félre társát az ulzzang. – Jobb lenne, ha lepihennél. A fejednek nem tesz túl jót ez a sok mozgás. – parancsolta szinte ágyba a rappert. A távirányító, mely Kevin jóvoltából Eli fején landolt kisebb agyrázkódást okozott.  A washingtoni puffogva, de hagyta, hogy az ulzzang segítsen kedvesének.  Miután Kevin is sikeresen megszabadult lábbelijétől első útjuk a fürdőbe vezetett.  Kiseop betessékelte a kisebbet, majd magukra zárta az ajtót. A zár kattanásával Kevinben, mintha elszakadt volna valami. Úgy esett neki az idősebbnek, mintha hónapok óta éheztették volna. Mintha nem lett volna valakije, akivel szabadidejét hasznosan, szenvedéllyel túlfűtötten tölthette volna. Mint egy szex éhes vadállat, úgy mart puha ajkaira. Kezei utat találtak pamut pólóján. Ujjbegyeivel végigszántott oldalain, mély sóhajokat kiváltva a másikból. Kiseop magához rántotta a báránybőrbe bújt kis farkast.  Csókjukat megszakította és a fiatalabb nyakához hajolt. Ajkaival simogatta a  baba popsi bőrt, leheletével csiklandozta a kezei közt lévő fiú bársonyos érintésű testrészét. Finoman harapdálni kezdte az ütőerek melletti részt, majd vállát apró puszikkal ellepve megkereste pólójának alját. Ujjai közé fogta a puha anyagot és a törékeny fiú oldalain végigsimítva lassan levette és a földre dobta.  Kevin követve az idősebb példáját, annak pólóját lassan felhúzva ajkain végignyalt és lehúzta a pamut anyagot a fiúról és sajátja mellé dobta. A kidolgozott felsőtestet puszikkal lepte el.  Az idősebb mellkasán elidőzött egy csöppet. Tetszett neki, ahogy az apró érintésekkel sóhajok milliói törtek fel az ulzzang szájából. Kevin mielőtt a másik nadrágjához nyúlt volna felpillantott az előtte álló fiúra, aki csukott szemmel várta a folytatást, majd a semmit tevést megunva felhúzta magához a fiatalabbat és szenvedélyes csókban forrtak össze. Derekánál fogva felültette a szekrényre. Kevin lábait összekulcsolta az ulzzang derekán ezzel még közelebb szorítva magához. Kezeit a fiú tarkóján pihentette, majd ujjaival hajába túrt, ezzel még jobban izgatva a másikat. Az idősebb a szekrényen pihenő nadrágjához nyúlt. Ujjaival kibontotta a már kényelmetlenné vált ruhadarabot és elkezdte lehúzni. A fiatalabb kissé megemelkedett ezzel segítve a másikat. A nadrág lekerültével Kevin megszakította a csókot, lehuppant előbbi helyéről és leráncigálta az ulzzangon lévő felesleges ruhadarabokat. Kiseop magához ölelte a pöszét és nyakát karcolgatta fogaival, amibe a fiatalabb beleremegett, ahogy az idősebb foga hozzáért forró bőréhez. Ujjaival végigsimított a kisebb gerincvonalán, majd boxere pereméhez nyúlt. Nem húzta még le a kényelmetlenné vált ruhadarabot, hanem kezével játszadozott a pamut anyagon. Szájával végigsimított a fiatalabb vállán,majd kulcscsontjában harapott.

- Kiseop.- sóhajtotta a san fransiscoi az idősebb nevét, majd a kulcscsontján játszadozó nyelvet birtokba vette,közben egyre hátrált. Már a zuhanykabinban álltak mindketten, de csókjukat egy pillanatra se szakították meg.  Kevin kezei az idősebb hátáról a csaphoz vándoroltak. A víz, mely a zuhanyrózsából folyni kezdett égette mindkettőjük bőrét.  Kiseop keze a fiatalabb fenekét markolászta,  majd egy laza mozdulattal, csókjukat megszakítva kibújtatta a már szűkössé vált alsóneműjéből. Kevin lábai megremegtek, ahogy az idősebb bőréhez ért. Perzselték , égették felhevült testét a másik apró, véletlenszerű érintései. Az ulzzang kezei áttértek a fiatalabb formás fenekéhez és heves csókjuk közben a két gömbölyded testrészt kényeztette. Kevin kezei a fiú hajából, a gerincvonal mentén a derekán kulcsolódtak össze. Ujjai elengedték egymás és lassan kettőjük közé vezette őket. Kiseop izmos hasán pihentette kézfejét. Elvált az idősebb ajkaitól. Kezével lassan végigsimított hasán , majd elérve célját , az idősebb ágaskodó barátjára markolt. Az ulzzang száját halk sóhaj hagyta el, ahogy az előtte álló fiú lassan nemesebbik feléhez ért, ujjait lassan összekulcsolta rajta és bársonyos érintésű kezét húzogatni kezdte. Kevin leguggolt és fejét lassan közelítve az idősebb farkára hajolt. Szívogatni kezdte a makkot. Fejét lassan mozgatni kezdte, ezzel felváltva előbbi tevékenységét.  A fürdőt a víz hangja mellett az idősebb egyre hangosabb sóhajai töltötték meg. Tetszett neki amit a kisebb művelt a haverjával.  Élvezte , ahogy a pösze fogai karcolgatták a bőrt rajta. Kevin kezdeti lassú mozgása egyre gyorsult. Az ulzzang sóhajait halk nyögések váltották fel.  Végtagjai remegni kezdtek. Érezte, hogy közel jár már a célhoz.  Hátát nekidöntötte a hideg csempének és élvezte Kevin tevékenységét.

- Ke..vinh… mind..járth..- próbált egy értelmes mondatod összerakni, de a pösze nyelvtechnikája annyira az őrületbe kergette, hogy képtelen volt megszólalni. Kevin abbahagyta a mozgást. Csak fogával karcolgatta az egyre lüktetőbb ereket az ulzzang hímtagján. Nyelvével makkján körözött, majd újra mozogni kezdett.

