???

Kora reggel hatalmas dörrenésre ébredtem. Kirohantam a nappaliba, de semmit és senkit nem találtam ott. Berohantam védencem szobájába, éppen legédesebb álmát aludta, következett társam.

-Mi történt? – dörzsölgette szemeit.

-Valaki van itt. – suttogtam.

-Látom. – mutatott a tükör felé, belenéztem.

-Basszus. – hajam hófehér volt, ami csak akkor történik meg, ha gonosz lélek van a közelben. Az órára néztem, hajnali 4-et mutatott. – Aludj még, Én körbe nézek a tetőn.

-Nem kell segítség? – nem válaszoltam csak intettem, hogy feküdjön le. Magamra kaptam egy pulcsit, belebújtam a legelső cipőbe amit találtam és felrohantam a tetőre. Ott sem volt senki, ám hirtelen szárnyaim utat törve maguknak lerántva rólam a pulcsim megjelentek. Hiába néztem bele minden kis zugba, egy lelket sem találtam. Kicsit megmozgattam zsibbadt szárnyacskáim, mikor valaki végig húzta az ujját a gerincemen. Megfordultam, senki, libabőrös lettem. Nem féltem, de ideges voltam, amitől remegni kezdtem. Tompa fájdalom hasított a hátamba, egy tollat kitéptek.

-Ki van ott? – nem fordultam meg, úgy voltam vele, hátha így megtudom ki az. Semmi. Szárnyaim eltűntek, hajam egyre sötétült. Valami nincs rendben, gonosz lélek van a közelben és valószínű, hogy ez nem egyszeri alkalom volt. Felvettem a pulcsim és lementem. A nappaliban Yemin idegesen járkált fel és alá.

-Volt valami? Démon? Bukott? Mei, szólalj már meg. – rázott meg vállamnál fogva.

-Nem tudom. Senkit nem láttam, csak éreztem, mintha egy bukott lett volna. – suttogtam és újra remegni kezdtem, immár a félelemtől – Nagyon erős volt.

-Engem akar? – csatlakozott hozzánk B. Nem tudtam mit mondjak, hisz a választ magam sem tudtam. Kiszabadítottam magam a szorításból, a fürdőszobába mentem. Bezártam az ajtót. A tükörben ismerős arc jelent meg. Sikítani akartam, de mintha befogta volna a szám, a tükrön keresztül. Az erőm eltűnt, emberi maradtam, erre csak Ő volt képes. Csak egy bukott tudja az őrzők erejét lelassítani.

-Rég találkoztunk. – féloldalas mosolyra húzódott a szája, a hányinger kerülgetett tőle – Hogy vagy mindig? Látom erősödtél, a hajad már is fehéredik. Gyors leszek és hagylak zuhanyozni. Bár kitudja lehet veled maradok. – apró érintést éreztem a vállamon, megfordultam és ott volt Ő, teljes életnagyságban. Keze a torkomon pihent meg, mélyen a szemébe néztem és vártam, hogy folytassa – Már egy jó ideje figyelek, de ezt Te biztosan tudod. Ma egy kicsit, hogy is mondjam, felelőtlen voltam. – halkan és lassan beszélt, egyre közelebb jött hozzám – Gondolom Te is tisztában vagy Danbi lelkének mi voltával. – bólintottam – Helyes. Akkor azt is tudod, hogy ha megszerzem akkor újra angyal leszek, egy pár árnyalattal sötétebb szárny színnel. És drága Mei, Én megszerzem, amit akarok, hisz téged is megkaptalak már. – vigyorgott, majd, amilyen hirtelen érkezett, olyan hirtelen el is tűnt. 

A padlóra zuhantam és sírni kezdtem. Yemin megérezhette a gonosz erőt és betört a fürdőbe. Elmondtam neki, hogy mi történt, dühében a falba vágott. Kimentünk, B a kanapén ült, lába gyorsan járt. Tudta nagyon jól, hogy veszélyben van. Születése óta vele vagyok, előző védencem, egy bukott ölte meg. Pontosabban pont az, aki az előbb a fürdőmben volt.

 Yemint egy harc közben ismertem meg. Épp egy lelket akart átkísérni, de az útjába álltam, majd mikor a segítségemre sietett majdnem elvesztette miattam a szárnyait. Hosszú időbe telt, mire sikerült meggyógyítani, mivel a földi gyógyszerek gyengék egy angyal szárnyának meggyógyítására. Ez idő alatt összebarátkoztunk, majd mikor B annyi idős lett, hogy elhagyhatta a családi fészket hozzám költözött. A szülei jól ismertek, bár ők úgy tudták, hogy a lányuk kis kori barátnőjük vagyok, mivel mindig annyi idősnek láttak, amennyinek Én akartam, hogy lássanak.

Danbi egy nemesi család sarja, apja nagy céget vezet, de mivel B csak második gyerek, ezért nincs az örökösök listáján, viszont a lelke attól ugyan olyan nemesi, mint a családjában bárkié. Előző védencem, az ükapja volt, akit a bukottaknak sikerült megölniük, úgy, hogy az emberi érzelmeimmel zsaroltak. Szerettem Dae Hyunt, de JaeBum elvette tőlem. Egyik éjszaka a szobámba lopózott és úgy tett, mintha lefeküdtem volna velem, amitől Dae teljesen összetört, így könnyedén megtudta őt ölni.

Hangos kiáltás jött Yemin szobájából, berohantam, egyedül hagyva B-t. Yemint a padlóra nyomta egy sötét alak.

-Youngjae engedd el. Ő élve kell nekünk. – hátra fordultam.

-Jinyoung? – vigyorogva tárta szét a karjait.

-Junior, ha kérhetném. – arrébb lökött. Yemin ajka felrepedt. Kirohantam és B kapálózva próbált egy másik csuklyás kezei közül kiszabadulni.

-Engedd el! – üvöltöttem. A csuklya lehullott. Jól ismertem a rám hatalmas szemekkel meredő fiút – Azt mondtam enged el. – löktem arrébb – Te mégis mit keresel itt?! – kezeim közé fogtam rémült arcát.

-Sajnálom....Mei. – Mark eddig félelemmel teli vonásai megváltoztak, gonosz vigyor jelent meg az arcán. Ellökött magától. Neki estem valakinek. Felnéztem, újabb ismeretlen. – Róla beszéltem Jackson. A tiéd lehet, kezes kis bárány. 

-JAEBUM! – visítottam. Fogva tartóm a kanapé felé fordított, ahol az említett személy mosolyogva figyelte a történéseket. – Mit akarsz?

-Őt. – mutatott a már eszméletlen B-re – És nagyon jól tudod, hogy amit akarok, azt meg is kapom. – időközben Jr megjelent a vállán, akár egy zsák úgy feküdt  Yemin. Aztán mindenki eltűnt, kivéve Jackson, aki a tarkóját vakargatva figyelt.

Réka: Nu'boy

Egy éve lehetőségem lett volna debütálni. Már ott voltunk a siker utolsó lépcsőfokán, már a markunkban éreztük a dolgot, de egy rosszul hozott döntés miatt minden kudarcba fulladt. A csapat feloszlott és mind az öten más cégekhez kerültünk.  Az első néhány hónap nagyon nehéz volt. Megszoktam, hogy csapatban kell dolgoznom, hogy ha problémám adódik, bárkihez fordulhatok. De az új cégnél magamra maradtam. Egyedül tengettem a napjaimat a próbaterem, egyedül jártam az énekórákra, hogy hangomat fejlesszem és egyedül gyakoroltam néha vért izzadva egy-egy táncot.  Nehéz pár hónap volt. 

- Szia I.M- jött be énektanárom a mai órára.

- Jó napot. – hajoltam meg üdvözlésképpen.

- Na lássunk neki. Ez az utolsó alkalom, hogy találkozunk. - kezdtünk bele az utolsó énekórámba mielőtt átkerültem a Starshiphez.

Idegesen ácsorogtam az étterem előtt. Sejtettem mi fog várni rám, de féltem.

- Gyere. – jött ki K.Will értem,hogy bevigyen a többiekhez.  Csendben lépdeltünk a kis hátsó részhez az étteremben, ahol a többi trainee kicsit fagyos hangulatban várt, hogy megérkezzem. – Mutatkozz be. – csendült fel újra K.Will hangja.

- Sziasztok I.M.nek hívnak. Rapper vagyok. Örülök a találkozásnak. - mutatkoztam be és feszengve vártam valami reakciót, de senki felől nem jött megerősítés, hogy figyelt volna rám. 
- Ülj oda. - mutatott az üres helyre a No.Mercy műsorvezetője. Csendben sétáltam a szék felé. Félve húztam ki és foglaltam helyett a többiek között. Nem szóltam egy szót sem, ahogy a többi kilenc srác se, akik az asztal körül ültek. 
- Egyél... nyugodtan. - szakította meg a közénk beállt csendet a mellettem ülő fekete hajú ulzzang pofi. Nyeltem egyet és szinte remegő kezekkel nyúltam a pálcikákért, hogy néhány falatot leerőltessek a torkomon. Nem volt étvágyam. A feszült pillantások megbélyegezték a gyomrom, aminek hatására görcsbe rándult. Óvatosan letettem a fémet kezemből ezzel jelezve, hogy eleget fogyasztottam a maradék ételből. 
Percekig ültünk egymással szemben, köröttünk a csend már tábort vert. 
- Mennünk kéne. - mondta egyikük indulásra bírva ezzel mindenkit.

A dormba beérve idegességem egyre csak növekedett. Nem tudtam hova lépjek, hova mehetek, hol nem vagyok útban, hol nem zavarok és hol lehetek velük. Beszélni szerettem volna. Megölt ez a csend. De féltem. Mindenki bent ült a nappaliba és társukat gyászolták, aki egy napja esett ki a versenyből és akitől búcsút se tudtak venni érkezésem miatt.
- Valakinek beszélnie kell vele. - hallottam válaszként a bentről kiáradó nemek hadát. Nagyszerű, senki se szeretne beszélni velem. – gondoltam magamban és könnyek kezdték szúrni a szemem.  Ott álltam a szoba bejárata előtt és vártam. Vártam, hogy valaki végre megszólítson és engedélyt adjon arra, hogy bemenjek. Nem akartam betolakodóként viselkedni, de érkezésemmel már azzá váltam.

