2012. december 19., szerda

Réka: Réka: Revenge, my bad friend and our life: 2.The boss, the new staff and he...


Olvasni kezdtem , de a sorok között semmi értelmeset nem találtam. Mintha teljesen más dimenzióban lévő ember, lény írta volna. Megfejthetetlennek bizonyult számomra.
- Kódírás. Valami kódírás lehet. – mondtam az üres háznak fel s alá járkálva viszont ezen kívül semmi. Semmi épkézláb magyarázat nem jutott az eszembe. Semmi kézzel fogható ötlet, miért pont ide küldték ezt a levelet. Gondolataimat az óra egyre bosszantóbb ketyegése zavarta meg. Felnéztem a fém tárgya. Majd tekintettem a hátam mögötti ajtóra vándorolt. Arra az ajtóra, amit anyám halála óta egyszer sem nyílt ki. Sose tudtam mit rejt ez az ajtó maga mögött. Egyszer sem kérdeztem meg a szüleim miért tűntek el sokszor órákra mögé. Úgy voltam vele, ha itt az ideje majd meg tudom. Úgy érzem ez az idő most jött el. Remegő kézzel nyúltam a kilincs felé, majd lassan a kulcsot elfordítva utat nyitottam magam a titok feltárása felé. A szemeim tányérnyi méretűek lettek mikor a szoba teljes tartalma elém tárult. Nem hittem , hogy ez tényleg a valóság. Ez nem lehet, ez biztos csak egy álom…
A falon megannyi cikk és fénykép sorakozott. Bűnőzökről temérdek információ szétszórva a padlóra. és pár a falra a kitűzve. Közelebb sétáltam az egyikhez. Annak a férfinek a neve szerepelt a poros lapon , aki nem sokkal anyám halála előtt került a sittre. Nem tudom mit érzek. A lelkemben az érzelmek megannyi válfaja vív hatalmas csatát. Képtelen lennék szavakban önteni , ami bennem zajlik. Tovább mentem. Nem foglalkoztam a cikkekkel, a képekkel és az információkkal. Laptop, számítógép és számomra ismeretlen elektronikus kütyük sorakoztak egy polcsoron. Megfogtam néhányat és tanulmányoztam őket, de semmivel nem lettem előrébb. Bűnőzök fényképei, információk, fegyverek…Mik lehettek a szüleim?! Lábaim elgyengült és a földre rogytam, ahogy éles tőrként hasított belém a felismerés. három betű. Három betű, ami miatt a szüleim örökre távoztak az élők sorából. Kém. Kémek voltak és ezt próbálták titkolni végig előlem ezzel védve egyetlen kicsiny lányukat, de a sors kegyetlen. Egy szempillantás alatt magamra hagytak ebben a rohadt világban…Sírni lett volna kedvem. Ordítani. De semmi. Egyetlen érzés sem uralkodott el rajtam. Üveges tekintettel bámultam előre. Egy furcsa jel kandikált ki az egyik doboz mögül. Felálltam és kihúztam.
- Kém írás?!- mondtam ki hangosan a címét a táblának. Kiszaladtam a levélért és a tábla mellé tettem. Ugyanazok a jelek. Papírlapot és tollat vettem elő és megfejtettem a nekem szánt levelet.

" Nagyon jó. Első lépés kipipálva. Ha többet szeretnél megtudni a szüleidről akkor..."
Teljes sokkhatás alá kerültem. Soha ha nem gondoltam, hogy az utóbbi időkben a hajnali órákban ehhez hasonló leveleket fogok fejtegetni, ahelyett , hogy a nap fáradalmait kipihenjem. A szemeim már majdnem leragadtak, de agyam folytonos kattogása miatt képtelen voltam elaludni. Nagy nehezen jött csak álom a szememre; rövid idő után viszont órám borzalmas csörgésére riadtam fel. Megint iskola.- futott át agyamon. Fáradtan, szemeim alatt hatalmas karikákkal tápászkodtam ki az ágyból, öltöztem fel és indultam az iskolába. Egy újabb rémes délelőtt következett, de bementem. Sose futamodtam meg semmitől, nem most fogom elkezdeni. Fáradtan léptem át a pokol küszöbét, megint. Első utam az orvosiba vezetett, de Elit sehol nem találtam. Egy hozzá nem hasonlítható öreg, mogorva, fehér köpenyes bácsit láttam, amint éppen valakivel nem túl kedves hangnemben beszélt. Résnyire nyitva hagyva az ajtót otthagytam az orvosi szobát és az osztályterembe mentem. Óráim csigalassan teltek, de mér az ebédszünetnél tartok. Egy hamis mosoly szokott arcomra, holott, mint mindig most is egyedül ültem, Titkon reménykedtem benne, hogy megtalál, Hogy a fiú, akire talál újdonsült barátként tekintek, leül mellém. Tekintettem végig pásztáztam ez egész helyiséget, de ahogy Elit, úgy őt se találtam. Kezembe vettem a tegnap megfejtett levelet. Újraolvastam, majd ebédet érintetlenül otthagyva kirohantam a teremből, felszálltam az első arra járó buszra, majd gondolkozni kezdtem, hogyan jutok el a megadott címre…Kisebb akadályok révén, de végül sikeresen véve őket eltaláltam. Egy hatalmas épület előtt álltam. Percekig csak bámultam a kaput, mely utat nyit a felhőkarcoló nagyságú épületbe. Kicsit megijedtem, majd erőt véve magamon, azzal a gondolattal, ennél rosszabb már úgyse lehet, lábaim mozgásnak indultak és átlépve a küszöböt már az épület aulájában a recepció előtt toporogtam. Fogalmam se volt arról, mit kell csinálnom, így csak bambán álltam az asztaltömb előtt. A velem szemben lévő velem egy idősnek kinéző srác csak kérdőn nézett rám.
- Elnézést.- mondtam.
- Mit szeretnél? Kit keresel?- tegezett le egyből, ahogy kérdéseit feltettem nekem. Gondolkozni kezdtem. Nem tudtam mit szeretnék, ahogy azt se , hogy kit keresek egyáltalán. Magam sem értem mit keresek itt egyáltalán, de ha már eljöttem utánajárok pár dolognak. Vezettem végig gondolatmenetem, majd megszólaltam:
- Őszinte leszek. Nem tudom hol vagyok, hogy mi ez az épület…
- Akkor mit keresel itt?- vágott szavamba.
- Hadd fejezzem be.
- Tessék. Senki nem akadályoz meg benne.
- De, te agyament…Szóval tegnap kaptam egy levelet…- kezdtem kutakodni a táskámba.
- És?- kérdezett vissza a srác.
- Látod, most is.- nyújtottam felé a már megfejtett példányt. Eszem ágában nem volt odaadni az eredetit.. Megnézte, majd újra szemkontaktust létesített velem. Szemeiben már nem a ’kit érdekel mit keresel itt csak menj már’- elt lehetett kiolvasni, hanem a meglepődöttséget, vagy a büszkeséget?! Nem értettem mi lelte hirtelen, de ahogy megszólalt kezdtem kapizsgálni a dolgot.
- Szép munka. –dicsért meg. Felszólok a főnöknek.- mondta mosolyogva. Szóval ő is tud róla, vagyis gondolom tud róla, hogy az nem az eredeti levél. Vártam, amíg intézkedik, közben nézelődtem. Semmi furcsa nem volt az épületben, mégis valami, nem mondanám rossznak, csak a megszokottól más érzés kerített hatalmába. Olyan mintha már nem először járnék itt, mégis valahogy az emlékeimben semmi, még csak ehhez hasonló épület sincsen, nem hogy ez.
- Tessék.- nyomott kezembe egy papírt. Nem néztem mi az , vagy mi lehet rajta, csak őt bámultam értetlenül.
- A lapon rajta van minden.- válaszolt fel nem tett kérdésemre.
- Köszönöm.- mosolyogtam a fiúra és elindultam előbbi felfedezésem során talált folyosószerű valami felé.
- Sok sikert.- halottam egy halk kuncogást hátam mögött.
- Kösz.- mormoltam el magamnak.
Nem telt sok időbe mire eljutottam a kijelölt helyhez. Remegő lábakkal álltam az ajtó előtt, de nem tudtam eldönteni, hogy a félelem, az izgatottság, vagy talán a kíváncsiság miatt remegnek, mint a nyárfalevél. Az ajtó kilincséhez emeltem kezem, de lenyomni már nem volt elég bátorságom.
- Gyere be.- szólalt meg egy ismerős hang az ajtó rejteke mögül. Megijesztette ezzel, a kilincset egyből lenyomtam és beléptem a hatalmas irodába, ami inkább hasonlított egy lakosztályra , mint munkahelyként funkcionáló helyiségnek. Becsuktam magam mögött a bejutást akadályozót és a formalitást elhagyva rögtön feltettem első kérdésem, amire jelen pillanatban nagyon kíváncsi voltam.
- Honnan tudta, hogy…- nem fejeztem be mondatom, vagyis kérdésem, a főnök nevezett, számomra még ismeretlen személy megfordult székével és válaszolt volna kérdésemre. Megpillantottam és a szavak belém fagytak.- ELI?!- adtam hangot meglepődöttségemnek.
- Neked is szia, kicsi lány. – köszönt oda.
- Izé… szóval.. szia.- hajtotta le fejem, ezzel elszégyelve magam.
- Szóltak, hogy jössz.- válaszolt előbbi be nem fejezet kérdésemre.
- De… hát… akkor is. Pont mikor ide értem az ajtóhoz.- kezdtem el hangosan gondolkodni.
- Min Hee, később magadtól fogsz rájönni a válaszra, de most hadd mutassak be valakit.- állt fel asztalától és indult meg valamerre. Ebben a hatalmas szobában, vagy minek nevezzem teljesen elvesztettem azt a csöppnyi tájékozódó képességem.
- Gyere már…- szólt vissza Eli. Követtem hangját közben szemeimmel végig a földet pásztáztam. Nem figyeltem merre megyek, csak mentem előre az orromat követve mikor is beleütköztem valami, vagy inkább valaki. Popóra csücsöltem és csak egy felém nyújtott kéz miatt állapítottam meg azt, hogy nem egy tárgynak hanem egy élő személynek mentem neki.
- Bocsi.- mormoltam egy halvány bocsánatkérést, majd segítő kezét elfogadva újra talpra álltam, fejem felemeltem, de ahelyett, hogy kérdezzek ennyit voltam képes kinyögni.
- Te…