- Kevinh… énh…- nyögdécselt Kiseop. Kevin figyelmen kívül hagyta, az idősebb makogását és egyre gyorsabb tempóra váltott.  Kiseop kezeit, amikkel eddig a csempét támasztatta a kisebb fejéhez tette.  Hajába túrt, majd egy laza mozdulattal teljesen magához rántotta. Szemeit lehunyta, háta ívbe feszült és barátocskája teljes tartalmát Kevin szájába ürítette.  A pösze kezeit az idősebb combjára téve próbálta magát eltolni, hogy levegőhöz jusson. Kiseop szemei kipattantak, ahogy bőréhez ért a kisebb, kezeinek szorítása lazult. Ujjaival álla alá nyúlt. Felhúzta magához a san fransiscoit és egy szenvedélyes csókba invitálta.  Kezeivel vadult túrt a kisebb hajába. Élvezte az elmúlt perceket és ő is örömet akart szerezni a pöszének. Kezei, amik pillanatokkal ezelőtt még a fiatalabb haját rendezgették már lent motoszkáltak deréktájt és próbálták az őrület határaira repíteni a pöszét. A san fransiscoi se tétlenkedett. Ujjai, melyek eddig az ulzzang derekán pihentek lassan körberajzolták fenekét, majd egy közülük a két félteke közé csusszant.  Kiseop a feszítő érzés hatására elvált a kisebb vérvörös ajkaitól és kérdőn nézett a vágytól izzó szemekbe. Kevin egy kaján mosoly kíséretében közelebb hajolt az idősebbhez, száját ajkaihoz érintette miközben lent ujját lassan megmozdította. Nyelvével végignyalt a már duzzadt ajkakon, szemeivel fogva tartotta az idősebb barna íriszeit , ujjával egyre mélyebbre hatolt a másikban. Kiseop keze se tétlenkedett. Egyre gyorsabb tempót diktált a fiatalabb nemesebbik felén, minek hatására a pöszéből halk nyögések és sóhajok ezrei törtek fel. Kevin, hogy elterelje az ulzzang figyelmét rátapadt annak kulcscsontjára és harapdálni kezdte a puha bőrt, közben még egy ujját becsúsztatta.  Mozgatni kezdte őket, ollózott velük, hogy jól felkészítse az idősebbet, mint ahogy Eli szokta őt.  Idővel harmadik ujját is csatlakoztatta a többihez. Kiseop felszisszent a fájdalomtól keze ennek ellenére tovább kényeztette a pöszét. A san fransiscoi háta pillanatok múlva ívbe feszült, ujjai mozgása abbamaradt. El érte határait. Fehér magjának minden cseppje az ulzzang kezén kötött ki.  Ujjait lassan kihúzta az idősebből, majd kérdőn nézett rá. Kiseop kezét szájához emelte, nyelvét lassan ujjaihoz érintette, majd végignyalt rajta. Tevékenysége közben végig a pösze szemébe nézett.  Fogva tartotta szemeit.  Az ulzzang másik kezével a san fransiscoi nyakszirtjéhez ért. Ujjbegyeivel simogatta a finom bőrt. Majd végezve előbbi tevékenységével rátapadt a kisebb ajkaira, közben ujjait, amik eddig nyakszirtjét kényeztették levezette fenekéhez. Végigsimított a két félgömbön és két ujját a fiatalabba vezette.  Kevin a meglepődöttségtől erősebben harapott rá az ulzzang ajkára, amiből vér serkent ki. Nyelvével lassan lenyalta a vörösséget, mely számára csúnyának tűnt a modell száján. Kiseop megelégelve a játszadozást ujjait kihúzta a kisebből, megfordította és farkát fenekéhez érintette.  Először csak föl-le mozgott a két félteke válaszvonalánál, majd egy gyors mozdulattal a fiatalabba hatolt. Kevin száját , a hirtelen  jött feszítő érzés miatt állatias nyögés hagyta el. Kiseop várt még a fiatalabb megszokja méretét és csak pillanatok elteltével mozdult meg.  Lassan mozgatta csípőjét, majd gyorsított.  Kevin képtelen volt testsúlyát egyedül megtartani. Kezeit a falra tette és próbált állva maradni. Kiseop, hogy segítsen a kis pöszének mozgását abbahagyta, kicsusszant formás fenekéből maga felé fordította, hátát a hideg csempének nyomta, nemesebbik felét a kisebb bejáratához vezette, majd egy határozott mozdulattal újra elmerült benne. Kezeivel a falat támasztotta, de ügyelt a san fransiscoira is. Tempóját ott folytatta, ahol az előbb abbahagyta. Erős, határozott lökéseivel próbálta az őrületbe kergetni az „alatta” vergődő pöszét, aki már csillagokat látott egy-egy jól irányított próbálkozásnál.  A fiatalabb egyre hangosodó nyögéseivel adta az idősebb tudtára, hogy nagyon is tetszik neki, amit vele művel. Kiseop látta, hogy a pösze már a határain van, így egyik kezével rámarkolt vesszőjére és kezét azonos tempóban mozgatta csípőjével kettős élvezetet nyújtva ezzel a kisebbnek.  Kevin szemeit lecsukva teljesen átadta magát az élvezetnek . Izmai megfeszültek, szemeit összeszorította. Az orgazmus első hullámai teljesen felemésztették testét.  Háta, amit eddig a hideg csempének nyomott, ívbe formálódott. Kiseop csípőmozgása abbamaradt, de kezei őröltebb tempóra kapcsoltak.

- Eliihh…- sóhajtotta a pösze, ahogy a kéj hullámai átsöpörtek testén és az ulzzang kezére és saját hasfalára élvezet, mely a rájuk csöpögő víz pillanatok alatt eltűntetett. Kiseop a név hallatán előbbi finomabbik énét elhagyva, szinte a falba döngette a kisebbet, kinek száját a nyögések helyett halk sikolyok hagyták el.  A pösze szemei könnyel teltek.  Kiseopot nem érdekelte semmi, ugyanabban a vad tempóban fojtotta, amit a kisebb száján eltávozott név váltott ki. Abban a pillanatban nem érdekelték, még a kisebb egy-egy elmorzsolt könnycseppjei is. Önző módon csak a saját kielégülése izgatta, amit pár lökéssel később meg is tapasztalt. Fehér magjának minden cseppjét a kisebbe engedte.  A pösze lábait, amik eddig derekán kulcsolódtak össze leeresztette, közben kicsusszant a fiatalabból. Megmosdatta a könnyeitől elvakított san fransiscoit, majd a csapot elzárva kisegítette a zuhanykabinból.  Törölközőjét megkeresve letörölte a vízcseppeket a fiatalabb törékeny testéről. Pizsamáját előkutatva belebújtatta a még mindig zokogó fiút, majd derekáról eltűntetve törülközőjét maga is felöltözött.  Felsegítve a kisebbet a zárt elkattintotta, mellyel utat nyitott maguk előtt és az ajtó csukódásával lezárt egy szakaszt életükben.  Egy sötét foltot, amit talán mindketten megbántak. A fiatalabb egyedül indult szobája felé, de Kiseop látva a pösze remegő lábait segített neki. A törékeny testet ágyába bújtatta, majd elindult saját szobája felé. Az ajtóban visszafordult a san fransiscoi ágya felé :

- Remélem holnap semmire nem fogsz emlékezni. –  suttogta a sötétségbe. Utolsó szavával együtt zárta be az ajtót. Megbánta, amit a kisebbel tett. Kevin volt számára az egyetlen ember, akinek sose akart fájdalmat okozni, most mégis megtette. Fájdalmat okozott, annak a személynek, aki iránt gyengéd érzelmeket táplált. Szívében a megbánás érzésével, szemében a feltörekvő könnyekkel hajtotta le fejét párnájára és várta, hogy az éjszaka sötét leple egy jobb holnapot hozzon számára…

-----------------------------------------------------------------------------------------

Életem első yaoija. Remélem nem lett olvashatatlan. Őszintén magamtól bele sem kezdtem volna, szóval ha tetszik barátnőmnek köszönjétek, hogy kért tőlem egy ilyen sztorit. >< Remélem tetszik  neki is, és mindenki másnak , aki olvassa. :D 

Réka: Who should I choose?! : 5. Destiny

Bementünk a lakásba. Lecuccoltunk és a konyhába mentünk. Egy egyszerű, könnyed vacsorát csináltunk, majd egymással szemben ülve, totál csendben fogyasztottuk el a készített ételt. Fülemet már bántotta a köztünk lévő kommunikáció hiány, ezért halkan, de megtörtem a közöttünk keletkező űrt.

-  Mit akarsz tenni?- kérdeztem meg HaNát.

- Mivel?- tért vissza a jelenben barátnőm.

- Megint elengeded?

- Mi mást tehetnék?- kérdezte már a sírás határán. - Nem akadályozhatom meg. Nem tarthatom vissza élete szerelmétől.

- HaNa, ne kövesd el azt a hibát,amit én már megtettem.

- Nem tudom mit kéne tennem.

- Gondold végig, de ne húzd sokáig. – álltam fel az asztaltól. A tányéromat a mosogatóba tettem és bezárkóztam a szobámba, de nem bírtam sokáig az egyedüllétet.  Kivánszorogtam vackomból, a kanapéra vetettem magam és a televíziót választottam jelenlegi páromnak, hogy a bennem őrlődni készülő gondolatokkal ne egyedül küszködjek. Bekapcsoltam a készüléket és csak kapcsolgattam. Nem érdekelt semmi mégsem hagytam magára a magányos tárgyat, ami csak ilyenkor lehet igazán önmaga. Megálltam az egyik csatornánál és bámultam a képernyőt, de látni nem láttam semmit. Szemeim nem érzékelték a műsorban történő dolgokat, de nem bánkódtam miatta. Csak ültem és néztem ki a fejemből. Arra lettem figyelmes, hogy pozitúrám az előbbitől teljesen különbözik.  Óráknak éreztek a magam mögött hagyott időt, amit a ház ezen részén töltöttem, de az órára pillantva rá kellett jönnöm, hogy az idő ami lepergett az életemből egy óra se volt.