- Menj be. - jött ki  Kihyun szólni nekem, majd meglepetésemre nem tartott velem, hanem eltűnt az egyik ajtó mögött.  Feszengve lépkedtem egyre beljebb, majd foglaltam helyett ahol az előbb még ő ült. Csendben vártam, hogy mi fog történni. Reménykedtem benne, hogy végre valaki két szónál többet is szól hozzám, és szinte összetörtem mikor láttam az egyre több távozó alakot, még végül egyetlen egy maradt ott velem. Ujjamat tördelve próbáltam leplezni mennyire feszengek ebben az egész helyzetben.

- Tudod nem te vagy az oka ennek az egésznek, csak…- kezdett bele Wonho. – Nehéz megbirkózni ezzel. Tegnap veszítettük el Minkyunt és ma már köztünk van egy új tag. Tényleg nem ellened irányul, nem utálunk…- hagyta abba egy pillanatra. - …csak nem tudunk mit kezdeni magával a helyzettel.  

- Biztos vagyok benne, hogy ha a helyedben lennék, én se tudnék máshogy viselkedni.  – kerestem a megfelelő szavakat. - Teljesen megértelek, csak rosszul esik…. - nem fejeztem be a mondatot. Nem éreztem szükségesnek, hogy a bajaimmal traktáljam.  Úgy gondoltam megbirkózom ezzel egyedül. 

Aznap este szinte semmit nem aludtam. Képtelen voltam szemeim lehunyni és álomba szenderülni. Ha sikerült csak pár pillanatig tartott, utána gyötrelmek közt hánykódva ébredtem.

- Minden rendben? – állt meg valaki az ágyam mellett. Kezében egy pohár víz volt, amit most felém nyújtott. Nem ismertem fel a félhomály ki lehet az, de hálás voltam neki.

 - Köszönöm. – vettem el a poharat tőle és nagyokat kortyoltam belőle.  

- Valami történt?

- Miért? – kérdeztem vissza.

- Tudod, órák óta azt hallgatjuk, hogy szenvedsz, néha morogsz egyet, vagy halkan sikongatsz, mint egy lány. Már mindenkinek elege volt belőle, mert nem tudunk aludni. – remek, pedig már kezdtem reménykedni, hogy aggódott értem.

- Semmi nem történt. Sajnálom, hogy nem tudtok aludni miattam. – rántottam magamra a takarót és a fal felé fordultam.

- I.M. – szólított meg.

- Nem. – fordultam felé, hogy szemébe mondjam a szavakat. – Nem kell sajnálnod. Tudom, hogy azért vagy itt, mert más nem hajlandó hozzám szólni, vagy esetleg azért, mert te lettél az áldozat egy kő-papír-olló során.

- Nem így van.

- Akkor hogy? – kérdeztem most már tényleg őszinte kíváncsisággal. Habozik. Nem válaszol azonnal. A szavakat keresi. Nem akar megbántani. Látom rajta, hogy feszeng. – Mégis csak igazam volt?

- Igen…vagyis nem.

- Jóéjt  Wonho.- ismét hátat fordítottam neki és az üres falnak szenteltem minden figyelmem, ami a fáradtság hatására hamar alábbhagyott és távolodó lépteit hallva, szemeim újra álomra csukódtak. 

- Most komolyan senki nem szólt neki?! – hallottam Jooheon hangját.

- Azt hittük, majd Wonho szól neki…

- Szólok neki. – hallottam meg Wonho álmos hangját.  Összegömbölyödtem az ágyon és vártam, hogy odaérjen hozzám. Pillanatok múlva már éreztem is, hogy az ágy besüpped mellettem, majd gyengéden vállamhoz ért és nevem kezdte lágyan suttogni.

- Fent vagyok. – mondtam durcásan, majd felültem. Megdörzsöltem álmos szembogaraim, pislogtam párat és a mellettem ülőre néztem. – Te miért vagy még pizsamában? – lepődtem meg.

- Elaludtam. – válaszolt halál nyugodtan.

- Bocsi srácok, hogy megzavarom ezt az idilli pillanatot, de indulnunk kéne. – jött be Shownu.  Szótlanul tápászkodtunk fel és kezdtünk el öltözködni, hogy ne miattunk késsünk el. Gyorsan harci díszbe vágtuk magunkat és már indultunk is le.  A kocsiban is csend volt, vagyis abban, amelyikben én ültem a motor zúgásán és néhány fészkelődő mozdulaton kívül mást nem lehetett hallani. és ez a csend volt jellemző egész reggelre is. A tegnapi gyászos hangulat valahogy nem akart eltűnni, teljesen megfertőzte a csapatot.

Amikor odaértünk a kis stúdióba, seniorok köszöntöttek minket és mondták el, hogy mi lesz a következő fordulóban a dolgunk. Szerencsékre a csapatfeloszlás, zenehallgatás közben és egy rögtönzött rap előadás után a hangulat is kezdett feloldódni fagyos mivoltából.

- Nem is tudtam, hogy ilyen jó vagy. – ült le mellém a gyakorló teremben Wonho.

- Valami ragadt rám az évek során. – válaszoltam talán kicsit flegmán. – Bocsi. – kértem bocsánatot bunkóságom miatt.

 - Mindenkire ragad valami gyakornoki évei alatt.  Mindannyian sokat fejlődtünk mióta itt vagyunk. – kezdett mesélni, de rögtön témát is váltott. – Kérdezhetek valamit?- nem válaszoltam, csak bólintott egyet, jelezve, hogy nyugodtan tegyen eleget kíváncsiságának és bátran engedjen utat a kikívánkozó szavaknak.  – Miért csatlakoztál a műsorhoz? Úgy értem ígértek neked valamit előtte?

- Arra vagy kíváncsi, hogy megígérték-e, hogy debütálhatok, ha részt veszek ebben?

- Igen. –válaszolt félénken.

- Nem. Semmit nem ígértek.  Azért csatlakoztam a No.Mercyhez, mert jó lehetőségnek láttam. Egy éve már a debütálás szélén álltunk az akkori csapatommal. Már ott voltunk a színpad lépcsőinél, a markunkban éreztük az első hivatalos fellépésünk, de egy rosszul hozott döntés miatt a banda húzta a rövidebbet. Az ügynökség nem támogatott többé minket és nekünk mennünk kellett. Minden álmom az, hogy egy csapatban lehessek és rappelhessek, de ez akkor egy pillanat alatt semmivé foszlott. Elölről kellett kezdenem mindent.

- Akkor hasonló cipőben járunk.  Jooheon, #Gun, Shownu és én is így jártunk.

Az esti gyakorlás helyett inkább meséltünk magunkról egymásnak és habár a tánc, az ének és rap részek teljesen feledésbe merültek Wonho napi erősítésé nem lehetett kihagyni, így vele tartottam az edzőteremnek kialakított szobába.  Egy órát töltöttünk ott. Azt hiszem. Az elején még csak figyeltem, ahogy erősíti már így is látszódó izmait, majd egy tíz perc múlva én is beszálltam.  Éppen a fekve nyomónál voltam. Wonho ott állt felettem készenlétben, hogy ha már nem bírom segít visszatenni a helyére a rudat.

- Wonho.- szóltam neki, mikor éreztem, hogy karom kezdi feladni. Kezei nevét meghallva egyből mozdultak. Ujjai a rúd köré fonódtak, majd lassan felemelve helyére illesztette a súlyt. Felültem és pihegtem, mint aki végzet egy menettel.

- Changkyun…- fogta arcomat kezei közé.

- Te honnan tudod…- de a mondatod már nem tudtam befejezni. A szavak teljesen belém fagytak, ahogy Wonho ajkai hirtelen enyémekre tapadtak.  Puhán ízlelgette párnáimat, majd hirtelen hátrahúzódva szakadtak el tőlük.

- Bocsánat. – meglepődtem. Ki ne lepődne meg egy ilyen helyzetben, de nem akartam, hogy vége legyen. sőt többet akartam.

- Ne kérj bocsánatot. - ujjaimat ajkaihoz emelete és lassan végigsimítottam ott, ahol eddig szám volt. – Ne sajnáld. Ne szégyelld, hogy megtetted. – álla alá nyúltam. Közelebb húztam magamhoz. Szemeibe néztem, mikor arcunk már csak pár centire volt egymástól. Láttam benne a vágyat megcsillanni, ami bátorságot adott.  Vadul martam ajkaira.  Közelebb kúsztam hozzá és harapdálni kezdtem alsó párnáját, majd nyelvemmel végignyaltam rajta, kóstolgattam a puha, felduzzadt testrészt. – Won…ho- suttogtam szájába. Bátorítani szerettem volna, hogy ő tegye meg a következő lépést és nevének dallamos csengése meghozta eredményét.  Egyből letámadta ajkaimat és elfeledve minden etikettet vadul  tört be és hívta táncba nyelvemet.  Kezeit hátamon végighúzva, ujjaival hajamba túrt, miközben közelebb csúszott és szinte ölembe ülve veszett el bennem.  Én sem tétlenkedtem sokáig. Ujjaimmal pólója alját kerestem. Óvatosan ragadtam meg és húztam fel annyira, hogy bőröm bőréhez érjen.

- Áhh.- nyögött  egyet a hirtelen érintésre.  Most rajtam volt a sor. Az én kezembe került az irányítás.  Puha, szűzies csókot leheltem ajkaira, majd nyakához hajoltam és ostromolni kezdtem izzadtságtól nedves bőrét, miközben ujjaimmal hasfalán játszadoztam ezzel egyre jobban ingerelve őt.

- Chang…kyun- sóhajtotta nevem.  Abbahagytam minden tevékenységem és elhúzódtam tőle, hogy szemeibe tudjak nézni.

- Ideje menni. – hallottuk kintről Jooheon fülsüketítő ordítását.

- Azt hiszem, jobb volna, ha most nem mi lennénk az utolsók. – álltam fel egy kínos mosoly kíséretében. Úgy éreztem, mint akit rajtakaptak valamin. Pedig semmi rosszat nem csináltam. Vagy mégis?

Impossible love

Mindig is tudtam, hogy veszélyes játékot űzök, de nem álltam le akkor, mikor még nem volt késő. Nem gondoltam bele az esetleges következményekbe. Nem hittem, hogy ez akár velem is megtörténhet és a végén teljesen magába szippanthat…

Kim Danbi vagyok. Legjobb barátnőmmel, Lim Dong Mei-el az üres dobozokkal teli szoba közepén álltunk teljesen belefeledkezve saját világunkba, mikor egy hang visszarántott minket a jelenbe:

- Meg van minden, hugica? – jött be hatalmas mosollyal az arcán bátyám, Jinhwan.

