2014. július 10., csütörtök

Fallen and Arc Angels

Leraktam a táskát, és újra megnéztem a címet. Jó helyen járok. Elvileg itt lakik Lay. Szét néztem, hogy nem látok e semmi furcsa dolgot, aztán bekopogtam. Elintéztem, hogy senki se keresse a kiadó szobát. 

Az ablakon keresztül figyeltem a magas fiút. Félek Őt beengedni. Be engedni Őt a házba, beengedni az életembe. Úgy érzem, ha most kattan a zár, valami megfog változni az életemben.  
-Kell ez nekem?! - motyogtam, de kezem már a kilincsen volt. Szélesre tárva az ajtót beinvitálom.

Illedelmesen meghajoltam előtte, és megvártam amíg előre megy. Előttem állva mért végig.  
-Wu Yi Fan. De csak Kris. Remélem még szabad a szoba. - mondtam, és próbáltam egy mosolyt magamra csalni. Ez egy démonnak kicsit nehéz. 

Kedvesen csillogott a szeme, félelmem egyre jobban kezd elillanni. Tetszik a neve, a hangzása. Kris, szeretem kimondani. Azt hiszem kicsit mélyebben elmerültem a gondoltaimba, mert furcsán néz. 
-Bocs. Zhang Yixing. De kérlek szólíts Laynek....Kris. - ki kellett mondanom - Gyere megmutatom a szobád. - magamhoz veszem a táskáját, de gyorsan kikapja a kezemből. 

-Ezt inkább Én. - mosolyogva néztem rá. Meglepődött, de bólintott. Követtem őt, és egy kedves kis szobába vezetett. Sokkal jobb volt mint a lenti szobám. Sőt! 

-Ez itt a Te szobád. - kicsit arrébb állok, hogy be tudjon menni - A házban egy szabály van. Ha a dolgaimhoz nyúlsz..véged. - próbálok kicsit lazábbnak tűnik, de ideges kuncogásom széthasítja a dobhártyám - Öhm, most hagylak kipakolni. A szobám a földszinten van. Üdvözöllek. 

-Ne aggódj, nem fogok. És kösz... vagy mi. - mondtam zavartan. Franc de elszoktam az emberektől. 

Kicsit jobban csapom be az ajtót, mint az szeretném. Lerohanok a lépcsőn és szaporán lélegzem. 
-Lay mit csinálsz? Szedd már össze magad ember. - csapkodom a fejem, mikor egy hang rémiszt meg az emeltről. 
-Lay...nem vagy éhes? - Kris áll a lépcső tetején. 
-Az előbb nem magamban beszéltem. - válasza egy halk kuncogás volt. 

Mobilommal a kezembe sétáltam le, és álltam mellé. 
-Szóval? 

Zavartan néztem a ház minden szegletét, csak rá ne kelljen.  
-Öhm...A közelben van egy jó kis kifőzde. Nem éppen luxus, de a sojujuk isteni. - végre rá merek nézni. 
-Akkor gyerünk, és Én fizetek.  
-Gyerünk. - mosolyogtam új lakótársamra. 

Elvarázsolt a mosolya, azok a kis gödrök. És a barna szemei. Mellette sétálva néztem az arcát. Nagyon el volt gondolkodva. Remélem még nem érzi mi vagyok. 

Ahogy egymás mellett sétálunk, a szívem majd kiugrik. Mi történik velem?! Nem nézek rá, inkább csak a gondolataimba veszve sétálok. A teste melege perzselte a bőröm, a 30 fokos hőség eddig meg se kottyant, de most folyik rólam a víz. 
-Ez egy meleg éjszaka. - térít magamhoz Kris mély hangja. 
-Az....- motyogom és gyorsan letörlöm izzadt homlokom. 

-Zsepit? - nyújtom neki. 

Kikapom a kezéből és boldogan iramodok neki, mikor meglátom a kis asztalokat.  
-Ahjumma! - üdvözlöm a kedves nénit, aki már kikészítette nekünk az asztalokat. 
-Jaj Kedvesem, már messziről kiszúrtalak. Ki ez a szimpatikus fiatalember melletted? - teljesen megfeledkeztem Krisről. Az arcom teljesen vörös, érzem, hogy lángol. 
-Az új lakótársam...Kris. - kezet fognak, de valami furcsa dolog történik. A néni mosolya eltűnik és fal fehér lesz, majd, mint aki szellemet látott elrohan. 