- Mit nézel Mika?- hallottam HaNa egyre erősödő hangját.

- Nem tudom. – válaszoltam és a képernyőre néztem. Valami undorító orvosos műsort ment. A távirányítót kerestem és meglettével azonnal elkapcsoltam.

- Aludtál?- süppedt be mellettem a bútor.

- Elszundítottam egy picit. – erőltettem egy biztató mosolyt arcomra.

- Miért nem alszol, akkor ha fáradt vagy?- kérdezte.

Beszélgettünk még egy picit, majd otthagytam és bevackoltam magam a szobámba. Nehezen sikerült elaludnom, mégis pilláim hajnalban sikeresen leragadtak és csak a reggeli fényre nyitódtak ki. Kómásan battyogtam ki a konyhába. Feltettem magamnak egy kávét, majd barátnőm szobája felé indultam. Az ajtó nyitva volt. Bementem, de senkit nem találtam bent. A konyhából az ő szobájába csak a nappalin keresztül lehet eljutni. Sőt a nappali köt össze minden helyiséget egymással, de ő ott sem volt. Megijedtem.  A fürdőszobába mentem . Az utolsó reményforráshoz, de az ajtó itt is nyitva a cuccai kipakolva. Csak az én kenceficéim árválkodtak egymagukban a polcokon.  Visszamentem a szobájába, benéztem a szekrényeibe, de a ruhahalmaz helyett az üresség fogadott. Ágyára ültem. Sírni lett volna kedvem, de könnyeim nem folytak ki.  HaNa éjjeli szekrényén egy papírdarab volt. Kezembe vettem és olvasni kedztem.

„ Mikor ezt a papaírt olvasod én már után leszek Seoulba. sajnálom, hogy neked egy szóval nem mondtam semmit, de azt mondtad hallgassak a szívemre. Féltem, hogy mit fogsz szólni hozzá, ha azt mondom elmegyek. Reménykedem benne, hogy a döntésemet elfogadod és nem utálsz meg. Reménykedem, hogy pár órával később újra találkozunk a reptéren. Várni foglak.

 HaNa”

Nem értettem mit akar ezzel. A lapot visszatettem a helyére, de kezemmel lelöktem az alatta lévő borítékot. Felvettem és belekukucskáltam. Egy repülőjegy volt benne.

- Szóval erre értette. – húztam ki teljesen. Majd gyors tanulmányozás után visszatettem helyére és kimentem a szobából. Nem gondolkoztam azon, hogy repülőre üljek. Úgy éreztem még nem vagyok erre kész.

Napok teltek azóta, hogy barátnőm itt hagyott.  Az itteni egyetemről kiiratkozott, a szüleinek csak egy üzenetet hagyott, melyben közölte velük, hogy végre teljesen a saját lábára áll. Beiratkozott a seouli egyetem zene szakára. Elmesélte, hogy a sulitól nem messze egy albérletben lakik, szerzett részmunkaidős állást, ami nem a legjobb, de jobb, mint a semmi. Arról is írt, hogy remekül megvan, és úgy érzi, hogy sikerült megtalálnia az igazi önmagát,pedig még csak pár napja van ott. A szülei mikor először hallottak arról, hogy egy szó nélkül ment el, nagyon haragudtak rá, de ez a levél mely pár nap történésről mesél megnyugtatta a kedélyeket. A harag teljesen nem hunyt ki a szülőkből, de örültek, hogy lányuk végre igazán boldog.

- Mika, te miért nem mentél? – kérdezte HaNa mamája.

- HaNa döntött úgy, hogy elmegy Donghaeval… én, úgy érzem itt is jól megvagyok. – mosolyogtam rá, habár a görbület mely számon húzódott nem szívből jött.

- Maradsz vacsorára?

- Ha nem zavarok.

HaNa szülei már olyanok voltam számomra mintha az enyémek is lettek volna. Ugyanúgy szerettek, mint saját lányukat. Még most, hogy egyedül vagyok is mindig hívnak telefonon, áthívnak vacsorára. Nehéz megosztani az időmet a két család között, de próbálok ügyelni arra, hogy minden rendben legyen és egyik családtagom se bántsam meg.

Reggel korán keltem.  Gyors tisztálkodás után, egy melegítőt felkapva mentem az egyetlen mentsváramba, a próbaterembe. Útközben beugrottam egy kávéért és valami péksütiért, amit az odavezető út során sikeresen el is nyammogtam.  Korán értem oda, de nem bántam. Mostanában mindig egyedül gyakoroltam az órák előtt.  A zenét nem túl hangosra állítottam, hogy halljam ha jönnek. Percekkel később érkeztek csak a többiek. Szinte egyesével szállingóztak be a meleg helyiségbe. A terem lassacskán telt meg. Mikor mindenki ott volt elkezdtem volna az órát, de senki nem figyelt rám, minden kisebb klikk a saját világába volt elmerülve.

-  Hahóó, én is itt vagyok.

- Bocs, Mika.

- Miről álmodoztatok?

- Semmiről, Kezdjük. – pattant fel az egyik srác.

- JongHwa, ülj vissza. -  a fiú készséges lehuppant előbbi helyére. – Szóval miről volt szó? – semmi reakció. Mindenki csöndben ült tovább.  -  Jó, felőlem így is játszhatunk. Még valaki nem mondja el nekem miről van szó addig nélkülem tartjátok az órákat. – már indultam volna ki, de egy hang megakadályozott.

- Mika, várj. – állt fel YongHwa és lépett mellém. – Tessék. –adott kezembe egy papírt.

- Ezt miért kellett titkolni? – lóbáltam a papírt a levegőben. – Úgy tudom a táncversenynek közé van a tánchoz. Elég szoros kapocs van köztünk, mondhatni egyik nincs a másik nélkül. Szóval mi az ok amiért nem lehetett elmondani?!

- Mert…Semmi. – kezdte volna az egyik lány.

- Menni akartok?- kérdeztem az egész csapatot.

- Igen. -  válaszolták félénken.

- Akkor miért féltetek elmondani?

- Mert HaNa …

- HaNa nem lépett ki a csapatból. Attól, hogy másik városban van tud segíteni nekünk, csak a kapcsolatot kell felvenni vele. Na mi a válaszotok?

- Hát… nem is tudjuk. – kezdték. – Ezek után még kérdezed?!- vette át a szót YongHwa. – Még szép, hogy menni akarunk, Seoul már vár minket, és a kupának is kell egy jó hely. – nevetette el magát YongHwa. Elém lépett, megölelt  és megpörgetett a levegőben . A kezdeti hangulatot ez a verseny beindította és totál felpörgetett mindenkit. Az egész csapat 110% adott a mai gyakorlásba, ezért az edzés végeztével fáradtan, egy emberként rogytunk le a padlóra.  Nem gondoltam volna, hogy ilyen rövid idő után a sors  elém dob egy lehetőséget, mellyel a szívemben tátongó űrt végre beragaszthatom. 

Réka: Who should I choose?! : 4. Dark secrets of the past

Másnap reggel a földön vacogva ébredtem fel. Ülőhelyzetbe tornáztam magam, hogy felmásszak a puha és meleg vackomba, de ahogy megmozdultam nyakamba és hátamba úgy nyílalt bele a fájdalom.

-  Baszd…nem hiszem el… Ilyen nincs. – kezdtem hangosan zsörtölődni.

- Mi történt Mika?- jött a szobába vörös szemekkel HaNa. Egyből feltűnt. Megijedtem, ahogy megláttam.

- Mit csináltál a szemeddel? Sírtál?- próbáltam felállni, de nem nagyon sikerült.

- Nem aludtam semmit. - jött közelebb. - Gyere, segítek. – nyújtotta felém kezeit.

- Köszönöm, de tudod, hogy ez nem válasz volt. Attól nem lesznek ilyen pirosak.

- És mi van, ha igen?!- akadt ki és mikor már az ágyamban ültem hátat fordított nekem és elindult a kijárat fele.

- HaNa…

- Mi van?!