- Szerintem igen. – próbáltam magam is nyugtatni ezzel, hogy nem hagyunk itt semmit.  Vagy ha valami mégis maradna az nem olyan fontos és valószínű pótolható darab.

- Akkor indulás! A költöztető kocsi már útra kész. – húzott közelebb magához és kezét vállamon pihentetve sétáltunk ki eddigi otthonomból.

Mei a költöztetővel utazott, hogy élő GPS-e legyen a sofőrnek. Bátyám és én pedig autóval követtük őket.

- Ég veled ház! – integettem régi lakomnak, majd nagy levegőt fújtam ki. A kocsi halk berregéssel jelezte, hogy eddigi életem véget ért és egy új veszi kezdetét.

1 hét telt el azóta, hogy hátat fordítva régi életemnek új vizekre eveztem és legjobb barátnőmmel átköltöztünk bátyámhoz.  Ez idő alatt szoktuk az új környezetet, átiratkoztunk másik suliba, ami közelebb volt hozzánk, mint a régi és kipakolva teljesen magunk arcára formáltuk a kis zugot, amit kaptunk a lakásban. 

- B, te már megint henyélsz?- jött be Mei és Jinhwan. Igen, időközben Mei nagyon közel került a bátyámhoz, ami az én kedvemet eléggé lelombozta, így mikor ők elmentek valahova én mindig itthon maradtam. Nem akartam felesleges harmadik lenni, így nem rontottam a levegőt körülöttük, inkább egymagamban szomorkodtam.

- Igen. Baj? – fordultam a fal felé.

- Majd én beszélek vele. - mondta Mei.

- Nem vagyok rá kíváncsi. Sejtem mit akarsz mondani és nem érdekel.  Legyetek…

- B AZ ISTEN SZERELMÉRE MEGHALLGATNÁL VÉGRE?!- kezdett el üvölteni barátnőm.

- Azt hiszem, én most megyek. - hagyott magunkra a jelenleg nemkívánatos harmadik személy.

- Ti… együtt vagytok? – tettem fel egyből a kérdést. Nem kerteltem. Minek, hiszen a végén úgy is erre lettem volna kíváncsi.

- Mi?! Hogy én meg Jinhwan.. hahha… nem.

- Akkor mi ez a hirtelen közelség?

- Még ha be is jönne a kis törpe, akkor se jönnék össze vele.  Először is kicsit alacsony hozzám. – itt elmosolyodott, amitől nekem is egy félmosolyféleség húzódott a számra, ami inkább hasonlított egy grimaszra, mint egy mosolyra. – Másodszor. Sose jönnék össze a legjobb barátnőm szerelmével.

- Ennyire nyilvánvaló? – temettem kezembe arcom.  Mei vigasztalóan átölelt majd folytatta, mintha mi sem történt volna.

-  Harmadszor pedig már másé a szívem.

- Mi van?!

- Gyere , szedd össze magad és megmutatom. - lökött a fürdő felé.  Gyorsan letusoltam, megmostam a hajam és törölközőt magam köré csavarva kiléptem kis lakomba.

- Jinhwan?!

- Tudod B nekem is el kell valamit mondanom.

- Mondd. – léptem szekrényem elé. Kiválasztottam a ruhám és újra eltűntem az üvegajtó mögött.  – Mondhatod közben. Hallok mindent. – kiabáltam ki.

- A szemedbe szeretném mondani. – hallottam meg közeledő léptei hangját, így gyorsítottam tempómon és magamra rángattam a kezemben lévő cuccokat.

- Hallgatlak. - vágtam ki az ajtót és indultam volna meg az ágy felé, de megtorpantam, mert bátyám alig pár centire állt tőlem. Közelsége őrült tempóra késztette szívem és arcomon valami apró pírféleség jelenhetett meg. Nem voltam benne biztos, mert nem láttam magam, de éreztem, hogy ereimben vadul lüktet a vér.

- Beszeretnék neked mutatni valakit. – igen. Ez volt az a mondat, amitől sikerült az előbb még őrült tempóban dörömbölő testrészt darabokra törni.

- Nem vagyok rá kíváncsi. – zárkóztam vissza a fürdőbe. Elővettem a hajszárítót. A törölközőt, amibe a hajam volt csavarva a földre vágtam és elkezdtem szárítani hajkoronám, ezzel jelezve az ajtó túloldalán lévő személynek, hogy rá se vagyok kíváncsi.  Hosszú percekbe telt még csont szárazzá szárítottam és elviselhető formába vágtam hajam. Csak ezután voltam képes egy mosolyt erőltetve kilépni barlangomból, ahova már napok óta bezárkózva éltem. 

- Sziasztok. – köszöntem ki hangosan a fal mögül, majd mikor megláttam kik is vannak itt, igazi mosolyra húzódott szám és nagy léptekkel csökkentettem azt a pár centi távolságot, ami elválasztott az öt idiótától. 

-  Rég láttunk csajszi. – húzott ölébe Bobby, ahogy próbáltam helyet foglalni velük szemben a földön.

- Hát nem most találkoztunk az biztos. Mi van veletek?  Mesélje…- belém fagyott a szó, mikor megláttam Mei kinek az ölébe próbál éppen beleülni.  – Ohh… - adtam hangot csodálkozásomnak. 

-  Csukd össze.  Még belerepül valami. – bökött oldalba BI.

- Haha.

- Mi van ennyire lesokkolt? – kérdezte vigyorral az arcán Junhoe. – Ha nem egész nap a barlangodban éltél volna…- mondatát az éppen nyíló bejárati ajtó szakította félbe.

- A barátnőjével jön, igaz? – próbáltam fenntartani a látszatot, de nem igazán ment.  Őrült mód fájt, hogy megint hátba szúrt. De mit tehetett volna. Hiszen a tesója voltam. Nem sok idióta él a földön, aki a saját tesójába szeret bele.

- Gyere. – fogta meg kezem BI és húzott maga utána a szobámba.  Miután átléptünk a küszöbön Hanbin becsukta az ajtót és egyből a karjaiba zárt. Ezzel a kedves gesztussal próbálta elfeledtetni velem, hogy életem szerelme éppen kint nevetgél új kedvesével és ezzel a gesztussal próbálta jéggé fagyott szívem felmelegíteni.

- Itt maradsz velem? – törtem meg a közénk ékelődött csendet, közben ügyelve arra, hogy véletlenül se lépjem át azt a határt, amivel fájdalmat okoznék akár magamnak, akár neki. Tudtam, hogy ha most túl sokat kérek, később megbánom. Nem akartam, hogy Hanbin feleslegesen szenvedjen, azért, mert felejteni akartam és nem akartam, hogy később felelőtlen cselekedeteim miatt teljesen magával ragadjon a bűntudat, majd bekebelezve összeroppantson és darabokban köpjön vissza a valóságba.

- Persze. – szorított magához még jobban.  Arcom mellkasába fúrtam és próbáltam józanul gondolkozni, de jelen helyzetben nem tudtam. Közelsége lebénított, illata teljesen megbabonázott. Képtelen voltam józan eszem követni, irányítani testem. Túl nehéznek bizonyult a racionális dolgokat követni. Kezeim automatikusan mozdultak és a fiú derekára kulcsolódtak.  Felbátorodva ezen Hanbin állam alá nyúlt és megemelve fejem lassan közelíteni kezdett ajkaim felé.

- B figyelj… ohhh. – jött be Mei a szobába és mi, mint akiket rajtakaptak valamin úgy rebbentünk szét akár a pillangók, ha veszély fenyegeti őket.

- Igen? –léptem még egyet hátrébb.

- Nem láttad a kedvenc pulcsimat? – kérdezte lehajtott fejjel, mint aki bánja, hogy egy fontos pillanatot zavart meg, holott tudnia kellene, éppen a legjobbkor jött be, hogy ne okozzunk maradandó fájdalmat a másiknak, és, hogy ne lökjem még mélyebbre magam abba a bizonyos fekete lyukba, ahonnan így sincs lehetőség a kijutásra, csak egy halvány szikra jelzi, hogy van még remény a túlélésre.

- Tessék. - nyúltam egyből az első pamut anyag után, amit megpillantottam és barátnőm kezébe nyomva elsőként hagytam ott a kis helyiséget. Nem tudtam Mei éppen hova készült, vagy kivel akart menni, de úgy döntöttem, hogy vele megyek. Szükségem volt a friss levegőre, hogy agyam, mely egy pillanatra teljesen elborult lehetetlenné téve ezzel a gondolkozást, kitisztuljon és normális működésre lépjen újra.

- Hova megyünk? – kérdeztem a lakás előtt állva.

- Hát azt nem tudom te hova mész… - kezdte bunkón Junhoe , majd mikor Mei egy tockossal jutalmazta, hangnemet váltva folytatta. – Jól van csak viccelek. Mindjárt jönnek a többiek is, beülünk valahova.

- Ők is jönnek? – nem válaszoltak, csak halkan bólintottak egyet.

- Mehetünk hercegnőm? – csimpaszkodott rám Bobby, mikor az egész bagázs egy emberként kiesett az ajtón.

- Kalandra fel… vagyis ivásra fel. – indultam el Jiwonnal a nyakamban. Mivel már elég jártasak voltunk a városban és szinte mindent kipróbáltunk már, ezért nem kerestünk új helyet, hanem kedvenc beülősünk felé vettük az irányt egyből.

- Az első kört az utolsó állja. – kezdtünk el Bobbyval futni, amint megpillantottuk a hely nevével ellátott kis táblát az utcán.  Mindenki egyből őrült sprintbe kezdett, amint leesett neki, hogy a pénze múlik ezen és bizony egy üres pénztárcánál nincs rosszabb. Egyedül a csapat új üdvöskéje tipegett hátul értetlenül.

- Jól otthagytad. – tette Donghyuk Jinhwan vállára a kezét miután lihegve elfoglaltuk az egyik szabad boxot.

- Baszd ki. – ugrott fel egyből a kis törpe és kiment új kedvesért.

- Miért pont egy ilyen?!- kérdeztem meg hangosan és ugyan választ nem vártam kérdésemre, de a körülöttem lévők voltak olyan kedvesek , hogy egyből elkezdték ordibálni az okokat. – Tequilát szeretnénk. – intettem le mindenkit, hogy maradjanak csendbe, mikor Barbie baba megérkezett és időt se hagyva neki, hogy esetleg helyet tudjon foglalni egyből elküldtem, hogy hozhatja is nekünk az italt, de ahelyett, hogy ő indult volna meg Jinhwan lábai mozdultak.