2012. december 11., kedd

Réka: Return...


„Nem tudom mikor kezdődött pontosan ez a végeláthatatlan fájdalom. Az üresség a lelkemben, mely lassan felemészt, teljesen magába kebelez , majd mint egy vékony faágat összeroppant. Talán egy hete tart, kettő, de lehet egy hónapja vagy kettő, hogy az egész elkezdődött… Feltápászkodtam ágyamból és a naptárhoz léptem. Öt hónap. Öt hosszú hónapja tart ez az önmarcangolás. Öt hónapja hagytam hátam mögött mindent. Egy szó nélkül léptem ki a körülöttem lévők világából. Egyetlen apró szó sem csúszott ki a számon mikor utoljára láttam a kis csapatot. A búcsúzás fájdalmas. Meg akartam kímélni a srácokat ettől az érzéstől, ezért nem szóltam nekik, de így a tátongó űr amit okoztam nem csak engem emészt fel hanem őket is, őt is. Majdnem fél év telt el azóta, de ezt a sebet, melyet önmagamnak köszönhetek senkinek nem sikerült beragasztania. Darabjaira hullott szívem otthagytam a búcsúzás gondolatával a világ másik felén és a tátongó űr az idő előre haladtával egyre nagyobb és nagyobb lesz. Ez az űr, mely bennem èl emészt fel hamarosan és roppant össze teljesen ami ellen egyetlen gyógymód van csak. Egyetlen egy módszer, ami jelen pillanatban számomra teljességgel lehetetlen...
A mai nap is ugyanolyan, mint a többi. Felkelek, bemegyek az előadásokra hazajövök és lefekszem. A laptopot csak a szakdolgozatok miatt kapcsolom be. Csak létszükséglet esetén használom az elektronikus eszközt. A telefonomon lévő összes emléket egy pendrivera töltöttem, amihez öt hosszú hónapja nem nyúltam. Az emlékeket mind magamban hordozom. A telefonom is csak akkor kell, ha a sulival kapcsolatban van valami intézni valóm. A barátaimra se számíthatok már. Elfordultak tőlem, nincs kedvük egy élőhullával foglalkozniuk .Megértem...”
Lassan kikeltem az ágyból és a konyha felé vettem az irányt. Feltettem fekete éltetőm főni. A konyhából kilépve a fürdőszoba fele mentem, hogy csöppnyi életet varázsoljak élettelen arcomra. Kiválasztott ruháim magamra öltöttem megittam forró, fekete italom, cuccaim kezembe kaptam és indultam az egyetem fele. Az épület körül már nyüzsgött az élet. A koreai professzorom jött felém hatalmas vigyorral az arcán. Nem tudtam mire vélni az öreg tanár jókedvét, de kedves, őszinte mosolya átjárta fagyos lelkem és egy piciny, esőcseppnyi boldogság öntötte el szívem, ezzel mosolyra késztetve engem.
- Jó reggelt , Rory kisasszony. - köszönt oda a 60-as éveiben járó férfi.
- Jó napot, professzor úr. Mire fel ez a jó kedv? - kérdeztem közvetlenebb stílusban kedvenc tanárom.
- Ma született meg a második unokám. - mesélte fülig érő szájjal a professzor.
- Gratulálok. A kórházba tart? -kérdeztem őszinte kíváncsisággal.
- Igen. Szóval a mai előadás elmarad- közölte és már indult is tovább. – Rory, a napokban érkeznek az ösztöndíj papírok. - tette még gyorsan hozzá...

Késő estére értem haza. Fáradtan lépkedtem az előszobában mikor bevillant az ösztöndíj... Feltépve bejárati ajtóm futottam le a postaládákhoz. Remegő kézzel nyitottam ki , de a kis fémdoboz az ürességtől kongott. Szomorúan battyogtam újra fel a lakásba , ahol lerúgtam cipőim, kabátom levettem és úgy, ahogy voltam bedőltem az ágyba.
Az őszi gyenge nap simogató sugaraira ébredtem fel. A halovány fény bejárta a szoba minden egyes zugát. Az egész kis helyiség narancssárgában pompázott.
’Mintha naplemente lenne.’- gondoltam magamban és végignéztem az ágyon. Tegnapi ruháim felismervén nagy nehezen kikászálódtam. Felfrissítettem magam, és reggeli teendőim elintézése után az egyetemre vezetett első utam. Négy előadásom lett volna, de csak kedvenc professzorom által tartotton vettem részt. A nap további részében a szakdolgozatomhoz kerestem anyagokat. Az estémet egy olcsó mégis megbízható étteremben töltöttem, hogy a változatosság kedvéért valami főtt étel is bejusson szervezetembe. A házhoz érve első utam a postaládának nevezett kis dobozhoz vezetett, de megint üres volt.
Kezdtem feladni a reményt. A reményt, hogy mindent sikerül rendbe hoznom. Péntek van. Négy napja csak a postaládámra koncentráltam. Nem nagyon jártam be az órákra a szakdolgozatommal se haladtam túl sokat. Őrülten reménykedtem, hogy sikerül, de a remény utolsó szikrája is kezdett kihunyni lelkemben. Péntek lévén úgy döntöttem meglátogatom az egyetemet pár nap kihagyás után. Az épület körüli kis parkban sétáltam mikor egy ismerős hang szólított meg:
- Rory.- fordultam a hang irányába.
- Professzor úr.- biccentettem köszönésképp.
- Mi ez a rossz kedv, kicsi lány?- kérdezte a boldogságtól kicsattanó férfi. Nem válaszoltam neki, folytatta.- Nem kéne lógatnod az orrod, hiszen...- erre már felemeltem fejem.
- Hiszen? Tanár úr micsoda? Lassan fél éve, hogy érzelmi roncs vagyok, miért lenne jó kedvem?!- kezdtem el könnyeimmel csatát vívni.
- Tessék.- nyújtott egy borítékot a kezembe.
- De hiszen ez nyitva van- néztem meg közelebbről.
- Gratutálok  Rory.
-Mégis mihez gratulál? - lepődtem meg gratulációján és nem is értettem a dolgot.
- Azt hittem azért nem jöttél, mert már készülődsz.
- Mégis hova készülődnék , professzor úr ? - értetlenkedtem.
- Te nem kaptál?
-Mit nem kaptam?! kérem beszéljen érthetően mert ezekből a fél mondatokból nem tudom meg mit szeretne mondani.- a professzor nagy levegőt vett és újra neki fogott.
- Miután bent voltam a kórházban este még visszanéztem ide és az asztalomon egy levél volt. Azt hittem a napokban, azért nem voltál, mert készülődtél. - látta , hogy még mindig nem világos minden így folytatta.- A borítékban az ösztöndíjról küldtek értesítést...- szavai visszhangoztak a fejemben. Körülbelül már tizedjére játszódott le a jelenet előttem újra mire felfogtam szavainak értelmét és boldogságomnak könnyeim se tudtak megálljt parancsolni.
- Istenem... -ennyit voltam képes kinyögni. Majd kicsivel később köszönetet mondtam a professzornak és hazaindultam, hogy lázas készülődésbe kezdjek.