- Miért?

Az ajtó előtt pár lépéssel visszafordult rám nézett, majd a padlót kezdte el bámulni.

- Tudod Mika… ááááhh, mindegy hagyjuk. Egyébként te miért aludtál a földön?- ült le mellém az ágyra és dőlt hátra, neki a hideg falnak. Felé nyújtottam takarómat és együtt bújtunk a melegségbe.

- Este sokat gondolkodtam. - kezdtem bele.

- És mire jutottál?

- Arra, hogy tegnap este nem fejeztünk be, amit elkezdtünk a buszon beszélni.

- És akarsz róla most beszélni?

- Jó lenne… Tudom, hogy furcsán viselkedtem mióta visszaköltöztem ide, de hidd el nehéz volt…

- Nem muszáj elmondanod. – figyelmen kívül  hagytam mondatát és belekezdtem.

- Eddig soha senkivel nem osztottam meg miért hagytam hátam mögött Seoult, miért szakítottam egy félistennel, hogy hogyan voltam képes olyan hülyeséget csinálni, hogy otthagyjam a kis pöszét. Kevint én…- vártam. Csak percek múlva fojtottam , ezzel megtörve a szobára telepedett csendet. – Ha úgy vesszük én megcsaltam Őt…

- Hogy mit csináltál?!- fordult felém tányérnyi méretű szemekkel HaNa.

- Megcsaltam.

- De miért?

- Bulizni voltunk. Az egyik csoporttársamnak a szülinapját ünnepeltük egy klubban. Kicsi többet ittam a kelleténél. Levegőre vágytam, így elindultam a kijárat fele, de a tömegben nekimentem valakinek.  Nagyon rosszul voltam. A hányinger kerülgetett, a fejem kóválygott és csak azt akartam, hogy kint legyek. Az idegen észrevette, hogy valami gubanc van így kitámogatott és kint maradt velem. Nem mondom, hogy sokkal jobb lett, de valamit segített a friss levegő és a szabad ég alatt töltött idő. Míg vártam, hogy az émelygésem elmúljon az idegen csevegésbe kezdett velem.  Hosszú perceket, talán órákat is a társaságában töltöttem el, majd másnap reggel az ágyában ébredtem…

- Omooo.- képedt el HaNa

- Nagyon szégyeltem magam, annak ellenére, hogy előző este, a buli előtt nem épp békében váltunk el Kevinnel. Nem gondolkoztam. Ruháimat felkaptam és hazarohantam. A szobában gubbasztottam mikor megszólalt a telefonom. Csak számot írt ki, lövésem sem volt arról ki lehet, ezért felvettem.

- Ő volt az?

- Kevinre gondolsz vagy az idegenre?

- Az idegenre.

- Igen, ő volt. Hihetetlen lesz, de órákat beszéltem vele aznap, pedig nem is ismertem. Másnap találkoztam vele és habár most nem az ágyban kötöttünk ki nagyon jól éreztem vele magam. Később egyre sűrűbben futottunk össze és úgy éreztem, hogy beleszerettem. Kevin az összeveszésünk óta nem beszéltem, pedig keresett, de ha hívott nem vettem fel, ha  a lakásomon keresett nem nyitottam ajtót. Két hét után megelégeltem a folytonos csengetést, így átköltöztem az idegenhez. Körülbelül egy hónapja tarthatott az afférunk , mikor bejelentette másik városba kell költöznie a munka miatt. Gondolkodás nélkül mondtam, hogy megyek vele. Nem gondoltam bele a dolgokba. Kiiratkoztam az egyetemről és vele mentem, de egy hónap múlva rá kellett jönnöm, hogy semmi érzelem nincs a kapcsolatunkban.  Nem éreztem iránta szerelmet. Nem nevezném a kapcsolatunkat se többnek, mint testi vágy. Nappal szinte sose láttam, egy percet alig töltöttünk el napsütésben. Nem jártunk el sehova kettesben és szinte minden helyzetben az ágyban kötöttem ki. Megelégeltem ezt, így egy nap fogtam magam összecuccoltam és eljöttem tőle. Kiléptem az életéből, mint annak idején Kevinéből is és rá kellett jönnöm, hogy az egyetlen ember akit végig szerettem az Ő volt…

- Húúú…. hát nem ilyen történetre számítottam.

- Nem képzelted volna, mi?

- Mika, mindenki követ el hibákat, Mindenkinek vannak sötét foltjai az életben. Még nekem is vannak olyan dolgaim amikre nem vagyok büszke. Egyébként miért nem árultál el semmit az idegenről?- váltott rögtön HaNa.

- Mit szeretnél tudni?

- Mindent. – kezdett el kuncogni.

- Park Nam Gui-nak hívták és 34 éves volt mikor összejöttünk. Üzletember, bár a munkájáról ennél többet én se tudok.  Igazándiból azt se tudom, hogy miért voltam vele együtt, talán azért, mert mikor megpillantottam beleszerettem az arcába, de miután megismertem semmi pozitívumot nem talán, csak egyet…

- Mit?

- Jó volt az ágyban…- húztam fejemre zavaromban a takarót. HaNa nem feszegette tovább ezt a részt.

- És miután eljöttél tőle, nem keresett?- érdeklődött tovább percekkel később.

- De. Éjjel-nappal hívott. Nem foglalkoztam vele, nem akartam vele beszélni. Egy idő után megelégeltem. Telefonszámot cseréltem, így megszabadultam a folytonos zaklatástól viszont elvesztettem mindent és ahelyett, hogy jobb lett volna, csak rosszabbul éreztem magam.

- Miért?

- Elvesztettem az egyetlen telefonszámot, amire szükségem lenne.

- Kevinét?

- Ühüm. Hiányzott az életem, amit akkor éltem mikor még önmagam voltam.

- Miért nem mentél vissza?

- Mert féltem. Nem tudtam volna Kevin szemébe nézni. Szégyeltem magam…

- Megpróbálhattad volna.

- De nem mertem, úgy gondoltam ez könnyebb, de tévedtem…

- Még nincs semmi veszve. - bíztatott. Nem foglalkoztam vele különösebben. Egy mosolyt eleresztettem, de azon kívül semmi.

- Egyébként mi a te történeted?- tértem el.

- Mikor egyetemre mentél egyedül maradtam. Nagyon magányos voltam.  A depresszió határait feszegettem és megijedtem tőle. Rossz társaságba keveredtem. Füvezni kezdtem. Először csak néha-néha éltem vele, majd egyre többször nyúltam hozzá. Már a függőség határait súroltam, amiből elég nehéz kivergődni, mikor is egy angyali kéz kirántott a süllyesztőből.

- Mi történt azután?

- Aki segített kimászni ebből a szenvedélyből az egyik tanárom volt.

- Melyik?

- Aki a gyakorlati órákat tartja.

- Szóval akkor ő tud az egészről?- HaNa nem válaszolt, csak csöndben ült. - Szóval igen. És utána volt valami?

- Igazándiból semmi. Az én ballépésem csak ennyi lenne, vagyis…

- Vagyis? Mi van még?

- Hát…

- Ne mond, hogy.

- Mika, ne gondolj a legrosszabbra egyből.

- Megtudtál róla valamit? Vagy beleszerettél? Mond már.

- Nem totál hetero.

- Vagyis? Ezzel nem mondtál túl sok mindent.

- Homokos. Most boldog vagy?- takarózott ki HaNa.

- Igen. Nem tudom mi gond van ezzel. Nem tudom mi miatt van nála ezt, de ha amiatt akadtál ki, hogy elítélem, mert más, nem fogom. Tudod, hogy nem olyan vagyok.

- Tudom, és sajnálom. Mika.- szólított meg.

- Igen?

- Tegnap, azért sírtál?- mutatott a kép fele. Nem válaszoltam csak bólintottam. HaNa odament az asztalhoz leakasztotta és visszaült mellém.

-  Hol készült a kép?- kérdése közben tekintetét nem vette le egy másodpercre se a fotóról.

- A Lotte Worldben.

- Miért pont ez az egy kép ami ki van téve?