- Nem te. – mutattam bátyámra, aki ugyan nem látta, mivel nekem háttal volt, de hangomra egyből megfordult és árgus szemekkel figyelte mi lesz mondandóm folytatása. – Te szépen itt maradsz. Ő fizet. – mozdítottam a mellette álló személyre ujjam, ezzel  kihangsúlyozva, hogy rá gondolok.

- De...

- Semmi de, Jinhwan! Mindenki átesett ezen… ja, de végülis igazad van, ha csak egy éjszakára kell tényleg nincs szüksége a beavatásra.  – Mindenki lefagyott egy pillanatra. Körülnéztem, de Jinhwan dühös tekinteténél én is leragadtam, ennek ellenére pillanatnyi félelmem, egyből átváltott dühbe. – Mi van? Beletrafáltam? Upsz.. akkor bocsi.

- Oké B, azt hiszem ennyi elég volt mára. Gyere menjünk. – fogta meg Hanbin a kezem és hazavitt mielőtt bármit is ihattam volna.

Reggel rossz szokásomhoz híven csak forgolódtam az ágyban. Nagy nyújtózkodásom közben nekiütköztem valaminek, amiről hirtelen nem tudtam mi az, hiszen fal nem lehetett.  Az ágy nem fal mellett van, akkor mégis micsoda.- gondolkoztam, majd lassan kinyitottam szemeim és egy mosolygós arc nézett vissza rám.

- Jó reggelt. – köszönt rekedtes hangján Hanbin.

- Neked is… Jézusom te mit keresel itt? – ültem fel hirtelen mikor is realizálódott bennem, hogy Hanbinnal, egy fiúval töltöttem egy ágyban az egész estét.

- Mindenki itt aludt. Junhoe Meinél, Donghyuk, Yunhyeong és Bobby a nappalin osztoztak és ide is kellett valaki.

- De miért nem Jinhwan szobájába mentél?

- Barbie baba is itt van.

- Nem mondod komolyan... – keltem ki az ágyból.

- Ha nem hiszel nekem, nézd…- de a mondat végét már nem értettem. Szinte rohantam Jinhwan szobájába, hogy minél előbb megbizonyosodjak arról, hogy Hanbin nem hazudott és nem is csak egy reggeli tréfa volt, hanem tényleg, halál komolyan mondta,a mit mondott. Kopogás nélkül törtem be bátyám szobájába, de senkit nem találtam elsőre, így rögtön fürdője felé kezdtem araszolgatni. Nem törődtem azzal ki van még bent a piciny helyiségben, egyből Jinhwanhoz mentem és hátulról öleltem magamhoz. Mellkasom csupasz hátának simult. Keze, mely eddig lezseren lógott, kezeim felé mozdultak és finoman simogatni kezdte a puha bőrt. Lapockái közé apró csókot hintettem és már fordítottam volna magam felé, de egy rikácsoló hang megszakította a meghitt pillanatot vagy máshogy nevezve a tökéletes színjátékot.

- Ti… jézusom ne mondd, hogy barátnőd van és ennek ellenére…- akadtak belé a szavak, mikor belé hasított a felismerés. Befejezetlen kérdésére nem válaszoltunk, csak csendben hallgattuk tovább kirohanását, végül a kád szélén ülő negyedik személy hangja tartotta vissza, mikor menekülni próbált.

- Ez nem volt szép tőled, B. – állt fel Donghyuk. Arcán a csalódottság jele mutatkozott, ami engem még mélyebbre lökött abban a bizonyos fekete lyukban, amiben tengődik már egy ideje. Fájt, hogy a saját hülyeségem miatt kellett látnom ezt az oldalát, és fájt, hogy újabb barátom fordított hátam nekem, akkor mikor egy mosolyuk képes lenne a fellegekbe reptetni.

- Ne vágj már ilyen értetlen fejet. – szóltam oda flegmán Barbie babának, majd további magyarázat nélkül hagytam őket magukra. Útközben nem szóltam senkihez se. Mindenkin átnéztem, mintha csak levegők vagy a lakás élettelen tartozékai lennének. Nem törődtem az aggódó, esetleg lesújtó pillantásokkal, a féltő, ámde érdeklődő kérdésekkel. Csak szótlanul, akár egy szellem vánszorogtam a szobámhoz és annak ellenére, hogy válaszolni szerettem volna legalább egy valamire, hogy jelezzem nem törtem össze teljesen, torkomon akadtak a kikívánkozó hangok, de nem álltam meg, hogy szemükbe nézve erőt gyűjtsek és egy biztató mosolyt küldjek feléjük.  Kezeimet remegve tettem a kilincsre. Remegésem oka a magamba fojtott könnyek, amik egyből utat törtek maguknak, ahogy az ajtó becsukódott.  Lábaim gyengeséget mutatva összerogytak és, mint egy zsák csúsztam le az ajtó mentén. Fejem térdeimre hajtva sírtam hangtalanul, majd mikor már könnycsatornáim teljesen kiszáradtak erőt véve magamon átcsoszogtam ágyamhoz és összekuporodva az ajtóra meredve vártam, hogy valaki bejöjjön.  Egyetlen apró kis kopogásra vártam valakitől. Valakitől, akivel a tegnapi nap folyamán majdnem közelebbi kapcsolatot létesítettek ajkaim és reggel bőre finom illatára ébredve , mosolygós arcának látványa üdvözölt. Majd rekedtes hangján elhangzó reggeli köszönés  aranyozta be a napom.  Vártam. Kétségbeesve szorongattam párnámat, ami bőrének illatát teljesen magába szippantva emlékeztetett a reggelre. Arra a néhány pillanatra, amikor őszintén tudtam volna mosolyogni.  Feltörekvő könnyeimet magamba fojtva egyre csak arra vártam, hogy betoppanjon az ajtón és egyetlenegy szóval, arcán elterülő mosollyal felbolygassa szomorú világom, de mindez csak káprázat volt , hiszen ujjai nem érintették a fadarabot és lábai nem lépték át a küszöböt.  Nem keresett… Megijedtem, de tovább fűztem reményeim, eredmény nélkül. Hiszen hol van ilyenkor a legjobb barát, aki tűzön-vízen átmegy, ha szükség van rá. – tettem fel magamnak a kérdést. Majd szomorúan választ kreálva magamnak gördült ki újabb könnycsepp vörössé vált szemeimből.  Mikor az ember a legnagyobb gödörben van és érzi, hogy nincs menekvés hátat fordítva a magányra utal és nem törődve a következményekkel messzire taszít magától…

Egyetlen mentsváram a testvérem volt, aki mindig mellettem van, ha kell, de azt hiszem most túllőttem minden célon. Sokszor játszottam már tüzes labdával, de most tényleg megégettem magam. Az a pillantás, amivel utoljára rám nézett mindent elárult, az a megvető és csalódottságot sugárzó szemek… Ennek ellenére utolsó reményszálam mégis hozzáfűztem. Őt vártam, hogy jöjjön és kirángasson a szakadék széléről, megmentsen a lezuhanástól, a biztos haláltól, de nem jött. Senki sem jött. Egy árva lélek se járt a szobám közelében. Csak kint röhögtek és élvezték az életet nélkülem. Aztán a nevetést felváltotta a halk susmorgás, majd teljesen csend lett. Ki akartam menni megnézni, hogy mi folyik az ajtó mögött, de nem vett rá a lélek, hogy felkeljek.  De nem is kellett. Pillanatok múlva egy köszönés hangzott el. Egy női hang, ami a pokol mély bugyraiba kerget, ha újra meg kell hallanom. De a köszönés itt nem maradt abba. A fiúk egyesével jó hangosan köszöntek el barátnőmtől. Utolsó előttiként ment el Jinhwan és utolsóként gondolom Junhoe, mert a köszönés helyett egy halk sokat sejtető cuppogást hallottam, majd az ajtó csukódását jelezve, hogy már csak ketten vagyunk a lakásba. Reménykedtem, hogy Mei végre bejön, de nem. Barátnője helyett a porszívó társaságát élvezte, majd a telefonjáét és valaki más bajait hallgatta. Gondoltam ezután már jöhetek én, de nem. Megint csalódnom kellett. Mei ahelyett, hogy velem foglalkozott volna inkább újra magamra hagyott. Ő is elment a lakásból. Teljesen egyedül maradtam, mégse voltam képes kimenni kis zugomból.  Sokáig tengődtem egyedül gondolataimba merülve az üres lakásban. Sokáig forgolódtam a nagy ágyban és vártam, hogy végre történjen valami, de semmi sem változott azon kívül, hogy pilláim egyre többször csukódtak le, majd végül elnyomott az álom.  Nem tudom mikor aludtam el és, hogy pontosan mennyit jártam az üres feketeségben, ami álom helyett jutott nekem, de egyszer csak szemeim kipattantak. Zihálva ültem fel az ágyon. Nem tudtam mi van velem. Megijedtem, hiszen semmit nem álmodtam. A feketeségen kívül semmi más nem jut nekem mostanában és ez most se volt másképp, akkor mégis miért?! Kikeltem ágyamból és ajtóm felé vettem az irányt, hogy kimenjek és egy kis folyadékot juttassak szervezetembe. Már a kilincsen volt a kezem, mikor meghallottam a bejárati ajtó nyitódását. Automatikusan összerezzentem és ahelyett, hogy lenyomtam volna a fém tárgyat ujjaim lecsúsztak és lezseren estek testem mellé. Mei jött haza, de nem törődött velem. Még annyit se mondott, hogy hazajött, egy szia se csúszott ki a száján. Mintha meghaltam volna. Senkit nem érdekelt, hogy mi van velem, hogy egyáltalán még lélegzem-e.  Ujjaimat tördeltem miközben fel-alá járkáltam a szobában.  Az ajtón keresztül hallgattam, hogy mi folyik odakint, de semmit nem hallottam. Mei, amilyen halkan hazajött, olyan csendben volt végig. Abban se lehettem biztos, hogy még mindig  itthon van. Aztán hirtelen kulcsok zörgése ütötte meg a fülem. Rátapadtam az ajtóra, hogy halljam ki az.

- Mei itthon vagy?- hallottam meg bátyám hangját. Egy újabb tör landolt a már így is összetört szívembe. Testem egyből reagált is rá. Mint egy vadállat rontottam ki a szobából. Féltékeny voltam. Féltékeny a saját barátnőmre, hogy a testvéremet jobban érdekli mi van vele, mint a saját húgával.