A vénasszony látó, nem csoda, hogy így megijedt tőlem. Ezek a látók mind Isten szolgái.  
Lay értetlenül pislogott, míg Én vigyorogtam magamban. 


-Szerintem üljünk le. - fogom meg Kris csuklóját és magam után húzom, hogy a kedvenc helyemre vezessem. - Ez az Én törzs asztalom. - fordulok felé. Értetlenül nézek rá, mert csak lefelé bámul. Észre se veszem, hogy még mindig a kezét fogom. Mikor végre leesik gyorsan elengedem őt, az arcom ismét lángba borul és lehúzom az első pohár sojum.  
-Mi volt ez az előbb? - kérdezem és a még mindig minket figyelő nénit nézem - Mi vagy Te? Valami zombi? - nevettem, mert egy kicsit sem bírom az alkoholt és ez az egy pohár már is megteszi a hatását. 

-Zombik nem léteznek. - fintorgok. -De mások igen. - démonian nézek rá. 

-Ne nézz rám így. - a hátamon végig szaladt a hideg.  
-Miért? - kérdezi, és tovább néz. 
-Zombis. - kuncogtam.  
-Zombik nem léteznek. - állítja. 
-Honnan veszed? - oldalra billentem a fejem és próbálom minden erőm összeszedni ahhoz, hogy józannak tűnjek.  
-Igyál még... - tölti újra a poharam. 
-Ne itass le. - mérgelődök, de azért gyorsan lehúzom az alkoholban gazdag italt. 

-Nem itatlak. - húztam össze a szemöldököm. 

-De igen. - mutatok felé - Látom a szemedben, ami annyira szép *hükk* 
-Tessék? - néz rám furcsán. 
-Semmi. - vágtam be a műdurcit. 

Elvigyorodtam.  
-Szóval szép a szemem? 

-Fogjuk rá. - néztem újra a vizet. Hosszú ujjai az állam csikizik, hirtelen az arcát pillantom meg.  
-Ha hozzám beszélsz...nézz rám. 

Szemeibe néztem, de túl ködös volt. 

Nem tudtam, hogy miért teszem, illetve, de igen, nagyon is jól tudtam, hogy az alkohol igen csak felbátorított. Ajkaim szorosan ajkaira tapasztottam. Hallottam a néni messziről jövő kiáltását, de nem érdekelt, csak elakartam veszni az előttem ülő fiúban. 

Hirtelen tapadt az ajkaimra, Én pedig megfogtam és eltoltam.  
-Ideje haza menni. - álltam fel. -Túl sokat ittál! 

-Nerrmmm~ Én..Én nem is vagyok részeg. - rángatott fel Kris, de a lábaim kocsonyákká változtak.  
-Kelj már fel! - parancsolt rám és valami furcsa, sötét érzés szaladt át a testemen, amint hozzám ért. Félni kezdtem tőle.  
-Engedj el. - szinte azonnal kijózanodtam. Hátrálni kezdtem. 
-Lay. - nyúlt a karomért, de Én a földön kúsztam és kapálózva kiabáltam, hogy hagyjon békén. 

Határozatan néztem a szemeibe, magamban elmormolva egy igét, amitől elájult. Feldobtam a vállamra.  
-Elnézést a kellemetlenségek miatt. - hajlongtam. És gyorsan kiiszkoltam onnan. 

Hirtelen elsötétült a világ. Mire felkeltem már otthon a kanapémon feküdtem félmeztelen. A fejem hasogatott, megnyomtam a kanapé melletti kis órát, ami hajnali fél 3-at mutatott.  
-Mi történt velem? - dörzsöltem a tarkóm. 
-Csúnyán lerészegedtél. Én pedig haza hoztalak. - a sötétben, a kanapén ült Kris. A szemei vörösek voltak. Nem tudom miért, de félni kezdtem. 

Láttam rajta, hogy megijedt, így oldalra néztem.  
-Miért csókoltál meg? 

A kérdése hirtelen jött. Ha azt mondom, hogy amióta megláttam őt vonzódom hozzá félek, hogy elmegy. Nem akarok újra egyedül maradni.  
-Mert...- suttogtam. Felpattantam a kanapéról és a szobám felé vettem az irányt. 

Elkaptam a karját, és megállítottam.  
-Emlékszel rám? - suttogtam neki.

Szorítása egyre jobban erősödött a karomon. "Emlékezni? Mire kéne emlékeznem?"  
-Nem értelek. - a hangom megcsuklott. 
-Kérlek....Kérlek Lay. Emlékezz rám. 