- Mert ez az első közös fotónk. – vallottam be.

Sokáig beszélgettünk még. Úgy döntöttünk ma kiveszünk egy szabadnapot. Az óráinkat ellógtuk. Csak ebédre öltöztünk fel. Egy közeli kis  étterembe mentünk.  Nem töltöttünk sok időt, de ahhoz pont elég volt, hogy jól lakjunk. Délután révén egyből az edzőterem fele vettük az irányt. Korán értünk oda, de nem bántunk. HaNa úgy is gyakorolni szeretett volna egy picit egyedül. Addig míg a birtokba vette a kis termet, én próbáltam valami újat kitalálni a srácoknak. Nem sokra jutottam, de azért egy-két lépést sikerült újítanom.  Arra lettem figyelmes, hogy a kettőnk  által körbelihegett terem lassan kezd megtelni.

- Hali.- eszméltem fel teljesen, és köszöntem nekik. Már mindenki ott volt, így kezdtük volna, de hátul egy vékonyka hang belengte a termet.

- Donghae ma nem jön?- kérdezte félénken a fiatal lány.

- Bocsi a késésért. – rontott be lihegve az említett személy.

- De, jön. - mosolyodtam el. HaNa elkezdte a bemelegítést mutatni , míg Fishy átöltözött. Én az egyik sarokban kuporodtam le és néztem a többieket. Fishy beértével a zene elindult és a tegnap tanított lépéseket kezdték gyakorolni, nem túl nagy sikerrel. Donghae csöndben figyelte egyesével a srácokat. Véleményt senkinél nem mondott, viszont az arcán lévő grimaszokból tudni lehetett nem az igazi, ahogy csinálják.

- Mika, te jössz. - lépett elém.

- Donghae.- szólalt meg HaNa.

- Hagyd- mondtam neki. Felálltam a lejátszóhoz léptem és elindítottam a zenét. Testem egyből reagált a hangokra, de csak másodpercek múlva kezdtem el táncolni.  Viszont egy rossz mozdulat és mindennek vége volt. Iszonyat erős fájdalom nyílalt a hátamban. Térdre rogytam a hirtelen jövő érzéstől. Fájt, de nem akartam elrontani. Improvizáltam…

- Állj.- mondta Donghae. A zenét megállították az én lábaimmal együtt. – Ez tökéletes volt. - mosolygott rám.

- De hát…

- Lehet, hogy hibázott, de nem állt le, mint előtte mindannyian csináltátok. - magyarázta el nekik Fishy.  

A táncóra végeztével egyből mentünk volna haza, de egy hang megállított.

- Mika.

- Tessék? –fordultam hátra, de bár ne tettem volna.

- Mi történt? Fáj valamid?- lépett közelebb Donghae.

- Hát az nem kifejezés.

- Mit csináltál, te dinka?- kérdezte már a kocsiban ülve. Drága barátunk nem engedte, hogy ilyen állapotba buszozzak, így hazafuvarozik minket.

- A földön aludtam, és hát nem volt túl kényelmes. – zártam le ennyivel.

- Köszönjük. – szálltunk ki az autóból.

- Nem jössz fel egy kicsit?- kérdezte HaNa

- Nem lehet. Pakolnom kell, holnap reggel indul a gépem. Sajnálom. - mondta, majd kiszállt ő is az autóból és elbúcsúzott tőlünk, mintha az életben utoljára találkoznánk…

Réka: Who should I choose?! : 3. Emerging emotions

- Hogy mi?!- kérdezte HaNa tágra nyílt szemekkel. A meglepődöttségtől semmilyen reakcióm nem volt. Ott álltam, mint egy szobor. A hang a torkomon akadt, a jókedvemet kifejező mosoly az arcomra fagyott.

- Gyertek velem Seoulba. - mondta megint Donghae, úgy mintha ez a kijelentés lenne a világ legtermészetesebb mondta.

- Ha az olyan egyszerű volna…- mondtam a távolba révedve.

- …. már rég megtettük volna, főleg Mika…- fejezte be mondatom HaNa és egyben ki is egészítette.

- Most sikerülne. – mondta mosolyogva.

- Mégis hogyan, nagyokos?! Felfogtad, hogy mi nem te vagyunk?!- már az utcán sétáltunk. Kiakadásomat az egész környék figyelemmel követte. Lehet nem világhírességű a város, de este lévén itt is zajlik az élet és megannyi járókelő van ilyenkor. Az utcán sétáló emberek a kiabálásra mind megfordultak és jól szemügyre vettek minket, majd sugdolózni kezdtek.

- Mika, kérlek…- próbált csitítgatni HaNa.

- Fishy, figyelj mi iskolába járunk, dolgozunk. Nem tudunk csak úgy egyik pillanatról a másikra magunk mögött hagyni mindent egy bizonytalan dolog miatt. - vettem vissza a hangerőmből és már nyugodtan mondtam.

-… ne rendezz jelenetet. fejezte be előbbi mondatát HaNa

- Már késő. - mondta Pinocchio. Gyertek .- ragadott kézen minket és futásnak eredt..

- Most mi van?!- kérdezte HaNa értetlenül.

- Nézz hátra - mondta a fiú. Mindketten automatikus egy emberként fordultunk hátra. Kisebb csorda követett minket őrült tempóban. Szerencsénkre még sikerült időben belépnünk egy sötét, szűk utcába mielőtt utolérhettek volna minket, így megmenekültünk. A sötétségbe állva vártunk. Féltem, utáltam a sötétséget, de félelem elillant, ahogy Donghae hangját meghallottam. Telefonált. Gondolom a managernek vagy a testőrnek, vagy franc tudja kivel jött, de tuti annak. Nem kellett sokat várnunk, mivel pillanatok múlva egy autó jött értünk. Gyors beszálltunk és a sötétített ablakok menedékébe bújtunk. A sofőr hátrafordult és kedves mosollyal az arcán kérdezte hova menjünk. Fishy választást nem adva nekünk, válaszolt.

- Haza. -  csak ennyit mondott a sofőr mégis értette mire gondolt.

Egy nagyobb ház előtt parkoltunk le. Ahogy a sofőr leállította a motort én  egyből rohantam az ajtóhoz, mint aki még nem látta volna belülről a házat. Régen sokat voltunk itt, de már évek óta nem jártam erre. Gyermeki  kíváncsisággal léptem át a küszöböt, majd szó nélkül jártam végig a „palotát” és fedeztem fel mindent újra, mint régen, mikor még kicsik voltunk. A képeket nézegettem a nappaliban, mikor a csendet Donghae hangja megszűntette és körbelengte az egész szobát.

-  HaNa – szólította meg a lányt. – Milyen szakra jársz az egyetemen?- kérdezte őszinte kíváncsisággal.

- Művészet, azon belül táncra.

- Mika pedig, managerire, de ő is ugyanúgy a művészetin, táncon kezdte, nem?

- Igen. - válaszolt tömören.

- És hogy-hogy élt Seoulba?

-  Hosszú történet.

- Van időnk. - mosolygott a barnaság.

- Oda jelentkeztem egyetemre. - kapcsolódtam be a beszélgetésbe. Fel is vettek. Már nyár közepén odaköltöztem, hogy nagyjából kikupálódjak a közlekedés terén, hogy ne az iskolakezdéskor tévedjek el a nagyvárosban. Dolgozni kezdtem, hogy a fővárosi élet költségeit, ne csak a szüleim finanszírozzák teljesen. Egy étterembe vettek fel. Ennek az étterem köszönhetően találkoztam Vele.

- Kivel?- kérdezte kíváncsian Donghae.

- Lényegtelen. - válaszoltam.

- Mika, nem lényegtelen.

- Kevinnel. - válaszolt helyettem HaNa.

- Egy idő után bár szinte legjobb barátokként tekintettünk egymásra. Mindig szakítottunk időt egymásra, még ha a másik a halálán volt akkor is találkoztunk. Aztán a baráti szeretet felerősödött és szerelemmé alakult át…

- Várj. – szólt közbe Donghae. – Te találkoztál Kevinnel, barátok lettetek, majd járni kezdtetek?