- Na végre, már azt hittük sose jössz ki. - mosolygott rám Mei, majd szemeim átvezettem bátyáméra, akinek szintén görbére húzódott szája.  Ez az arc volt, ami miatt végleg összetörtem. Ha akkor valaki megkérdezi mire gondoltam nem tudnék rá válaszolni. Hogy miért is? Mert még a saját nevemet se tudtam abban a pillanatban. Szemeimmel nem láttam semmit, füleim nem érzékeltek semmit és orromon semmilyen illat, szag vagy bűz nem jött át. Abban a pillanatban nem léteztem, ahogy akkor sem mikor egy hang visszarángatott a rideg  valóságba.

- B, te mit csinálsz itt…pizsamában? – kérdezte aggódva Bobby.  Képtelen voltam válaszolni. Nem jöttek szavak a számra, egy nem tudomot se voltam képes kinyögni, hogy megnyugtassam. Olyan érzés volt, mintha hangszálaimat ezer éve nem használtam volna. Akár egy öreg berozsdásodott hangszer, ami soha nem lesz képes újra tisztán megszólalni. – Jól vagy?  Szóljak Jinhwannak? Biztos aggódik érted…

- Dehogy. – válaszoltam, de hangom furcsán csengett. Régen életvidáman, mosolyogva tudtam kommunikálni bárkivel, de hangom életét vesztette. Olyan volt, mintha nem is én beszélnék,mintha egy teljesen más ember lenne itt. De nem.

- Miért? Történt valami? – továbbra se válaszoltam.  Féltem. Megijedtem, hogy mi van ha elmondom neki és megutál.  Hiszen tudja, vagyis gondolom, hogy tudja mit érez irántam Hanbin.

- Megbízhatok benned annyira, hogy ne lökj el magadtól?

- Sose tudnálak ellökni magamtól, B. – ölelt magához szorosan.

- Soha nem fogsz belém rúgni és magamra hagyni?

- Soha.

- Megígéred? – váltam ki karjai közül és kisujjamat nyújtottam neki.

- Megígérem. – fogadta el. Majd nyitott kabátjával körbecsavarta a már félig átfagyott testemet. Mosoly húzódott arcomra. Egy őszinte mosoly, amit Bobby igaz, baráti szeretetének köszönhetek.  Erősen kapaszkodtam derekába,homlokom pedig a mellkasának támasztottam.

- Beszélni is fogsz, vagy csak állunk itt?- mondta. Álla a fejem búbján pihent.

- Fel kell készüljek rá.

- Oké Baby. Időnk, mint a tenger, úgyis megvárnak a vacsorával. – mosolyognom kellett ezen a kijelentésen. Egy pár perc telhetett el, mély levegőt vettem és beszélni kezdtem.

- Bobby… Én…Én szerelmes vagyok Jinhwanba.

- TESSÉK??!!- jött egy ismerős hang a hátam mögül. Azonnal elengedtem a fűtőtestem, hogy a hang irányába tudjak fordulni.

- Yun…- néztem az értetlen fiú szemeibe.

- Ő a testvéred.

- A szerelmet nem lehet kontrollálni. – próbáltam elrejtőzni. Megijedtem. Féltem, hogy Yunhyeong hátat fordít nekem.

Yun rohanni kezdett, Bobby leguggolt elém és sietettet, hogy ugorjak a hátára, amint rajta voltam futni kezdett.

- Leesek. – remegő hangom alig hallottam.

- Kapaszkodj. Nyugi, megelőzöm. – mondta, kicsit feljebb dobott, amitől egy halk sikítás szakadt ki belőlem. Jobban körbe fogtam nyakát, arcom tarkójához hajtottam, hogy a szél és az időközben cseperegni kezdő eső ne ártson.

A lakásunk ajtaja már tárva nyitva volt, Bobby lecsúsztatott a hátán és cipőjét lerúgva, maga után húzva csörtetett a nappaliba.  Nem volt ott mindenki, Mei és Jinhwan nem voltak a szobában.  Hirtelen Yun jött ki bátyám szobájából fal fehér arccal. Rám nézett, aztán undorodva elment.

- Mi folyik itt?- Hanbin rekedtes hangja a kanapé felől megijesztett. Egy hangos ajtócsapódásra és hangos kiabálásra lettünk figyelmesek.

- Mei nem szokott kiabálni…- suttogta nekem Bobby, keze jobban szorította az enyémet. Nem hallottuk, hogy mit mond, csak annyit, hogy éppen nagyon szidja a bent lévő fiút. Junhoe felállt és akcióba akart lendülni, de megállítottam.

- Ne menj be. – szabad kezem a mellkasára tettem, ezzel visszatartva Őt.

- Eressz. – csuklóm köré fonta ujjait és elcsapta a kezem, de éppen abban a pillanatban vágódott ki az ajtó.  Barátnőm szemei könnyekkel teltek meg, sminkje elfolyt. Nagyon mérges lehet, hogy ha sírt is.

- Itt maradsz!- kiabált be Jinhwannak. – Te pedig bemész és lerendezed végre ezt az egészet. – mutatott felém, majd szétválasztotta a kezünket Bobbyéval.

- Mei…- néztem rá hatalmas szemekkel.

- Menj, beszélj vele. – hangja újra halk volt, bár a sírástól rekedt, szemei pedig duzzadtak és vörösek voltak. Magamhoz húztam, de ahelyett, hogy erősen megölelt volna, a szobába lökött, majd ránk csukta az ajtót.

Az ágyon hangosan szipogva ült Jinhwan, arcát kezébe temetve, folyamatosan ismételgette, hogy ’ miért? ’.

- Itt vagyok. – suttogtam. Felnézett és féloldalas mosoly ült ki arcára.

- Tudom, hogy mit érzel. De a testvérem vagy, az egyetlen húgom. – szemeim könnyek kezdték szurkálni. Ám nem várt fordulat következett.  Megragadta a csuklóm, amin még Junhoe ujjainak nyomai vöröslöttek, majd maga alá gyűrve az ágyban találtam magam. Aztán végre eljött a pillanat, amire évek óta vártam. Puha ajkai finoman érintették enyéimet.  Teljesen megfeledkeztem világomról.  Átadtam magam a pillanatnak. Kezeim, melyek eddig lefagyva pihentek az ágyon, lassan mozogni kezdtek és rákulcsolódtak Jinhwan nyakára, ezzel közelebb húzva a fiút magamhoz.  Nyelvével lassan végignyalt alsó párnámon bebocsátást kérve.  Halk sóhaj kíséretében nyíltak szét eddig csukott ajkaim, így utat engedve neki. Nyelve vad táncba hívta enyémet.  Csókja édes volt és mámorító.  Ajkai puhák és finomak voltak. Soha nem hittem, hogy egyszer majd így imádhatom őt.

- Jinhwan. – nyöszörögtem halkan mikor lábait lábaim közé csúsztatta  ás lassan súrolta testem legérzékenyebb pontját. Lejjebb csúszott és nyakam kezdte ostromolni. Minden egyes csókja perzselte bőröm. Élveztem, ahogy kényeztetett, de én se tétlenkedtem sokáig.  Kezeim, melyek eddig lezseren pihentek a takarón útnak indultak. Ujjaimmal végig simítottam hátán, majd derekánál megállva pólója alá nyúltam és finoman érintve a puha bőrt szántottam végig hátát.  Mikor újra nadrágja korcához értem félve megragadtam pólója alját és kibújtattam belőle, miközben ő kedvesen mosolygott felém és bátorításként újabb csókba húzott.  Keze lassan felcsúszott hasfalamon, ami apró nevetést váltott ki belőlem.  Elmosolyodott és egy apró csók mellett szabadított meg pólómtól, majd melleimnél megállva lassan ingerelt tovább. Lábammal lehúztam róla a nadrágot, amitől kuncogni kezdett.

- Vad vagy. Teljesen az ellentétem. Szeretlek. – miközben beszélt megszabadított nadrágomtól és az összes felesleges ruhadarabtól, ami még testemet takarta. Lefagyott egy pillanatra mikor meglátott, de ez nem zökkentette ki. Nyakamhoz hajolt és apró csókokkal ajándékozott miközben keze lent tevékenykedett.  Halkan sóhajtoztam alatta.  Keze után nyúltam.

- Akarlakh. – suttogtam fülébe. Ujjait magával váltotta fel. Bejáratomnál körözött, majd lassan belém csúszott volna, ha nem állítom meg.

- Ugye húztál gumit? – fejem felett átnyúlt az éjjeliszekrényhez és pillanatok múlva egy kis csörgés után újra közelemben éreztem. De most más volt. Érintése nem gyengédségről árulkodott, hanem egy vadállatét tükrözte. Ennek ellenére vártam, hogy ügyelve rám lassan, porcelánként kezelve tesz magáévá, de nem. Mielőtt bármi is történhetett volna kulcscsontomon végignyalt, majd nyakamat kezdte finoman harapdálni és végül ajkaimra tapadt. Követelőző csókja teljesen feltüzelt. Égtem a vágytól, hogy végre magamban érezhessem. Képtelen voltam tovább várni. Csípőmet megemelve jeleztem, hogy haladjon. Ezt a pillanatot választotta. Egy durva lökéssel merült el bennem teljes hosszúval.  Hangosan sikítani akartam, de szája egyből befogta enyémet . Vadul csókolt miközben lent akcióba lendült.  Időm nem jutott arra, hogy hangot adjak mennyire tetszik az, amit csinál. Jinhwan közben ügyelt arra is, hogy a kint lévő személyek semmit ne halljanak. Hol kezével, hol pedig puha párnáival foglalta le ajkaimat és nem engedett ki semmilyen hangot.  Éreztem, hogy közel vagyok a véghez, ahogy Jinhwan is. Lassítani kezdett, én mégis csillagokat láttam jól irányzott lökései miatt. Már nem volt sok hátra. Egy utolsó és a gyönyör hullámai utolértek. Miután mindketten elértük a csúcsot, lihegve borult rám. Szorosan öleltem magamhoz és vártam, hogy légzésem visszaálljon a normálisra.  

- El sem hiszem, hogy ezt tettük. –motyogtam a plafont bámulva, de nem engedtem el. Ő a derekam köré fonódva kuncogott és melleimen pihent.

- Kell egy forró csoki.

- Csinálj nekem is. –észre se vettem, hogy még mindig bennem volt, csak mikor kihúzódott éreztem ürességet magamban.

- Jól vagy? – kérdezte és a hajammal kezdett játszani.

- Repetázni szeretnék.