1 hét múlva:
„Kérem kapcsolják be öveiket.”- erre a mondatra ébredtem fel a hosszú út után- Üdvözöljük Önöket Seoulban. Reméljük kellemesen utaztak. Köszönjük, hogy minket választottak. -cuccaimat összeszedve követtem az embertömeget, mely a kijárat fele haladt. Felvettem poggyászaim és taxi után néztem... nem túl nagy sikerrel. A repülőtéren vártam egy jó ideig, de feladtam,. képtelen voltam tovább várni. A padról felálltam, csomagjaimat magamra aggattam és elindultam a nagy világba. Régen voltam már itt, de a buszmegállót sikeresen megtaláltam. Nem tudom mennyi idő telt el mire megérkezett a busz , ami számomra a legjobb volt. Mivel ne volt már meg a közlekedési kártyám, így kénytelen voltam jegyet venni amivel elbíbelődtem egy ideig, de kis izgalmam se hatott ki nyelvtudásomra és sikeresen vettem a kezdeti nehézséget. Olyan fél órát utaztam mikor úgy döntöttem, hogy itt az ideje leszállnom. egy órás városnézés után beültem egy kis kifőzdébe és telepakoltam korgó gyomrom , ezzel csöndre késztetve. Megköszöntem a finom ételt és a kedves kiszolgálást. csomagjaimat Újra magamra kaptam majd hirtelen ötlettel vezérelve az egyetem felé mentem. Fáradtam rogytam le az épületkomplexus parkjában lévő egyik padra. Nem tudom mennyi ideje várhattam már, talán el is bóbiskoltam, mikor valaki megszólított. Az ismerős hangra kinyitottam csukott szemeim.
- Rory?!.
- Myeong Joon?!- lepődtem meg, de ahogy elnéztem ő se volt másképp.
- Hát te ?! Ezer éve nem láttalak. Mi van veled? Mi történt? Hol voltál eddig? Ugye tudod, hogy van mit mesélned csajszi.- zúdított rám egyszerre mindent.
- Én...hát...nem is tudom- hebegtem habogtam össze-vissza.
- Na gyere.- fogta meg csomagjaim egy részét, kézen ragadott és húzott maga után.
- Myeong Joon.- szólítottam meg. Felém fordult. - Mégis hová megyünk?
- Haza.
- Mármint hozzád?!
- Nem, a bácsikámhoz. Mégis hova máshova mennénk?!
- Bocs, hogy biztos akartam benne lenni.- nevettünk fel mindketten hangosan. Régen nevettem már szívből, de Myeong Joon miatt képes voltam közel 10 perces együttlét után hangosan, élvezettel nevetni.
-Jó újra hallani ezt a nevetést. - jegyezte meg a szőke fiú; és nevetését felváltotta egy egyszerű, hangtalan mégis melengető, kedves mosolygás.
Már elfelejtettem pontosan hol lakik, de az út , talán a nehéz csomagok , talán a fáradtság miatt , iszonyat hosszúnak tűnt.
- Kérsz valamit?- tért rögtön a lényegre miután becuccoltunk a vendégszobájába.
- Nem köszönöm. Ettem mielőtt az egyetemre mentem.
- És inni?
- Hát azt elfogadom.
- Mit kérsz? Van ….
- Hééé, Myeong Joon, lassabban.- kértem , hogy lassítson egy picit, mert nyelve őrült tempót diktált és szavait érthetetlenné tették.
- Bocsi. Szóval van tea, meg
- A tea jó lesz köszönöm.
Myeong Joon eltűnt egy időre. A konyhában tevékenykedett egy rövid ideig, addig engedelme nélkül és körbe néztem a nappaliban, pedig tudtam mi hol van. Ismertem ezt a helyet, mint a tenyeremet, de 5 hónap hosszú idő és a dolgok itt is változtak.
- Barátnőd van?- kiabáltam és kezembe vettem a képet, amin Myeong Joon egy lánnyal van.
- Nem vagyok süket, de igen.- válaszolta. – Tessék itt a teád. – nyújtotta felém a gőzölgő bögrét.- Na mi van féltékenyek vagyunk?-
- Én?! Ugyan… Myeong Joon ismersz.
- Ismerlek hát… vagyis régen még ezt gondoltam, de…- mondatát nem fejezte be. Leült a kanapéra és várt.
- De?
- De azt hittem ennél többet érek neked.- fejezte be előbb elkezdett mondatát.
- MyeongJoon…sajnálom.- ennyit voltam képes kinyögni.
- Rory, miért csináltad?- kérdezte szomorúan. Hangjában tükröződött a megbántás érzése.
- Sajnálom… én, akkor…Nem tudom, hogy mondjam el..
- Rory, egyszerűen. Semmit nem kell túl komplikálni. Csak mondj legalább egy okot. Egyetlen olyan okot, ami miatt egy szó nélkül el kellett tűnnöd…tudod mennyi ember aggódott érted? Tisztában vagy vele, hogy mennyire padlóra küldted?!
- Myeong Joon, kérlek- halkult el hangom a mondat végére.
- Rory, tudnod kell róla. Napokig nem beszélt senkivel. A szobájából nem akart kijönni. Még enn…
- Meghalt.- képtelen voltam tovább hallgatni. Tudtam, hogy fájdalmat okoztam neki. Tisztában voltam vele, de azt nem gondoltam, hogy ennyire. Megijedtem attól, amit Myeong Joon mondott. – Tönkretettem. – hangom elcsuklott, vállaim rángatózni kezdtek és könnyeim , mint a zápor hullottak szememből.
- Rory… ssshhhhhh.- ölelt meg a szőke fiú és próbált nyugtatni, nem túl sok sikerrel. Ölébe húzott és úgy szorított magához. Egy lassú, melankolikus dallamot kezdett dúdolni, majd ringatni kezdett. Jégbe zárt testem a kellemes dallamra melegedni kezdett, a sírás okozta rángatózás lassan abbamaradt és könnyeim is felszáradóban voltak már mikor pilláim sötétségbe bocsátották elmémet.

