Fallen and arc Angels 2

Feltéptem az ajtót, és megfogtam az arcát, majd vadul megcsókoltam. 
-A végzeted... - suttogtam a csók után.


Ajkai vadul tépték ajkaim, nem bírtam szabadulni. Nem is akartam. Pólojába kapaszkodva próbáltam két lábon maradni. Érezte,hogy a testem minden egyes porcikája remegni kezdett. Szorosan magához ölelt.

Újra a karjaimban volt. Megint éreztem az ajkait. De nem tudom miért nem emlékszik rám.

Ahogy csókjában egyre jobban elmélyültem, valami fura melegség öntötte el a testem. Valamiért úgy éreztem, hogy jobb lenne ha távol tartanám magam tőle, de nem tudtam elszakadni. A testemben sztáradó fény Kris feketeségével ellentétben oltalmazó, és tiszta fehér volt.
"Elenség." - ugrott be hirtelen az agyamba ez a rövid szócska. Eltoltam magamtól.

-Ez rossz.

-Most beszélnem kell valakivel... - néztem oldalra, aztán vissza Yixingre. Elillantam a szeme láttára.

Csak úgy semmivé vált előttem. A fekete köd körül lengte a testem, mintha csak leakarna láncolni.
-Na ennyi...Helló magány. - mondtam és leballagtam. A kanapén aludtam el. Álmomban egy csatában voltam, ahol fehér ruhás emberek harcoltak a fekete ruhásokkal, mintha csak egy sakk tábla figurái lennének. Aztán megláttam Krsit, aki egy hangosan zokogó fiún ül lovagló ülésben. A szemei vadak, mintha csak nem is ő lenne, a haja borzas.

-KRIS NEE~ - szaladt oda hozzá. Mielőtt felriadtam volna láttam, hogy az alatta lévő síró fiú, Én voltam. 

-Suho! - hangom bezengte az egész villát. 
-Igen? - jelenik meg. 
-Lay miért nem emlékszik rám? - támadom le. 
-Azért mert kapott egy második esélyt, veled ellentétben. 
-Ez rohadtul nem fair! - csattanok fel. 

-Elvesztetted! Ez a Te kereszted! - tűnt el.

-Egyedül vagyok....megint. - suttogtam a falat bámulva. 
-Leszokhatnál, hogy magadban beszélsz.
-Leszokhatnál, hogy csak úgy beállítasz a házamban. - ültem fel és gúnyos mosolyt küldtem egyetlen, állandó vendégem felé. 
-Lay...Hol az új lakó?
-Kiköltözött. - rándítottam meg a vállam, mire Ő gonoszkásan elmosolyodott. 
-Chen. Ismered őt?
-Talán.... 

Visszaillantam a lakásba, és kisétáltam de azonnal megtorpantam amikor egy régi ismerős arcot fedeztem fel. 
Lay Ijedten pislogott rám, aztán Chenre.

-Te mit keresel itt? - néztem az ajtóban álló fiúra.
-Nem ezt a reakciót vártam. - csukta be az ajtót.
-Rég nem találkoztunk Kris. - mosolygott Chen - Majd még beszélünk. - biccentett nekem és eltűnt.

Odamentem Layhez, elé állva néztem le rá.

Felnéztem rá, nem tudtam mit tegyek ezért csak figyeltem, és vártam a reakciót.

-Rendeljek pizzát? - kérdem. Tudtam, hogy nem ezt várja, de nem tehetek róla

-Tessék? - néztem rá hatalmas szemekkel, aztán bevillant az álmom - Álmomban megakartál ölni.

Lefagytam. Elfordultam. 
-Te akartál engem Lay! - mondtam.

-Olyan volt mintha egy nagy sakktábla figurái lennénk. Először nem ismertem fel magam, csak annyit láttam, hogy valakit magad alá gyűrve megakarsz ölni. - kezdtem el mesélni - Félek Kris. Azt hiszem nem tudom, hogy ki is vagyok valójában. Félek, hogy bántani fogsz.

-Sose bántanálak Lay! Ellenem fordítottak... - ökölbe szorult a kezem

-Ki vagy Te? Ki vagyok Én? - remegni kezdtem, a gyomrom görcsbe szorult, szemeim könnyekkel teltek meg.

-Harcosok, katonák, ahogy tetszik! Csak Te a jó, Én pedig a rossz oldalon.

Ahogy eljutottak az agyamig a szavai hisztérikus nevetésbe kezdtem. Könnyeim patakokban folytak az arcomon.
-Hazudott...- szipogtam - Az egész eddigi életem egy kibaszott hazugság....- egyik kezemmel Kris pólójába csimpaszkodtam,másikkal erőtlenül ütöttem a mellkasát. Könnyes szemekkel néztem fel rá:
-Miért?

Köré fontam a karjaim, és szorosan megöleltem. 
-Mert ez a büntetés!

Ahogy oltalmazó karjaiba kerültem, görcsös zokogás tört rám és folyamatosan a mellkasába üvöltettem, hogy "miért?". Kis idő múlva már csak halkan hüppögtem.
-Miért kaptam büntetést?

-Mert szerettük egymást. - motyogtam

Ellöktem őt magamtól, amitől az egyensúlyom elvesztettem és a kanapéra estem, de a pólójába csimpaszkodva magammal rántottam Őt is.
-Kérem vissza az emlékeim. - suttogtam ajkaira.

-Én nem tudom őket visszaadni. - rázom meg a fejem.

Nem érdekeltek a harcos emlékeim. Azt akartam, hogy az iránta érzett szerelmem újra fel lobbanjon és nem érdekelt, hogy ha újra megbüntetnek. Eddig sem voltak emlékem. -Szeress...Szeress, úgy,mint régen.Kérlek. -könyörögtem neki.

-Lay... - suttogtam a nevét, és az ajkaira hajolva csókoltam meg. Gyomrom megremegett, hátam bizseregni kezdett, mire megéreztem a kezét a nyakamon amitől megremegtem és elő bújtak a fekete szárnyaim.

Habár először meglepődtem, a hatalmas szárnyak láttán, mégsem szakítottam félbe egyre hevesebbé váló csókunk. Ám a fejembe hirtelen egy éles fájdalom nyilalt, amitől hangosan felordítottam.