-Tudod ki vagyok, csak enged, hogy a szíved emlékeztessen rám. - engedtem el és a szobába sétáltam. Ennek nem így kellene történnie. 

Miután egyedül hagyott, szavai egyre hangosodtak a fejemben. Utána rohantam. Nem egyszer buktam orra, de nem érdekelt a sajgó lábam, csak választ akartam a kérdésekre, amik a fejembe tódultak.  
-Mire kéne emlékezzek?! Kris! KRIS! KI VAGY TE? MIT JELENTESZ NEKEM? - üvöltöttem az ajtaja előtt - NYISD KI EZT A ROHADT AJTÓT! NYISD KI! - dörömböltem.


2013. június 16., vasárnap

Réka: Time of dying

Nem tudom hogyan is kezdődött az egész vagy, hogy mikor is volt pontosan, csak azt tudom, hogy évekkel ezelőtt történt minden, mint egy fura álom.  Egy véletlen, mely fenekestül felforgatta az életem. Minden megváltozott azután, hogy találkoztunk, hogy beléptünk egymás életbe, hogy az egyik legfontosabb helyet foglaltuk el a másik szívében…

 Első találkozás~

Első napos gyakornokként rohangáltam a hatalmas épületben. Fejvesztve kerestem a termet, ami a lapokon szerepelt, de rá kellett jönnöm, hogy baromi rossz helyen járok. Elindultam másfelé hátha megtalálom a kezdőknek kijelölt termet. A portán azt mondták, ha zenét hallok akkor csak jó helyen lehetek. Sokáig bóklásztam mikor halk zene ütötte meg füleim. Gyors léptekkel mentem az ajtóhoz ahonnan kellemes ritmus szűrődött ki. Kezemet a fém kilincsre tettem és lassan lenyomva beléptem a terembe. Telefonom, melyet eddig görcsösen szorítottam, kihullott fehérré vált ujjaim közül és hangos puffanással  esett darabokra a padlón. 
- Bocsánat. – hajoltam meg és kezdtem el azonnal összeszedni a földön heverő cuccom.
- Bocsánat? Ennyit vagy képes kinyögni?!- akadt ki az egyik, aki a teremből volt. Nem néztem fel csak csendben szedegettem telefonom darabjait.  Mikor az összes alkatrész a kezemben volt, mélyen meghajolva egy halk bocsánat kérés közepette fordultam volna hátra és mentem volna ki, de a padló helyett valaki lábára léptem rá, aki nem törődve az egésszel  beszélni kezdett.
- Bocsánat a késésért. – húzta ki lábát enyém alól , mellém lépett és meghajolt.
- Ma mindenki csak bocsánatot tud kérni?!- kérdezte az előző srác ugyanolyan hangnemben mikor én zavartam meg a próbát.
- Mi baja van?- kérdezte a többieket bámulva a mellettem álló egyed. Nem vártam tovább. Ránéztem és halkan megszólaltam.
- Mianhae.- mondtam neki és kimentem a teremből.

Barátok ~

Ebédszünetben felszöktem a tetőre, mint ahogy az iskolában is csináltam, ha egyedül szerettem volna lenni.  Ahogy a lágy szellő simogattam bőröm és a nap gyenge sugarai melegítették a testem mindig nyugodtságba burkolózott elmém. Gondolataim nem háborúztak egymással.  Nyugodtan pihentek, mint ahogy a kisgyermek édesdeden szuszog, ha elfáradt.  Ilyenkor nem törődtem semmivel és senkivel. Nem érdekelt a lányok örökös hisztije, hogy nekik ez fáj vagy ilyen meg olyan problémájuk van. Meg, hogy belezúgtak az egyik traneebe de ő rájuk se hederít.  Elegem volt a folytonos nyavalygásukból.  Egy hónapja ismerem őket, de már most utálom a felét.
- Min gondolkodsz?- hallottam egy mély hangot közelebbről.
- Semmin. - húztam fel térdeimet és karjaimat összekulcsolva rajta fejem rádöntöttem.
- Nekem nem úgy tűnik. Na nyögd ki kislány mi bánt. - ült le mellém és arcom elé tartott egy doboz üdítőt. 
- Köszönöm. - nyúltam a hideg dobozért. Sóhajtva kinyitottam, ittam egy kortyot és mesélni kezdtem. először meg se akartam szólalni, aztán egy üdítővel levett a lábamról és mindent kikotyogtam neki. Ő mosolyogva hallgatott végig mindent és néha helyeselt pár bólintással és közbeékelt mondattal, hogy figyel rám. Órákat beszélgettünk miután kipanaszkodtam magam.  Az egész épület már minket keresett, de nem törődtünk azzal, hogy neveinket kiáltva talán fejveszte rohangálnak a hatalmas épületben két kis álmaiért küzdő gyakornokot keresve, csak ültünk tovább a hűs levegőn és beszélgettünk… Barátok lettünk.