Reggel a madarak csicsergésére keltem a vendégszoba ágyában. Ágyban?! De hisz tegnap a kanapén…beszélgettünk, aztán.
- Jó reggelt csipkerózsika.- jött be egy mosolygó szőkeség a szobába egy gőzölgő bögrével.
- Jó reggelt.- dörzsöltem meg szemeimet.- Köszönöm.- emeltem kezeim a felém nyújtott tárgyért.
- Jól aludtál?
- Ühümm.- fújtam meg az illatos melegséget.
- Jobban vagy?
- Persze.- kortyoltam bele a teába. Tudtam mit akar ezzel elérni Meong Joon mégis úgy csináltam, mintha halványlila gőzöm nem lenne róla.
- Rory, direkt csinálod?- tért a lényegre a szőke fiú. Szemeibe néztem és úgy préseltem ki magamból a választ.
- Képtelen vagyok mesélni.
- Tudod, hogy velem mindent megoszthatsz.
- Tudom és nem ezzel van a baj, csak…
- Ne keresd a kifogásokat.
- Nem keresem. –vágtam be a durcát.
- De keresed.
- Na jó igazad van. Menjünk együnk és utána mesélek. Éhen halok, remélem csináltál már kaját- toporzékoltam az ajtóban.
Kimentem a konyhába és ledöbbentem. Nem gondoltam, hogy tényleg étel fog várni, de az asztalon két jól felpakolt tányér fogadott.
- Csukd be még beleszáll egy sült csirke.-  ment el mellettem kacagva Myeong Joon.
- Haha…nagyon vicces vagy. – ültem le vele szemben.- 맛있게 드세요.- köszöntem meg az ételt. Nekiálltunk csendben reggelizni, de nem sokkal később Myeong Joon megtörte.
- Hogy-hogy visszajöttél?- kérdezte két falat közt.
- Majd elmesélem, de tényleg együnk.
- Erőt gyűjtesz, mi?- kezdett el hangosan hahotázni.
- És mi van ha igen?!- vágtam be a műdurcát megint.
- Na inkább egyél, nem áll jól neked ez az arckifejezés.- hagyta abba a nevetést.
A reggeli második felét ismét síri csendben fogyasztottuk el, csak a pálcikák csattogását lehetett hallani vagy ha hangosan nyeltünk le valamit.
- Ez isteni volt, köszönöm- álltam fel az asztaltól és a koszos tányéromat betettem a mosogatóba. Myeong Joon mögém lépett karon ragadott és miután ő is betette a mosogatnivalót maga után húzott a nappaliba.
- Na és most nem menekülsz. Addig el nem mész innen még mindent el nem mesélsz.
- Készülj fel , hogy estig itt fogsz ülni.
- Nem baj. Ma ráérek.- küldött egy biztató mosolyt.
- Mikor elmentem öt hónapja. Nem gondolkodtam. Hirtelen ötlet vezérelt, ezért nem szóltam senkinek. Nagyon hiányzott mindenki otthonról. Akkor egy este alatt döntöttem úgy, hogy itt hagyom egy rövid időre az országot. Return jegyet vettem. Egy hetet töltöttem volna otthon, de…- hangom elcsuklott.
- Mi történt?- kérdésétől könnyek gyűltek a szemembe.
- Mikor hazaértem szembesülnöm kellett az otthoni helyzettel. Képtelen voltam feldolgozni, ami akkor egy hét alatt történt velem.- küszködtem tovább könnyeimmel.
- Rory, kérlek mondd el.- kérlelt a szőke fiú tovább.
- Apáék a reptéren vártak engem. Ismersz engem, mindig is az a vidám lány voltam, teli életerővel, energiával, a családom is ilyen. Az életünk egy rohanás, hozzá kellett szokniuk, de mikor megláttam őket a szívem összeszorult. Sose láttam még ilyennek őket. Mindig mosolyogtak, még ha fáradtak , szomorúak voltak, akkor is, de a reptéren nem. Éreztem, hogy valami galiba van, de a két órás kocsiút alatt nem mondtak semmit. Fagyos volt a hangulat, egy árva szó nem esett még haza nem értünk. A szüleim rögtön azzal kezdték, hogy beszélni szeretnének velem. Megijedtem. Nem tudtam mit akarnak mondani, féltem a szavaktól, amiket később  kiejtettek. Borzalmas volt átélni azt a pár pillanatot. Anyukám szólalt, meg először, de csak annyit volt képes kinyögni…’Meghalt’. Nem értettem az egészet, a szó mégis éles törtként hasított belém. Visszakérdeztem, de választ nem kaptam. Apukám erőt véve magán megszólalt. ’A nővéred elment…örökre.’ ahogy ez a mondat elhagyta apukám száját, bennem úgy omlott össze egy világ…- képtelen voltam tovább folytatni. A könnyek, amik csak gyűltek az emlékezéssel együtt, felülkerekedtek rajtam és potyogni kezdtek. Myeong Joon nem szólt semmit. Mellém ült, karjaiba zárt és ringatott... Minden kiesett az elmúlt talán fél órából. Myeong Joon melengető karjai, még mindig szorítottak. Felnéztem. A szőke fiú édesen szuszogva aludt. Az órára pillantottam, este hét óra. Nem hittem a szememnek. Kinéztem. A város fényei világították meg a sötétbe burkolózott szoba néhány centiméterét.
-Myeong Joon, ébresztő. – simogattam meg arcát, gyengéden a szőke fiúnak, aki erre ébredezni kezdett.
- Jó reggelt Rory. - engedett el, és kezdett nyújtózkodni.
- Paboo… este van.- mosolyodtam el. Myeong Joon hirtelen közeledni kezdett majd egy puszit adott…arcomra.
- Szeretem, mikor mosolyogsz. – húzódott hátrébb.
- Szeretem, mikor feleslegesen bókolsz. –álltam fel mellőle.- Nem megyünk el valahova?
- Mégis hova?- kérdezte full álmosan a fiú.
- Akárhova.- nevettem és indultam az ajtó felé.
- Rory, várj már. - jött utánam a szőke fiú.
Felkaptam kabátom, cipőm magamra húztam és már a folyosón ugráltam izgatottan. Myeong Joon követte példámat, majd bezárta a lakást és együtt mentünk le, ki a házból, hogy újra belevessem magam a szöüli éjszakába.

Sokáig sétáltunk az utakon céltalanul. Mindent megnéztünk, amit akartam. A szivárvány hidat hagytuk utoljára. A kedvenc helyem a fővárosi éjszakában. Imádtam régen is nézni, ahogy a vizet színesre festi a megannyi színben pompázó ledlámpa sokasága.
-Gyönyörű.- mondtam ki hangosan gondolatom. - De menjünk. Még sok hely van, ahova el akarok menni.- rámosolyogtam, majd húztam magam után. Tovább róttuk az utakat. Sok helyen megfordultunk, vacsorázni egy kis kifőzdében álltunk meg. Isteni volt. Nagyon hiányzott már ez az íz világ, ami itt megtalálható. Miután fizettünk továbbmentünk. Szöul nagy részét ismertem már, mint a tenyeremet mégis sokszor tévedtem el. A mai nap se lehetett másképp. Myeong Joont elveszítve teljesen egyedül maradtam. Megijedtem. Próbáltam telefonon keresni, de semmi. Választ sose kaptam. Egyre jobban kétségbeestem. Tudok koreaiul, mégse kérdeztem meg hol vagyok, merre menjek. Féltem az emberektől, nem bíztam bennünk. A névjegyzékben keresgettem, mikor megpillantottam a nevét. Azt a nevet, mely tulajdonosának szívet öt hónapja ripityára törtem. Csak néztem bambán a kijelzőt és ujjaim, mintha maguktól mozognának, megnyomtam a gombot, mely tárcsázni kezdett. Kezeim remegtek. Nem tudom pontosan mitől vagy a félelemtől vagy a tudattól, hogy talán újra hallom a hangját.
' És mi van, ha nem is ez a száma?!'- futott át agyamon, majd egy perces sikertelenség után feladtam. Leguggoltam a járda közepén és halkan sírni kezdtem. A kezemben szorított tárgy hirtelen rezegni kezdett. Letöröltem könnyeim, a kijelzőre pillantottam. Lélegzetem kihagyott egy pillanatra, de másodpercnyi töprengés után megnyomta a gombot. A gombot, mely lehetővé tette, hogy hangját újra halljam.
- 여부세요.- szólt bele azon az angyali hangján.
- Kevin...- suttogtam a készülékbe. A vonal túloldalán síri csend volt a név kiejtése után. 'Kevin ki az?’- hallottam meg a háttérben a többiek hangját, de a fiú nem válaszolt. ’Egy rajongó?’- kérdezte Soohyun. Vagyis azt hiszem ő volt az, a hangjából ítélve legalábbis.
- Nem- válaszolta neki a fiú.
’Akkor ki?’- kérdezte meg Eli. Ebben olyan biztos voltam, mint abban, hogy az utca közepén térdelek könnyekkel áztatta arccal és telefonálok.
- Rory- válaszolta Kevin halkan, de úgy, hogy számomra teljesen érthető legyen ez a négy betű.
’Add ide’- mondta Eli mérgesen?! A hanglejtéséből erre tudtam következni.
- Te mégis mi a jó büdös francot csi...
’Eli kérlek.’- hallottam meg a háttérben Kevin hangját.
- Kevin, nem. Ezt most nem hagyom annyiban. Ronccsá tett, mikor egy szó nélkül eltűnt. Láttad te akkor magad?!...- a washongtoni folytatta, de szavai hozzám már nem értek. Kezdtem elveszíteni minden érzékem, ami segít kapcsolatot létesíteni a külvilággal.
- Kisasszony, kisasszony.- kezdett el valaki szólítgatni. Felemeltem fejem, de már ez a mozdulat fájt. Levegőt alig tudtam venni. A szívem helyett csak egy tátongó űrt éreztem. Képtelen voltam szavakat formálni ajkaimmal.
- Kisasszony, jól van?- jött közel hozzám az öreg hölgy. -Minden rendben?- kezeivel vállamhoz ért. Fojtogató érzés kerített hatalmába. A telefon kiesett a kezemből.
- Rory, mi történt?- kérdezte hangosan Eli. Ezután a külvilág hangjai megszűntek számomra, csak az öreg, hogy tátogását láttam. 'Biztos segítségért kiállt.’ – gondoltam, majd két kéz ért hozzám. Rázogatni kezdett. Felnéztem
-Myeong Joon...
- Rory, mi történt?
- Nem kapok levegőt- kezdtem el kapkodni az éltető oxigén után. Myeong Joon a telefonom után nyúlt, beleszólt. Arcán a döbbenet futott át, amint meghallotta a vonal túlsó végén lévő hangot.
- Nem tudom. Elvesztettük egymást és a földön találtam rá...