- Igen. – bólintottam ezzel erősítve szóbeli válaszomat.

- Akkor te voltál az újságban vele, mikor volt az a kisebb botrány, hogy barátnője van és úgy hallgattatták el a médiát, hogy téged a nővérének adtak ki?

- Nem tudom. Fogalmam sincs. Nem láttam azt a képet. Lehet tényleg  a nővére volt.

- A nővérével nem gyakran sétál úgy az ember, hogy az ujjaik összekulcsolva vannak, vagy a derekán pihenteti őket.

- Lehetséges, hogy én voltam. De én erről csak pletykákat hallottam a képet és a cikket sose láttam.

-  Mi történt utána? Miért jöttél haza? – kérdezte töretlen kíváncsisággal.

- Egy egyszerű fellángolás miatt. Úgy éreztem megtaláltam a nagy Őt. Beleszerettem valaki másba, de később rá kellett jönnöm, hogy tévedtem, csak vak voltam. A bennem tomboló erős érzelmek összezavartak és ennek következtében életem legnagyobb hibáját követtem el. - Az egész történetet nem akartam elmesélni. Lehet, hogy Donghae volt a legjobb fiú barátom, féltem, hogy milyen véleménye lesz rólam. A lényeget tudja és gondoltam ennyi elég is lesz neki.

Amint végeztem, kimentem a nappaliból és a legközelebbi szobába zárkóztam. Ruhástul dőltem be az ágyba. A puha,meleg takarót magamra rántottam és pillanatokon belül álom szállt szemeimre.

Másnap reggel kopogásra ébredtem. Először azt gondoltam csak képzelődök, vagy álmodom az egészet, de ahogy a kopogás egyre erősödött rá kellett jönnöm, hogy nem álmodom, hogy ez már tényleg a való világ és nem a képzeletem tengerét szelem.

- Mika, Mika, fent vagy?- kérdezte egy rekedtes hang. Kikászálódtam az ágyból és kinyitottam az ajtót. Velem szemben egy kócos, nyúzott arcú fiú állt.

- Fent. – válaszoltam az előttem álló álmos srácnak.

- Hogy aludtál?- kérdezte már a konyhába menet.

- Jól, ahogy a fejem elérte a párnát rögtön bealudtam. – ültem le az egyik bárszékre ami pult mögött volt.

- Örülök. Kérsz kávét?- kérdezte felém fordulva, majd a konyhaszekrényeknél tevékenykedett tovább.

- Elfogadom. - mosolyogtam. – HaNa?

- Még alszik. – mondta.

Beszélgettünk még egy darabig, majd ketten, mint a konyhatündérek, akik tudják mi fán terem az alma nekiláttunk valami ehetőt készíteni. Mire végeztünk HaNa is megtisztelt társaságával. Megreggeliztünk utána hétköznap révén iskola helyett a munkahelyünket látogattuk meg.

Napok teltek el azóta, hogy Fishy hazajött. Azóta, mióta ott aludtunk nála nem esett szó a költözésről. Sőt semmi ilyesmiről nem beszéltünk. A magánéletünk ezen problémája tabu témának számított. Pinocchio az itt töltött idő alatt ellátogatott az egyetemre, volt, hogy velünk együtt ülte végig az előadásokat, de olyan is, hogy az épülethez tartozó parkban várt meg minket, akadt olyan nap is mikor segített a munkahelyünkön. Aznap mikor bent volt a kajáldában iszonyat jó bevételünk volt és ezt mind neki köszönhetjük.  A táncóráinkra is eljárt és besegített amiért nagyon hálásak vagyunk neki.  Volt olyan alkalom is, mikor ő tartotta meg helyettünk és mi is tanítványként álltunk a többiek közé. Élveztünk minden együtt töltött percet, de rá kellett jönnünk , hogy ezek a pillanatok nem örökké tartanak.  Féltem attól, hogy mi lesz, ha megint elmegy, mi lesz azután. Őrülten fog hiányozni, de nem kérhetem meg arra, hogy maradjon itt. Arra képtelen lennék. Úgy érzem, hogy az iránta táplált gyengéd érzelmeim sokkal több, mint holmi szerelem,  benne megtaláltam a testvérem és nem akarom őt elveszíteni…

- Min gondolkozol?- kérdezte hazafele menet HaNa.

- Semmin. – bámultam ki az ablakon.

- De látom, hogy valamin töröd a fejed.

- Majd otthon. – zártam le ennyivel a dolgot.

Mikor hazaértünk csendben szobáinkba baktattunk. Nem beszéltünk , nem kérdeztük a másikat semmiről, a buszon elkezdett beszélgetést se hoztuk fel. Mintha két idegen mászkált volna a lakásban, úgy néztünk ki , mikor egymás mellett mentünk el.  Gondolkodtunk. Döntést kellett hoznunk, de nem tudtuk mi a helyes. Féltünk, hogy hibázunk…

Már jócskán elmúlt éjfél is, de én még mindig az ágyamon ülök és bámulok az ajtóra, mintha az tudná a megoldást, mintha ő válaszolhatna a bennem tomboló megannyi  érzelem okára, a megválaszolatlan kérdésekre képes lenne felelni. De nem. Ő csak egy tárgy,  amely elválaszt két helyiséget egymástól. Ő képtelen segíteni, hogy belül minden rendeződjön, hogy a gondolataim ne kuszálódjanak össze óriási zűrzavart okozva ezzel a fejemben. Ő nem tud a segítségemre sietni és a bennem tomboló érzelmi vihart megszűntetni. A villámokat , melyek egymás után csapnak le fájdalmat okozva képtelen eltűntetni.  Tekintettem levettem a cseresznyeszín ajtóról és tovább keresgéltem a szobában. Szemeim az asztalom fölötti letakart képet kezdték szuggerálni.  Mikor ideköltöztünk akkor tettem ki, de egy idő után fájdalmat okozott ha ránéztem, de levenni képtelen lettem volna, hiszen életem legszebb pillanata  van megörökítve rajta, így letakartam. Azóta  senki nem nyúlt hozzá. Erős késztetést éreztem, hogy újra megnézzem, hogy újra lássam az emléket, ami eddig mindig mosolyt csalt az arcomra, de az idő elteltével szomorúságot okozott.  Lábaim lassan kitakartam, majd egymás mellé csúsztatva a padlóra, papucsom után kutattam.  Megtalálva a melegséget nyújtó  tárgyat belebújtam és felálltam.  Az asztalig tartó  csekély utat percek alatt tudtam csak megtenni.  A rövid táv alatt szívem egyre hevesebben kezdett verni, mintha a körülbelül két méter helyett maratoni távot tettem volna meg. Őrült tempót diktált mikor elértem a célhoz. Kezeimet az asztallapra tettem, majd lassan közelítettem a  letakart kép felé.  Végigsimítottam a puha anyagot. Féltem lehúzni. Fura érzésem támadt, mégis egy laza mozdulattal lerántottam a takarónak használt pamutot.  A kép láttán szemeim megteltek könnyel és pillanatokon belül már a földön zokogtam.  Ekkor tudatosult a bennem tomboló érzés jelentése, a dolgok miértje, a sok csalódásnak titulált szituáció, amiben sose vettem észre a piciny értékeket.  Fishy az érkezésével és a tett ajánlatával, az érzést, melyet hónapok óta tagadok, rejtegetek még magam elől is képes volt a felszínre hozni és végre az eszembe véste, hogy ez az érzés nem halt ki belőlem , nem módosult állt, csak sokáig vulkánhoz hasonlóan szunnyadt és a kitörésre várt. A szerelem iránta sose tűnt el, csak mélyebbre ásta magát a tudtom nélkül…

Réka: Who should I choose?! : 2. Old friend

Másnap reggel korán ébredtem. Szemeim kipattantak, de azt nem értem mitől. Nem álmodtam semmi olyat, ami indokolttá tehetné korai kelésem. Tél révén a Nap sugarai nem nagyon számítanak, már ha süt egyáltalán a Nap. Vasárnap van, az egyetlen szabadnap a héten, mikor végre nem kell ide-oda rohangálnom., ilyenkor tudnék pihenni, de szervezetemnek ilyenkor sosincs szüksége alvásra. Kikeltem ágyamból, a fürdőbe mentem és megmostam arcomat. Amint végeztem, feltettem magamnak egy kávét, hogy a reggeli koffein adagom a hét ezen napján se maradjon el. A nappaliban bögrével a kezemben és egy távkapcsolóval vártam barátosném ébredését a tv társaságában.