Barátság extrákkal~

Nem tudom mennyit ittam aznap este, de azt tudom, hogy volt már bennem rendesen pia. Ha megszondáztattak  volna nem alkoholt találnak a vérembe, hanem vért az alkoholomban, ennek ellenére tisztán emlékszem mindenre. A debüt utáni partiról mentünk haza, bár én nem otthon kötöttem ki, hanem nála.  Beérve a tömb ház kapuján egyből egymásnak estünk. Vadul faltuk a másik ajkát.  Közben felértünk lakásához. Ajtójának döntve kereste zsebeiben a kulcsokat. Mikor megtalálta a zárhoz hajolva próbált bele találni. Amin a kulcs benne volt a lyukba elfordítottam közben nyakamra egy apró puszit lehelt. Az ajtó, aminek eddig támaszkodtam eltűnt hátam mögül. Mellkasának dőltem és hallgattam gyors szívdobogását. De nem sokáig tartott eme elfoglaltságom. Térdhajlataimnál kezeket éreztem, majd pillanatokkal később egy puha bevetetlen ágyon landoltam.  Magamra rántottam a szobában lévő másik személyt és ajkainkkal azonnal eggyé forrtak.  Nyelvével végignyalt puha párnaimon. Résnyire kinyitva számat keringőre hívtam nyelvét. Vad táncot jártak. Kezeimet pólója alá vezettem és körmeimmel végigsimítottam hátán felhúzva közben pólóját. Ő sem tétlenkedett. Elvált ajkaimtól és nyakam kezdte ostromolni, közben szabad kezével felhúzta pólóm végigsimítva hasamon.  Beleremegtem hosszú ujjainak érintésébe és hajába túrva újabb csókba invitáltam formás ajkait.  Közben lehámoztuk egymás fölöslegessé vált fölsőjét. Magam alá gyűrve nemesebbik felén foglaltam helyét és meztelen felsőtestét kezdtem kényeztetni.  Ujjaim hegyével bebarangoltam az egészet, majd puszikkal leptem el. Finoman kulcscsontjába haraptam és végignyalva felsőtestén nadrágja gombjával kezdtem bíbelődni.  Lehúztam róla farmerját és az ágy mellé dobva felkúsztam ajkaihoz.  Átfordított minket és visszavette az irányítást. Végigsimított fehérnemű mögé bújt melleimen, majd kicsit megemelt, a kapcsot kipattintva megszabadított melltartómtól. Végignyalt fedetlen domborulataimon majd mini szoknyámat lerántotta rólam és legérzékenyebb pontomhoz ért. Halk sóhaj szaladt ki ajkaim közül. Vártam további ténykedését de megállt. Kezeimet nyaka köré csavartam és lehúztam magamhoz. Végignyaltam puha ajkain és fölé kerekedve boxeren keresztül végignyaltam dudorán. Fogai közül halk morgás hallatott. Tudtam, hogy élvezni ha tovább mennék, de megálltam. Felette térdelve vártam mit lép erre. Pillanatokkal később megszabadított utolsó ruhaneműmtől. Ujjaival bejáratomnál körözött, közben kaján vigyora közben végignyalt felső ajkán és lehajolt hozzám. Gyengéd csókot lehelt számra közben egyik ujját belém vezette. Pillanatok múlva csatlakozott az előzőhöz még egy. Velük játszadozott egy darabig közben melleimet ostromolta nyelvével. Egy idő után megelégeltem a dolgot. Boxere korcához nyúltam és elkezdtem lefele tolni. Vette a lapot. Ujjait kihúzta belőlem, nadrágjától a másodperc töredék része alatt szabadult meg. Farmere zsebében kutakodott, majd megtalálva az óvszert magára húzta és lábaim közé helyezkedett. Kulcscsontomra lágy csókot hintett, majd ajkaimra marva elmerült bennem…