- Rory, Rory...- hallottam nevem már fogalmam sincs hanyadjára. Oké, hogy semmi bajom, de azért hagyják már az embert pihenni.
- Mi van?!- szóltam nem túl kedvesen, majd kinyitottam szemem. Nyolc érdeklődő szempár állt előttem. Myeong Joonra néztem és aggódó arcát látva magyarázkodni kezdtem.
- Nyugi ez természetes. - mosolyodtam el.
- Rory ebben semmi természetes nincs.- jóformán már üvöltött velem.
- De, Myeong Joon ez öt hónapja nálam természetesnek számít.
- Bocs, hogy közbeszólok.- vágott közbe Eli.- De mi ez az egész?- kérdezte. Arcáról a teljes értetlenség sugárzott.
- Megint mesedélután?!- akadtam ki. Myeong kézen ragadta Elit és ennyit mondott:
- Kint elmondom, de tőle ne kérdezd meg még egyszer.- szűrte fogai között. A nyolc szempár tulajdonos egytől-egyig elhagyta a helyiséget, ezzel lehetőséget adva arra, hogy cuccaim elpakoljam és kiosonjak ebből a borzalomból…

Az utcán bóklásztam. Nem törődtem semmivel. Még a telefonomat is a kórházban hagytam. Magányra vágytam. Egyedül akartam lenni. Gondolkodásra volt szükségem. Órákat ücsörögtem egy parkban, fejem térdeimre hajtva, de a gondolkozás hosszas menete után se jutottam semmire. Képtelen voltam mit kezdeni a jelenlegi helyzettel. Abszurdnak tartottam, titkon mégis reménykedtem, hogy tényleg ő volt bent, hogy ő mosolygott rám a megannyi sértett szempár közül, hogy ő volt az , aki talán egy cseppnyi reményt sugallt a megbocsátásra.
- Rrrrr- szólalt meg gyomrom, jelezve ideje lenni valamit enni is. Felálltam és magam mögött hagytam a helyet, mely hónapokkal ezelőtt sokszor megnyugvást sugallt harcoló szívemnek. Hazafelé vettem az irányt. Bár visszatértem óta számomra nincs haza. Nincs egy olyan hely, ahol néhanapján egyedül lehetnék, amit a sajátomnak nevezhetek. Myeong Joon lakása előtt toporogtam. Félve emeltem kezem a csengőre, majd pillanatnyi hezitálás után a kapcsolót lenyomva hangot adtam érkezésemnek. A zár pillanatok alatt kattant és egy aggódó, mégis megkönnyebbült tekintettel találtam szembe magam, Vele.
- Rory.- -állt elém, karjait körém fonta és mellkasához rántott. A kevés textilen át is éreztem szívdobogását. Az egyenletes tempó mosolyra késztetett. Oldalaim mellett lógó karjaimat lassan felemeltem és kicsit bizonytalanul, de viszonoztam halacska gyengéd ölelését.
- Kevin.- suttogtam fülébe.
Nem válaszolt. Nem reagált rá semmit csak még szorosabban ölelt. Nem engedett el. Nem szólt semmit, de pillanatok alatt környezetünk teljesen megváltozott. Már nem a hideg és meleg közti válasznál, az ajtónál ácsorogtunk, hanem egy meleg, emberekkel teli szobában. Kezeim lassan leeresztettem. Kevin követte példámat.
- Rory, miért csináltad ezt?- szemei könnyel teltek meg. Nem tudtam megszólalni. Kérdésére választ nem tudtam volna adni, így némán álltam tovább és néztem , ahogy érzelmei eluralkodnak rajta. Éreztem hátamon a pillantásokat, melyek, gondolom reakciómat várták. Szerepet cseréltem az angyalfiúval. Az átlagos helyzetekben a férfiak törlik le a nők könnyeit, de nálunk ez fordítva volt. Kezeimet lassan bársonyos arcához emeltem és a sós könnyektől megszabadítva közel húztam magamhoz, majd ajkaimat az övéire tapasztottam…

------------------------------------------------------------------------------------------------------------
맛있게 드세요- jó étvágyat
Pabo- bolond, hülye
여부세요- halló
halacska: aki nem tudná Kevin egyik beceneve fish, nekem ebből jött a halacska.xd

2012. november 24., szombat

Réka: Happy Birthday to Kevin. :3


안녕 :3
실은 어떻게 시작해야할지 모르겠어요.당신을 알기 전에 난 평범한 소녀였어요.그러다 한 여름 날 인터넷에서 당신에 대해 알게되고, 당신 노래를 듣게 되고 사랑에 빠진것 같은 느낌을 가졌어요. 이전에도 k-pop을 들었지만 당신들의 노래에 맘이 닿았어요. 당신들은 나의 차가운 마음에 새로운 온기를 불어 넣어줬어요. 당신들을 알기전에는 난 표현을 잘 못하고 의견 표출을 못했고 세상이 무서웠는데 당신으로 인해 내가 바뀌었어요. 이제 난 감정표현도 하고 의견표출도 하고 친구도 많이 사귀었어요. 당신때문에. 종종 당신이 매우 가깝게 느껴져요. 당신이 기분이 안 좋으면 나 또한 슬프고 당신이 웃고 행복하면 나도 같이 웃으니깐요. 또 내가 기분이 안 좋을때면 멀리서도 당신들이 날 격려해주고 화가나거나 떨릴때면 날 가라앉혀줘요. 당신들 때문에 힘든일로인해 마음이 아파도 웃을수있어요. 당신의 노래가 날 항상 도와줘요. 당신의 노래를 안듣고는 잘 잘수없고 아침에 상쾌하게 일어나지 못해요. 당신 안에서 난 내가 추구하던것을 찾았어요 행복과 진정한 나를. 당신의 노래가 어려움을 극복할수 있는 힘을 줘요. 나에게 당신은 최고입니다. 그리고 난 이모든것에 감사합니다. 
고마워요. ♥