- A forró csoki után talán kaphatsz. – mondta és apró puszit nyomott az orromra.  Kimásztam az ágyból, felvettem a nadrágom és testvérem egyik földre dobott pulcsiját. A lakásban csönd volt és sötét, csupán a konyhában égett a villany. Mei a konyhapulton épp egy bögrét szorongatott. Arcán hatalmas vigyor jelent meg, amikor meglátott. Egyből leesett neki mi történt a zárt ajtó mögött.

-Mei. –szóltam utána. Hanbin?

- Túl fogja élni. Ne aggódj. Haza mentek.

- Mindenki? – bólintott, majd eltűnt a sötétben. Magamhoz vettem a két bögrét, ami a pulton hevert gazdáira várva és bevittem a szobába, ahol egy édesen vigyorgó törpe várt engem.

                                                                                                                                            

Fallen and Arc Angels 4

-Kapaszkodj belém. - mondtam neki -Bukott lettél

-Ne. Ez nem lehet. - sikítottam - Hagyjatok.
-En megmondtam. - jött az ismerős hang.
-Chen. - fordultam felé - Segíts.
-Csak ha otthagyod ezt a nyomorultat. 
Nem tudom,hogy a hirtelen jött sokktól vagy Chen jelenléte hatott rám, de azt hiszem rosszat tettem.
-Rendben. - suttogtam.

Lay hirtelen tűnt el a karjaimból, azonnal felkaptam egy alsót meg egy nadrágot és kiabálni kezdtem a nevét.

Hallottam ahogy engem szólongat,de csak Chent követtem.Azt sem tudom, hogy hogyan került rám a nadrágom, egyszerűen nem értem. "Mi történik velem? Kris! Kris!" - kiabált tudat alattim, mert egy hang sem jött ki a torkomon.
Egy hofehér teremben tértem magamhoz. A hatalmas fehér asztal mögött holló fekete szárnyak kandikáltak ki.
-Kai?! - a legutolsó ember az életemben akivel találkozni akartam. Talán még Lucifernél is gonoszabb.

Elkezdtem keresni, de de mintha blokkolták volna. -Chen! - ordítom a nevet, de semmi. -Lay! Gyere vissza hozzám. - suttogtam

Az agyam egy mély szegletében hallottam, hogy Kris engem hív.
-Hiába keresed. Nincs itt. - fordult felém Kai. Arca még mindig gyönyörű és tökéletes, csak a szemében ragyogo joság immár gonosszá vált.
-Mit akarsz tőlem?
-Lay,Lay,Lay. - felallt és közelebb jött hozzám. Kezét erősen derekam köré fonta - Drága Unikornisom. Drága gyogyítom. Az erőd még mindig hatalmas és csodálatos. Megrészegít a belőled árado joság.
-Dögölj meg. - próbáltam kitörni,de sehogy sem sikerült - KRIS! -üvöltöttem.

Felkaptam a fejem Lay hangjára de nem tudtam hol keressem. -Lay, gondolj rám és fogom tudni hol vagy! - sugalltam neki

"Nem olyan könnyű, mikor már lassan megerőszakolnak." - gondoltam. Szemeim összeszorítva próbáltam Kai kezét nem érzékelni, ahogyan meztelen hátam simogatja.
-Remélem ide hívod nekem. - a szemeim kipattantak. Hogyan jöhetett rá? - Nem vagyok hülye Lay.
-Eljön értem. Te meg vissza takarodsz oda, ahová való vagy.
-És Te? Ha Krissel maradsz a föntiek leszakítják a tisztaságtól annyira fehér szárnyacskád és neked is ilyen szép szurok fekete lesz.
-Ez már legyen az Én problémám.

Mérgesen fújtattam. "Ha Hozzád ér... letépem a fejét." Szárnyaim kiengedtem és a tetőre illantam. Ott kezdtem érzékelni. Nagyon nehezen ment.

-Közel jár. - Kai arcára gonoszkás félmosoly húzódott, aztán ajkai vadul martak ajkaimra. Lihegve vált el tőlem, majd őrült módjára vihogni kezdett és a felső testem minden egyes kis szegletén hagyott egy vöröslő foltot.

-Gyerünk már! - ordítok kétségbe esve. Meg kell találnom. Lassan kezdtem lenyugodni, és Layre koncentrálni.

A testem bizseregni kezdett, de nem Kai kínzásától, hanem úgy éreztem, hogy Kris lelke a testemben árad szét. Kinyitottam a szemem és csak meredtem előre.
-Itt vagy? - kérdeztem tőle.

-Itt... - suttogtam

Hangja mosolyt csalt az arcomra.
-Ezt mégis hogyan?! - az előttem álló fél őrült szemei kikerekedtek - Eddig még senkinek sem sikerült összekapcsolódni. A lelketek egybe olvadt. De hiszen ti....jó s rossz...Nem lehet. Ez nem lehet. - mondta, majd hatalmas karmait a  karomba mélyesztette közben folyton azt kiabálta, hogy a véremet akarja.

-Lay, használd az erőm... Gondolj arra, hogy hatalmas kín kezd el Kai testében forrni...

-Nem megy. Gyenge vagyok, Én csak egy gyógyító vagyok. - újabb döfés, immár a hasfalamba - Kris, Kris, fáj, nagyon. Nem megy. - kezdtem sírni.

-Gyerünk Lay, segítek!

A kezem Kai csuklójára vándorolt, aztán hirtelen, mintha minden izmom lángokba borult volna. A testem körül halvány kék lángok jelentek meg. Az előttem térdelő hangosan felkiáltott, a lángnyelvek egyre sötétebbek lettek. Királykék, de valahol szinte már fekete lángnyelvek ostorként csapkodták elrabolóm testét.
-Szenvedj! - hangom mély volt, szinte már démoni.

-Ez az...folytasd! - elmosolyodtam -Hagyd, hogy a kín és a szenvedés átjárja a testét, és a lelkét... mintha gyógyítanál, de most bosszút állsz amiért elvitt, és bántott.

Folytattam a kínzást. Meglepődtem az érzésen, ami a hatalmába kerített. Élveztem, élveztem, hogy bántom Őt. Közben a testemen lévő sebek is kezdtek gyógyulni. Szárnyaim kicsapódtak, a kék láng átjárta először az egyiket, majd a másikat. Mindkettő hófehér volt, pedig azt hittem, hogy már feketék. 

-Nem bírok leállni. - remegni kezdtem -Meg fogom Őt ölni.

Fallen and Arc Angels 3 (+18)

Hirtelen szakadt el tőlem, és ordított fel. Épp érkeztem elkapni, így leültem a kanapéra, szorosan a karjaimba zártam a szenvedő fiút.

Fejemben szinte filmszerűen kezdtek pörögni az események. A földre rogyva üvöltöztem a hirtelen jött képektől. Vér, harc, Kris, ágy és minden más. Magzatpózban, remegve feküdtem a földön.

Felszedtem újra a karjaimba zárva vittem be az ágyra. 
-Lay? - kezdtem simogatni az arcát

Halkan szipogtam és Kris kezét tördeltem. Szárnyait figyeltem.
-Emlékszem. Emlékszem mindenre. Nem akarok újra felejteni. Kris, nem akarlak újra elveszíteni. Elég volt a magányból.

-Nem fogsz elveszíteni, nem fogom hagyni. - szorosan fogom a karjaimban.

Úgy csimpaszkodtam belé, mintha csak attól félnék, hogy ha elengedem eltűnik. 
-Ha elengedlek ugye nem tűnsz el? - fúrtam arcom a nyakához.
-Az nem olyan biztos Lay. - amint meghallottam Chen kedvesen csengő hangját elengedtem a mellettem ülő fiút.

-Mit akarsz itt Chen? - nézek rá. 
-Lay után jöttem. Hívják! - mutat fel. -Választania kell... bukott lesz mint Te, vagy angyal. - mondja.

Nem tudtam hirtelen dönteni. Krist még csak most kaptam vissza, Chent pedig legjobb barátomnak hittem.
-Chen, Én....nem - dadogtam. Felemelte a kezét. Közelebb jött hozzám, majd végig simított a hátamon. Hófehér szárnyaimat erőtlenül tártam. Vállaim nehéznek érzetem. Chen kitépett egy hófehér pelyhet.
-Te gyógyító vagy Lay. A feladatod, hogy az emberek lelkét meggyógyítsd, Kris pedig csak egy bukott senkiházi, aki eldobta a tisztaságát...
-Miért? - fordultam Chen felé, de Ő már sehol nem volt. Szerelmem felé fordultam - Miért lettél bukott?

-Mert amikor ember voltál Én vigyáztam rád. Szerelmes lettem beléd ezt pedig fent megtudták. Bukott lettem, megkerestelek, innentől gondolom emlékszel rám, aztán jött a harc, ellenem hangoltak. Te pedig nem öltél meg, ezért Gabriell letaszított, újra ember lettél, és most itt vagyunk!

Tehát akkor Kris most miattam az aki.Nem szerethetem,mert ő már a sötétség gyermeke.
-Veled akarok maradni. - másztam ölébe.

-Biztos ezt akarod? - suttogtam neki

-Soha nem voltam még ennyire biztos semmiben. - bújtam hozzá. Már csupán az illatától teljesen elkábultam.

-Akkor veled maradok. Amíg el nem zavarsz. - puszit adtam a halántékára

-Kizárt, hogy késő estig elengedjelek.  - morogtam a nyakához. Majd apró puszit nyomtam lüktető erére.

-Ahogy akarod. - kuncogtam

-Csak még egy apró kicsi kérdésem van. Ezt - fordultam neki háttal, szárnyaimmal majdnem lecsapva őt - Hogy tüntetem el?

-Gondolj arra, hogy... elbújnak. - mondom.

Furcsán pillantottam hátra.
-mi van? Elbújnak? - és ahogy kimondtam a szárnyaim eltűntek

-El. Csak mond neki, vagy gondold!  Ha pedig ki akarod engedni akkor arra gondolj, vagy ha repülni akarsz, szintén.

Ahogy megszabadultam a hátamon lévő súlytól vissza fordultam. 
-Nem lehetne, hogy mindketten normális emberek legyünk?! Szárnyak nélkül és minden nélkül, csak Te meg Én.

-De... lehet... viszont akkor nem tudjuk magunkat megvédeni.

A témát lezártnak tekintettem és ajkaira tapadtam, közben gyors mozdulattal szabadítottam meg pólójától.

Meglepve néztem Layt a csók után. 
-Már ennyire jól vagy? - pislogtam rá

-Nem, egyáltalán nem vagyok jól. A fejem lüktet, milliónyi kérdés van benne. A testem minden része sajog.  Szárnyam van, amiről nem tudtam, sőt az életem eddig egy hazugság volt. Most csak kiakarom kapcsolni az agyam. - arcát a kezeim közé fogtam - Segíts felejteni.