- Jó reggelt- köszönt reggeli rekedtes hangján HaNa szobája ajtajában állva szemeit dörzsölve.

- Neked is.- mosolyogtam rá. Kikapcsoltam a reggeli zajgépet. Agyamra ment már a sok reklám, ezért  a cd-t belökve zenét indítottam és bögrémmel a kezembe a konyhába indultam.

- Mit csináljunk reggeli?- kérdeztem miközben a bögrét mostam el, előtte viszont feltettem HaNanak is egy adag kávét.

- Mi van itthon?- kérdezte.

- Nézd meg a hűtőt. - mondtam.

- Tessék.- nyújtottam felé a gőzölgő bögrét.

- Köszönöm.- vette el , majd gyorsan felhörpintve nekiláttunk a reggeli készítésnek. Mivel annyira nem mozgunk otthonos a lakás eme részén, így egy könnyed French Toastot készítettünk magunknak. A kedvencünk volt, mindkettőnknek és az elkészítése se igényel valami nagy tudást. Lassan fogyasztottuk el az ételt. Már mindketten befejeztük, így HaNa a tányérral és bögrével a kezében felállt az asztalról. A mosogató felé ment vele, de útközben a bögre kicsúszott kezéből és a csempére hullva ripityára tölt. A tányért gyors letette maga mellé és próbálta összeszedni a darabkákat, de nem figyelt így azok pár helyen megvágtak kezét.

- ÁÚÚ.- kiáltott fel. Felálltam és odaszaladtam hozzá.

- Gyere. – fogtam meg csuklóját és húztam magam után  a fürdőbe. Kezét először gyorsan lemostam vízzel majd egy törölközőt dobtam neki, hogy azzal próbálja elállítani a vérzést még én elmegyek megkeresem az elsősegély dobozt. Eddig még sose kellett használnunk, így beköltözésünk óta elő se került, így meg voltam lőve azzal , hogy hol lehet. Először a szobánkban néztem meg, majd visszarohantam a fürdőben és leguggoltam az egyik szekrényhez. Kinyitottam és kivettem belőle a kis fehér dobozt, ami egy vörös keresztel van ellátva. Levettem kezéről a  törölközőt.  Fertőtlenítettem a sebet, majd szépen bekötöztem neki.
- Kész.- mondtam neki.

- Köszönöm.

- Nincs mit. Máshol nem vágtad meg magad? Úgy értem a lábadra nem pattant üveg, ami megvághatott?

- Szerintem nem, különben azt érezném.

- Még szerencse, hogy vettél már fel egy melegítő alsót.

Még beszélgettünk egy kicsit, Majd rávettük magunkat, hogy felöltözzük és meglátogassuk az ősöket. Először az én szüleimhez mentünk. Anya és apa, nem nagyon számított ránk. Igaz, hogy majdnem minden hétvégén eljövünk hozzájuk, azért előtte mindig szoktam szólni. Most váratlan vendégek voltunk.

- Szia, kincsem. - ölelt magához anyukám. – Sajnos nincs itthon semmi nem vártunk titeket. - sütötte le szemét anya.

- Semmi gond, én felejtettem el szólni. - mosolyogtam rá és köszöntem apukámnak is. Bementünk a házba és a nappaliban leültünk. Anya eltűnt egy időre, majd 4 gőzölgő bögrével tért vissza.  Megittuk a finom a teát és nem sokkal később elbúcsúztunk szüleimtől. A bejáratnál találkoztunk nővéremmel. Ő is látogatóba jött haza. Beszéltünk pár szót, majd megöleltük egymást és mi HaNaval elindultunk. A szüleink nem laktak olyan messze egymástól így gyalog tettük meg az utat. Még csak éppen, hogy befordultunk az utcába, már éreztük a finom illatokat.

- Anya úgy látszik már nagyon vár minket. - mondta nevetne HaNa.

Szinte futva tettük meg a hátralévő utat a házig és egy emberként rontottunk be a takaros házba.

- Sziasztoooooook.-  köszöntünk kicsit hangosabban a keleténél. A nappaliból kiszűrődő beszélgetés érkezésünkre abbamaradt. Cipőinket levettünk és a tágas helyiségbe mentünk. A mosoly lefagyott arcomról mikor megpillantottam kik ülnek a hatalmas kanapén.

- Jó napot-  hajoltam meg illedelmes. HaNa is így tett, majd kicsit bátortanul elindult a váratlan vendégek felé. Pár centire az immár talpon állt férfiak előtt állt lehajtott fejjel.

- Szia. suttogta és fejét szép lassan felemelte, hogy a fiú szemeibe tudjon nézni.

- Szia. – a barnaság félt megtenni az első lépést, de kezeit lassan felemelte és a lányt ölelésébe zárta.

- Miért csak most jöttél vissza?  Miért nem kerestél? – könnyeivel küszködve ütögette a fiú mellkasát.

- Sajnálom. – csak ennyit volt képes kimondani és a lányt újra kebleire vonta. 

- Mika, drágám, gyere csak ide. - szólt ki nekem HaNa anyukája, így megakadályozva szökésemben.

a félig felhúzott cipőmből ismételten kibújtam, majd lehajtott fejjel baktattam a ház legnagyobb szobájába.

-  Mika…- néztem fel nevem hallatán.

- Látod HaNa.- mondtam és indultam volna megint.

- Mika, jézusom tényleg te vagy az?

- Nem, a szomszédasszony vagyok. Mégis ki más lennék?!

- Hiányoztál, te lány. – jött oda hozzám.

- Te is nekem.- ahogy ezt kimondtam baráti ölelésben forrtunk össze.

Tudni kell, hogy HaNa és Donghae gyerekkori legjobb barátok. Egy városban nőttek fel.  Mindent együtt csináltak. Szinte már testvéreknek számítottak. Én csak később találkoztam velük, mikor a családommal a ide költöztünk. HaNa-val egyből elválaszthatatlanok lettünk, de a kis lókötő Donghaenak ez nem nagyon tetszett, így az elején nem túlságosan szívlelt. De az idő előre haladtával megbékélt a tudattal, hogy HaNa most már nem csak az övé.  Egymáshoz nőttük. Mi voltunk a rettenthetetlen hármas.  A fiú közelsége mindig megnyugtatott. A barátságnál kezdtem többet érezni. először magamnak is féltem bevallani, képtelen lettem volna elrontani vele a barátságunkat. De megtörtént, amitől annyira rettegtem. Mérges voltam és féltékeny elmondta neki akkori érzéseimet és utána többet nem is találkoztunk. Mikor betöltöttem a 18-at nyáron Seoulba mentem. Három hónapot dolgoztam ott teljesen egyedül. Akkor  találkoztam Vele is.  Véletlen találkozás volt, de a levegő kettőnk között azonnal szikrázott. Akkor képes voltam teljesen elfelejteni Donghae-t. Neki köszönhetően az akkori érzelmi depresszióból kimásztam. Aztán eltelt két év és én taszítottam Őt abba.  És most újra találkozom Pinocchioval. Mikor megölelt  szívem kihagyott egy ütemet. Már nem szeretem szerelemből, viszont barátként őrült mód hiányzott már.

- Fishy. - szólítottam meg régi barátom, de mondatom elkezdeni se tudtam a rám szegeződő szempároktól. - Rosszat mondtam?- kérdeztem. Választ nem kaptam.

- Jézusom Mika, tudod mennyire hiányzott már ez.- ölelt meg.

- Elképzelni nem tudom, de ha lehet ne roppants össze. – próbáltam kibújni szorításából, de nem nagyon ment. Úgy nézhettem ki a kapálózásokkal, mint aki éppen vízbe akar  fúlni. Mindenki nevetésben tört ki.