2012. november 21., szerda

Réka: 내 메시지 to U-kiss :3


"In fact I don't know how to start this...perhaps in the beginning.
Before I knew you I was just an average girl. I was completely ordinary, but on one hot summer’s day I found you on the internet... I listened to some of your songs and I felt like I fell in love. Before this, I had been listening K-POP but you guys were able to reach my heart. You were able to breath a new life into my cold heart. Before I had been known you, I couldn’t express my feelings, I didn’t dare to show my opinon, I was afraid of the world... after that, you came and I changed. Now I already show my feelings, I am not afraid to take on my opinion and I got many friends because of you.
Many times I feel that you are close to me because if you have bad mood I also will be sad and if you are smiling and happy I'm also smiling with you. For this, is enough a picture or video, but if I have bad mood, you, guys are able to cheer me up from far away. If I'm angry or nervous you can calm me down. Because of you in difficult times I can smile even if inside I’m broken. Your songs always help me. At nights when I can't sleep your voice makes me fall asleep and the next day I wake up fresh and full of energy. Inside you I found what I’ve been looking for, the happiness and the real myself. Your songs give me the strength to get through the difficult times. For me, you are the best and I am very grateful for these things.
Thank you. ♥" 

Réka: Revenge, my bad friend and our life: 1. Letter


Újabb fárasztó nap vette kezdetét életemben. Szokás szerint órám borzalmas csörgésére keltem. Régen ilyenkor mindig lustálkodtam még egy jó fél órát, hiszen megengedhettem magamnak, de azóta a bizonyos nap óta számomra szinte semmi nem megengedett. Nincsen egy szabad percem sem, hétvégén is dolgozok, hogy megélhessek. Nappal iskolába járok, délután egy kifőzdében gürizek. Hétvégenként puccos klubbakban pincérnőként dolgozok. Jól fizetnek és dolgozni se kell olyan sokat. Lehet nem egy 17 éves gimnazista lánynak való munka, de ha ez nem lenne talán már én se lennék ezen a világon…
Az iskolában se nagyon foglalkoznak velem, épp úgy, mint a való életben sem. A tanulmányaim eredményeim a körülményekhez viszonyítva elég jók voltak, bár panaszra most sem lehet okom. Viszont a szabadidő hiány miatt barátaim sose voltak az utóbbi időben. A szünetekben, ha az osztálytársaimmal lehettem volna én mindig tanultam. Ebédszünetben talál a zárkózottságom, talán azért, mert félek bízni az emberekben mindig egyedül ültem. Úgy érzem rettegnek tőlem. Félnek odajönni. Az osztálytársaimmal sincs ez másképp. Ha a menzán vagyunk megvető pillantásokkal lepnek el. Felsőbbrendűnek képzelik magukat, holott ugyanolyan hús-vér lények, mint én, csak ők jobb körülmények között éltek és élnek a mai napig. Szünetekben a folyosókon ,mint egy láthatatlan lény úgy közlekedtem, ennek ellenére sokszor nekem jöttek vagy éppen fellöktek. Akadt olyan, hogy megdobáltak papírgalacsinokkal, mint az óvodások. Nem törődtem velük, Nem akartam az ő szintjükre süllyedni. Annál többet érek emberileg. Egyedül a tanáraimban bíztam az iskolai falain belül. Néhányan tudtak a családi helyzetemről talán emiatt voltak ezek a személyek kedvesebbek, elnézőbbek velem szemben, holott én ezt sose vártam el. Valamilyen szinten jól esett, hogy törődtek velem, hogy tőlük kaptam egy kis szeretett ami az a végzetes nap után nem adatott meg túl sokszor nekem, de emiatt a kedvesség miatt piszkáltak a legtöbben. Hálás voltam a tanáraimnak, de rosszul esett , hogy esik, hogy csak ők foglalkoznak velem, hogy ők az egyetlenek a szürke hétköznapokon, amiket az iskolában töltök,  akik hozzám szólnak…
eszmefuttatásomból a csengőm sipákoló hangja hozott vissza a való világba. ’Biztos a házi néni’- gondoltam magamban és az ágyból kibukdácsolva futottam ajtót nyitni., hogy végre abbamaradjon ez az idegtépő berregő hang. Az ajtóhoz érve kinéztem a kis kukucskálón, de nem a házi néni állt ott. Egy magas ,körülbelül harmincas éveiben járó postás srác ácsingózott ajtóm előtt.
- Igen?- szóltam azért ki mielőtt teljes rálátást nyújtanék előszobám romhalmazáról.
- Levelet hoztam. – válaszolt unott hangon a srác. Kinyitottam az ajtót és ő se szó se beszéd a másodperc töredéke alatt kezembe nyomott egy papírt, amit aláírva igazolom, hogy átvettem a küldeményt. Kivette kezemből , ellenőrizte, majd egy gyors rendben-nel átnyújtotta a borítékot és távozott. Mindezt olyan gyorsan hajtotta végre, hogy felfogni nem voltidőm mit történt az elmúlt két percben , nem hogy reagálni is tudjak rá bármit is. Megnéztem a kezembe nyomott dolgot, de különösebben nem érdekelt. Nem volt fontos számomra, vagyis azt gondoltam. Nem számla volt, és semmi ilyesmi, így a kukában végezte a boríték felbontatlanul. Ezután feltettem magamnak egy kávét, közben magamra kaptam ruhámat. elfogyasztottam fekete energia löketem, rendbe szedtem magam. A hajam rendesen megcsináltam feldobtam egy szolid sminket és már iskolába készen zártam bejárati ajtóm…

Az órák lassan telnek. Unalmasak, de muszáj figyelnem. Ha az órákon figyelek és nem az osztálytársaim hülyeségével foglalkozom, akkor otthon könnyebb dolgom van. Így is általában éjszakába nyúlóan tanulok, mi lenne, ha mindent otthon kéne megcsinálnom?! Bele se merek gondolni. Most biosz van. Számomra talán a legunalmasabb óra de figyelek, még ha nehezemre esik akkor is, mivel figyelnem kell…BRRRR… szólalt meg a csengő életmentő, viszont borzalmas hangja, ami sokakat talán a legszebb álmukból ébresztett fel. Cuccaim gyors összeszedtem és mielőtt még valaki belém köthetett volna elindultam az ajtó fele. A folyosón sétáltam mikor valaki nekem futott.
- Bocsánat- hajolt meg bocsánatkérően.
- Semmi gond- suttogtam, összeszedtem a földön elterült holmimat, felegyenesedtem és indultam volna tovább, de..
- Ezt itt hagytad…Min Hee. – szólt utánam a fiú.
- Köszönöm. – mentem vissza hozzá és nyúltam volna elejtett füzetemért. – Mit szeretnél?- kérdeztem most már rendes hangon.
- Új vagyok itt, a héten jöttem, megmutatnád merre van ez a terem. – mutatott egy számra az órarendjén. Elmagyaráztam neki hol találja, majd visszakaptam a jegyzetem és elmentem.
Következő órám egész izgalmas volt. Angol. Nehéz nyelv, bár lehet csak számomra, ennek ellenére szeretem. Ez az óra soha se tűnik hosszúnak, mintha csak röpke tíz percet ülnénk végig. Ma se olt másképp. A csengő villámgyorsan megszólalt azután, hogy beültünk a terembe. Felálltam padomból és újra a folyosó áldozatává váltam.  Feltűnéstelenül sétáltam mégis belém kötöttek. Ellöktek, szánt szándékkal. Ebben olyan biztos vagyok, mint abban, hogy ma délután megint dolgoznom kell. Ott röhögnek nem messze tőlem. Viszont nem érdekelt. Széthullott holmijaim felkaptam a földről és az orvosi szoba felé indultam. Sírni lett volna kedven. elegem volt az egészből, de nem akartam gyenge lenni. Utáltam, hogy azért, mert kicsit más vagyok mint ők, már én vagyok a célpontja mindenkinek. Minden feltörekvő érzelmem magamba fojtottam.
- Veled meg mi történt?- kérdezte egy kíváncsi hang. ’Biztos csak képzelődök’- gondoltam magamban, ezért nem fordultam meg, csak mentem tovább, az orvosiba. – Héééé, fordulj már meg. Min Hee- futott utánam az ismerősen csengő hang tulajdonosa. Bekopogtam a gyengélkedő ajtaján. Megkapva az engedélyt átléptem a küszöböt, de egy kéz fonódott enyémre ezzel megállítva.
- Mi történt?- kérdezte meg újból.
- Honnan veszed, hogy történt valami?! Tudod ez itt kb.  mindennaposnak számít.- ezzel a mondattal kitéptem kezem övéből és becsuktam előtte az ajtót, ezzel jelezve , hogy nem nagyon érdekel.