-Kérésed számomra parancs! - illantam a hálóba, és fölé magasodva néztem rá

Ahogy rám mászott, újabb emlékek villantak be. Ketten voltunk egy hatalmas baldachinos ágyban. Elvesztük egymás karjaiban. Arcom egyre vörösebbnek éreztem, ahogy egyre több kép jelent meg. Lábaim dereka köré fontam és úgy húztam le magamhoz.

Láttam, hogy zavarba van, mint mindig is volt, azt akartam, hogy újra az enyém legyen. Levettem róla a ruhát, és ott feküdt előttem -Mai napig elcsodálkozok a szépségeden... látszik, hogy angyal vagy.

Hófehér bőröm szinte vakított a sötét ágynemű fölött. Ajkai puhasága megrészegített. Ujjaim hajába vándoroltak. Csípőmön éreztem erekcióját.

Édes ajkai elvarázsoltak, már majdnem elfelejtettem mennyire is imádtam, és mennyire illik hozzám. Kicsit megmozdítottam a csípőm amitől a számba nyögött.

Édes érzés szaladt végig a testemen. Gyorsan mozdulva magam alá gyűrtem őt. Meztelen alsó felem irritálta a farmer anyaga, így inkább megszabadítottam tőle és a boxerétől. Majd apró csókot hintettem hasfalára és egyre lejjebb haladtam, mígnem elértem férfiasságát. Kicsit tétováztam, nm tudtam mit szól majd, de pár másodperc után számmal kezdtem őt kényeztetni.

Fantasztikus érzés volt újra érezni Őt, ahogy az ajkai rajtam mozogtak, a keze mozgása, nem bírtam nem hangot adni neki. Hajába turva fejem hátra vetve alsó ajkam beharapva szuszogtam

Hajamba kapaszkodva próbálta kicsit nyugtatni magát, de egyre hevesebb tempót követelt. Teljesen megteltem vele. A számban minden lökéssel úgy éreztem, hogy egyre mélyebbre nyom. Aztán egy váratlan pillanatban édes íz áradt szét a számban. Kris hangosan kiáltotta a nevem.

-Lay! - ziháltam. Szemeim összeszorítva tartottam, elengedtem a haját és megfogtam az arcom.

Nem bírtam ki, hogy ne nevessek, mikor megláttam, hogy teljesen széthullott pusztán a számtól és a nyelvemtől. Felhúzta lábait, Én pedig közötte felkúsztam, arcomat az izzadtságtól ragacsos mellkasára hajtottam. 
-Szeretem hallani, mikor a nevem mondod. 
Egyik kezemmel derekát öleltem, másikkal pedig apró köröket írtam le ujjam a mellbimbója körül.

-Én is, ha az enyémet nyögöd alattam. - emeltem fel a fejét, durván csókoltam meg, és fordítottam a helyzeten. Kivettem a síkositót a fiókból bekentem az ujjaim és egy ujjal azonnal behatoltam. Csókba nyögött

Ujja gyakorlott mozdulattal csábított. A testem égett. Mozogni próbáltam, de kezem a fejem felé emelve leszorított. Fejem hátra vetettem és élveztem, ahogy mozog bennem.
-Akarlak...Kris. Azt akarom, hogy bennem legyél. - lihegve adtam hangot kérésemnek. Habár ujjai csodákra voltak képesek, nekem másra volt szükségem.

Elmosolyodva vettem ki az ujjaim és lassan hatoltam belé a tagommal. Azt hittem ott élvezek el. Annyira jó volt.

Lassan tolta belém minden egyes centijét. Az érzés leírhatatlan, egyszerre volt kellemes és gyönyörrel teli, másodszor pedig a szemem könnybe lábadt a fájdalomtól. Kezeim még mindig fejem fölé szorítva, most már mindkét kezével. Lehajolt hozzám és egy erősebb lökéstét, csókjával enyhítette. Szememből kicsordult a könny.

Láttam a könnyeit, ezért lassan mozogva, elkezdtem lecsókolni azokat.

Az előbbi vad tempójához képest a mostani lágy tánca elvarázsolt. Kezével még jobban rásegített, hogy a közelgő orgazmusom szinte szétrobbanjon. Éreztem, hogy atomjaimra hullok alatta. Szemeimet lecsukva, a hátába marva nyögtem hangosan a nevét, aztán nevetés tört ki belőlem, majd zokogni kezdtem.

-Szeretlek. - néztem a könnyekben úszó tekintetét. Tényleg így éreztem, de ezt még soha nem mondtam neki. Mivel Én is elértem a csúcsot a nyögései miatt, óvatosan távoztam belőle, és mellé feküdtem. Nem tudtam miért kezdett még jobban sírni, de sejtésem szerint amiatt, hogy kimondtam az SZ betűs szót. Lágyan vontam magamhoz, állam  a feje tetejére raktam, és hagytam, hogy hozzám bújjon teljesen.

Úgy éreztem,mintha egy kis fiú lennék,aki megijedt a sötétben.
-Még soha senki nem mondta ezt nekem. - szipogtam és erősen szorítottam őt.

-Én se mondtam másnak. - homlokon pusziltam

Mintha csak egy végszó lett volna,hátam ívbe feszült. Hangosan felkiáltottam a fájdalomtól. Úgy éreztem mintha a szárnyaim tépnék lassan, hogy minden kis centijét jól érezzem.

Fallen and arc Angels 2

Feltéptem az ajtót, és megfogtam az arcát, majd vadul megcsókoltam. 
-A végzeted... - suttogtam a csók után.


Ajkai vadul tépték ajkaim, nem bírtam szabadulni. Nem is akartam. Pólojába kapaszkodva próbáltam két lábon maradni. Érezte,hogy a testem minden egyes porcikája remegni kezdett. Szorosan magához ölelt.

Újra a karjaimban volt. Megint éreztem az ajkait. De nem tudom miért nem emlékszik rám.

Ahogy csókjában egyre jobban elmélyültem, valami fura melegség öntötte el a testem. Valamiért úgy éreztem, hogy jobb lenne ha távol tartanám magam tőle, de nem tudtam elszakadni. A testemben sztáradó fény Kris feketeségével ellentétben oltalmazó, és tiszta fehér volt.
"Elenség." - ugrott be hirtelen az agyamba ez a rövid szócska. Eltoltam magamtól.

-Ez rossz.

-Most beszélnem kell valakivel... - néztem oldalra, aztán vissza Yixingre. Elillantam a szeme láttára.

Csak úgy semmivé vált előttem. A fekete köd körül lengte a testem, mintha csak leakarna láncolni.
-Na ennyi...Helló magány. - mondtam és leballagtam. A kanapén aludtam el. Álmomban egy csatában voltam, ahol fehér ruhás emberek harcoltak a fekete ruhásokkal, mintha csak egy sakk tábla figurái lennének. Aztán megláttam Krsit, aki egy hangosan zokogó fiún ül lovagló ülésben. A szemei vadak, mintha csak nem is ő lenne, a haja borzas.

-KRIS NEE~ - szaladt oda hozzá. Mielőtt felriadtam volna láttam, hogy az alatta lévő síró fiú, Én voltam. 

-Suho! - hangom bezengte az egész villát. 
-Igen? - jelenik meg. 
-Lay miért nem emlékszik rám? - támadom le. 
-Azért mert kapott egy második esélyt, veled ellentétben. 
-Ez rohadtul nem fair! - csattanok fel. 

-Elvesztetted! Ez a Te kereszted! - tűnt el.

-Egyedül vagyok....megint. - suttogtam a falat bámulva. 
-Leszokhatnál, hogy magadban beszélsz.
-Leszokhatnál, hogy csak úgy beállítasz a házamban. - ültem fel és gúnyos mosolyt küldtem egyetlen, állandó vendégem felé. 
-Lay...Hol az új lakó?
-Kiköltözött. - rándítottam meg a vállam, mire Ő gonoszkásan elmosolyodott. 
-Chen. Ismered őt?
-Talán.... 

Visszaillantam a lakásba, és kisétáltam de azonnal megtorpantam amikor egy régi ismerős arcot fedeztem fel. 
Lay Ijedten pislogott rám, aztán Chenre.

-Te mit keresel itt? - néztem az ajtóban álló fiúra.
-Nem ezt a reakciót vártam. - csukta be az ajtót.
-Rég nem találkoztunk Kris. - mosolygott Chen - Majd még beszélünk. - biccentett nekem és eltűnt.

Odamentem Layhez, elé állva néztem le rá.

Felnéztem rá, nem tudtam mit tegyek ezért csak figyeltem, és vártam a reakciót.

-Rendeljek pizzát? - kérdem. Tudtam, hogy nem ezt várja, de nem tehetek róla

-Tessék? - néztem rá hatalmas szemekkel, aztán bevillant az álmom - Álmomban megakartál ölni.

Lefagytam. Elfordultam. 
-Te akartál engem Lay! - mondtam.

-Olyan volt mintha egy nagy sakktábla figurái lennénk. Először nem ismertem fel magam, csak annyit láttam, hogy valakit magad alá gyűrve megakarsz ölni. - kezdtem el mesélni - Félek Kris. Azt hiszem nem tudom, hogy ki is vagyok valójában. Félek, hogy bántani fogsz.

-Sose bántanálak Lay! Ellenem fordítottak... - ökölbe szorult a kezem

-Ki vagy Te? Ki vagyok Én? - remegni kezdtem, a gyomrom görcsbe szorult, szemeim könnyekkel teltek meg.

-Harcosok, katonák, ahogy tetszik! Csak Te a jó, Én pedig a rossz oldalon.

Ahogy eljutottak az agyamig a szavai hisztérikus nevetésbe kezdtem. Könnyeim patakokban folytak az arcomon.
-Hazudott...- szipogtam - Az egész eddigi életem egy kibaszott hazugság....- egyik kezemmel Kris pólójába csimpaszkodtam,másikkal erőtlenül ütöttem a mellkasát. Könnyes szemekkel néztem fel rá:
-Miért?

Köré fontam a karjaim, és szorosan megöleltem. 
-Mert ez a büntetés!

Ahogy oltalmazó karjaiba kerültem, görcsös zokogás tört rám és folyamatosan a mellkasába üvöltettem, hogy "miért?". Kis idő múlva már csak halkan hüppögtem.
-Miért kaptam büntetést?