- Gyerekek, gyertek. - szólt ki HaNa mamája a konyhából nekünk.

Az asztalnál egymás mellé ültünk. Én személy szerint a szélét választottam mellém ült Fishy, ő mellé pedig HaNa. A család többi része befoglalta a maradék helyet. Elfogyasztottuk az ebédet. Majdnem kisebb kajacsata alakult ki, mivel HaNa és Pinocchio összevesztek, de szerencsére nem lett belőle nagyobb perpatvar csak egy kisebb szócsata.  Az ebéd után még maradtunk egy darabig. Nem akartunk sokáig a szülők terhére lenni, így gondoltuk tényleg nem zavarunk sokáig, de az a kis idő amit együtt töltöttünk hamar elrepült és mikor kinéztünk az ablakon már sötét volt.

-  Eomma, mennünk kell. - állt fel HaNa. Elbúcsúztunk a szülőktől és elindultunk, már az utca végén jártunk, mikor HaNa felé fordultam.

- HaNa, Fishy hol fog aludni? A szüleidnél?

- Tuti otthon. Anyukája már nagyon várja.

- HaNa. Mikaa.- hallottuk hátunk mögül.

- Donghae… valami baj van?- kérdeztem.

- Anyukám csak holnap jön haza. Elment meglátogatni a barátnőjét, én meg a vártnál hamarabb érkeztem és nem akarok HaNa szüleinek a terhére lenni, így…

- Így nálunk akarsz aludni.- fejezte be HaNa Pinocchio mondatát.

- Ha nem túl nagy gond.

- Mika?- nézett rám HaNa.

- Felőlem- rántottam vállat mint akit különösebben nem izgat a dolog.

- Szóval baj?- kérdezte félénken Donghae.

- Hogy lehet az, hogy mikro a kamerák előtt kell hülyéskednek, meg szerepel iszonyat nagy önbizalmad van, ilyenkor meg nincs?! Amúgy gyere.- ragadtam csuklón és húztam a buszmegálló fele.

- Mika- néztem felé.- A cuccom..

- Majd kapsz valamit amiben alhatsz, reggel meg visszajövünk érte, de mindjárt jön a busz, nem akarok egy órát kint fagyoskodni.

Az utat hazáig csendben tettük meg.  Hazaérve első dolgunk volt felkapcsolni a kihűlt lakásban a fűtést. Miután felmelegedtünk közösen összeütöttünk egy könnyed vacsorát. Donghae ígéretem szerint kapott egy melegítő alsót és egy kinyúlt pólót, ami pizsamaként szolgált neki a mai este. Egy közös filmnézéssel töltöttük az este további részét, de hamar meguntuk, így egy showműsorral folytattuk.  Pinocchio mindenkit kiparodizált. Iszonyat viccesre sikerült. Az egész műsort végignevettük hála neki. Miután ennek vége lett elmentünk aludni. HaNa átköltözött az én szobámba. Ketten nyomorogtunk az egyszemélyes ágyamon, hogy Fishynek ne kelljen a kanapét használnia. Először tiltakozott ellene, de végül elfogadta, hogy ha a kanapén alszik mi akkor is együtt alszunk. Először kicsit kényelmetlen volt, de sikerült úgy elhelyezkednünk, hogy nem állt a könyökünk egymás oldalába meg hasonlók, ezáltal elaludni is képesek voltunk és nem a másikat szidtuk, hogy menjen már arrébb. Egyszer Donghae be is jött, hogy biztos elférünk.  Választ nem kapott csak egy párnát az arcába.

Reggel  az ébresztőre ébredtem. Majd puffanást hallottam az ajtón túlról.

- A francba.

-  Na mi van?- nyitottam ki az ajtó.

- Semmi, csak leejtettem a telefonom. –emelte fel a földről az említett tárgyat.- Bocsi ha felébresztettelek.

- Semmi gond, amúgy is keltem volna.

 - Hogy-hogy ilyen korán?

- Ezért. - mutattam a falon lévő órarendre.

- Suliba jársz?- kérdezte.

- Ühüm. –bólintottam majd elindultam a konyha fele. - Kérsz kávét?

- Igen. – követett. Megcsináltam a fekete éltetőt.

- Tessék.

- Köszönöm. - vett el. – Milyen szakra jársz?- kérdezte.

-  Amíg Seoulban éltem, addig tánc szakra jártam. Itt manager-ire jelentkeztem át, de fontolgatom, hogy felveszem mellé a táncot is.

- Te éltél Seoulban?- kerekedtek ki a szemei.

- Igen, két évet. - kortyoltam bele a kávémba.

- És…miért nem kerestél meg?

- Mert szerinted ha odamegyek az egyik őrző védődhöz, vagy beállítok az Sm-hez azzal, hogy” Jó napot, Donghae” egyik barátja vagyok, akkor oda is engedtek volna hozzád.

- Jó, igazad van. De akkor is valahogy megkereshettél volna.

- Megpróbálhattam volna, de…

- De?

- Féltem.

- Mégis mitől Mika?

- Attól, hogy megint elutasítasz. Tudod milyen szarul éreztem magam akkor?!- kezdtek el könnyek potyogni szemeimből. Donghae átült mellém, karjaiba zárt.

- Bocsánat, bocsánat, bocsánat…- suttogta fülembe folyamatosan.

-  Menjetek szobára. - nyitotta ki, hót nyugodtan a hűtő ajtaját HaNa.-

- Te meg vagy húzatva?- bújtam ki Fishy öleléséből.

- Nem, csak én úgy tudtam másért vagy oda.

- Mi bajod van?! Igen másért vagyok oda. Donghae a barátom. Tudtommal a barátok is szoktak ölelkezni.

- Nekem mindegy mit csináltok. -  zárkózott be a fürdőbe.

- Neki meg mi baja van?- kérdezte Donghae.

- Csak bal lábbal kelt.

Egy óra múlva sikerült HaNanak is kikecmeregnie a fürdőből. Már mindketten ott toporzékoltunk az ajtó előtt , hogy haladjon. Donghae előre engedett. Órarendemet teljesen kitanulmányozta még vártunk a kis hercegnőnkre, így tudta ma korán van órám és be kéne érnem időben. Még én tollászkodtam a két jómadár mindent megbeszélt egymással. HaNa reggeli bunkó viselkedését is megbeszélték. Mikor kijöttem Pinocchio azonnal bement a fürdőbe és pillanatok múlva már kint is volt totál harci díszben. Mivel Hanának csak kora délután van egy órája, így ő elkísérte a fiút anyukájához én viszont félúton elváltam tőlük és az egyetemre mentem.

- Mika halaaaaaadj!- hallottam HaNa órdítását.

- Kész vagyok.- ugrottam hirtelen a lány elé.

Kivételesen sikerült elérnünk a buszt, így a délutáni táncóráról sikerült nem el késnünk. Felemelő érzés volt tanárként egyszer normális időben odaérni.  Ma megint áldozattá váltam. Szerencsétlen fiú megint bepróbálkozott, de ma nem küldtem el olyan durván, sőt ma jó hangulatom révén még beszélgettem is vele az óra előtt. Óra közben viszont senkivel nem foglalkoztam, Teljesen átadtam magam a zenének, még az se tűnt föl, hogy valaki időközben bejött, csak percekkel később. Donghae volt az.

- Úgy látszik ma sztár vendégünk is van- futott HaNa a fiúért.  Az egész terem üdvrivalgásban tört ki.

- Na srácok folytassuk- mondtam. - Donghae?- mutattam magam mellé. A fiú kézségesen beállt és az alig 4 perc alatt képes volt majdnem tökéletesen megtanulni, amit a srácok már körülbelül két órája tanulgatnak. Nem hiába Idol a drága. Az óra végeztével Donghae bejött velünk az öltözőbe, mikor már csak a cuccaink pakolgatása maradt hátra.

- Mika, Hana. - szólított meg minket.

- Tessék.

- Nincs kedvetek eljönni velem?