- Lesz még órád? – kérdezte kedvesen Eli.
Eli az új iskola orvos. Ő is a héten érkezett, mint az új diák viszont vele azóta már minden nap találkoztam. Lehet csak négy napja van itt, de ez alatt a négy nap alatt jóba lettünk. Furán hangzik, de úgy érzem a kemény évek után végre egy barátra leltem a személyében.
- Még egy lenne.- válaszoltam kérdésére.
- Igazoljam neked?- ajánlotta fel kedvesen. Bólintottam.- Itt maradsz vagy hazamész?- erre viszont már sehogy se adtam választ csak ültem egy helyben, mint egy kuka.- Min Hee, valami baj van? – kérdezte aggódva.
- Nem. Nincs. álltam fel az ágyról.
- Min Hee, nekem elmondhatod, ha van valami és ne mond, hogy nincs semmi, mert látszik rajtad. hogy van valami ami zavar.
- Reggel kaptam egy levelet, de kidobtam. Ki se nyitottam. – mondtam el végül kis idő múlva Elinak.
- És ez az ami aggaszt?-. kérdezte a békés orvos.
- Ühüm. – bólintottam.
Az utolsó órámat végig beszéltük Elivel. Utána nekiálltam tanulni, hogy ne minden estére maradjon mikor hazaérek a munkából és közben megvártam műszaka végét, hogy később együtt menjünk a munkahelyemre. Amint végzet az iskolába cuccaimat átvéve tőlem a kocsijához mentünk és már száguldottunk is a kis büfé fele, ahol keresem napi betevőmre valót…

Eli, te miért vagy még mindig itt? Nem kell megvárnod egyedül is hazatalálok és nincs semmi bajom..- mondtam neki két vendég kiszolgálása közben.
- Min Hee, mondd csak nem volt valami fura dolog azon a borítékon? Valami olyan, ami nincs a szokványos leveleken? egy pecsét vagy egy fura bélyeg, vagy valami más?- kérdezte az asztallapba révedve.
- Nem emlékszem rá. – vakargattam fejem, hátha eszembe jut valami, hátha sikerül az alig egy percig tartott borítékot pontosan felidéznem lelki szemeim előtt. De semmi.
Az iskola orvos a beszélgetés után nem sokkal elhagyta a kis kifőzdét egy telefonhívás után. Megint egyedül maradtam, pedig reménykedtem benne, hogy végre nem teljesen egymagamban kell megtenni a házig vezető utat, de tévedtem. Ennek ellenére nem lombozódtam le nagyon, hiszen Eli így is sokat áldozott már rám a szabadidejéből. Hálásnak kéne lennem nem pedig még ennél is többet várni tőle. És a kérdése nem hagy nyugodni. Miután becsukódott az ajtó mögötte azóta nem sikerült kivernem a fejemből. Egy bélyeg, valami árulkodó jel, hogy az a levél más, mint a többi. Röpke fél óra volt még a munkaidőmből mikor valami bevillant. Egy pecsét. Egy pecsét amit anyáék levelén láttam mindig, egy különleges pecsétes, amit nekem sose adtak a kezembe. Csapot-papot otthagyva a főnöknek beüvöltve hagytam ott az otthonos kis kifőzdét és rohantam a haza ahogy csak tudtam. Az ajtóm előbb bénáztam egy kis ideig. Sehogy se sikerült beletalálnom a kulcslyukba. Majd sikerült, a zár elfordult és az ajtóm kinyílt. Rohantam konyhám felé. Kikerestem a szemetesből a levelet. A borítékon ott díszelgett a pecsét, amit ha eddig láttam számomra tilosnak számított a tartalom, de most nincs senki aki megtiltsa , hogy kinyissam. Nincs senki, aki megakadályozzon abban, hogy elolvassam. A levél nyitó késért nyúltam majd egy laza vágással kibontottam a levelet, feltárva ezzel a tartalmat…

2012. november 6., kedd

Réka: Revenge, my bad friend and our life


14 éves voltam mikor elveszítettem mindenkit. Mindenkit, aki fontos volt számomra. Először apukám hagyott el minket. Rákos volt. Tudtuk, hogy nem lesz hosszú életű, de nem gondoltuk volna, hogy két hónap alatt a betegsége maga alá gyűri. Anyukámmal teljesen összeomlottunk, de próbáltuk magunkat tartani. Elköltöztünk, hogy új életet kezdjük, hogy ezt bármennyire is nehéz kitöröljük az életünkből… De nem sikerült. Anyukámat felemésztette a gyász. Úgy közlekedett, mint egy élő-hulla. Ijesztő volt, de nem tudtam rajta változtatni. Bárhogy próbáltam segíteni neki figyelmen kívül hagyott. Majd egy nap, mintha mi sem történt volna, újra a régi volt. Olyan, mint apa halála előtt, de most féltem tőle. Rettegtem ettől a hirtelen jött váltástól, de beletörődtem. Kezdtem hozzászokni. Monoton, hétköznapi módon éltük életünket. Anya dolgozni járt, megint, és keveset volt otthon. Volt, hogy napokra eltűnt egy szó nélkül. Nem értettem az okát, ennek ellenére soha nem kérdeztem meg miért megy el. Egy ilyen alkalommal következett be a végzetes „baleset”…A baleset, amit csak a hírekben könyveltek el annak.
Reggel az iskolába indultam, mikor megláttam anyukámat sétálni. Fáradt volt. Látszott rajta, ennek ellenére gyorsan szedte lábait. Külső szemlélőként arra lehetett következtetni, hogy a munkába siet, de nem így volt. Ahogy megpillantott engem , nem szólt hozzám, csak egy bokor fele mutogatott. Elbújtam és visszanéztem rá. Ő nyugtatólag mosolygott rám, majd arca eltorzult. Nem értettem miért, majd követtem pillantását és egy fekete autót láttam az utca végén. Az autó elindult és sötétített ablakait lehízta. Jobban elbújtam. Anyukám futásnak eredt…Lövések dörrentek, szemeim automatikusan csukódtak le. Féltem. Féltem, úgy , mint még soha. Féltem, hogy elveszítem anyukámat, aki a családot jelentette számomra. A hangok megszűntek. A kerékcsikorgás, már csak a távolból hallatszódott mégse mertem előjönni. Nem tudom mennyi időt vártam, de mikor meghallottam a  szirénákat a közelben előjöttem. Futottam volna anyukámhoz, de megtorpantam. Megtorpantam, ahogy megláttam anyukám élettelen testét a fekete zsák mellett. Nem mentem oda. Nem akartam belekeveredni, mégis megtörtént. Csak néztem az élettelen testet, de könnyek nem gyűltek szemeimbe. Belül darabokra estem, de kívül erős voltam. Csak álltam és néztem, ahogy az a sok ember kezd eltűnni, majd meghallottam, ahogy a kocsik motorja beindul és abban a pillanatban eldöntöttem. Eldöntöttem, hogy amíg élek kiderítem szüleim titkát és megbosszulom anyukámat. Ez a sorsom….


A nevem Park Min Hee. 17 éves vagyok, a szüleim itt hagytak ebben a hatalmas világban, egyedül. Az anyámat pár éve valaki brutálisan meggyilkolta, akkor megfogadtam, hogy megkeresem a gyilkosát és megbosszulom anyám halálát. Jelenleg egyedül élek egy kis lakásban, amit részmunkaidős állásokkal tudok fent tartani. Félek,félek, hogy nem marad semmim, hogy arra kényszerülök, hogy kövessem a szüleimet....de amitől a legjobban félek, hogy nem találom meg a gyilkosokat.