-Mert szerettük egymást. - motyogtam

Ellöktem őt magamtól, amitől az egyensúlyom elvesztettem és a kanapéra estem, de a pólójába csimpaszkodva magammal rántottam Őt is.
-Kérem vissza az emlékeim. - suttogtam ajkaira.

-Én nem tudom őket visszaadni. - rázom meg a fejem.

Nem érdekeltek a harcos emlékeim. Azt akartam, hogy az iránta érzett szerelmem újra fel lobbanjon és nem érdekelt, hogy ha újra megbüntetnek. Eddig sem voltak emlékem. -Szeress...Szeress, úgy,mint régen.Kérlek. -könyörögtem neki.

-Lay... - suttogtam a nevét, és az ajkaira hajolva csókoltam meg. Gyomrom megremegett, hátam bizseregni kezdett, mire megéreztem a kezét a nyakamon amitől megremegtem és elő bújtak a fekete szárnyaim.

Habár először meglepődtem, a hatalmas szárnyak láttán, mégsem szakítottam félbe egyre hevesebbé váló csókunk. Ám a fejembe hirtelen egy éles fájdalom nyilalt, amitől hangosan felordítottam.

Fallen and Arc Angels

Leraktam a táskát, és újra megnéztem a címet. Jó helyen járok. Elvileg itt lakik Lay. Szét néztem, hogy nem látok e semmi furcsa dolgot, aztán bekopogtam. Elintéztem, hogy senki se keresse a kiadó szobát. 

Az ablakon keresztül figyeltem a magas fiút. Félek Őt beengedni. Be engedni Őt a házba, beengedni az életembe. Úgy érzem, ha most kattan a zár, valami megfog változni az életemben.  

-Kell ez nekem?! - motyogtam, de kezem már a kilincsen volt. Szélesre tárva az ajtót beinvitálom.

Illedelmesen meghajoltam előtte, és megvártam amíg előre megy. Előttem állva mért végig.  

-Wu Yi Fan. De csak Kris. Remélem még szabad a szoba. - mondtam, és próbáltam egy mosolyt magamra csalni. Ez egy démonnak kicsit nehéz. 

Kedvesen csillogott a szeme, félelmem egyre jobban kezd elillanni. Tetszik a neve, a hangzása. Kris, szeretem kimondani. Azt hiszem kicsit mélyebben elmerültem a gondoltaimba, mert furcsán néz. 

-Bocs. Zhang Yixing. De kérlek szólíts Laynek....Kris. - ki kellett mondanom - Gyere megmutatom a szobád. - magamhoz veszem a táskáját, de gyorsan kikapja a kezemből. 

-Ezt inkább Én. - mosolyogva néztem rá. Meglepődött, de bólintott. Követtem őt, és egy kedves kis szobába vezetett. Sokkal jobb volt mint a lenti szobám. Sőt! 

-Ez itt a Te szobád. - kicsit arrébb állok, hogy be tudjon menni - A házban egy szabály van. Ha a dolgaimhoz nyúlsz..véged. - próbálok kicsit lazábbnak tűnik, de ideges kuncogásom széthasítja a dobhártyám - Öhm, most hagylak kipakolni. A szobám a földszinten van. Üdvözöllek. 

-Ne aggódj, nem fogok. És kösz... vagy mi. - mondtam zavartan. Franc de elszoktam az emberektől. 

Kicsit jobban csapom be az ajtót, mint az szeretném. Lerohanok a lépcsőn és szaporán lélegzem. 

-Lay mit csinálsz? Szedd már össze magad ember. - csapkodom a fejem, mikor egy hang rémiszt meg az emeltről. 

-Lay...nem vagy éhes? - Kris áll a lépcső tetején. 

-Az előbb nem magamban beszéltem. - válasza egy halk kuncogás volt. 

Mobilommal a kezembe sétáltam le, és álltam mellé. 

-Szóval? 

Zavartan néztem a ház minden szegletét, csak rá ne kelljen.  

-Öhm...A közelben van egy jó kis kifőzde. Nem éppen luxus, de a sojujuk isteni. - végre rá merek nézni. 

-Akkor gyerünk, és Én fizetek.  

-Gyerünk. - mosolyogtam új lakótársamra. 

Elvarázsolt a mosolya, azok a kis gödrök. És a barna szemei. Mellette sétálva néztem az arcát. Nagyon el volt gondolkodva. Remélem még nem érzi mi vagyok. 

Ahogy egymás mellett sétálunk, a szívem majd kiugrik. Mi történik velem?! Nem nézek rá, inkább csak a gondolataimba veszve sétálok. A teste melege perzselte a bőröm, a 30 fokos hőség eddig meg se kottyant, de most folyik rólam a víz. 

-Ez egy meleg éjszaka. - térít magamhoz Kris mély hangja. 

-Az....- motyogom és gyorsan letörlöm izzadt homlokom. 

-Zsepit? - nyújtom neki. 

Kikapom a kezéből és boldogan iramodok neki, mikor meglátom a kis asztalokat.  

-Ahjumma! - üdvözlöm a kedves nénit, aki már kikészítette nekünk az asztalokat. 

-Jaj Kedvesem, már messziről kiszúrtalak. Ki ez a szimpatikus fiatalember melletted? - teljesen megfeledkeztem Krisről. Az arcom teljesen vörös, érzem, hogy lángol. 

-Az új lakótársam...Kris. - kezet fognak, de valami furcsa dolog történik. A néni mosolya eltűnik és fal fehér lesz, majd, mint aki szellemet látott elrohan. 

A vénasszony látó, nem csoda, hogy így megijedt tőlem. Ezek a látók mind Isten szolgái.  

Lay értetlenül pislogott, míg Én vigyorogtam magamban. 

-Szerintem üljünk le. - fogom meg Kris csuklóját és magam után húzom, hogy a kedvenc helyemre vezessem. - Ez az Én törzs asztalom. - fordulok felé. Értetlenül nézek rá, mert csak lefelé bámul. Észre se veszem, hogy még mindig a kezét fogom. Mikor végre leesik gyorsan elengedem őt, az arcom ismét lángba borul és lehúzom az első pohár sojum.  

-Mi volt ez az előbb? - kérdezem és a még mindig minket figyelő nénit nézem - Mi vagy Te? Valami zombi? - nevettem, mert egy kicsit sem bírom az alkoholt és ez az egy pohár már is megteszi a hatását. 

-Zombik nem léteznek. - fintorgok. -De mások igen. - démonian nézek rá. 

-Ne nézz rám így. - a hátamon végig szaladt a hideg.  

-Miért? - kérdezi, és tovább néz. 

-Zombis. - kuncogtam.  

-Zombik nem léteznek. - állítja. 

-Honnan veszed? - oldalra billentem a fejem és próbálom minden erőm összeszedni ahhoz, hogy józannak tűnjek.  

-Igyál még... - tölti újra a poharam. 

-Ne itass le. - mérgelődök, de azért gyorsan lehúzom az alkoholban gazdag italt. 

-Nem itatlak. - húztam össze a szemöldököm. 

-De igen. - mutatok felé - Látom a szemedben, ami annyira szép *hükk* 

-Tessék? - néz rám furcsán. 

-Semmi. - vágtam be a műdurcit. 

Elvigyorodtam.  

-Szóval szép a szemem? 

-Fogjuk rá. - néztem újra a vizet. Hosszú ujjai az állam csikizik, hirtelen az arcát pillantom meg.  

-Ha hozzám beszélsz...nézz rám. 

Szemeibe néztem, de túl ködös volt. 

Nem tudtam, hogy miért teszem, illetve, de igen, nagyon is jól tudtam, hogy az alkohol igen csak felbátorított. Ajkaim szorosan ajkaira tapasztottam. Hallottam a néni messziről jövő kiáltását, de nem érdekelt, csak elakartam veszni az előttem ülő fiúban. 

Hirtelen tapadt az ajkaimra, Én pedig megfogtam és eltoltam.  

-Ideje haza menni. - álltam fel. -Túl sokat ittál! 

-Nerrmmm~ Én..Én nem is vagyok részeg. - rángatott fel Kris, de a lábaim kocsonyákká változtak.  

-Kelj már fel! - parancsolt rám és valami furcsa, sötét érzés szaladt át a testemen, amint hozzám ért. Félni kezdtem tőle.  

-Engedj el. - szinte azonnal kijózanodtam. Hátrálni kezdtem. 

-Lay. - nyúlt a karomért, de Én a földön kúsztam és kapálózva kiabáltam, hogy hagyjon békén. 

Határozatan néztem a szemeibe, magamban elmormolva egy igét, amitől elájult. Feldobtam a vállamra.  

-Elnézést a kellemetlenségek miatt. - hajlongtam. És gyorsan kiiszkoltam onnan. 

Hirtelen elsötétült a világ. Mire felkeltem már otthon a kanapémon feküdtem félmeztelen. A fejem hasogatott, megnyomtam a kanapé melletti kis órát, ami hajnali fél 3-at mutatott.  

-Mi történt velem? - dörzsöltem a tarkóm. 

-Csúnyán lerészegedtél. Én pedig haza hoztalak. - a sötétben, a kanapén ült Kris. A szemei vörösek voltak. Nem tudom miért, de félni kezdtem. 

Láttam rajta, hogy megijedt, így oldalra néztem.  

-Miért csókoltál meg? 

A kérdése hirtelen jött. Ha azt mondom, hogy amióta megláttam őt vonzódom hozzá félek, hogy elmegy. Nem akarok újra egyedül maradni.  

-Mert...- suttogtam. Felpattantam a kanapéról és a szobám felé vettem az irányt. 

Elkaptam a karját, és megállítottam.  

-Emlékszel rám? - suttogtam neki.

Szorítása egyre jobban erősödött a karomon. "Emlékezni? Mire kéne emlékeznem?"  

-Nem értelek. - a hangom megcsuklott. 

-Kérlek....Kérlek Lay. Emlékezz rám. 

-Tudod ki vagyok, csak enged, hogy a szíved emlékeztessen rám. - engedtem el és a szobába sétáltam. Ennek nem így kellene történnie. 

Miután egyedül hagyott, szavai egyre hangosodtak a fejemben. Utána rohantam. Nem egyszer buktam orra, de nem érdekelt a sajgó lábam, csak választ akartam a kérdésekre, amik a fejembe tódultak.  

-Mire kéne emlékezzek?! Kris! KRIS! KI VAGY TE? MIT JELENTESZ NEKEM? - üvöltöttem az ajtaja előtt - NYISD KI EZT A ROHADT AJTÓT! NYISD KI! - dörömböltem.