Vége~

Évek teltek el azóta az este óta, mégse tudom kiverni fejemből.   A mai napig képes vagyok ugyanolyan intenzivitással átélni azt az éjszakát, még ha hónapok óta nem is találkoztam vele. Talán fél éve láttam utoljára. Nem tudom pontosan. Az elején még számoltam a napokat, amiket külön töltöttünk, de egy idő után feladtam és beletörődtem abba, hogy ha rajta múlik soha nem láthatom, soha nem feküdhetek a karjaiban, nem csókolhatom puha ajkait és nem hallhatom mélyen csilingelő hangját, amikor hozzám beszél. 
- Rory. – hozott vissza a jelenbe Mirae. Kérdőn pillantottam rá.
- Figyeltél?- nemlegesen megráztam fejem és az orvos felé fordultam. Újra belekezdett mondandójába, de szavai nem jutottak el hozzám. Nem akartam őket hallani. Nem akartam tudni mennyi időm van még hátra. 

Elhagyva a kórházat előbbi feszült énem eltűnt és mosolyogva lépteltem a temérdek ember között. Mirae csak csendben sétált mellettem korom tekintettel. 
- Mi  a baj ?- kérdeztem mikor pirosra váltott a lámpa.
- Végig nem figyeltél igaz?
- Nem. 
- Hogy vagy képes ilyen jól kezelni? 
- Élni akarok.  Vele vagy nélküle, de élni akarok.  Igen összetörtem mikor közvetlen azután tudtam meg, hogy az ügynökség eltiltott minket egymástól.  De élnem kell, ha még viszont akarom látni. – indultam meg a zöldre váltott lámpa láttán. 

Hónapok teltek el azóta a beszélgetés óta és az állapotom egyre csak romlott, mégsem adtam fel. Küzdöttem. Foggal körömmel harcoltam ellene, de éreztem, hogy képtelen vagyok felülkerekedni rajta, ha most nem is, de egy idő felemészt az élet. A lakásom nappalijában ültem gondolataimba merülve. 
- Mirae - üvöltöttem barátnőm nevét. 
-  Mondjad. - sietett le az emeletről. 
- Van még egy valami, amit meg akarok tenni. Segítesz?- néztem rá kérlelően. Bólintással és egy halvány mosollyal jelezte beleegyezését.

Egy héttel később a munkahelyen díszcsarnokában álltam. Ujjaimmal görcsösen szorítottam a mikrofon. Hallottam, ahogy az összes itt dolgozó a függöny túloldalán a sötétben suttog nem értve miért lettek ide hívva, majd percekkel később halk zene szólalt meg . Egy kellemes dallam csendült fel ellazítva a teremben összegyűlő tömeget. Mikor vége lett az előbbi lágy dallamnak hangos rock zene indult el mindenkire a frászt hozva. A függönyt elhúzták és kis fénnyel megvilágítva a színpadszerűséget amin álltam.  Számhoz emeltem és rekedtes hangomon énekelni kezdtem. 

On the ground I lay
Motionless in pain
I can see my life flashing before my eyes…
Did I fall asleep
Is this all a dream
Wake me up, I'm living a nightmare.- fejem lehajtva küzdöttem könnyeim ellen de a következő sornál utat törtek maguknak.

On this bed I lay
Losing everything
I can see my life passing me by
Was it all too much
Or just not enough
Wake me up, I'm living a nightmare. – a dalt folytatva jöttem rá, hogy mennyire hiányzik és előbbi kibuggyanó könnyeim letörölve fejeztem be a dalt. 

I will not die, I'll wait here for you
I feel alive, when you're beside me
I will not die, I'll wait here for you
In my time of dying…

Szó nélkül rohantam ki a teremből. Elakartam neki mondani mennyire szeretem, de nem akartam neki fájdalmat okozni. Nem akartam teljesen összetörni. Könnyek áztatta arccal futottam át a zebrán. Csak a dudaszó állított meg. Oldalra fordulva vártam, hogy közelebb érjen. Nem mozdultam. Képtelen voltam akár csak egy milliméter felemelni lábaim. A hátam mögül hangos kiáltásokat hallottam.  Hátrafordultam és aggódó tekinteteket láttam. Halvány mosoly kúszott arcommal., mikor láttam mennyien féltenek, de már késő volt. Az autó, mely őrült sebességgel tartott lassan elért és átgázolva rajtam hajtott tovább. Az ütközés előtti pillanatban szerelmem szemeibe néztem és halkan elmondtam azt a mondatot, amit fél éve akarok.
- Szeretlek Chanyeol….