2012. november 5., hétfő

Réka- I think I love him


A próbateremben maradtam. Ültem a sötétségben és csak hallgattam a zenét. Évek óta nem táncoltam már, most mégis valahogy késztetést éreztem, hogy megmozgassam magam. Felálltam és nekikezdtem. Nem ment úgy , mint régen, de mit vártam?! Évek óta otthagytam életem szerelmét pedig végig velem volt én mégsem törődtem vele. Felcsendült a szám, ami egész nap ment a helyiségben. Lábaim maguktól kezdtek el mozogni, mintha már régen csak ezeket a lépéseket gyakorolnám. Nem tudtam megállj parancsolni testemnek, mely magától mozgott. A testem izzott az adrenalintól, szemeim égtek a vágytól, bőröm csillogott a kiáradó nedvtől, de nem izgatott, Csak táncolni akartam… Táncolni, táncolni, táncolni, mint régen, de a zenének vége lett… tapsot hallottam…megijedtem…a hang irányába kaptam fejem. A sötétségben nem láttam az illető arcát. Hunyorogtam, de semmi. Nem ismertem fel a titkos idegent, alakja mégis azt az érzés keltette bennem , hogy mindennél jobban ismerem az ott álló alakot. Visszafordultam és a magnóhoz lépkedtem, de az idegen léptei miatt megálltam.
- Miért nem táncolsz?- hallottam meg az alak bársonyos hangját.
-AJ.- léptem elé és simítottam meg arcát.
- Nem értelek. A menedzserünk vagy mikor táncolhatnál, sztár lehetnél… miért elégszel meg ennyivel?!
Nem válaszoltam. A magnót kikapcsoltam , cuccaimat felkaptam. Kiviharoztam a teremből, ki az épületből a fagyos utcára. Vékony kabátom magamra kaptam, a sálat nyakam köré csavartam, de a csípős szél még így is megtalált. Arcom vörösben pompázott, ujjaim elgémberedtek a hidegtől, lábaim fájtak menet közben, de még véletlenül se fordultam vissza hangjára. 
- Szandy kérlek várj már.- ért utol és ragadott karon. Szemeibe néztem. Macskás arca elvarázsolt, szemei megbabonáztak, könnyeim útnak eredtek. Ujjbegyeivel óvatosan végigsimított arccsontomon, ajkamon, végül magához rántott. Csak ölelt az utca kellős közepén nem foglalkozva semmivel csak velem, de ez a meleget nyújtó érzés elmúlt. Ölelő karjai eltávolodtak. Szemeimbe nézett, melyekből a sós víz egyre jobban útnak indult. – Sssshhhh.- arcomhoz hajolt. Vörös ajkával, mely a zord idő miatt kicserepesedett letörölte sós könnyeimet. Majd egyre lejjebb haladt, de bőrünk végig érintkezett. Kicsit elvált vörös orcámtól. Jéghideg ujjaival végigsimított ajkaimon, majd birtokba vette őket. Hosszú perceken keresztül falta ajkaimat, de egyszer váratlan pillanatban megszakította. Értetlenül néztem rá. Féltem, hogy csak szórakozik, hogy csak játszik velem…Féltem ettől…Zsebeibe nyúlt , kivette kesztyűit, megfogta fagyott kezemet és a melegbe húzta, majd felkapott és elindult velem…..
-Biztos ezt akarod? –kérdezte rekedtes hangon.
- AJ, ha nem akarnám már rég nem lennék itt.- mondtam vágytól fűtött hangom. Az ajtóban álltunk és faltuk egymást. Aj kihámozott a ruharengetegből, majd ahogy a házáig eljutottunk felkapott és a szobájába vitt. Megállt ágya mellett. Szemeibe néztem, közben letett. Ott ültem és vártam. Vártam folytatja-e. De nem tette. Hát ennyi lenne?! –gondoltam magamban. Felálltam…már indultam volna, mikor ujjait összefonta ujjaimmal és ölébe húzott. Háttal ültem neki. Látni akartam. Érezni. Szembefordultam vele. Lehajtott fejjel ültem ölében, ő állam alá nyújt fejem megemelte és szemeimbe nézett. Gyönyörű tekintete rabul ejtett és fogva tartott. Perceken keresztül néztük egymás vágytól izzó szemeibe, majd feje lassan megmozdult és nyakam felé közelített. Óráknak tűnt az a pár pillanat még meg nem éreztem leheletét nyakamon majd bársonyos ajkát bőrömre tapasztotta. Nyakam égett ajkai által bejárt úton.
Halk sóhaj hagyta el számat, ahogy kulcscsontomon haladt végig. A kellemes érzésbe beleremegtem. AJ leállt. Szemeimet kémlelte, míg tekintete végig fogva tartott. Nyitotta volna száját, hogy megszólaljon, de nem hagytam neki. Kezeim közé fogtam arcát és szájára tapadtam. Én irányítottam. Élvezetem ezt a helyzetet, de fordult a kocka. AJ megfordult velem és az ágyra döntött. Fölém mászott közben ajkaimtól csak szükség esetén vált el. Nyaka köré fontam kezem. Közelebb húztam magamhoz. Érezni akartam vágytól izzó testét. Csókunkat megszakította. Nyakam mentén haladt egyre lejjebb. Kezét becsúsztatta felsőm alá és lágyan simogatta oldalamat. Belekuncogtam a sötétségbe. Felhúzta pólómat. Majd hasamat végigpuszilva haladt felfelé, míg nem elért ajkaimhoz és újra birtokba nem vette őket. Teljesen feltüzelt. AJ lassan megemelt és kihámozott pólómból, majd sajátjától is megszabadult. Immáron felhevült bőrünk érintkezett. Belebizseregtem, ahogy meztelen felsőteste az enyémhez simult. Kívántunk egymást. Mindennél jobban. Elvesztünk a sötétségbe. Nem törődtünk az idővel, számunkra most jelentéktelenek voltak azok a másodpercek, percek amik elteltek. A következő dolog amit érzékeltem, hogy AJ szép lassan szabadít meg utolsó ruhadarabomtól. Forró testünket már egyetlen piciny milliméter textil se választotta el egymástól. Aj lassan bejáratomhoz közelített majd egy szenvedélyes csók kíséretében eggyé váltunk. Testünk együtt ringatózott, a gyönyör közel járt már mindkettőnknél. AJ még lökött párat, majd hátam ívbe megfeszült és elértek a gyönyör hulláma. Jaeseop nem sokkal utánam tapasztalta meg ezt az érzést majd rám nehezedve ennyit mondott:
- Szeretlek.-
Szemeim könnybe lábadtak. Magamhoz öleltem és fülébe suttogtam válaszom.
- Én is.
Lemászott rólam. arcomra adott egy jó éjt puszit majd magához szorítva tévedtem az álmok földjére…
Reggel a telefonom hangos visítására keltem. A kijelzőt meg se nézve kaptam fülemhez.
- Yeoboseyo…- szóltam bele rekedtes hangon.
- SZANDY, TE MÉGIS HOL A JÓ BÜDÖS FRANCBA VAGY?!- ordított a telefonba egy őrjöngő leader.
- Soo…- kezdtem volna bele, de közbe vágott.
- Semmi kifogás. Most azonnal idetolod a képed.- utasított, mintha én is bandatag lennék.- Ja és Szandy Aj-t nem láttad?- kérdezte már kicsit nyugodtabban Mr. vérmérséklet.
- Hát ami azt illeti…- megint nem hagyta, hogy befejezzem.
- Nem érdekel. Kerítsd elő és legyetek itt 20 perc múlva.- adta ki a parancsot. Meg se várta , hogy mondjak bármit is azonnal lecsapta a telefont.
- Soohyun volt? –kérdezte álmoskás hangom Jaeseop.
- Igen. és nincs túl jó kedvében, szóval öltözz te hétalvó.- adtam egy puszit szájára és a konyhában mentem megcsinálni reggeli fekete éltetőnket.